Brandon Hackett's Blog, page 7

Elképesztő utazás az Univerzum és az idő legvégéhez | Jövőjegyzetek

Ráakadtam egy lenyűgöző time-lapse videóra. Az univerzum (vélt, elméleti) életciklusát mutatja be mostantól az idők legvégéig. De tényleg a legvégéig. Ami sokkal-sokkal távolabb van, mint el tudod képzelni.

Ha van időd, szánd rá ezt a fél órát, és garantáltan eldobod tőle az agyad.

Na de mitől ilyen különleges ez a cucc? Hiszen tucatnyi ilyen ismeretterjesztő filmecske létezik. És ebben is jönnek egymás után a minőségi animációval bemutatott, ismerős események a pörgő évszám mellett: pl. mágneses pólus csere, a Voyager űrszonda egy másik csillag közelébe jut, harminc millió év múlva megszűnik a Szaturnusz gyűrűje, néhány milliárd év, és a Nap nóvává válik, a Föld elpusztul, még később pedig szép lassan kihuny az összes csillag, az univerzum kihűl.

Hurrá, tudjuk, vége.

De akkor mi ebben az érdekes?

Hát az, hogy ezen a ponton a fél órás videóból még négy perc sem telt el.

Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!
Ha érdekelnek hasonló, ismeretterjesztő jellegű blogbejegyzések, kattints ide:

Kedvenc science fiction szövegrészeim 6. - Peter F. Hamilton: Pandóra csillaga

Szeretnék néhány, számomra kedves szövegrészt bemutatni a science fiction irodalom ismert vagy kevésbé ismert művei közül. Ezek olyan részletek, amelyek önmagukban, a regényből kiragadva váltak emlékezetessé számomra olvasás közben - attól függetlenül, hogy az adott könyv végül tetszett vagy nem tetszett.

Lehet ez egy mély és emberi beszélgetés, egy szép, plasztikus leírás, vagy egy olyan jelenet, amelyet csak sci-fi író tud kitalálni, megírni. Különösen érdemes ezeket azoknak is elolvasni, akik esetleg úgy gondolják, hogy a sci-fi nem igazi irodalom.

6. Peter F. Hamilton: Pandóra csillaga

Eddig több olyan könyv is akadt már ebben a sorozatban, ami annak ellenére, hogy valami megragadott történetben, a szövegben, nem feltétlenül tartozott a legnagyobb kedvenceim közé, de most itt az ideje, hogy rátérjek néhány ilyen regényre is. Ráadásul Peter F. Hamilton írásai szerintem rávilágítanak arra is, hogy mennyiféleképpen lehet jó, kiemelkedő, fantasztikus egy irodalmi szöveg. Hamiltont nem a stílusáért szeretem, hanem minden másért. Mert nem az jut az ember eszébe, hogy nyelvileg mennyire sokrétű és gazdag a prózája, Hamilton inkább az a fajta író, aki egyszerűen, kicsit néha terjengősen, és funkcionálisan ír, és a mit mond és hogyan nála erősen a mit mond felé billen.

Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!

Jövőszilánkok - Brandon Hackett egypercesek a 24.hu-n | 2. Egyetlen lélegzet

 Hetente jelentkező, hat részes, science fiction egyperces novellasorozatom indult el a 24.hu-n Jövőszilánkok sorozatcímmel.

A novellák közül három a közeljövőben játszódik, az ember és a technológia kapcsolatával foglalkozik, három pedig a távoli jövőbe és a messzi kozmoszba merészkedik.

Íme a második történet, címe Egyetlen lélegzet, ismerjétek meg az univerzum legtöbb bolygón járt emberét.

Itt olvashatjátok el a teljes történetet:

https://24.hu/kultura/2020/10/03/brandon-hackett-egyetlen-lelegzet-egypercesek/

Így kezdődik:

Én akarok lenni a legtöbb bolygón járt ember, mondtam szüleimnek egy tíz éves minden megfontoltságával, mire apám a szemembe nézett, és azt felelte: Ha ez a vágyad, akkor dolgozz meg érte, fiam, és legyél az.

Egy fényhajlító bárkán születtem, mutatványos szüleimmel naprendszerből naprendszerbe utaztunk, gyerekkoromat az újabb és újabb bolygókra érkezés izgalma határozta meg. Ekkorra már közel ezer bolygón jártam, amit hatalmas számnak gondoltam, mígnem apám felvilágosított, hogy az emberi űr több milliárd világból áll, és naponta százával alapítanak új kolóniákat.

Nem baj, feleltem. A legtöbbre, a legszebbekre akkor is el fogok jutni...

***
Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!

Jövőszilánkok - Brandon Hackett egypercesek a 24.hu-n | 1. Mikor hal már meg

Hetente jelentkező, hat részes, science fiction egyperces novellasorozatom indult el a 24.hu-n Jövőszilánkok sorozatcímmel.

Ez valahol nagy szó, hiszen az írott science fiction nagyon ritkán kerül csak be országos médiumokba, pláne az egyik legolvasottabb hazai hírportálra.

A novellák közül három a közeljövőben játszódik, az ember és a technológia kapcsolatával foglalkozik, három pedig a távoli jövőbe és a messzi kozmoszba merészkedik.

Az első történet címe Mikor hal már meg, és egy 21. század végi családi ebéd hangulatát idézi meg.

Így kezdődik:

A száztizedik születésnapomra összegyűlt a család, és szokás szerint ostoba politikusokról, elsüllyedt városokról és mesterséges szigetállamokról beszélgetünk. Udvariasan úgy teszünk, mintha jól éreznénk magunkat.

Márk fiam a feleségével, Edittel érkezett, három gyermekük, a negyvenes éveiben járó Odett a párjával, Mirandával és közös lányukkal, Nórával, Kriszta a japán vőlegényével, Hideóval, Robina pedig a kanadai Craiggel és három dédunokámmal. Az ő nevükre sajnos nem emlékszem, és nem is értem, miket beszélnek, csak nézem, ahogy kölyökkutyaként ide-oda rohangásznak a házban, élvezik az ódon parketta nyikorgását, és félős kíváncsisággal lapozgatják a régi könyveimet.

A pincéből felhozok egy újabb üveg bort, és visszafelé elcsípem a menyem megjegyzését a nappaliból:

– Mikor hal már meg végre?

És itt olvashatjátok el a teljes történetet:

https://24.hu/kultura/2020/09/26/brandon-hackett-mikor-hal-mar-meg-egypercesek/

Jövő hét végén érkezik a második történet, ha minden igaz, az Egyetlen lélegzet című.

Kedvenc science fiction szövegrészeim 5. - Greg Egan: Diaszpóra

Szeretnék néhány, számomra kedves szövegrészt bemutatni a science fiction irodalom ismert vagy kevésbé ismert művei közül. Ezek olyan részletek, amelyek önmagukban, a regényből kiragadva váltak emlékezetessé számomra olvasás közben - attól függetlenül, hogy az adott könyv végül tetszett vagy nem tetszett.

Lehet ez egy mély és emberi beszélgetés, egy szép, plasztikus leírás, vagy egy olyan jelenet, amelyet csak sci-fi író tud kitalálni, megírni. Különösen érdemes ezeket azoknak is elolvasni, akik esetleg úgy gondolják, hogy a sci-fi nem igazi irodalom.

5. Greg Egan: Diaszpóra

Greg Egan a valaha élt legfurcsább science fiction szerző. Kezdjük rögtön azzal, hogy senki nem tudja, ki ő valójában, azontúl, hogy Ausztráliában él és matematikus. Egyetlen fénykép sincs róla az interneten (ez nem vicc, tényleg nincs), nem tudni, hogy néz ki, egyáltalán ez-e a valódi neve. Nem vesz részt science fiction rendezvényeken, és soha nem dedikál. Nagyjából annyi lényegest lehet róla tudni, hogy vegetáriánus és ateista. Olyan, mint egy fantom.

A regényei a hard/tudományos science fictiont mérő skála maximális végpontján helyezkednek el. Senki nem tud (és nem is akar szerintem) nála keményvonalasabb science fictiont írni. Valószínűleg azért sem, mert nincs is értelme ennél messzebbre merészkedni, ugyanis túlságosan kevés olvasó tudja követni és élvezni. Greg Egan a végső határ.

Aztán a néhai Ad Astra kiadó 2013-ban megjelentette a könyvet magyarul is, és itt rögtön hadd emeljem ki Huszár András fordítását, mert egy ilyen sokszorosan tudományos elméletekkel teli, saját nyelvet és kifejezéseket, létező és kitalált matematikai elméleteket és fizikát tartalmazó szöveget sokkal nehezebb magyarítani, sőt, megkockáztatom, ez az utóbbi évtized egyik legnehezebb fordítási munkája lehetett. Huszár András fordítását valóban élvezet olvasni.

A regény hatalmas távlatokat mutat be: a 30. századi poszthumán emberek digitálisan születnek, virtuális poliszokban élnek, halhatatlanok, és a mai embertől teljesen eltérő módon élnek, eltérő problémák, kihívások érdeklik őket. Aztán egy bináris neutroncsillag összeomlása nyomán keletkező energiakilövellés a Föld pusztulásával fenyeget, ezért ezek a fura poszthumán emberentitások elkezdenek kirajzani, és új élettereket keresni a Galaxisban, majd végül más dimenziójú univerzumokban.

A Diaszpóra mindennek ellenére messze nem tartozik a kedvenc regényeim közé, sőt, nem is jut eszembe, hogy újraolvassam, de ugye ez a cikksorozat nem is erről szól. Mindig is úgy éreztem, nekem nem sikerült elég közel kerülnöm Greg Egan 30. századi víziójához. Pedig szeretem a poszthumán témákat, de Egan számomra kompromisszum mentesen ír, nem volt sosem célja, hogy mindenki számára befogadhatóvá tegye a műveit. Ezért is lett egy szűkebb réteg számára kultikus sci-fi író, míg mások számára élvezhetetlen, érthetetlen, emiatt érdektelen, túl tudományos, már-már öncélú, túl hard sci-fi.

Én valahol a kettő közt lebegek szerintem, lenyűgöznek az ötletei, gondolatai, ahogy a többdimenziós világokat megpróbálja szavakba önteni, de gyakorta elveszek a szövegben, és a nem igazán befogadható karakterek sem segítenek abban, hogy élvezzem a történetet.

A Diaszpóra úgy indul, hogy az egyik későbbi fő karakter, Yatima digitális tudatának "megszületését", majd tudatra ébredését mutatja be hosszú oldalakon keresztül. Nagyon érdekes, hogy ki milyen módon építheti fel magának a szöveg alapján ezt a részt, nekem legalábbis valami nagyon különleges és rendkívül furcsa kaleidoszkópként jelenik meg. Most ebből álljon itt egy részlet, mert Eganről nekem mindig ez a rész jut eszembe, hogy mennyire egyedien és költőien írja le ezt a komplex folyamatot. (Persze, az egész fejezet egyben működik igazán, azzal együtt, ahogy Yatima a tudatára ébred, csak az túl hosszú lenne ide, de ha van kedvetek, olvassátok el egyben, úgy működik igazán):

A fogantató a méh memóriájába ültette az új árvamagot, nullák légüres terében lebegő információk kicsiny láncolatát. A mag semmit nem jelentett önmaga számára; önmagában akár az űr végtelenjében egy távoli csillag felé suhanó morzeüzenet vége is lehetett volna. A méh virtuális gépét azonban arra tervezték, hogy végrehajtsa a mag utasításait, és a tucatnyi szoftverréteg legalján ott volt maga a polisz, villogó molekuláris kapcsolók hálózata. Egy bitsor, egy passzív adatfolyam nem csinált semmit, nem változtatott semmin… viszont a méhben a mag szándéka tökéletes együttállásba került az alatta húzódó szintek megváltoztathatatlan szabályaival. Absztrakt üzenetből a gépezet részévé vált, mint egy Jacquard-féle szövőgépbe fűzött lyukkártya.

Amikor a méh leolvasta a magot, a mag első formázója adatok egyszerű mintázatával töltötte ki a környező teret: egyetlen kimerevített, számokból álló hullámcsomag gyűrődött fel milliárd hibátlan, katonás rendben sorakozó homokdűne gyanánt az ürességben. Így minden pont különbözött a közvetlen felső vagy alsó szomszédjától a lankákon – ám a hullámhegyek és hullámvölgyek ettől még hajszálpontosan megegyeztek. A méh memóriája háromdimenziós teret épített fel, a tér pontjaihoz rendelt számok pedig egy negyediket jelentettek. A dűnék tehát négydimenziós alakzatok voltak.

Ehhez egy másik – az elsővel rézsútosan, lassan, de biztosan emelkedő – hullám társult, egyre magasabbra hágó buckákat vésve a hullámok gerincébe. Aztán jött a harmadik, a negyedik, az egymást követő hullámok egyre gazdagabb mintákba rendeződtek, egyre bonyolultabb és töredezettebb szimmetriát eredményeztek: irányokat jelöltek ki, lejtőket építettek fel, nagyságrendi hierarchiát állapítottak meg.

A negyvenedik hullám már egy olyan absztrakt domborzatot szántott fel, amely nyomokban sem emlékeztetett az eredeti, kristálytisztán szabályos terepformára; az egymásba csavarodó hullámhegyek és barázdák az ujjlenyomatok örvényeivel vetekedtek. Nem lett minden pont egyénítve, de a kiépült struktúra kellően szilárd keretet szolgáltatott a későbbiekhez, így hát a mag utasítást adott önmaga száz másolatának, hogy szóródjanak szét az újonnan kalibrált vidéken.

A második iterációban a méh sorban leolvasta a replikált magokat. Ezek eleinte mindenütt ugyanazokat az utasításokat adták ki, mígnem egyszer csak az egyik utasítás úgy szólt, hogy az a pont, ahol a magokat leolvasták, ugorjon előre a bitsorozatban a következő, egy jellegzetes, bár nem teljesen egyedi hullámformával meghatározott mintával határos mezőre a környező adatrengetegben. Mivel minden mag másfajta terepbe ágyazódott be, ennek a jellegzetes terepmintának a helyi változatai is másutt helyezkedtek el, és a méh innentől terepenként máshonnan olvasta le az utasításokat. Maguk a magok továbbra is egyformák voltak, de immár egymástól eltérő formázókat szabadíthattak rá a körülöttük lévő térre, megvetvén a pszicholöket új, specializált térségének, az embrionális tudatnak az alapjait.

Ősrégi módszer volt ez. A bimbózó virág semmitmondó őssejtjei egy saját maguk által elrendezett kémiai minta nyomán osztódtak szét csésze- és sziromlevelekre, porzószálra és termőlevelekre. A rovar bábja olyan fehérjegradienst készített magának, amellyel átitatódva a koncentráció függvényében aktivizálódtak egyes helyeken a fej, a tor, illetve a potroh létrehozásához szükséges gének. Konishi digitális változata csupaszította le a folyamatot: megkülönböztető jegyekkel felosztotta a teret, és hagyta, hogy a lokális jelek diff erenciált alprogramok ki-be kapcsolásával térítsék el a további utasításokat – hogy aztán az alprogramok egyre kifinomultabb léptékekben ismételjék meg a teljes ciklust, és az első, hevenyészett struktúrákat fokozatosan filigrán, precíziós művekké varázsolják.

A nyolcadik iterációra a méh memóriája százbillió elmemagmásolatot tartalmazott; többre már nem volt szükség. A zömük folytatta korábbi tevékenységét, és új alakzatokat karcolt a tájba, ám némelyik teljesen felhagyott a formázók gyártásával, és helyette sikoltókat kezdett futtatni: rövid utasításciklusokat, amelyek impulzusokkal bombázták a magok között kifejlődött primitív hálózatokat. A hálózatok pályái egyszerűen a formázók építette legmagasabb hullámhegyek gerincei voltak, az impulzusok pedig egy, illetve két lépcsőfokkal magasabban száguldó apró nyílhegyek. Mivel a formázók négy dimenzióban munkálkodtak, a hálózatok háromdimenziósak lettek. A méh életet lehelt ezekbe az ismert formákba, az impulzusok kvadrillió vasúti kocsiként cikáztak egy tízezer szintes egysínű pálya billiónyi kereszteződése között.

Egyes sikoltók metronóm pontosságú bitfolyamokat bocsátottak ki; mások pszeudo-vaktában nyökögtek. Az impulzusok még formálódó hálózatok építkezési labirintusain haladtak keresztül; a pályák még szinte mindenütt összeköttetésben voltak, még váratott magára a döntés, hogy hol kell nyesegetni. A sűrű forgalom hatására új formázók éledtek fel, és nekiláttak a felesleges csomópontok felszámolásának, mindössze azokat hagyva meg, ahová kellő mennyiségű impulzus futott be egyszerre – a megannyi alternatíva közül azokat az útvonalakat választva ki, melyek szinkronban tudtak működni. A kiépülő hálózatok itt-ott holtvágányra kerültek, de ha valahol elég nagy volt az átmenő forgalom, azt más formázók is észrevették, és oda bővítéseket építettek. Nem számított, hogy az első adatfolyamoknak nem volt semmi értelme; a gondolkodás legalacsonyabb szintű gépezeteit bármilyen jel életképessé tudta volna faragni.

Sok poliszban az új polgárokat nem is tenyésztették, hanem közvetlenül az általános alrendszerekből állították össze. Ezzel szemben a konishi módszer félig-meddig biológiai szilárdságot, egybefüggőséget biztosított. A rendszerek együtt növekedtek, már kialakulás közben is kommunikáltak, és maguk orvosolták az esetleges összeférhetetlenségeket, ezáltal nem kellett az ütközések elkerülése végett külső elmeépítőre hagyatkozva finomhangolni az elkészült alkotóelemeket.

A szerves képlékenység és a kompromisszumok azonban nem zárták ki, hogy az infrastruktúra-mezők néhány területet egységes, minden polgárnál azonos alrendszerek számára jelöljenek ki. Ezek közül két csatorna bejövő adatok fogadására szolgált: egy a gestalt, egy pedig a lineáris adatokéra, a konishi polgárok elsődleges formátumaira, a látás és hallás távoli leszármazottaira. Az árva kétszázadik iterációjára a csatornák teljesen kifejlődtek, de azok a belső struktúrák, melyekbe az adatokat táplálták, az osztályozásra és értelmezésre szolgáló hálózatok változatlanul gyerekcipőben jártak, nem estek még át a tűzkeresztségen.

Maga Konishi a föld mélyén, kétszáz méterrel a szibériai tundra alatt terült el, de a bemeneti csatornák optikai szálakkal és műholdas kapcsolattal bármilyen hordozóról képesek voltak adatokat lehívni a Poliszszövetségbe, legyen az a naprendszer bolygói és holdjai körül keringő szonda, a Föld erdőiben és óceánjaiban bolyongó drón, vagy tízmillió másféle táj és absztrakt érzékelőrendszer. Az észlelés során a bőség zavarából adódott az első probléma: meg kellett tanulni szelektálni.

Az árva pszicholöketében a bemeneti csatornák vezérlőjére rákapcsolódott félkész navigátor gyors egymásutánban információkat kezdett kérni. Az első pár ezer kérésre csupán hibakódok monoton sorozata érkezett válaszul: vagy a kérések lettek rosszul megírva, vagy nem létező adatforrásra vonatkoztak. Viszont minden pszicholöket természetéből fakadóan a polisz könyvtárának keresése felé tendált (ha nem így tettek volna, akkor évezredekbe telt volna megtalálni), és a navigátor addig próbálkozott, amíg el nem talált egy érvényes címet, és adatok özönlöttek be a csatornákon: egy oroszlán gestaltképe, valamint az állat lineáris megnevezése.

A navigátor azon nyomban abbahagyta a szúrópróbaszerű keresést, és görcsös ismétlésbe kezdett, újra meg újra előhívta az oroszlán kimerevített képét. Addig folytatta, míg végül még a legkezdetlegesebb embrionális változásszűrői is leálltak, és újra kísérletezésbe fogott.

Apránként egészen értelmes kompromisszum született az árva proto-kíváncsiságának két tárgya – az újdonság és a viszszatérő minták felkutatása – között. A könyvtárat böngészve megtanulta, hogyan kell kapcsolódó információkat letölteni – mozgásról rögzített képek egymásutánját, majd kereszthivatkozások elvontabb láncolatát –, és bár nem értett semmit, úgy volt huzalozva, hogy a koherencia és változás közti helyes egyensúly eltalálásakor mindig megerősítést nyerjen a viselkedése.

Képek és hangok, szimbólumok és egyenletek áramlottak át az árva osztályozó rendszerein. A lenyomatukon nem maradtak meg részletek – nem maradt meg a koromfekete ég alatti szürkésfehér sziklamezőn álló szkafanderes figura, sem a nyugodt, meztelen alak, akit a körülötte rajzó szürke nanorobotok lebontottak –, csupán a legegyszerűbb általánosságok, közös asszociációk. A hálózatok felfedezték a kört/gömböt: a Nap és a bolygók képeiben, az íriszben és a pupillában, a lehullott gyümölcsben, ezernyi műalkotásban, műtárgyban és matematikai ábrákon. Felfedezték a „személy” lineáris szavát, majd puhatolózva csatlakoztatták előbb a „polgár” gestaltikonját meghatározó általánosságokhoz, majd a húsvérek és gleizner robotok képeinek tömkelege által közösnek ítélt jegyekhez.

Az ötszázadik iterációra a könyvtár adathalmazából kinyert kategóriák tengernyi apró alrendszert léptettek működésbe a bemeneti osztályozó hálózatokban: tízezer szó- és képkelepce várta felállítva, hogy összezárulhasson; tízezer mintafelismerő monomániás bámulta az információk áradatát, folyamatosan nyitva tartva a szemét, hátha megpillantja a maga külön bejáratú célpontját.

Ezek a sémák aztán szép lassan összekapcsolódtak, eleinte csak azért, hogy kicserélhessék tapasztalataikat, hogy befolyásolhassák egymás döntéseit. Ha valami működésbe hozta az oroszlán képének sémáját, akkor az oroszlán lineáris megnevezéséhez, az általa hallatott hangokhoz, a viselkedésükben megfigyelt közös jegyekhez (kicsinyeik nyalogatása, antilopok üldözése) tartozó sémák is túlérzékennyé váltak. A beérkező adatok néha egy rakás összeköttetésben lévő sémát egyszerre indítottak be, megerősítve a közös kapcsolódási pontokat, máskor viszont elég idő állt rendelkezésre ahhoz, hogy a túlbuzgóbb melléksémák hamarabb induljanak be. Felismerték az oroszlán alakját... és noha az „oroszlán” szó még nem is szerepelt, az „oroszlán” szóséma tétovázva ugyan, de működésbe lépett... s vele együtt a kicsinyek nyalogatása és az antilopüldözés sémái is.

Az árva elkezdett előre látni, előre várni dolgokat.

A további Kedvenc sci-fi szövegrészekért kattints ide!

***
Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!

Az M5 Fülszöveg című irodalmi tévéműsorában jártam

Szombat délután, Bán János M5-ön futó, Fülszöveg című tévéműsorának vendége voltam.

Itt megtekinthető online a fél órás beszélgetés.

A felvétel még július elején készült, amikor a járványhelyzet miatt még az sem volt biztos, hogy az Eldobható testek idén meg tud jelenni, így én is óvatosan meséltem róla. Viszont most már pár nap, és kapható esz.

Bán Jánossal az ezredforduló környékén még a Cherubion kiadónál jelentünk meg mindketten. Akkor kezdtünk el emailezni, amikor én még csak a fióknak írogattam, és sokáig el sem mondtam, hogy én is írok. Jó barátok lettünk, aztán az élet teljesen másfelé sodort bennünket. Én maradtam a science fiction zsánerben, de egészen másfajta regényeket írok már, János pedig soha nem látott sikerre vitte a magyar történelmi regényt a monumentális és hihetetlenül népszerű Hunyadi sorozatával.

***
Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!

Eldobható testek - OLVASS BELE és a Naprendszer 2338-ban

Egy kronológia és utána egy beleolvasó következik, azaz íme egy hosszabb ízelítő a jövő héten megjelenő Eldobható testekből.

Szeretem, amikor egy regény világához az író függeléket készít, imádtam olvasni pl. a Dűne végén szereplő esszéket, életrajzokat, szószedetet, a Trónok harcában kifejezetten hasznosnak bizonyult az egyes házak, családok karaktereinek felsorolása.

Azonban a saját regényeimben mégis ódzkodtam ilyesmitől. Az Eldobható testek ebből a szempontból kivétel, talán azért, mert a történet jelene, a világ bemutatása mellett ennek a világnak a folyamatos, alapjaiban történő változását próbáltam ábrázolni, ugyanakkor az is nagyon fontos, hogy maga a regény jelene miképp jött létre.

Emiatt a regény ezzel a történelmi áttekintővel fog kezdődni. Ezek a részletek természetesen idővel kiderülnek a szövegből is, de úgy gondoltam, mégis jobb, ha az elején van egy röpke áttekintő is.

2197 Az első molekuláris anyagnyomtatók, az anyagforradalom kezdete

2217  A Naprendszer-alaptörvény életbe lép

2238  A Holdgyilkos-napkitörés, amelynek során a Hold több felszíni városát hatalmas sugárterhelés éri. Ennek következtében néhány nap alatt több tízezren halnak meg.

2247  A Végítélet-napkitörés, amely az egész Földet felperzseli és lakhatatlanná teszi. A felszínen minden élet elpusztul, az emberi áldozatok száma kétmilliárd fő.

2253  A Libra Igazságügyi Szervezet megalapítása. A szervezet működését a Naprendszer űrállamai finanszírozzák.

2288 Megszületik Vireni Orlando a Szaturnusz felsőlégkörében lebegő héliumvárosban, az Aerial Athénén

2335  A Végítélet-kitörést túlélő szellemek megjelenése.

2338  Együttállás-év: a Jupiter és a Szaturnusz nagyjából két évtizedenként öt csillagászati egységnél, negyven fénypercnél közelebb kerül egymástól (a maximális keringési távolság ennek több mint háromszorosa). Az Együttállás előtti és utáni egy évek relatív közelsége felpezsdíti a két bolygó körüli kereskedelmet és turizmust, közelebb hozza egymáshoz a Naprendszer űrállamait.

2338  A Szellemek pere

És itt a beleolvasó, a regény első 20 oldala, amelyben Vireni Orlando, a Libra ügyésznője elindul letartóztatni a Naprendszer legbefolyásosabb és leggazdagabb emberét, Melvin Kadeket. Azt az embert, aki a köztudatban a civilizáció hőse és megmentője, aki levezényelte az Exodus-tervet, ami révén az emberiség évszázadok alatt megtanult túlélni a Naprendszerben.

(Ha Melvin Kadek neve ismerős lenne, az Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról kötetben, Az MI-teremtő című novella főszereplője is volt egyben.)

https://www.scribd.com/document/475245150/Brandon-Hackett-Eldobhato-testek

Brandon Hackett: Eldobható ... by AgaveKonyvek

***
Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!

Kedvenc science fiction szövegrészeim 4. - William Gibson: Neurománc

Szeretnék néhány, számomra kedves szövegrészt bemutatni a science fiction irodalom ismert vagy kevésbé ismert művei közül. Ezek olyan részletek, amelyek önmagukban, a regényből kiragadva váltak emlékezetessé számomra olvasás közben - attól függetlenül, hogy az adott könyv végül tetszett vagy nem tetszett.

Lehet ez egy mély és emberi beszélgetés, egy szép, plasztikus leírás, vagy egy olyan jelenet, amelyet csak sci-fi író tud kitalálni, megírni. Különösen érdemes ezeket azoknak is elolvasni, akik esetleg úgy gondolják, hogy a sci-fi nem igazi irodalom.

4. William Gibson: Neurománc

A regény angolul 1984-ben látott napvilágot, és megkapta a Hugo-, a Nebula- és a Philip K. Dick-díjat is. Nem véletlenül, mert a maga nemében korszakalkotó science fiction regény, ami alapjaiban formálta át a science fictiont. Viszont én valamiért sosem váltam igazi Gibson-fanná, és ennek néhány viszonylag egyszerű oka van.

– Ne higgyétek, hogy ilyesmin élek – hallotta Case, ahogy átfurakodott a Chat ajtaját körülvevő tömegen. – Csak engem is elkapott ez a szörnyű, járványos droghiány!
A hang és a tréfa egyaránt a Sprawlból származó beszélőre vallott; a Chatsubót jobbára hivatásos hontalanok látogatták, s a japán szót a bárból gyakran hetekre száműzték.
Ratz a pult mögött tett-vett; műkarja egyhangúan rezgett, ahogy egy tálcányi pohárrakományt csapolt Kirinnel töltött fel. Észrevette Case-t és rámosolygott, feltárva kelet-európai acéllal átszőtt, barnás-szuvas fogsorát. Case odatelepedett a bárpulthoz, Lonny Zone egyik valószínűtlenül napbarnított kurvája, és egy makulátlan egyenruhájú afrikai tengerész közé, akinek arccsontjain gondosan kimunkált, tarajos törzsi díszhegek sorakoztak.
– Wage ma kora reggel itt járt, két apróddal – tolt elébe egy teli korsót Ratz az ép kezével. – Netán vanni neki valami dolog magával, Case?
Case vállat vont. A jobbján ülő lány felvihogott, és oldalba bökte.
A legendásan rút csapos még szélesebb mosolyt villantott fel. A megfizethető szépség korában ilyen csúfnak maradni szinte ódivatúnak hatott. A múzeális műkar megnyikkant, ahogy gazdája egy újabb korsóért nyúlt. A protézis szutykos rózsaszín műanyagburkolata hétfunkciós, erő-visszacsatolásos, orosz katonai manipulátort takart.– Maga túlságozottan művész, Herr Case! – röffentett Ratz, ami nála a nevetést helyettesítette, és rózsaszín műkarmával megvakarta fehér trikós pocakját. – A vicces kis ügyek nagy művésze.
– Aha – felelt Case és belekortyolt a sörébe. – Kell hogy legyen itt egy vicces arc. Mert hogy maga nem vicces, az tuti.
A kurva kuncogása egy oktávnyival feljebb csuklott.
– De te se vagy az, hugi, Zone meg egy régi haverom, szóval húzz el innét, oké?
A lány Case szemébe nézett, és szinte ajkát se rezdítve, alig hallhatóan, megvetően maga elé fújt, de távozott.
– Jézusom, milyen lebuj már ez itt? Még inni se lehet nyugodtan? – méltatlankodott Case.
– Eh, a csaj csak dolgozik – törölgette Ratz egy ronggyal a repedezett faburkolatot –, Zone leadja nekem utána százalék. Magát is engedem üzletelni, aber magán csak nevetni tudok, keresni nem.
Ahogy Case felemelte a sörét, hirtelen különös csend támadt, mintha száz különböző társalgás egyszerre szakadt volna félbe. Aztán felharsant a kurva kissé hisztérikus vihogása.
– Angyal szállt el felettünk – röffent fel Ratz.
– A kínai idegsebészet – bődült fel egy részeg ausztrál –, az nagyon ott van! Idegkezelést csakis a kontinensen! Azok majd helyrepofoznak, haver…
Ennek hallatán Case-ben epeként tolult fel minden keserűsége, de csak a poharába morogta:
– Na, ez az, ami hatalmas baromság.
  
Japánban a már feledésbe merült ismeretek is jóval felülmúlták a kínaiak idegsebészettel kapcsolatos összes tudományát. A chibai zugklinikák igazi csúcstechnikát, havonta gyökeresen megújított eljárásokat alkalmaztak, de azt az idegkárosodást, ami Case-t abban a memphisi szállodában érte, még náluk sem tudták kezelni.
Már egy éve élt itt, de még mindig álmodott a cybertérről, noha a reménye rá éjről éjre apadt. Bármennyi speedet szedett, bármerre is fordult, bármibe is kezdett Night Cityben, álmaiban makacsul ott kísértett a mátrix, a színtelen űrben fénylőn kibomló logikai rács… Sprawlbeli otthona, odaát a Csendes-óceán túlpartján már furcsa, távoli emlékké fakult. S ő többé már nem volt sem konzollovag, sem cybertér-cowboy, csak egyike a puszta létért küszködő, seregnyi pitiánernek. De az elérhetetlen cybertér-álmok, mint megannyi felvillanyozott vudu varázslat, csak özönlöttek rá a japán éjben, mígnem összegörbedve felriadt valami fülkehotel hálókapszulájának sötét magányában. És a szétmarcangolt ágybetét habszivacsába vájt ujjairól láthatta, mennyire mohón is vágyott megmarkolni a konzolt, amely ott sem volt.
 
– Láttam a nőjét múlt éjjel – szólt Ratz, Case elé téve a második pohár Kirint.
– Nekem olyan nincs – kortyolt a sörébe Case.
– Miss Linda Lee.
Case nemet intett a fejével.
– Nincs nő? Semmi más, csak az üzlet, művész barátom? A kereskedelem mindenek felett? – A csapos apró, barna szeme mélyen fészkelt ráncos arcában. – Azt hiszem, jobban kedveltem magát, amikor még vele járt. Többet nevetett. Mostanában attól tartok, a művészkedést viszi majd túlzásba. Egy éjjel végzi majd maga Klinikentartályokban, lesznek magából friss póttestrészek.
– Mindjárt elsírom magam, olyanokat mond, Ratz.
Case kiitta a sörét, fizetett és ment; keskeny vállait összehúzta esőverte orkándzsekijének kekiszín nejlonja alatt. Ahogy keresztültört a Ninszein hemzsegő tömegen, megcsapta orrát saját áporodott testszaga.
  
Case huszonnégy éves volt. Huszonkét évesen lett cowboy, adatrabló, az egyik legjobb a Sprawlban. A legnagyobb mesterek tanították, McCoy Pauley és Bobby Quine, az üzleti élet nagy alakjai. Fiatalos hevülete és profizmusa folytán szinte állandó adrenalintúltengésben dolgozott, egyedi kialakítású cybertéri deckjébe csatlakozva, amely testetlen tudatát a mátrixnak nevezett, akaratfüggetlen hallucinációba vetítette. Tolvajként más, tehetősebb tolvajoknak dolgozott; ők szerezték be számára a különleges programokat, amelyekkel meglékelhette a vállalati rendszerek fényes falait, és ablakot nyithatott a mögöttük rejlő dús adatmezőkre.
Case elkövette a klasszikus hibát, amelyről sose hitte volna, hogy becsúszhat: meglopta a megbízóit. Megtartott valamit magának, és egy amszterdami orgazda útján megpróbálta elpasszolni. Azóta se jött rá, hogy ők hogyan jöttek rá – ennek amúgy sem volt már jelentősége. Biztosra vette, hogy végeznek vele, de ők csak elmosolyodtak, és megnyugtatták, hogy a pénzt bátran megtarthatja. És szüksége is lett rá. Mert megbízói, továbbra is mosolyogva, arról is gondoskodtak, hogy soha többé ne dolgozhasson.
Háborúból maradt, orosz gombaméreget használtak. Megfertőzték vele az idegrendszerét, és Case egy memphisi szállodában, ágyra szíjazva s látomásoktól gyötörve, harminc órán át vergődött, mialatt a tehetsége mikronról mikronra égett ki.
A parányi, kifinomult idegkárosodás tökéletes eredménnyel járt.
Case számára, aki a cybertér testtelen mámoráért élt, ez maga volt a kiűzetés a Paradicsomból.
Fénykorában, belevaló cowboyként még kedvenc bárjaiban hizlalta elittudatát, s vele az ernyedt megvetést a hús-vér test iránt. Ám most épp saját testének hús-börtönében lett fogollyá.


Összes pénzét sietve új jen-bankók vaskos kötegére váltotta. A világ feketepiacainak berkeiben a régi papírvaluta még rendületlenül kitartott, akár a Trobriand-szigetlakók közt a kagylópénz. A szabályos ügyletek készpénzes fizetése a Sprawlban sem ment könnyen, de Japánban már egyenesen illegális volt.
Elszántan bizakodott, hogy Japánban megleli majd a gyógyulást. Chiba valamelyik bejegyzett klinikáján vagy a zuggyógyászat árnyékvilágában lesz majd segítség. A beültetésekkel, idegsebészettel és mikrobionikával egyet jelentő Chiba mágnesként vonzotta a Sprawl techno-bűnöző szubkultúráját.
Chiba Cityben egy kéthónapos vizsgálat- és megbeszéléssorozat során semmivé olvadt új jen-készlete. Utolsó reményét a zugklinikákba vetette, de ott is csak megcsodálták a megnyomorítására alkalmazott szaktudást, aztán lassan megrázták a fejüket.
Case-nek ekkoriban már csak a kikötő melletti, legolcsóbb fülkehotelekre futotta. Itt húzta meg magát, a dokkokat mint roppant színpadokat egész éjjel megvilágító kvarchalogén fényáradatban. Errefelé a televízió-ég ragyogásától nem látszottak Tokió fényei, még a Fuji Electric Company feltornyosuló holoemblémája sem, és a Tokiói-öböl csupán elnyújtózó feketeségnek látszott, ahol sirályok köröztek a sodródó fehér habszivacstörmelék felett. A kikötő mögött terült el a város, a gyárkupolákkal és a fölébük tornyosuló, saját ökorendszerükbe gubódzó irdatlan irodatömbökkel. A város és a kikötő között régebbi utcák keskeny, névtelen mezsgyéje húzódott. Ez a negyed volt Night City, s ennek magja Ninszei. Napközben Ninszei-szerte zárva voltak a bárok; jellegtelen egyformasággal, halott neonjaikkal, mozdulatlan hologramjaikkal csak várakoztak a megmérgezett, ezüstszín ég alatt.
Végezetül íme egy fotó egy igazi ereklyéről, amit személyesen Ajkay Örkénytől kaptam, és nem más látható rajta, mint a Neurománc első fordítása floppylemezeken:

Kedvenc science fiction szövegrészeim 3. - Alastair Reynolds: Napok háza

Egy irodalmi szöveg sokféleképpen lehet jó. Ebben a blogbejegyzés-sorozatban szeretnék néhány, számomra kedves szöveget bemutatni a science fiction irodalom ismert vagy kevésbé ismert művei közül. Ezek olyan részletek, amelyek a regényből kiragadva, önmagukban váltak emlékezetessé számomra - függetlenül attól, hogy az adott könyv végül tetszett vagy nem tetszett.

3. Alastair Reynolds: Napok háza
Alastair Reynolds a 2000-es évek elején, nagyjából China Miéville-el egy időben tört be a fantasztikus irodalomba, Reynolds a Jelenések tere című, azonos sorozatcímű gótikus hard sci-fi űropera sorozatával szerzett magának hatalmas rajongótábort, majd 2010 környékén kötött egy 1 millió fontos gigaszerződést. És onnan érzésem szerint egyelőre egy kicsit elhalványult, legalábbis az utóbbi években megjelent regényei messze nem kaptak annyi pozitív visszajelzést, rajongást, mint a 2010 előttiek.
Reynolds magyar kiadása, mint sok más kiváló fantasztikus íróé eléggé kaotikusra sikerült.Az Alexendra kiadó 2011-ben nagy lelkesedéssel vágott bele Reynolds életművébe, Bujdosó István fordításában megjelent a Napok háza, majd a Jelenések tere legelső kötete, aztán itt több más sorozattal egyetemben abba is hagyták az egészet. (Pedig a Jelenések tere nélkül lehet, hogy a legendás Mass Effect videojáték sem létezne, vagy ki tudja, mindenesetre az alapkonfliktus igen erőteljesen, mondhatni szóról szóra egyezik, legyenek a galaxis biológiai életformáit ciklusonként eltörlő gépi intelligenciák Inhibitorok vagy Reaperek.)Szerencsére aztán tavaly jött a Delta Vision kiadó, és újra belevágott Reynolds könyveinek kiadásába. Nagy sajnálatomra azonban nem a Jelenések terét folytatták, hanem a Kék emlékezetű Föld jelent meg, ami a Poszeidon gyermekei-trilógia első kötete, és közel sem annyira tetszett, mint szerettem volna. Mindegy, reméljük, eljutunk újra a Jelenések tere-könyvekig, amely sorozatot hajdanán naivan azért hagytam félbe angolul, mert elindult a magyar kiadás.Alastair Reynoldst nem a ragyogó irodalmi nyelvezete, mondatai miatt szeretem, hanem a zseniális gondolatai, ötletei, na és a távlatai miatt. (Meg valószínűleg azért is, mert íróként láthatóan némileg hasonló témák, gondolatok is érdekelnek, mint őt.) A Jelenések terében elképesztően ragadta meg a 26. századi, fénysebességnél lassabb űrutazással szétszabdalt, gótikus hangulatú emberkolóniák benépesített jövőt, ahol az egyes társadalmak már nem csak kultúrájukban, szokásaikban, hanem emberi mivoltukban is eltávolodtak egymástól.A sors fintora, hogy a két kedvenc Reynolds-regényem egyike sem jelent meg magyarul. Az egyik a Chasm City, amelynek címadó, fura városa az Epsilon Eridani csillag bolygójának mélyén található, és amelyet egy idegen eredetű nanovírus fertőzött meg és tett tönkre. Sokan emiatt fura, tartályszerű gépekben közlekednek, hogy hermetikusan elzárják magukat a mindenhol ott leselkedő veszélytől, amely szétolvasztja a testükben lévő beültetéseket.A Jelenések tere közvetlen folytatásában, a Redemption Arkban pedig imádom a conjoiner nevű társadalom bemutatását, valamint abszolút kedvencem egy csodálatos leírás a tehetetlenség-felfüggesztésen alapuló szupermeghajtásról, egy ehhez kapcsolódó relativisztikus űrüldözéssel. Legszívesebben ez utóbbiból választottam volna egy részletet, de sajnos ez nincs még magyarul - én meg nem vagyok műfordító.:)Reynolds talán legelszálltabb regénye, a Napok háza hatmillió évvel a jelenünket követően játszódik. Abigail Gentian a negyedik évezred hajnalán klónokat készíttet önmagából, majd szétküldi őket a csillagok közé, hogy információkat és tudást gyűjtsenek. Ezek a klónok, más néven a hasadványok hibernálva, a fénysebesség közeli meghajtás időkiesését kihasználva évmilliókat utaznak át, és bizonyos időközönként újra találkoznak, és megosztják egymással emlékeiket, tapasztalataikat. Ebben a távoli jövőben az emberiség, illetve a néhai emberiség utódai szétszóródtak a galaxisban, egymástól elszigetelt mikro-civilizációkra bomlottak. Egyesek csillagbirodalmakat szerveztek, de ezek idővel mindig megbuktak, majd jöttek helyettük újabb fajok, újabb civilizációk, amelyek először felemelkedtek, majd szép lassan ők is eltűntek a Múlásnak nevezett körforgásban.Azonban még a legintelligensebb, egykoron emberi életformák sem tudnak felülkerekedni az einsteini törvényeken, az űrutazás még ebben a távoli jövőben is csak megközelíti a fénysebességet, de túl nem tudja lépni azt.A regényből több emlékezetes rész is eszembe jut, például Abraham Valmik, a Légszellem története, egy hajdani ember, aki évtízezredek alatt több fényév méretű csillagköddé formálta magát.Viszont amit alább választottam az az a rész, amikor a Campion nevű hasadvány információcsere szándékával az Őrzőkhöz utazik, akik mindent az információgyűjtésnek és raktározásnak rendelnek alá, és egy csillagot beburkoló Dyson-gömb mélyén élnek.Az Őrzőket az úgynevezett kurátorok képviselik, olyan évszázezrek óta létező, fura lények, akik egykoron talán emberek voltak, és Campion egy ilyen kurátorral találkozik.Kicsit bajban voltam, mert a forma helyett itt a tartalom, ami igazán érdekes, és ezek a különféle posztumánokkal való találkozások több tucat oldalon bomlanak ki, és nyernek értelmet, és tele vannak olyan apróságokkal, mint például, amikor a találkozás kezdetén Campiont simán tizenegy éveket váratják, mert hát mi értelme a sietségnek, kapkodásnak.Így nem tudom, hogy ez a kiragadott, rövid rész mennyire fog működni.
– Bizonyára érdekli, hogy mi hogyan küzdöttük le ezt a problémát. Közismert, hogy a kurátorok nagyon öregek, és nagyon hosszú ideig élnek. Ellentétben magukkal és a már kihalt peremőrökkel, nekünk nem adatott meg az idődilatáció luxusának élvezete, amivel akár évszázadokat is könnyedén átugorhatnánk. – De úgy tűnik, egész jól sikerült megbirkózniuk a dologgal. – Miből gondolja? – Már pusztán az Őrzők létezése is azt bizonyítja, hogy a szélsőségesen hosszú élettartammal járó problémákat sikeresen tudták kezelni. Egyetlen más sztelláris kultúra sem maradt fenn ilyen sokáig. – Az Őrzőknek nem sok hasznát vennék, ha létük mulandó természetű lenne. Hosszú és magányos lét a miénk. Mindig is tudtuk, hogy óriási türelemre és állóképességre lesz szükség. – Ön is olyan idős, mint az Őrzők maguk? – Akkor több mint ötmillió éves lennék, Hasadvány! – Miért, én több mint hatmillió éves vagyok. – De nem a tiszta életidőt számítva. Tény, hogy nagyon régen született, de lefogadnám, hogy nem élt át többet néhány tízezer évnél. Maga csak egy könyvmoly, aki átrágta magát a történelem lapjain. Nem igaz? – Találó hasonlat, kurátor. – Ha én olyan idős lennék, mint az Őrzők, akkor nekem azt a sok-sok évet egytől egyig meg kellett volna élnem. Akkor pedig én lennék a galaxis legöregebb élőlénye. – Amennyire én tudom, lehet, hogy így is van. – Nem, nem én vagyok a legöregebb. Még mindig növésben vagyok. Ezzel mindannyian így vagyunk. Létezésünk legelső fázisában rájöttünk, hogy biológiailag elérhetjük a halhatatlanságot. Mégpedig úgy, hogy közben folyamatosan növekszünk. Léteznek más módszerek is, de mi emellett döntöttünk. – Eszerint vannak önnél nagyobb kurátorok is? – Vannak bizony! De maga nem láthatja őket. A legnagyobb csomópontokban élnek, a legfontosabb magokat őrzik. A legtöbbjük már olyan nagyra nőtt, hogy nem is hagyhatja el a csomópontot. Csak a fejük betöltené ezt az egész hangárt itt. Ezek a lények félelmetes bölcsességet tudhatnak magukénak, ugyanakkor nagyon lassúak is. De ez már csak így  működik: ha a szinaptikus ingereknek több száz métert kell megtenniük, akkor a legegyszerűbb gondolat megszületése is hosszú percekbe telik. Velük… hogy úgy mondjam… igencsak nehéz.
[...]
A kurátor két keze megindult felém. A szélesre tárt ujjak lassan, szinte gyengéden fonódtak az apró, nyomásra érzékeny testem köré. A szkafanderem meg-megcsikordult, ahogy az ujjak megragadtak és az adattárral együtt a kurátor arcához húztak. Csak most vettem észre, hogy azon a gyűrűn, amely a kurátor sisakját az űrruha többi részével összekapcsolta, egy ormányszerű nyúlvány is volt. Az ormány végén egy nyílás jelent meg, amelyen keresztül egy garázs méretű, gravitáció nélküli helyiségbe kerültem. Az ajtó becsukódott, majd hirtelen valami sólészerű, rózsaszín folyadék ömlött be a terembe, és vadul kavargott, amíg ki nem töltötte az egész légmentes teret. A szkafanderem azonnal megkezdte a folyadék vegyi elemzését. Sűrű volt, mint egy leves, tele hosszú láncmolekulákkal. Aztán kinyílt egy másik ajtó, és a folyadék megindult. A kezemmel kapálózva próbáltam valahogy tartani magam. A sisak belsejében voltam, és ott lebegtem a kurátor álla és az üvegrostély között. A kurátor olyan lassan lélegzett, hogy úgy éreztem, csak az árapály mozgatja a testemet egy lusta tengerparton. A folyadékban lebegve egész közel kerültem a félelmetes szájnyíláshoz, amely hosszan nyúlt el mindkét irányban, az ajkak innen úgy festettek, mint föld alatti folyók által kimosott homokkő. – Kellemetlen ez a helyzet magának, Hasadvány? Mondja meg nyugodtan, ha kellemetlen érzés. – Nem. Jól vagyok. – Tudja, nem minden látogató adja át magát ilyen könnyedén a helyzetnek, mint maga. – Nem hiszem, hogy bántani akarna. Arra bőven lett volna már lehetősége. – De lehet, hogy fel akarom falni. Erre nem gondolt még? – Most, hogy így mondja… – Nem akarom megemészteni, legalábbis nem szó szerint. De mindenképpen le kell nyelnem. Nemsokára maga is látni fogja, hogy miért van erre szükség. Legyen nyugodt, nem esik baja, és csak egy darabig marad a testemben. – Hiszek önnek. A száj szép lassan egyre nagyobbra nyílt, míg végül már befértem az ajkak között. – Kurátor! – szólaltam meg, amikor a feneketlen szájüregbe kerültem. – Remélem, nem haragszik meg, de ön honnan tudja, hogy én sem fogok ártani magának, ha már a testében leszek? – Tudja, még ha ezt az egész csomópontot megsemmisítené is, a veszteség akkor is csak a birtokunkban lévő adatoknak egészen parányi töredékét érintené, amit minden további nélkül el tudunk viselni. – Ettől még megpróbálkozhatnék vele. – Sokkal alaposabb vizsgálatnak vetettük alá, mint gondolná. Elég pontosan felmértük, mire képes a hajója. Vannak rajta ugyan fegyverek, de komolyabb harcra alkalmatlan. A szkafandere pedig teljesen ártalmatlan. – És én? – Magába is belenéztünk. Húst és csontokat láttunk, meg néhány jámbor szerkezetet. Persze az adattár lehetne bomba is, de ezt a kockázatot vállalnunk kell. Hiszen tudáshoz jutni mindig csak bizonyos kockázat árán lehet. Aztán egy korty folyadék lekísért a kurátor torkán. A szkafander lámpáinak fényében fakó rózsa- és mályvaszínben láttam, amint a szivacsos gégefedő becsukódik előttem. Csak egy hajszálon múlt, hogy nem a tüdőben kötöttem ki, hanem a gyomor felé folytattam az utamat. Megindultam a nyelőcsövön, amelynek a fala a folyadékot megfelelő összehúzódásokkal mozgatta tovább. Végül az egyre szűkülő csatorna meleg, folyadékkal teli üregbe torkollott. Úgy gondoltam, most már elég mélyen járhatok a kurátor testében, valószínűleg a gyomor alsó tájékán, de valójában fogalmam sem volt róla, hogy pontosan melyik szervben vagy az adott szerv melyik részében lehetek. Hiszen minden további nélkül elképzelhető volt, hogy a kurátor anatómiai felépítése, még ha a méretbeli különbségeket figyelembe vesszük is, valójában semmiféle hasonlóságot nem mutat az átlagos emberi test belső felépítésével. A kurátor emésztőrendszerének sajátosságait mindjárt magam is láthattam, amikor a környezetemet alaposabban megvizsgáltam. Az üreg nagyjából félgömb alakú volt, a bemeneti nyílás pedig körülbelül a tetején lehetett. A falakat merev, csillogó gyámpillérek bordázták, amelyek a nyílás mellől indultak. Ezek nyilván valamiféle csontból vagy porcból lehettek. A bordák igen lassú ritmusban feszültek meg és engedtek ki újra, ahogy a kurátor léggömb méretű tüdeje végezte a feladatát valahol fölöttem, a méteres vastagságú hasfal és mellhártya takarásában. Ami szokatlan volt ebben a kamrában, és az én testemmel semmilyen hasonlatosságot nem mutatott, az a padló vagy inkább fal volt, amely épp az ívelt szakasszal átellenben helyezkedett el. Hullámzóan mozgó karok rengetege takarta, amitől szakasztott úgy nézett ki, mint egy tengeri viaszrózsa-kolónia. A karok kétszer-háromszor voltak hosszabbak nálam, hipnotikus színekben pulzáltak és felvillantak, megcsillantak, ahogy egymáshoz értek. Némely kar visszahajlott, a végük eltűnt a világító masszában. Ahogy közelebb úsztam, láttam, hogy a karok közötti résekben sötét tárgyak találhatók, amelyek mélyen belesüppedtek a húsos részbe, ahol maguk a karok is gyökereztek. Voltak ott hengerek, kockák és tojásdad objektumok, a visszahajló karok pedig ezekhez kapcsolódtak, és a szívókaszerű végükkel ezeknek a tárgyaknak a külső felületére tapadtak, vagy lyukakon, illetve réseken keresztül beléjük is hatoltak. Az adattár még mindig a kezemben volt. Aztán anélkül, hogy további utasításra vártam volna, ellöktem magamtól a hullámzó karok irányába. Mindjárt vagy egy tucat kapott utána, amennyire csak bírtak, megnyúltak, és mint éhes ragadozók vetették rá magukat. Az adattár beesett a prédán veszekedő karok közé. – Üdvözlöm az emésztőrendszeremben! – mondta a kurátor. – Amit most lát, az az idegrendszerem egy interfésze. Vannak további interfészek is a testemben, de ez tökéletesen megfelel a célnak.

A további Kedvenc sci-fi szövegrészekért kattints ide!

***
Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!

Kedvenc science fiction szövegrészeim 2. - China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás

Egy irodalmi szöveg sokféleképpen lehet jó. Ebben a blogbejegyzés-sorozatban szeretnék néhány, számomra kedves szöveget bemutatni a science fiction irodalom ismert vagy kevésbé ismert művei közül. Ezek olyan részletek, amelyek a regényből kiragadva, önmagukban váltak emlékezetessé számomra - függetlenül attól, hogy az adott könyv végül tetszett vagy nem tetszett.

Lehet ez egy szép, már-már költői, hangulatos leírás, egy érdekes gondolat kifejtése, egy mély, emberi párbeszéd, vagy egy olyan jelenet, amelyet csak sci-fi író tud kitalálni, megírni. Ezek mind olyan részletek, apróságok, amelyek az olvasásuk óta is újra és újra eszembe jutnak.

2. China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás

A brit China Miéville az ezredfordulón robbant be az angolszász  fantasztikus irodalomba, és hamarosan a new weird egyik legismertebb alakjává vált. Az első igazán nagy sikerét a 2000-ben megjelent Perdido pályaudvar, végállomás című regényével aratta, amit - és aztán minden magyarul megjelent Miéville-t - Juhász Viktor kiváló fordításában olvashatunk, aki egyben Miéville nagy rajongója is.

Na de sci-fi-e egyáltalán a Perdido?

A könyvből két kedvenc részem is van. Az egyik, a Szövő - ez a nagyon furcsa, nagyon idegen, nem evilági pókszerű lény, aki időnként beszivárog a történetbe főhőseink oldalán. a Szövő bármelyik megjelenése, fura beszéde lenyűgözött. És most belegondolva, nem zárom ki, hogy tudat alatt hatott rám, amikor fura idegen lények fura beszédével kísérleteztem akár Az ember könyve szagnyelve kapcsán, akár a Xeno idegen fajainál.

Azonban az a szöveg, amit időnként újra elolvasok csak úgy, a hangulat kedvéért, az a könyv legeleje, amikor a Yagharek, a szárnyaszegett garuda madárember megérkezik Új-Crobuzonba, és az ő nézőpontjából érkezünk meg mi is Új-Crobuzon zsigeri világába.

Nem hosszú, alig néhány oldal, de ez most csak egy rövidebb részlet az elejéből:

A szavannából bozóterdő lesz, aztán szántóföld, aztán tanyavidék, majd az első roskadozó kunyhók is előbújnak a földből. Régóta tart az éjszaka. A folyópartot kéregként lepik el a kalyibák, a sötétben nőttek ki körülöttem, mint a gombák.

Megbillenünk. Sodró áramlatban bukdácsolunk.

A férfi a hátam mögött idegesen a kormánylapátnak feszül, és a bárka visszaáll a helyes irányba. Hintázik a lámpás, vonaglik a fény. A férfi fél tőlem. Kihajolok a kis hajó orrából, a sötéten vonuló víztömeg fölé.

A motor olajos dörmögése és a folyó simogató locsogása mögül halk hangok, házak hangjai gyülemlenek fel. Mestergerendák suttognak és zsúptetőbe kap a szél, megállapodnak a falak, padlók nyújtóznak, és kitöltik a teret; a házak tucatjaiból házak százai, ezrei lesznek; egyre hátrébb húzódnak a parttól, aztán fénybe borítják az egész lapályt.

Körülvesznek. Növekszenek. Egyre magasabbak, püffedtebbek és lármásabbak, tetejük pala, faluk szívós tégla.

A folyó csavarodik egyet, és szembefordul a várossal. A házrengeteg homályos tömegként dereng fel előttem, lenyomatként préselődik a tájra. Fénye kibugyog a környező sziklás dombokra, mint horzsolás alól a vér. Koszos tornyai ragyognak. Közönségesnek érzem magamat. Kénytelen vagyok imádni ezt a helyet, a két folyó kereszteződésénél lerakódott rendkívüli jelenséget. Gigászi szennyező góc az egész, maga a bűz, a felvonyító ködkürtök hangja. Még most, az éjszaka közepén is kövér kémények öklendezik a mocskot az égbe. Bárkánkat nem az áramlat sodorja, maga a város súlya szippant be minket. Halk kiáltások, imitt-amott állatias üvöltés, a gyárakból obszcén dübörgés és csattogás hallatszik, roppant gépek üzekednek. Vasútvonalak rajzolják ki a város anatómiáját, mint megannyi kidagadó ér. Vörös téglák és sötét falak, zömök templomok gubbasztanak vaksi, földalatti lényekként, rongyos ponyvatetők reszketnek, macskaköves útvesztők az óvárosban, zsákutcák, kanálisok vájnak a talajba, mint szenteletlen sírgödrök, új táj születik, csupa szeméttelep, morzsolt kő, elfeledett kódexekkel belakott könyvtárak, ódon kórházak, toronyházak, hajók, ahol fémkarmok emelik a rakományt az égbe.

Miként lehet az, hogy eddig észre sem vettük, mi vár ránk? Talán a domborzat játszik velünk, és hagyja, hogy ez a szétfolyó szörnyeteg a sarok mögül előugorva riogassa az érkező vándort?

Késő: most már nincsen menekvés.

A férfi motyogva beszél hozzám, azt magyarázza, hol járunk. Nem fordulok felé.

Ez az elállatiasodott nyomornegyed körülöttünk Hollókapu. A rothadó épületek kimerülten támaszkodnak egymásnak. A folyó szennyes iszapot mázol a téglából emelt rakpartokra, vaskos falak emelkednek ki a mélyből, hogy féken tartsák a vizet. Orrfacsaró bűz terjeng.

(Szeretném tudni, hogyan néz ki mindez fentről, mert a városnak esélye sincsen elrejtőzni, ha az utazó a szél szárnyán érkezik, mérföldekről láthatja ezt az elkent, koszos pacát, ami olyan, mint egy darab halott hús, tele vonagló nyüvekkel, nem szabadna ilyesmire gondolnom, de most már nincsen megállás, megülhetném a kéményekből áradó áramlatokat, a kevély tornyok fölé röppennék, és lepiszkítanám a talajhoz kötötteket, meglovagolnám a káoszt, ott szállnék le, ahol kedvem tartja, nem szabad erre gondolnom, nem lehet, abba kell hagynom, nem most, nem itt, még nem).

Az itteni házakról fakó nyálka csöpög, szerves vakolat tapad a homlokzatokra és szivárog elő a tetőtéri ablakokból. A hideg, fehér mocsokból újabb emeleteket formáztak, és kitöltik vele az épületek meg a zsákutcák közötti réseket. A környéket arctalanná változtatja a fehér kéreg, mintha hirtelen dermedő, forró viaszt öntöttek volna a tetőkre. Nem emberi lények telepedtek meg ezeken az utcákon.

Feszes drótkötelek húzódnak a folyó meg a csurgók felett, stabilan megtapadnak a felgyülemlett tejszínű köpetben. Zümmögnek, mint a basszushúrok. Valami csörömpöl felettünk. A csónakos harákol, ocsmányat sercint a vízbe.

A nyálas csomót elnyeli a víz. A köpet-habarcs gyérülni kezd felettünk. Ismét felbukkannak a keskeny utcák.

Sípoló vonat zakatol át előttünk egy vasúti hídon. Tekintetem követi, délről keletre fordulok, látom, hogy a sorban felfűzött apró fények tovasuhannak, elnyeli őket ez az éjszakai világ, ez a behemót, aki felfalja saját lakóit. Hamarosan elérjük a gyárakat. Emelődaruk bontakoznak ki a félhomályból, mint ösztövér madarak; imitt-amott mozognak is, hogy legyen munkája az éjszakai váltásnak. Holtsúllyal terhelt láncok inganak, mint elhalt végtagok, aztán zombiként moccannak, amikor egymásba harapnak a fogaskerekek és megpördülnek a lendkerekek.

***
Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!