Brandon Hackett's Blog, page 10

A TOP 5 Love, Death + Robots epizód

Lehetett hallani, hogy a Netflix sci-fi animációs sorozatot készít, többek közt ismert SF-írók novelláiból, olvastam már Peter F. Hamilton facebookján, olvastam Scalzi blogján, de hogy pontosan mi is közeleg, azt nem láttam jönni, és ahogy elnézem, más sem.
Az animációs filmek valamilyen oknál fogva zömében megragadnak a családi szórakoztatás szintjén, és csak ritkán mernek másmilyenek lenni. Én évek óta várom azt, amikor majd innen továbblendülünk, mert ahogy a videojátékok és a képregények többsége sem gyerekeknek készül, az igényes animációs történetekre is meglenne a felnőtt közönség.Persze, akadnak próbálkozások, pl. a Mátrix világát továbbárnyaló Animatrix, és az anime kínálatban is bőven akad felnőtteknek készült sztori, de ez még így is édeskevés. Ráadásul ez a fajta animációs technika új utakat nyithatna a science fiction számára is, mert sokkal elszálltabb dolgokat is létre lehet hozni, olyan történetekből is készülhetne film, sorozat, amelyeket normál filmként csak irreális költségvetéssel lehetne megvalósítani. Egyelőre ennek azonban nincs még nyoma sem.
Erre most jött a Tim Miller és David Fincher fémjelezte Love, Death + Robots  sorozat, és ez a legjobb dolog, ami a science fictionnel történt mostanában, bátor, kreatív, újszerű, és egyben egy szerelmes levél a fantasztikus irodalomhoz, valamint annak látványos demonstrációja, hogy miért éri meg sci-fit olvasni.
Egy sorozat megpróbál minél szélesebb réteghez szólni, de itt mintha nem is akartak volna kompromisszumokat, és az, hogy Alastair Reynolds, Peter F. Hamilton, John Scalzi, Ken Liu és más neves és általam kedvelt írók novelláit dolgozzák fel, egy sci-fi rajongó számára egészen mást jelent.Még akkor is, ha a messze nem tökéletes a válogatás, az évad harmada kiemelkedő, a harmada jó, a harmada viszont nem annyira erős, legalábbis történet szempontjából, mert az animációk szinte mindegyik részben profik és stílusosak.Az első évad 18 történetén különböző rendezők és animációs cégek dolgoztak az egyes részeken, így egy változatos, színes kavalkáddá vált az egész. Az egyes epizódok többsége 5 perc és kb. negyed óra között mozog, meglepően kendőzetlenül mutatja be az erőszakot és a szexualitást, nagyon örülök, hogy meg sem próbálták mindezt cenzúrázni, csak azért, mert hát animációs film.
Nézzétek úgy, ahogy szeretnétek, én például nem sorrendben mentem végig rajtuk, hanem válogatva, részben az feldolgozott novellák írói, részben pl. az imdb epizódértékelései és egyes kritikák toplistái alapján csökkenő sorrendben.
Nem fogom egyesével kielemezni a tizennyolc sztorit, inkább csak leírom az én TOP5-ömet, aztán ha van kedvetek, osszátok meg ti is, hogy nektek melyek voltak a kedvenceitek.
És rögtön megemlítem a listáról éppen lemaradt Lucky13-at, ami egy Marko Kloos novella feldolgozása, és semmi extra nem volt benne, de amit el akart mondani, az tökéletesen működött.
5. The Secret WarA vörös hadsereg egy alakulata egy már-már posztapokaliptikus tundravidéken teljesít titkos küldetést.Ha valaki elmeséli, mi a sztori, biztos azt mondom, hogy hát ez nem az én világom, de mégis nagyon bejött, és csak hab a tortán, hogy a fantasztikus animációt a magyar Digic Pictures készítette.
4. Beyond the Aquila Rift (Alastair Reynolds)Űrhajók, féreglyukak, csillagközi utazás, hatalmas távlatok, hibernáció, gyönyörű látvány. Egyetlen perc alatt magával rántott. Pedig valójában az egész történet egy klasszikus, sokszor látott, tipikus sci-fi történet. És mégis, a hangulata annak ellenére nyomaszt, és húz magával, hogy tudod, mi fog történni.Tudod, és várod, de amikor eljön a felismerés, amit valahol a főhős, Thom is sejt már, mégis vele együtt sokkolódsz, mert más, amikor tényleg nincs előle menekvés.
3. Good Hunting (Ken Liu)Rókadémonok és a modernizálódó Kína érzékeny találkozása.Az a fajta történet, ami alig negyed óra alatt hatalmas utat jár be, és egyebet elmondani nem érdemes, mert elveszne a felfedezés élménye.Nagyon szép, szimbolikus, steampunkba forduló mese.
És végül a két legjobb.Nagyon nehéz volt az első két kedvenc között döntenem, ezért nem is döntöttem, mert teljesen más hangulatú volt mindkettő.
1. Zima Blue (Alastair Reynolds)A Zima Blue a végén elszorította a torkomat, annyira szép volt a vége.A címadó Zima Blue egy galaxis szerte csodált alkotóművész, akinek egyre monumentálisabb alkotásait milliók csodálják, és közben próbálják megfejteni művei jelentését, a kék színhez való megszállott vonzódását.Az igazságra azonban senki nincs felkészülve. Én sem voltam.
1. Sonnie's Edge (Peter F. Hamilton) Imádom a stílusos, kreatív fotorealisztikus animációt, és ezt a mocskos, kegyetlen világban játszódó sztorit bármeddig elnéztem volna.
A főhősnő Sonnie-ban munkáló düh, fájdalom és szenvedély az első pillanattól meghatározta a hangulatot, sőt, valójában az ő első megjelenése pillanatában a teljes története, múltja leolvasható volt a sebhelyekkel szabdalt arcáról.A világ, az apró részletek, a zene mind tökéletes összhangban van.Nem akar valaki bármelyik Peter F. Hamilton-regényből egy ilyen szintű animációs filmet/sorozatot csinálni esetleg?

Battle Angel: Alita, avagy amit a mangáról tudni érdemes

Mindjárt bemutatják az Alita: Battle Angel, vagy Alita: A harc angyala című, James Cameron és Robert Rodriguez által fémjelzett mozifilmet, ami ha csak annyit ér el, hogy kicsit ráirányítja a figyelmet a film alapjául szolgáló science fiction mangára, aminek nagy rajongója vagyok, én már boldog leszek.
A Battle Angel Alitáról először valamikor a 2000-es évek elején hallottam, amikor James Cameron azt nyilatkozta, hogy évek óta mennyire szeretné megcsinálni a moziváltozatot. Fogalmam sem volt, mi ez, úgyhogy utánanéztem, és ja, valami japán manga, béna a címe is, jól van, lapozzunk.(Ezt a hozzáállást most rendesen visszakapom, pont így reagálnak azok a képregény szerető barátaim, akiknek mostanában, nagy mangaszemekkel próbálom ajánlani.)

Az alábbiakban összeszedtem, mit érdemes tudni a mangáról, na meg jövő héten bemutatásra kerülő filmadaptációról. Úgyhogy, ha érdekel, mi a csuda ez, amolyan gyorstalpaló következik, ami mégis inkább egy rajongói ajánló.Korábban többször lepattantam a mangák olvasásáról, pedig imádom a képregényeket. Végül tavaly a Battle Angel: Alita lett az a történet, ami aztán rendesen berántott a közepébe. (Itt egy ajánló az első kalandozásaimról.)Az Alitára pont a közelgő moziváltozat kapcsán lettem kíváncsi, azóta már több, mint 4000 oldalon vagyok túl, és folyamatosan rendelgetem angolul a folytatásokat, mert addiktív és szórakoztató, még ha itt-ott hullámzó is.

1. Mi ez?

A Battle Angel: Alita Yukito Kishiro japán mangaművész alkotása (az eredeti címe Gunnm). Ha esetleg nem egyértelmű, a manga a japán képregény megfelelője, hátulról előre és jobbról balra olvasható, némileg másfajta mesélési eszközökkel (pl. több panellel mondja el ugyanazt, erősen fókuszál a karakterek arcára, érzéseinek kifejezésére) rendelkező képregény, kicsiktől a felnőtteknek terjedő sztorik ezreivel.
A filmadaptáció alapjául is szolgáló klasszikus mangasorozat 1990-1995 között futott, kilenc 200 oldalas kötetben, egy megosztó befejezéssel. Ebből a  mozifilm az első 4 köteten fog alapulni.
A 2500-as évek közepén járunk, a Földön tengődő emberek a múltból nem sok mindent tudnak, mindössze annyi derül ki, hogy volt egy világégés, és régen benépesítettük már a Naprendszert is. A Scrapyard nevű szemét- és roncstelep városka felett ott lebeg Zalem, a gigantikus, égi város, ami egy űrliftről lóg alá, és időnként a felszínre szórja a hulladékát. Scrapyard nyomorgó lakói azért dolgoznak, hogy ellássák a zalemi elitet, eközben a fentről kiszórt szeméthalmukban turkálnak értékes cuccok iránt, és titokban Zalemről álmodoznak.
Dr. Ito, a kiberdoktor és fejvadász (!) ebből a szemétből kukáz ki egy különös kiborg torzót, hazaviszi, és újraéleszti, és megajándékozza egy új, kibernetikus testtel. Ő Alita, az emlékeit vesztett kiborglány, aki aztán megpróbálja megfejteni, kicsoda ő, de közben kiderül, hogy makacs, mint egy öszvér, hatalmas szíve van, emellett pedig az ősi, marsi kiborg-harcművészet, a panzerkunst mestere, de fogalma sincs, hol tanulta.Ezzel kezdődik a kaland, amelyben Alita a múltját és az indentitását keresi, és közben nagyon sok kiborgot, gonosz embert ver szét, hullanak a kibernetikus és nem kibernetikus végtagok és testrészek. Alita utazását meglepően komoly drámák övezik, melynek középpontjában Zalem, a titokzatos, lebegő város áll, ahonnan Alitát is valószínűleg kikukázták egykoron.A világ nagyon érdekes, majdhogynem mindenki kibernetizált, az sem gond, ha félbevágnak, elég ha a fejed megvan, kapsz egy kiborg vázat, aztán hajrá. Emiatt cyberpunkként is szokták kategorizálni, és végül is, vannak benne kiborgok, sőt, meg néha punk kiborgok is, de minden másban inkább egy klasszikus science fictionszerűség.

Sok mindent fel tudnék róni a manga hibájának, például azt, hogy néha csapongó, sokszor el-elbillen B-filmes, sőt, trash irányba, főleg amikor a komoly, drámai események közepébe Yukito Kishiro sokszor bedob néhány oda nem illő, idegesítően karikatúraszerű, sikítozó mellékkaraktert (talán a fiatal olvasók miatt, nem tudom), akiket lapáttal ütnék agyon két oldal után, azonban szerencsére a történet, a karakterek, a rejtélyek és a feszültség viszont van annyira jó, hogy ezek ne zavarjanak túlságosan.
2. Mitől érdekes?
Alita karaktere miatt.
Alita a történet lelke: makacssága, jellemhibái, túlcsorduló érzései, az agressziója, na meg azzal az összetéveszthetetlen stílusa, legyen az a szájtartása, a pózer mozdulatai, a küzdeni akarása, az őszinte lelkesedése bármi iránt, igazán szerethető karakterré teszik.Azonban nem csak ő, hanem az összes főbb karakter érdekes tud lenni, legyenek azok pozitív vagy negatív szereplők, mert még a legkegyetlenebb kiborg-mészáros főellenfélnél mögött is megbújik egy olyan háttértörténet, ami érthetővé teszi a személyiségét, és a szimpatikus szereplők is tele vannak súlyos defektekkel, amelyek helyenként sokkoló és meglepően tragikus eseményekhez vezetnek.

A világépítés miatt.
Az űrből lelógó, titokzatos Zalem nemcsak Alita és a barátai, hanem az én agyamat is megmozgatta. Ez a rejtély nagyon ügyesen húzza maga után az olvasót, tudni akartam, mi van fent, kik játszadoznak ilyen kegyetlen módon a földi emberekkel. Ez azonban csak egy rejtély a sok közül, mert elsőre ugyan nem látszik, de ez egy hatalmas sci-fi univerzum, ami nagyon okosan építkezve nyílik egyre nagyobbra.
A motorball aréna.

Amikor először megláttam a motorballt, azt gondoltam: ne, már! Szerintem a nyolcvanas években is ciki volt ez a rollersportos marhaság, hogy kerül ez ide?
Viszont ahogy elkezdtem olvasni, mindent visszavontam. Nekem eddig a motorball a manga csúcspontja, ez egy totálisan őrült, izgalmas, nagyszerűen megkomponált történetszál, tele feszültséggel, remek jelenetekkel. Nem hiszem, hogy a film ilyen mélységben vissza fogja tudni adni - mindenesetre már annak is örülök, hogy benne lesz.
A rajzok miatt.
Yukito Kishiro dinamikus rajzstílusa képes minden egyes panelen élővé és érzővé varázsolni Alitát, egyen éppen szomorú, boldog, dühös, vagy teljesen kiüresedett. A Last Orderben ráadásul minőségi ugrás történik, a rajzok itt már sokkal érettebbek, részletgazdagabbak, de az alapsorozatnál sem panaszkodtam.
Ráadásul az egész sorozat megcsinálja azt a bravúrt, amit olvasás közben valójában alig lehet észrevenni. Alita külsőre folyamatosan, de alig észrevehetően változik, tinilányból lassan felnőtt nővé érik. Ez a nagyon aprólékos átmenet akkor tűnik fel igazán, ha néhány ezer oldal után visszalapozunk a történet kezdetére. És lehetne még hosszan beszélni a fantasztikusan megkomponált akciójelenetekről, a különleges ellenfelekről is. Nem ez a legszebben megrajzolt manga a világon, de az biztos, hogy egyik legstílusosabb.
3. Hogyan érdemes elolvasni?
Magyarul jelenleg sajnos nem elérhető. Angol nyelven viszont nemrég jelent meg az alapsorozat 5 kötetes deluxe változata, gyönyörű, fényes lapokkal, nagy méretben, kemény kötésben: ez tartalmazza a teljes Battle Angel: Alitát. Ha csak a film alapjául szolgáló részek érdekelnek, akkor elvileg az első két kötetet érdemes beszerezni, de szerintem úgyis folytatni fogod.

Yukito Kishiro az alapsorozat vége felé sajnos komoly mentális problémákkal küzdött, így a végére kicsit szétesett a történet, és egy kurta-furcsa befejezéssel ért véget a sorozat. Szerencsére kilábalt a mélypontról, és öt évvel később elindult a folytatás, ehhez pedig készült egy normális befejezés is. Az 5. kötetben mindkettő megtalálható, elsőként a hivatalossá vált, utólag megírt, majd pedig érdekességként a régi lezárás - ami egyébként borzalmasan rossz.
A folytatás a jóval monumentálisabb, összeszedettebb, modernebb Alita: The Last order, amelyben Alita elhagyja a Földet.
Nekem eleinte nem tetszett ez az irány, érdekesebb dolgokra számítottam odafent, de aztán Yukito Kishiro némi egy helyben toporgás hirtelen kitárta a Naprendszer kapuit, bolygókat, frakciókat, űrállamokat sorakoztatott fel, és hirtelen egy gigantikus űropera lehetősége nyílt meg új, félelmetes ellenfelekkel. Eközben egyre több flashback bukkant fel Alita múltjából, a Marsról, ahol a kiképzése folyt.
Végül, jelenleg is fut az Alita: Mars Chronicle sorozat, amely évszázadokkal korábban játszódik, Alita gyerekkorában, de ezt még nem olvastam.Ha az egész történetfolyamot ismerni akarod, akkor közel 7-8000 oldalnyi tömény sci-fi kaland vár rád. Én most valahol a Last Order közepén tartok, és nagyon élvezem. (Az alapsorozat kb. 1800 oldal, ez mangában nem sok, és van lezárása.)
4. A moziváltozat:
Idehaza február 14-én érkezik, és a fentiek miatt idén én ezt a filmet várom a legjobban. Ettől még simán lehet, hogy ordas nagy anyagi bukta és rossz film lesz.
Az első reakciók elég vegyesek, a kritikusok egy része fanyalog,  a film túlzsúfoltnak tűnik, az elővetítések közönsége viszont imádja. Sokan az idei év első anyagi buktáját várják a filmtől, és simán lehet, hogy ez is fog történni - mint általában a manga moziadaptációkkal, meg a semmiből érkező önálló filmek jelentős részével.




A filmet ugyan Robert Rodriguez rendezte, de az egész projekt mögött mégiscsak ott áll James Cameron, akiről sok mindent el lehet mondani, de mégis csak a Terminator 1 és 2 mellett a legjobb Alien-film, A bolygó neve halál rendezője, az utóbbi húsz évben pedig azzal tölti az idejét, hogy döbbenetes bevételi rekordokat felállító filmeket készít, mint a Titanic és az Avatar. Cameron az Avatar után jött rá, hogy a trükktechnológia végre eljutott arra a szintre, hogy most már meg lehet filmesíteni a mangát, viszont közben az Avatar-folytatások miatt az Alitára végül nem maradt ideje, ezért átadta a rendezést Rodrigueznek.De egy pillanatra se higgye senki, hogy ez nem egy Cameron-projekt. A jogok Cameronnál vannak, a forgatókönyvet részben Cameron írta, és egyértelmű a jelenléte, a hatása, rengeteg riportban ott van, nyilatkozik.

Az előzetesekből számomra az volt a legfontosabb üzenet, hogy Alita karakterét jól adaptálták, minden egyes jelenetben érezhető a mangából ismert komplexitása és stílusos kecsessége. Abban pedig eddig mindenki, aki már látta a filmet, egyetértett, hogy Alita a valaha készült legjobb CGI-karakter.
Ettől még a film hatalmas kockázat, hiszen egy átlag néző számára ismeretlen cím, a manga adaptációk mindig csúfosan elbuknak a mozikban, és itt van ez a gülüszemű CGI-lányka, miért van ekkora szeme, amúgy is, mi a f.sz ez a kiborgos baromság, gondolhatja az egyszeri néző. (Nem mondom, hogy ezzel a gülüszem koncepcióval egyetértek, de mivel a karakter egyik lényege az érzelemkifejezés, ezért látom, mit akar ezzel elérni Cameron, akinek az ötlete volt a nagy szem.)Kíváncsi vagyok, mennyire fog ez így megtérülni, de sokkal jobban érdekel, hogy sikerült-e egy jó sci-fi filmet csinálniuk. Ráfér a mozivilágra némi vérfrissítés, új hősök, új történetek a sokadszor elmeséltek mellett.Az Alita moziverziójában a mangaeredetit ismerve mindenesetre megvan erre a lehetőség.
Ha meg nem, akkor legalább olvassátok el a mangát. Ha jó lesz a film, akkor is.:)


***Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a 
Melyik Hackett-regényt olvassam bejegyzést, hátha nyújt némi segítséget.
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!

Milyen zenét hallgatok írás közben

Tavalyi egyik írással kapcsolatos posztom témája az volt, hogy hogyan írok, miként csúsznak össze az egyes regények időben.
Viszont magának az írás folyamatának van egy látszólag apró, de számomra nagyon fontos eleme:

az írás és a gondolkodás közbeni zenehallgatás.

Gyanítom, mindenki, aki ír (sőt, bármilyen számítógépes agymunkát végez), más módon tud az adott feladatra fókuszálni:
van, akinek csendre van szüksége, van, aki bármilyen körülmények között is ki tudja kapcsolni a külvilág zajait. Én nem ilyen vagyok, ezért már évek óta csak zenével a külvilágtól elszeparálva tudok igazán koncentrálni. Ez mondjuk, nálam elsősorban az írásra igaz, mert ott egy adott jelenetnél kiemelten fontos a folyamatos figyelem.

Viszont az írás közbeni zenehallgatásnak van egy pszichológiai előnye is.

Nem mindegy azonban, milyen ez a zene, és biztos vagyok benne, hogy mindenkinél más zene tud igazán hatni.
Én sokfélét kipróbáltam, és egy idő után rájöttem, hogy ének nélküli, lendületes és dallamos hangzásra van szükségem.

Emiatt évek óta elsősorban film- és videojáték zenéket hallgatok:  valamiért ez működik a legjobban, és szerintem azért, mert ezek a zenék egy-egy történet narrálásához készültek, egy adott jelenet drámaiságának, feszültségének, hangulatának erősítéséhez, és így rendkívül jól tudják stimulálni az én agyamat is.
Egyes esetekben, például ha feszesebb jelenetet írok, gyorsabb, energikusabb számokra ugrom, a drámai jelenetnél is tudok azonnal megfelelő zenei témákra váltani.
Az aktuális playlistem folyamatosan változik, ki-be kerülnek új zenék, pl. amikor például látok egy új filmet, amelyiknek emlékezetes a zenéje, abból néhány szám biztos, hogy azonnal felkerül a listára, másokat pedig megunok, vagy egyszerűen csak elfeledkezem róluk.

Na, de milyen zenék is vannak most a listámon?

Hans Zimmertől például meglepően sok minden: most elsődlegesen az Interstellarból és az Inceptionből több track (és közülük is a Time!), meg egy kis The Dark Knight. A Hans Zimmer-iskola láthatóan működik nálam, mert több tanítvány szintén állandó szereplő.
Az 2015-ös Mad Max:Fury Road zúzásából is rengeteg szám szerepel, ezekre pl. nagyon jól tudok gyors és feszes jeleneteket írni.
Állandó szereplő az Oblivion című Tom Cruise-mozihoz az M83 által írt zene jelentős része: ez egy nagyon különleges filmzene, gyönyörűen keveredik benne egyfajta klasszikus, epikus hangzás és a modern elektronikus zene. Időnként hasonló okokból a Tron: Legacy csodálatos Daft Punk-számai is becsúsznak, azonban ezt hajdanán túl sokat hallgattam, így mostanában csak ritkán húzom vissza a listára (ugyanígy vagyok a rongyosra hallgatott Battlestar Galactica és Mass Effect 2 zenéjével is.(

Akadnak örök klasszikusuk: pl. a Terminator és a Starship Troopers fő témája, vagy Vangelis Blade Runnerje, és az utóbbi évek terméséből néhány epikusabb szám: a Pacific Rimből, az Ender's game-ből, az első Tranformersből az Arrival to Earth, ahogy pl. nagyon szeretem az X-men: First class fő zenei témáját, valamint Magnetóét, és a Trónok harca sem maradhat ki, pl. a 6. évad záróepizódjának csodálatos  közel 10 perces Light of the Sevenje.

Legutóbb a The Leftovers és a Hellblade: Senua's sacrifice kelta/viking hatású zenéje hatott rám a legerőteljesebben, valamint a Detroit: Become Human című videojáték fantasztikus zenéje. Ez utóbbi rendkívül komplex és egyben trükkös, ugyanis a három főszereplő karakter témáit három különböző zeneszerző komponálta. Emiatt élesen elválnak egymástól, azonnal felismerhetőek, viszont egyik sem lóg ki a történetből.
Természetesen ezek csak kiragadott példák, a lényeg, hogy az adott zene az írási folyamat oldaláról is hasson rám.És ajánlásokat nagyon lelkesen elfogadok, mert mindig szükségem van az újdonságra, és biztos, hogy egy sor remek film/sorozatzenéről lemaradok.
***Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!

A Star Trek Discovery 2. évadáról

Megnéztem a Star Trek Discovery második évadjának nyitóepizódját, íme az első benyomásaim az új évadról.
2017-ben, hosszú évek után megérkezett az új Star Trek-sorozat: vártam is, de tartottam is tőle.
Ugyanis a sorozatvilágban azóta elterjedt egy olyan profizmus és igényesség, amelynek köszönhetően manapság jobbnál jobb sorozatok közül lehet válogatni. A korábbi Star Trekek ráadásul csúnyán öregedtek, az a stílus, tempó, dialógusok, megoldások mai szemmel már nem igazán működnek, így nagyon reméltem, hogy a Discovery is képes lesz megújulni.
Az első néhány rész kifejezetten tetszett, a koncepció és a főbb karakterek működtek, a bukott és traumákkal terhelt Michael Burnham, mint főhősnő kifejezetten újfajta, friss lendületet adott, nem beszélve a kísérleti spórameghajtásban rejlő lehetőségekről, ami egyben az egyik legizgalmasabb Trek-csillaghajóvá emelte a Discoveryt.Utána viszont több, középszerű töltelékepizód úgy elvette a kedvemet, hogy hét rész után abbahagytam a sorozatot, és csak vagy fél évvel később vettem rá magam, hogy folytassam. Ekkor azonban elindult egy érdekes, átívelő történetszál, ami végre berántott, és nagyon tetszett, hogy a főbb karakterek mindegyike: Michael Burnham, Saru, Gabriel Lorca kapitány és Ash Tyler is mentálisan sérült, személyes drámákkal terhelt személyiség.Az évad lezárása ugyan kicsit ügyetlen volt, de aztán a végén még egy ravasz húzással bedobták a végére az Enterprise-t Pike kapitánnyal, így összességében inkább elégedett voltam az első évaddal.
Tegnap pedig megérkezett a második évad első epizódja...És most felemás érzéseim vannak.
Bevallom, az első évad második fele alapján ennél azért jobbra számítottam. Lehet, hogy egy dupla epizód jobban irányba tudta volna tenni az évadkezdést, mert alig derült ki valami a vélhetően fontos főrejtélyből, inkább tűnt ez egy évközi epizódnak, mint egy évadnyitónak, amelynek az a célja, hogy felkeltse az érdeklődést.
Mint az előzetesekből kiderült, a USS Discovery találkozik az Entrerprise-al, és Christopher Pike kapitány azonnali hatállyal átveszi a parancsnokságot. A Föderáció szenzorai ugyanis hét, különös szignált észleltek, amelyek közül hat eltűnt, és a hetediket pedig a Discoverynek kell közelről azonnal megvizsgálnia. És az első részben ennél tovább nagyon nem jutunk, pedig ez kb. csak az első 5 perc történése.
Akadt eközben több zavaró átgondolatlanság is, kezdve ott, hogy négy magas rangú tiszt, köztük a kapitány repül be egy aszteroidamezőbe apró, életveszélyes kabinokban. Ne már! Pedig az első évadban tetszett, hogy ez a Csillagflotta végre tényleg egy félig-meddig komoly flottaszabályzat alapján működik.
Van, amit viszont kifejezetten jól csinált a nyitóepizód, ugyanis az első pillanattól fogva elkezdte építeni Spock és Michael Burnham testvéri viszonyát flashbackek és Spock apja, Sarek révén. Ezek a részek tényleg jók.Eközben rengeteg a kikacsintás a régi Trekre, például a leghumorosabb az eltérő színű egyenruhákra vonatkozó, de még az Enterprise belseje is felvillan néhány pillanatra, és profin hozták össze a 60-as évek retródizájnját a mostanival, úgy, hogy felismerhető, de mégis modern legyen.
Sajnos a Discovery tisztjeit továbbra sem tudom hova tenni Sarun és Paul Stametsen kívül. Tilly aranyos, de sokszor rettenetesen idegesítő, a többieknek pedig a nevét sem tudtam eddig megjegyezni, de lehet, hogy ez nem is baj, mert a Discovery érezhetően másként kezeli a legénységet, nem akar mindenáron családias kapcsolatokat építeni, helyette a konfliktusokra és a rejtélyekre fókuszál.
Pike kapitány szerencsére izgalmas személyiségnek tűnik, meglátjuk, mit hoznak ki belőle, és mivel lehet tudni, hogy Philippa Georgiou, Burnham egykori mentora is visszatérő szereplő lesz, nem beszélve a fiatal Spockról, ezért a fő karakterek ügyében bizakodó vagyok.
A legnagyobb kérdés az, hogy mik ezek a vörös szignálok, az előzetesekben látott vörös angyalok, és mennyire lesz érdekes ez a központi rejtély. Erre viszont még csak nyomokban sem kaptam választ, helyette egy szerintem érdektelen mentőakcióval telt el az idő, valamint a valóban működő karakteralapozásokkal: Spock és Burnham kapcsolatában tényleg rengeteg a lehetőség.

Szerintem egy jó évadnyitó epizódba ennél szerintem jóval több minden kellett volna, de ennek ellenére még ez egy jobb évadkezdő epizód, mint az első évad első része volt. Sebaj, jövő héten jön a második rész, és talán kiderül, hogy merre is akar tartani ez az évad.

Technológia a mágia ellen, avagy fejtsük meg a bűvésztrükköket!

„Bármely kellően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától.” - mondta Arthur C. Clarke.
A mai, modern bűvészek egyre elképesztőbb trükköket találnak ki, de a figyelemelterelésre és illúzióra alapuló trükkök egy jelentős része azért nyomon követhető, elég, ha nem a látványos mozdulatokra fókuszál az ember, hanem pl. a másik kézre, vagy a pillanatnyi kitakarásokra. Ha pedig másként nem megy, itt van a technológia, hiszen a felvétel leállítható, visszatekerhető, lelassítható, hogy kiderüljön a ravaszság, hova tűnt a kézben tartott kártyalap vagy érme.
Ez azonban semmit nem von le a fantasztikus mutatványok és hihetetlen ügyesség értékéből.
Egy biztos: egyre nehezebb bűvésznek lenni, mert a technológia miatt sokkal komolyabb munkát igényel az illúziót megteremtése, főleg ha nem élő előadásról van szó.
Hanem most belefutottam Eric Chien, a tavalyi bűvészvilágbajnok műsorába.Először is, ezt tényleg érdemes többször megnézni, mert elképesztő, amit a kínai srác művel a győztes showjában. Néha egyszerűen olyan, mintha CGI-trükkökkel lenne tele az egész műsora, pedig nem.Íme a világbajnoki címet érő előadása:
Megnéztétek?
Ugye, hogy olyan, mintha egy roxforti varázsló szórakozna az asztalon?

Van azonban a youtube-nak a beállítások menü alatt egy negyedére lassított lejátszási funkciója, mert rajtam aztán nem fog ki: újranéztem Chien produkcióját lassítva, időnként megállítottam, visszatekertem az egyes trükköket, hogy rájöjjek a titokra. Ez a legtöbb bűvészmutatványnál beválik, mert szinte mindegyik kártyatrükk visszakövethető.

Itt azonban más a helyzet.

Eric Chien keze ugyanis olyan gyors, hogy negyedére lassítva is követhetetlen, vagy csak sejthető, hogy mit hova tüntet éppen. A trükkök harmadát talán megértettem, viszont még így, lassítva is csak nagyon ritkán lehetett ténylegesen látni a cseréket, mert Chien félelmetesen gyorsra gyakorolt minden mozdulatot, és a feltételezett, asztalba épített mechanikus eszközei is nagyon gyorsan váltanak. Talán, ha tízszeres lassítással nézném, az már elég lenne? Nem tudom.
Ráadásul a trükkök kétharmadnál még lelassítva is csak tátottam a számat, annyira tisztán és szemtelenül csinálja, pl. amikor a szalaggal eltakarja a kártyát, felveszi a szétszakított lapot, lassan visszateszi, majd újra ott van a lap.Sok esetben hiába egyértelmű, hogy most éppen a tenyere mögött van az eltűnt kártya, na de fel van tűrve az ingujja, így amikor közben nem jár a keze az asztal széle közelében, és nem kerül a másik kéz közelébe egy cseréhez, majd később megfordítja a tenyerét, fogalmam sincs, hogy eközben hova tünteti a kártyát.Az asztalát is megvizsgálnám közelebbről.
Szeretem megfejteni a bűvésztrükköket, és zömében sikerül, de Chien bizony nagyon sokszor kifogott rajtam. Ő aztán tényleg egy igazi mágus.:) De azért még megnézem párszor, hátha elcsípek pár apróságot.
Persze, az is lehet, hogy csak nem vagyok elég éles szemű, és Ti látjátok, mikor mi a trükk.

Látjátok?:)
Egy kis adalék:Eközben belefutottam pl. Steven Brundage Rubik kockás America's Got Talentes fellépéseibe, amelyek szintén zseniálisak.Viszont alaposabban megnézve, az ő trükkjeit azért vissza lehet fejteni. Ő más miatt különleges, egyrészt félelmetesen profi kockamágus, másrészt iszonyatos agymunkát végez minden pillanatban a mosoly és a lazaság álcája mögött.Pl. a második körös showjának közepén (2:43-tól) úgy csinál, mintha éppen letépné a közben kicserélt, és már letépett 6-os kártya sarkát, aztán pedig pontosan tudja, hogy melyik színű kockába rakta a preparált, kiválasztott 6-os lap másik részét. Az, ahogy ezt agyban összerakja, megvalósítja, az egyenesen ijesztő, mintha nem is ember lenne.:)

Hogyan jósolnak a sci-fi írók? | Jövőjegyzetek 6.

A Jövőjegyzetek előző része arról szólt, hogy milyennek gondolta Isaac Asimov 2019-et 1983-ban.
A science fiction írókat sokszor állítják be titokzatos, rosszabb esetben botcsinálta jósoknak, akik meg akarják mondani, milyen lesz a jövő. Rengeteg cikkel találkozni, szerte az interneten, mint pl. "10 sci-fi, ami megjósolta a jövőt", vagy "11 sci-fi, amelynek fogalma sem volt, milyen lesz a jövő", nem beszélve az örök kérdésről, hogy hol vannak a repülő autók és a jetpackek, amiket a science fiction írók megígértek?
Bevallom, ezek a bagatellizáló, bulváros cikkek gyakorta felbosszantanak, és erre válaszul valószínűleg bármely sci-fi író azt tudja erre mondani az Arany János-féle anekdota után szabadon, hogy: Ígérte a fene.
Ezért most elmondom, valójában hogyan is jósolják meg a science fiction írók a jövőt.

Lehet, hogy nem erre számítottál, és most azt gondolod: "Ez nem igaz, hiszen egy csomó kütyüt tényleg megjósoltak, itt vannak például a mobiletelefonok a Star Trekből, a VR a cyberpunkból, az önvezető autók, a holdutazás.
Nézzünk meg elsőként néhány ismert "jóslatot"!
- Jules Verne: Utazás a holdba (1865), benne a holdutazás több, mint száz évvel az első Holdraszállás előtt.
- A 2001. Űrodisszeia filmben a Discovery űrhajósai tableteken olvassák a híreket, és tartják a kapcsolatot a Földdel, és 2010-ben Steve Jobs bemutatja az iPadet.
- Isaac Asimov: Én, a robot című kötete és a robotika három törvénye, és maga a robot kifejezés is Karel Capek 1921-es R. U. R. című színművéből származik: ma a robotikát egyetemeken tanítják, világcégek foglalkoznak vele, és ugyan még nem vesznek körül bennünket értelmes robotok, de sok tekintetben egyre közelebb kerülünk ehhez a világhoz.
- Virtuális valóságok: számtalan cyberpunk történet fontos eleme, de valójában már 1935-ben egy Stanley G. Weinbaum novellában megjelent a koncepció.
- John Brunner 1975-ös, The Shockwave Rider című regényében már hekkerek előképe szerepel.
- Star Trek: Kirk kapitány, Spock és a többiek kommunikátorokon beszélgettek az Enterprise-al, ma pedig mindannyiunk zsebében ott lapul egy kezdetben hasonló, majd annál jóval okosabb mobiltelefon, amely egyre inkább kezd az univerzális trikorderré válni.
És ha még több hasonló "jóslatra" vagy kíváncsi, itt van a témáról egy tetszetős infografika, benne a radarral, napenergiával, bankkártyákkal, fülhallgatóval, stb.
Azonban ezek alapvetően nem jóslatok.
A sci-fi íróknak a regényeikben eszükben sincs bármit is megjósolni, maximum akkor jósolnak, kivéve, ha fizetnek érte, mint ahogy Isaac Asimov is igen szép szavankénti díjazásért vállalta 1983-ban, hogy egy cikkben megírja a gondolatait 2019-ről.A science fiction egy irodalmi zsáner, az írók egy történetet mesélnek el, melyben szórakoztatni, elgondolkodtatni akarnak.
Egyszerűen csak feltesznek egy egyszerű kérdést:
"Mi lenne, ha...?"
Mi lenne, ha elutazhatnánk a Marsra?Mi lenne, ha találkoznánk más, értelmes civilizációkkal? Mi lenne, ha létrehoznánk mesterséges szuperintelligenciákat?Mi lenne, ha létezne időutazás?Mi lenne, ha a globális felmelegedés legdurvább következményei valóra válnának?Mi lenne, ha matematikai alapon előre lehetne jelezni az emberi társdalom működési folyamatait?
És ezekre a kérdésekre megpróbálnak lehetséges és logikus válaszokat adni a történeteiken keresztül, különféle lehetőségeket vázolnak fel, és veszélyekre figyelmeztetnek.Azaz pont fordítva történik, a fenti példák egyike sem jóslat, mindössze azt bizonyítják, hogy a science fiction bizonyos mértékben képes befolyásolni, irányítani a jövőt, és formálni a jövőről való gondolkodást. Felkelteni az érdeklődést a jövő iránt.
A science fiction ugyanis nem más, mint az inspirációk irodalma.
Itt van például Herbert George Wells: Világok harca (1898) című regényében a marslakók rakétákon jutnak el a Földre, és a regény olvasásának hatására kezdett el rakétameghajtással foglalkozni a világ első rakétatudósa, Robert Goddard.
Neal Stephenson 1992-es Snow Crash című regénye többé-kevésbé a mai online világot írta le. A Google egyik alapítóját, Sergey Brint, aki jelentős befolyással van a jelenünkre, bevallottan erősen inspirálta a könyv, ahogy a Google számos kulcspozícióban lévő alkalmazottját is. Ernest Cline 2011-es Ready Player One című  regénye több emberre is hatással volt, akik aztán a 2014-ben alakult Oculus VR-nál kezdtek el dolgozni.
Elon Muskról köztudott, hogy imádja a science fictont, Asimovot, Douglas Adamst. Tavaly, amikor a SpaceX rakétájával fellőtt egy Teslát az űrbe, az autó kormányán a Ne ess pánikba! felirat díszelgett, a kesztyűtartóban pedig Asimov: Alapítvány című regénye pihent. Musk kiskorában sokszor a helyi sci-fi/fantasy könyvesboltban töltötte a délutánjait, és sokszor egészen zárásig maradt olvasgatni. otthon sokszor napi tíz órán át csak olvasott.
Jeff Bezos, a világ leggazdagabb embere, annak az Amazon.comnak a tulajdonosa, amely félelmetes lendülettel falja fel az online kereskedelmet és világot, szintén sci-fin és fantasyn nőtt fel, és például egy nyári szünetben képes volt szülővárosa könyvtárának teljes sci-fi és fantasy kínálatát módszeresen végigolvasni.
Rengeteg fiatal nő fel science fiction könyvek és filmek rajongójaként, és sokuk fantáziáját megmozgatják ezek az ötletek és gondolatok, hogy többen közülük aztán olyan irányban tanulnak tovább, majd olyan kutatási-fejlesztési területeken dolgoznak, amelyek meghatározzák, hogy milyenek lesznek a következő évtizedeink.Ezek a történetek egyúttal formálják a világ elvárásait, vágyait, félelmeit is a jövő iránt. Például a mesterséges intelligenciákról közel egy évszázada olvashatunk a különböző science fictionökben, tudjuk, hogy mik az előnyei, hátrányai, számtalan forgatókönyvet, gondolatot, ötletet olvashattunk, láthattunk, és most ezek a forgatókönyvek valós lehetőségekké kezdenek válni. Csak rajtunk múlik, milyen jövő felé fogunk tovább robogni.A science fiction olvasók, de általában a fantasztikumot olvasók sokkal jobban el mernek rugaszkodni a valóságtól, fel merik tenni a "Mi lenne, ha" kérdést, és ha mindez kellő lelkesedéssel, ambíciókkal, tehetséggel, kitartással párosul ez a képzelőerő, abból bármi lehet.
Yuval Noah Harari, az ismert történész egy interjúban nemrég azt mondta: napjaink legfontosabb művészeti zsánere a science fiction, ugyanis olyan témákról tudja formálni az emberek gondolkodását, mint a mesterséges intelligenciák vagy a biotechnológia, amelyek hamarosan alapjaiban megváltoztathatják az életünket. Egy jó science fiction film többet ér, mint száz cikk a Nature vagy a Science magazinban, vagy a New York Timesban.
Nem léteznek jósok, nem tudjuk, mi fog történni, de gondolkodhatunk róla. Ha valamit el tudunk képzelni, idővel valószínűleg megvalósítható, és a science fiction írók pontosan ezt teszik, lehetőségeket képzelnek el, rengeteg lehetőséget, forgatókönyvet, jókat és rosszakat egyaránt.
És csakis az emberi civilizáción, csakis rajtunk múlik, hogy ebből mi valósul meg.


(A következő jövőjegyzet február elején érkezik.)

A cikk szerzője:
MARKOVICS Botond
közgazdász, science fiction író (Brandon Hackett álnéven) az Agave kiadó szerzője, az SFmag.hu alapítója. Legutóbbi regényei: Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról, Xeno, Az időutazás napja


Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!

A TOP10 blogposzt 2018-ban

Idén igyekeztem többet és átgondoltabban blogolni, és ez sikerült, hiszen az elmúlt évekhez képest kétszer annyi bejegyzés született, ráadásul ezek olvasottsága is meredeken emelkedett, nem beszélve a blogéról.
Ennek ellenére mégsem éreztem magam túl aktívnak, valószínűleg azért, mert ennél sokkal több mindent terveztem, és a tervek csak részben valósultak meg.

Na de majd idén talán ez is sikerülni fog. 
És íme az általatok legjobban kedvelt bejegyzések 10-es toplistája:

1. Melyik Hackett-regényt olvassam?
Az idei legfontosabb blogbejegyzésnek gondoltam, és az is lett, magasan a legnépszerűbb bejegyzés, egyfajta segédlet, útmutató, ami a még nem hardcore olvasóknak segít eligazodni a regényeim között, de akkor is hasznos, ha csak néhány könyvet olvastál tőlem, és azon gondolkodsz, mi legyen a következő.
2. Isaac Asimov szerint ez vár ránk 2019-ben (Jövőjegyzetek 5.) Ez egy hirtelen jött bejegyzés volt az év végén, viszont 2019-be átlépve igazán aktuális, így rengetegen olvastátok alig néhány nap alatt, és azóta is töretlenül pörög a számláló.
Hiszen kit ne érdekelne, hogy mit gondolt Asimov, a világ egyik leghíresebb science fiction írója 1983 év végén arról, hogy hogyan élünk 2019-ben. Érdekes ezt a jelenből visszaolvasni.
3. Hogyan változtak az olvasási szokásaim a technológia hatására (Jövőjegyzetek 1.) Jövőjegyzetek címmel júliusban indítottam el egy blogon belüli cikksorozatot, amelyben a technológia és az ember viszonyát igyekszem boncolgatni, a science fiction és a valóság kapcsolatát, valamint, hogy merre halad a világ.
Ez az induló bejegyzés az olvasási szokások technológia hatására történő változásáról szólt, mert a technológia, az internet, a szétaprózódó figyelem hatása mindannyiunkra hatással van.
Ugyan azt hittem, év végére már minimum tíz felett lesz az összegyűlt írások száma, de azért ha lassan is, de jönnek az újabbak, ráadásul rengeteg a megírásra váró témám gyűlt már össze.
4. Hol vagytok idegenek? (Xeno-jegyzetek 1.) Ebben a három részes cikksorozatban a 2017 végén megjelent Xeno című regényem háttérvilágát jártam körül. Ebben az első írásban a Fermi-paradoxonról és a Nagy Szűrő-modellről írtam, valamint arról, hogy mennyi esélye van, hogy valaha is kapcsolatba léphetünk idegen civilizációkkal.

5. A Xeno idegen civilizációi (Xeno-jegyzetek 2.) A Xeno-jegyzetek 2. írása a regényben szereplő idegen civilizációkról szólt, arról, hogy hogyan épülnek fel az egyes fajok és sajátos kultúrájuk, illetve milyenek is ezek az idegenek a színalapon kommunikáló, alkotási kényszertől fűtött firkáktól kezdve az érthetetlen ostoros lényekig.

6. Egyik regénytől a másikig, avagy hogyan írok Ebben a bejegyzésben azt meséltem el, hogy milyen is nálam az írás folyamata, és mennyire egymásba csúsznak az egyes történetek.Merthogy egy regény írása nálam nem úgy működik, hogy leülök az üres monitor elé, és elkezdek az adott történethez jegyzetelni, majd írni, átírni, újra átírni, végül megszerkesztjük, és aztán kitalálok egy új ötletet, és kezdem elölről az egészet.Egészen máshogyan történik...
Valójában nem gondoltam, hogy ez ennyire érdekes, csak amikor tudatosult bennem, hogy amint az aktuális regény története és világa már egyben van, rögtön elkezdek a háttérben valami másik koncepción, karaktereken gondolkodni, gondoltam, ezt leírom egy bejegyzésben.
7. Az első kiborgok (Jövőjegyzetek 4. )
A 4. Jövőjegyzetben rendkívül furcsa figurák szerepelnek, a világ első kiborgjai: egy színlátó, aki számára a színeket egy egy koponyájába ültetet eszköz rezgésekké alakítja, egy olyan fiatal nő, aki beépített chipje révén érzékeli a világ összes földrengését, egy férfi, aki 555 napig élt szív nélkül, egy másik férfi, aki egy különleges eszköz révén képes újra korlátozottan látni.

8. A kozmikus nyelvek (Xeno-jegyzetek 3.) A harmadik Xeno-jegyzet kifejezetten az idegen kommunikációs formákról, fogalmi rendszerekről szól, és arról, hogy hogyan próbáltam az érthetőség és érthetetlenség közötti keskeny sávban egyensúlyozni, miként találtam ki a firkák hexakódos színbeszédét, vagy a hidrák fura, vízalapú fogalmaira épülő kommunikációját, és mi az a többcsatornás kommunikáció.


9. Mesterséges istenek, avagy megint egy novella 2018-ban meglepő módon három novellát is írtam, és a Mesterséges istenek című mikroűropera volt közülük a harmadik, ami végül megjelent a GABO 2018. év magyar science fiction és fantasy novellái antológiájában, valamint az új Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról kötetemben is.
Ilyeneket majd még szeretnék írni, mert kifejezetten jó élmény volt ezt a teljesen elborult történetet megírni, sőt, egyszer majd szeretnék valami hasonló stílusú regényt is kísérletképpen.
10. Instagramozzunk! Tavaly tavasszal hirtelen felindulásból elkezdtem instagramozni, és ugyan a kezdeti lelkesedésem az év második felében kicsit alábbhagyott, de idén kicsit aktívabb leszek, főleg, mert lesz egy új, normális telefonom is végre.Az instán itt találtok meg:
https://www.instagram.com/markovicsbotond/

A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Brandon Hackett (@markovicsbotond) által megosztott bejegyzés, Dec 31., 2018, időpont: 6:50 (PST időzóna szerint)

Új könyvek - 2018 december

Először is üdv mindenkinek 2019-ben!
Íme 2018-as utolsó havi könyvbeszerzéseim kupaca. (Közülük a három Battle Angel Alitát és Junji Itótól a szokás szerint beteg Gyót már el is olvastam, a Frankensteint pedig nemrég kezdtem.)
Mint látható, továbbra is kitartó fanja vagyok Battle Angel Alitának, sőt, azóta már megrendeltem a vaskor Last Order omnibus következő kötet is (és februárban jön a moziváltozat, amit nagyon várok, de félek is tőle ugyanakkor), Junji Ito életművével pedig ezzel a két kötettel már majdnem beértem az amerikai kiadásokat (róluk bővebben az év végi Mit olvastam blogposztban írtam.).A Locke&Key-t két éve pont karácsonykor olvastam angolul, zseniális Joe Hill-sztori. Családi szabály, hogy minden könyvünknek egyetlen tulajdonosa van, és az angol díszdobozos változatot Anita 2016 karácsonyra kapta tőlem, amire  elolvasása óta irigykedem, így muszáj volt, hogy nekem is legyen saját Locke&Key-m. Na, most már a harmada megvan, köszönhetően a Fumax kiadónak.
Wilsontól Az élet jövője egy régi ismeretterjesztő elmaradásom, a Hadállatról pedig hamarosan írok az SFmagra.Cardtól a Végjáték-sorozat régi kedvencem, még akkor is, ha nem minden kötetért tudok lelkesedni, viszont azok, amelyekben Ender szerepel, eddig maradéktalanul tetszettek. Nem is értem, hogy Az elme gyermekeit, ami A holtak szószólójával kezdődő történetívet zárja le, miért nem szereztem be eddig. Talán az lehet az oka, hogy elég megosztó véleményeket hallottam róla. De majd meglátjuk.
Ha nem szeretnél lemaradni a brandonhackett.hu bejegyzéseiről, akkor ajánlom bal felső sarokba kikerült  Email feliratkozást, amely révén azonnal értesítést kapsz, ha új bejegyzés kerül ki. Azt még nem tudom, hogy működik, mert én is tesztelem.:)(Ha jól sejtem, a gmail-ben a Promóciók fülbe kerülnek az értesítések.)

2018: Mit néztem, avagy film- és sorozat toplista

Az év végi listázós blogbejegyzések utolsó állomásához, a filmekhez, sorozatokhoz érkeztem. A korábbi bejegyzésekből kiderült, hogy (1) Mit írtam, és mit írok éppen, hogy (2) Mik voltak a kedvenc könyveim, és (3) Melyik videojátékokat szerettem 2018-ban.

Utolsóként pedig íme az idei  kedvenc filmjeim és sorozataim toplistája.Sajnos kevesebb fantasztikus témájú van benne, mint szeretném, de hiába néztem meg a legtöbb fantasztikus mozit és szuperhős filmet, ezeken általában jól elszórakozom, de öt perc múlva el is felejtem őket.És még Christopher Nolan is inkább egy háborús filmmel jött idén...

1. Filmsorozatok:
Sharp objects (Éles tárgyak)Mindössze nyolc rész, de milyen nyolc rész! Kemény és nyomasztó sorozat, amely a Holtodiglant író Gillian Flynn első regénye alapján készült.
Camille (Amy Adams) egy komplexusokkal és funkcionális alkoholizmussal küzdő oknyomozó újságírónő (és ez csak a karakter felszíne), aki kénytelen visszatérni  szülővárosába, ahol megöltek egy kislányt, hogy egy érzékletes beszámolót írjon arról, hogy miként hat a tragédia a helyi közösségre. Aztán újabb gyilkosság történik, és közben megismerjük Camille édesanyját és súlyos traumákkal teli gyermekkorát, valamint ezt a rendkívül furcsa, de nagyon tipikus, zárt közeget. Nagyon kemény történet, ráül az emberre, beeszi magát a bőr alá, de sokat is ad ugyanekkor.
The First Egy szintén 8 részes, önálló sorozat, amely látszólag az első Mars-utazás űrhajósairól szól, de vigyázat, hiába játszódik a közeljövőben, minimálisan sci-fi, vagy még annyira sem, ehelyett egy olyan mélységű és nyomasztó és nagyon erős drámai történet, mint a Sharp Object. Viszont sokkal inkább a karakterekre fókuszál, ezért némileg nehezebben is fogyasztható, nem is fog mindenkinek tetszeni.
Tom Hagerty űrhajós (Sean Penn) volt a 13. ember a Holdon, és ő lenne az első Mars-expedíció kapitánya, de egy családi tragédia miatt érthető okokból kiteszik a csapatból. Aztán a sorozat legelső perceiben a Marsra induló űrhajó a fellövés után néhány perccel felrobban.Innentől azt követhetjük nyomon, hogy miként áll össze a katasztrófa és a gyász, valamint a költségvetési csatározások árnyékában egy új expedíciós legénység, és hogyan kerül vissza Hagerty a csapatba, és szembesülünk vele, hogy sem az ő, sem a többi reménybeli asztronauta magánélete sokkal bonyolultabbá teszi magát az expedíciót. (Az 5. epizód pedig, ami végig a Hagerty családról szól, Tomról, a feleségéről és a lányukról, az utóbbi évek legjobb és egyben legfájdalmasabban megkomponált sorozatrésze.)
The Girlfriend experience
Ez sem egy könnyű történet, úgy tűnik, idén ezeket szerettük a legjobban. Ez egy 13 részes, fél órás epizódokból álló sorozat David Soderbergtől. Van második évad is, de az már egy teljesen más történet.
Amy (Christine Reade) egy dekoratív egyetemista lány, aki tanulás mellett egy jogi cégnél gyakornokoskodik, és remek karrierlehetőség áll előtte.
Aztán egy barátnője révén megismerkedik az escort biznisszel. Amy egy zavarba ejtően érdekes, nem mindennapi személyiség: nihilista, de okos, szexuális és egyben teljesen rideg, élettel teli, de ugyanakkor végtelenül kiégett és kiüresedett is, céltudatos és céltalan is egyben, és végig makacsul keresi azt, ami inspirálja. És Amynek megtetszik ez a valójában taszító, de letisztult szabályok alapján működő, zárt világ, így egyre mélyebbre merül a pénzért nyújtott szexszolgáltatás kemény világába, ismeri meg magát és az embereket, férfiakat egyaránt.
Waco Mindössze hatrészes szektás minisorozat, megtörtént események alapján, és brutálisan jó! A 90-es években a Koresh-szekta hatalmas illegális fegyverarzenált halmozott fel, Koresh pedig személyi kultuszt épített maga köré, tucatnyi felesége volt, és kiskorúakkal is szexuálisan érintkezett.
A waco-i rezidenciáját végül körbevették az amerikai rendvédelmi erők, de az első napon tűzharc tört ki, ezt pedig egy 51 napon át tartó ostrom követte, amely a végén totális katasztrófába torkollott. 
Michael Shannon és Taylor Kitsch a két főszereplő, utóbbi a John Carter és a Torpedo-mozifilm buktája után nagyon gyorsan eltűnt a nagy költségvetésű mozifilmek közeléből (nem igazán sikerült belőle akciósztárt faragni), és mint most számomra kiderült, pocsékul választott filmeket, mert itt viszont meglepően karizmatikusan hozta David Koresh szektavezér figuráját.
A Waco ugyan némileg ugyan elrugaszkodott a valóságtól, pl. az igazi Koresh sokkal kellemetlenebb ember volt, de a sorozatban így sokkal inkább értettem, hogy miért követték ennyien. (Az igazi Koreshről megnéztem pár felvételt, és nem igazán láttam benne semmilyen szektavezér jellemvonást).
A Waco végig feszült, mind a szekta, mind a birtokukat körbevevő rendvédelmi erők körében tele konfliktusokkal, a vége pedig brutálisan megrázó. Így kell sorozatot készíteni...
Halt and Catch FireA Guardian úgy jellemezte, hogy a legjobb sorozat, amit senki sem nézett. Igazuk van, mert én maximálisan célcsoport vagyok, de még csak nem is hallottam róla, szerencsére egy barátunk addig ajánlgatta, amíg neki nem kezdtünk. A történet a '80-as, majd '90-es évek évek számítástechnikai forradalmának közepébe visz, és mivel 7 évesen ZX-Spectrummal, majd később Commodore 64-el nyomultam, eléggé betalált. Viszont bárkinek ajánlom, mert nem ez benne a lényeg.Hőseink számítógépet fejlesztenek (8 kg alatti hordozható masinát!), majd játékfejlesztésbe fognak, közben véletlenül feltalálják az online közösségi hálózatot, majd pedig tárhelyszolgáltatásba vágnak, végül pedig mindenki előtt felfedezik az internetben rejlő lehetőségeket.Ami miatt a sorozat szerintem nem csak a téma iránt fogékonyabbak számára is működik, az a közérthetőség mellett a karakterek: Cameron Hurley, az őrült hackercsaj, Joe MacMillan, a Steve Jobsra emlékeztető látnoki sales-es figura, Gordon Clark, az introvertált hardvermérnök, valamint felesége Donna, aki szintén informatikai mérnök végzettség után ambícióit feladó háziasszonyból jár be a végére egy meglepően változatos szakmai karriert.
A köztük alakuló kapcsolatrendszer és a zsenialitásukba kódolt folyamatos kudarcuk miatt működik igazán a sorozat.
Peaky Blinders Az első világháború után pár évvel a birminghami ír maffiacsalád, a Shelby-klán felemelkedéséről és viszontagságairól szóló BBC-sorozat a főszerepben Cillian Murhpyvel, mellette olyan ismert színészek bukkannak fel évadokra, mint Sam Neill, a korrupt nyomozóparancsnok, vagy Tom Hardy, a zsidó uzsorás és szeszcsempész, a 4. évadban pedig Adrien Brody, mint a vendettára készülő, brutális amerikai-olasz maffiavezér.Meglepően szórakoztató, remek karakterekkel, a 6 részes évadok miatt pedig sallangmentes a történet, nincs üresjárat, ellenben vannak erős karakterek. A hangulat pedig fantasztikus, és ez nagyban köszönhető annak, hogy a főcím és a zenei háttér nagy részét Nick Cave and the Bad Seeds-számok teszik ki.

2. Filmek:
The Place

Most játsszák idehaza BÚÉK címmel a tavalyi egyik kedvenc filmem, az olasz Perfect Strangers magyarított változata. A rendező, Paolo Genovese közben egy új filmet készített, a The Place-t (A hely), és ez is egy nagyon különleges, egy helyszínes ötletre épül. Nem olyan jó, mint a Perfect Strangers, mégis okos és végig izgalmas tud lenni.
Egy különös férfi ül egy sarki kávézóban a noteszével, és emberek jönnek hozzá időpontokra. Kérnek valamit, és ha teljesítik azt a feladatot, amit a férfitól kapnak, akkor a kívánságuk teljesül. És bármilyen kérésről beszélünk, nagyon kegyetlen feladatok is vannak köztük, gyermekrablás, nemi erőszak, robbantásos merénylet. Csakhogy amikor valaki szerettének az életéről, boldogságáról van szó, megremeg a kéz, és kiderül, hogy ki milyen ember valójában. A végével nem voltam teljesen elégedett, de összességében nagyon okos történet.
Ready Player OneAzért egy sci-fi csak akad a listán.
Ernest Cline regénye, a Ready Player One a 21. század egyik legnépszerűbb sci-fi regénye, és a Steven Spielberg rendezte moziváltozat sem szól másról, mint a könyv, mégpedig a színtiszta szórakoztatásról. Viszont e köré egy csodálatosan kreatív látványt húztak fel. Végigvigyorogtam minden jelenetet, és szerencsére elég régen olvastam a regényt ahhoz, hogy ne emlékezzek egy csomó mindenre, még ha a sztori egy jelentős részét át is írták. A Ready Player One végtelenül egyszerű történettel és még annál is egyszerűbb karakterekkel rendelkezik, de hatalmas lelke van. Ez egy olyan film, ahol a virtuális világban kalandozó hősök Terminatorként a hüvelykujjukat a magasba emelve tűnnek el a lávában, ahol egy Zemeckis-bombával visszatekerhetjük az időt, ahol a kilőtt ellenséges avatarokból begyűjthető játékbeli pénzérmék hullanak, ahol egymást váltják az Alienes-, Vissza a jövőbenes, Batmanes, régi és új videojátékos poénok, ahol Battlestar Galactica, meg Harkonnen szállítóhajós modelleket mutogatnak, és egy-egy párbeszéd közepén annyi geek-utalás hangzik el, amelynek még a harcedzett régi motoros geekek sem biztos, hogy a felénél nagyobb részét értik.Az ilyen kreatív blockbuster filmek kis szigetekként próbálnak megőrizni valamit az egyediségből és az igazi, önfeledt szórakoztatásból.
Szólíts a neveden
Ez egy olasz-francia-brazil-amerikai koprodukció, és idén egyértelműen ez a film volt a kedvencem. Pedig egy másik film helyett szinte véletlenül ültünk be rá a moziba, mert arra már nem volt jegy, és ott, abban a pillanatban teljesen eltalált a hangulata, és az, amit mondani akart nekem. Nagyon régen nem láttam ennyire jó és főleg emberi történetet moziban.
Elio, a 17 éves amerikai srác értelmiségi szüleivel minden évben Észak-Olaszországban nyaralnak. Édesapja művészettörténész professzor, és minden évben befogadja pár hétre egy doktorandusz tanítványát. Ezúttal a sármos Olivert, aki közvetlenségével azonnal az ujja köré csavar mindent, akitől elolvadnak a nők, és Elio életét és érzéseit is alaposan megbolygatja.A film vége pedig... Elio édesapjának van egy monológja a végén, ami szerintem filmtörténeti fontosságú, ahogy megfogalmazza azt, amiért érdemes embernek lenni.
Ezek voltak az idei kedvenceim, és ezúton kívánok Nektek Boldog Új Évet!

(Szerk: összemosódtak itt az évek a fejemben, eredetileg a Dunkirk is benne volt a listában, de hát az tavalyi film, tavaly láttam, fogalmam sincs, hogy került ide ismét, ezért inkább töröltem. Ettől még tetszett.:))

Isaac Asimov szerint ez vár ránk 2019-ben | Jövőjegyzetek 5.

1983 végén a Toronto Star magazin egyik szerkesztője felkérte Isaac Asimovot, a világ egyik legismertebb science fiction szerzőjét, hogy írja meg az újság számára, hogy szerinte milyen lesz szerinte a jövő 35 év múlva, azaz milyen lesz 2019.Az apropót az adta, hogy a világ éppen belépni készült az "orvelli évbe", 1984-be, az újság pedig egy cikksorozatot készített Goerge Orvellről és az 1984-ről. Orvell híres regénye pedig először 1949-ben jelent meg, pontosan 35 évvel korábban, így érdekes gondolatkísérletnek tűnt egy cikkben újabb 35 évre előretekinteni.
Asimov el is vállalta a felkérést, és három fő témában fejtette ki gondolatait 2019-ről... Az első téma az atomháború volt.1983-ban vagyunk, azután, hogy tavasszal Ronald Reagan amerikai elnök által bejelentette Csillagháborús tervezetet, amely hadászati eszközök Föld körüli pályára telepítését célozta meg. Valamint néhány hónappal azután, hogy a Szovjetunió rakétavédelmi rendszerében egy hamis riasztás történt (a rakétavédelmi rendszer az USA területéről nukleáris rakéták indítását észlelte), ami könnyen egy totális nukleáris háborúhoz vezethetett volna, ha óvatosság helyett azonnal elindítják a válaszcsapást.Asimov abból indult ki, hogy egy ilyen háború következményeit nincs értelme taglalni, hiszen, ha kitör a nukleáris háború, akkor nincs jövőnk sem. Nagyon remélte, hogy ez nem fog bekövetkezni, ezért ezt a témát gyorsan rövidre is zárta, és egy békésebb jövő irányába folytatta a gondolkodást.
A második nagyobb téma a számítástechnika fejlődése.Itt Asimov számos esetben viszonylag logikusan látta előre a folyamatokat, még ha igyekezett a lehető legáltalánosabban is fogalmazni.Úgy gondolta, hogy a számítástechnika és a robotok ekkorra már elkezdenek bejutni a háztartásokba is, de azt nem sejtette, hogy ilyen szinten az életünk részéve válik. Abban biztos volt, hogy a technológiai fejlődés nem fogja elvenni az emberek elől a munkát, hanem ahogy mindig a történelem folyamán, új, másfajta munkalehetőségeket fog teremteni. Elsősorban a könnyen automatizálható munkák megszűnésére számított, és arra, hogy a robotok és számítógépek fejlődése kapcsán egy sor újfajta, tervezési, összeszerelési, programozási, karbantartási munkalehetőség jön létre.Mindez értelemszerűen maga után kell, hogy vonja az oktatás elkerülhetetlen fejlődését, hiszen a népességet át kell terelni a számítástechnikai műveltségre. Az iskolák még létezni fognak, de a jó tanár nem tehet mást, mint felébreszti a gyerekekben a kíváncsiságot, amelyet aztán a diák otthon tud kielégíteni a számítógépe használata által. Minden fiatalnak lehetősége lesz azt tanulni, amit szeretne, és olyan tempóban, ami neki a legjobban megfelel, az oktatás szórakozássá válik, mert a tudásvágy belülről fog jönni, és nem lesz mögötte kényszerítő erő.
Azonban a valóságban az iskolarendszer egyelőre csak kullog a technológia után, és alig-alig fejlődik, mintha nem tudna mit kezdeni a gyorsuló fejlődéssel és a gyökeresen megváltozó körülményekkel.Az Isten gépei című regényem elején, egy jelenet erejéig 2008-ban pont egy hasonló iskolarendszert ábrázoltam (a 2040-es évek elején), mint amelyet Asimov is felvázolt, amelyben a gyerekek virtuális valóságban, egyéni módon tanulnak, fejlődnek, egyfajta játék-kihívás-jutalmazás kombináció révén. Ugyan a technológia ennek egyes elemeit lassan lehetővé teszi, de most még nyoma sem látszik annak, hogy valóban el tudunk rugaszkodni a jelenlegi, merev struktúráktól, nem beszélve az elmaradottabb országok oktatási rendszereiről.

Asimov jól látta, hogy a Föld népessége tovább növekszik, de hitt benne, hogy ez ellen a kormányok aktívan próbálnak majd tenni.A jelen ennél jóval zavarosabb, hiszen sok helyen még a szexuális érintkezés során történő alapvető védekezés sem ismert vagy egyenesen tiltott, eközben viszont a nyugati társadalmak egy ideje már a népesség csökkenéssel küzdenek. Sőt, Kínában 35 év után az egy gyerek vállalásáról szóló törvényt 2016-ban két gyerekre emelték, és idén már arról beszélnek, hogy 2020-ig ezt is meg kell szüntetni, ugyanis a lakosság negyede 60 évnél idősebb, és attól tartanak, hogy hamarosan nem lesz elég munkaerő.
Asimov egyre komolyabb problémának látta a környezetszennyezést is, viszont bízott benne, hogy 2019-re olyan technológiai lehetőségek lesznek a kezünkben, amelyek révén sikerül megállítani ezt a már akkor is látszó, egyre durvább folyamatot. A nemzetek és a nemzeten belüli csoportok a jövőben együtt tudnak működni egymással, és még ha nem is valamiféle idealisztikus megvilágosodás miatt, de legalább annak a ténynek a racionális felismerése által, hogy a másik alternatíva a pusztulás felé vezet.Ennek sajnos végképp nem látszik nyoma. Az USA jelenlegi elnöke nem hisz a globális felmelegedésben, és a legtöbb ország még csak most kezd igazán ráébredni, hogy nem csak egy távoli jövőben bekövetkező problémával állunk szemben, hanem lehet, hogy mégis csak komoly gond van.
A harmadik nagy téma az űrhajózás volt, és Asimov, mint valószínűleg a legtöbb optimista science fiction író, biztosra vette, hogy nem fogjuk feladni a világűr meghódításának terveit, és 2019-re talán rakéták segítségével űrállomást fogunk építeni, majd azon dolgozunk, hogy az űr minél több ember számára legyen állandó lakhely.Ez viszont már sokkal korábban megtörtént, a Nemzetközi Űrállomás már közel két évtizede működik, nemzetközi személyzettel és együttműködéssel, függetlenül attól, hogy éppen milyen világpolitikai szelek fújnak.Asimov szerint 2019-ben már a tervezőasztalon lesz egy olyan űrobjektum tervrajza, amely több tízezer ember otthona lesz hamarosan, és azt remélte, hogy 2019-re visszatérünk a Holdra is, de nem csak az amerikaik, hanem nemzetközi űrhajóscsapat, és nem csak köveket gyűjtünk, hanem a Föld körüli űreszközök anyagát szolgáltató bányászati állomást hozunk létre. (Egy ilyen eszköz pl. egy napenergiát gyűjtő erőmű, ami az energiát a Földre sugározná).Az űrben csillagászati eszközök és orbitális gyárak fognak épülni, utóbbiak ráadásul ki tudják használni az űr sajátosságait (sugárzás, vákuum, mikrogravitáció, alacsony és magas hőmérséklet). Azért is lenne fontos az ipart az űrbe telepíteni, mert a szennyező anyagoknak sokkal nagyobb tere van odafent, mint a bolygó felszínén, és még csak orbitális pályán sem maradna, mert a Napszél kisodorná az aszteroidaövön is túlra.Nem beszélve arról, hogy az ilyen projektek ráadásul önmagukban garantálják a nemzetek közötti összefogást és a világbékét. 
Sajnos azonban néhány űrsikló katasztrófa, a hidegháborús versengés megszűnése, a kormányzati űrkutatási költségek lefaragása alaposan lefékezte az űr meghódítását, így ezektől az álmoktól jelenleg még messze vagyunk.Ugyanakkor ki gondolta volna, hogy az álmodozó, sci-fi rajongó kisgyerekekből lett 21. századi milliárdosok, mint Elon Musk, Jeff Bezos vagy Richard Branson és társaik saját kézbe veszik az űrtechnológiát, és megindul a magánpénzből finanszírozott űrkutatás is, amely egyetlen évtized alatt hatalmasat lépett előre, és talán Elon Musk a SpaceX-el előbb jut el a Marsra, mint a NASA, vagy bármely más ország űrhivatala.Ettől függetlenül az USA a következő évtizedben szeretne visszatérni a Holdra, de nem nemzetközi kooperációban, ugyanakkor Kína is évek óta tervezgeti a saját Holdraszállását, úgyhogy nincs veszve semmi.
Ezek voltak Asimov meglátásai 2019-re 1983 december 31-én. A Toronto Star most több szakértő megszólaltatásával körüljárta Asimov 35 évvel ezelőtti hajdani jóslatait a talán nem túl hízelgő, Asimov, nem voltál Nostradamus című cikkben, amelyben kutatók és szakemberek értékelték az egyes gondolatokat pro- és kontra, de a végén pozitív végkicsengéssel.
Azonban végezetól nagyon fontosnak tartom megjegyezni, hogy a science fiction írók a regényeikben nem jósolnak. Hogy miért nem, az a következő Jövőjegyzet témája lesz, ami mindjárt, 2019 első napjaiban következik, és Isaac Asimov fenti jóslataitól indul Hogyan jósolnak a sci-fi írók? címmel.
A cikk szerzője:MARKOVICS Botondközgazdász, science fiction író (Brandon Hackett álnéven) az Agave kiadó szerzője, az SFmag.hu alapítója. Legutóbbi regényei: Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról, Xeno, Az időutazás napja




Ha új vagy itt, és érdekelnek a science fiction regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.