Brandon Hackett's Blog, page 14

Dedikálás a Könyvfesztiválon, április 21-én 16 órától

Április 19 és 22 között kerül megrendezésre a XXV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, ahol rengeteg íróval lehet találkozni, beszélgetni, dedikáltatni.Köztük velem is.
BRANDON HACKETT DEDIKÁLÁS:
Április 21-én, szombaton, 16 órától, a Millenáris Parkban (Millenáris, 1024 Budapest, Kis Rókus u. 16-20), az Agave Könyvek standjánál.
Van Facebook esemény is!
Lehet hozni az új regényt, a Xenót, ezen túl Az időutazás napját, Az ember könyvét, Isten gépeit és A poszthumán döntést, valamint bármit, ha én írtam.:DSzeretettel várok mindenkit, poszthumánokat, MI-ket, időutazókat és xenókat is.:D

Két új novella

Az év első két hónapja regényírás helyett novellázással telt.
Hogy tetszik mondani?
Bevallom, engem is meglepett, főleg azért, mert újkori, A poszthumán döntéstől "számított pályafutásom" során mindössze két említésre méltó novellát írtam: Az utolsó írót és a Rajaniemi fanfictionként is értelmezhető Homokba írt történetet (Galaktikákban jelentek meg régebben). Ez azt jelenti, hogy most hirtelen megdupláztam a novelláim számát.
Ennek persze oka van, a novella sosem volt a kedvenc műfajom, sem olvasóként, sem íróként, mert szeretek elmélyedni a történetekben, megismerni a karaktereket, ráadásul jobban szeretem a nagyszabásúbb történeteket. Na, a novella ezek közül egyik sem.
Így íróként is kifejezetten bizonytalanul mozgok ezen a területen, úgyhogy ez most jóval több volt, mint kihívás.De mi is ez a két novella pontosan, és honnan kerültek elő hirtelen?AZ MI-TEREMTŐÍgy kezdődik:Tizennégy éves voltam, amikor a Google létrehozta a világ első MI-jét.
Ez a történet saját indíttatásból született, még január folyamán. Egy Elon Musk-szerű, jövőbeli technológiai befektető/milliárdosról szól. Melvin Kadeknek hívják, és a néhány évtizeddel későbbi közeljövőben nagy reményekkel és ambícióval ő is beszáll az MI-építési versenybe, hogy lenyomja a Google, Jeff Bezos, Elon Musk és a többiek MI-s próbálkozásait.Az MI-teremtőt reményeim szerint valamikor ősszel lehet majd olvasni, de hogy hol, az legyen egyelőre titok.Melvinnel pedig még lesz közös ügyünk.
ÉLETJÁTÉKÍgy kezdődik:Petrát egy szerdai napon hekkelték meg.
Ezt a novellát felkérésre írtam egy antológiába, ami ha jól tudom, elvileg a Könyvhéten fog megjelenni, és egyelőre többet sajnos hivatalból nem mondhatok, csak annyit, hogy a téma és az alapján, akiket hallottam a résztvevőkről, egy egészen menő sci-fi kötetnek ígérkezik.Eddig mindig kerültem az ehhez hasonló felkéréseket, mert leblokkoltam, ha megadott témára kellett írni. Mintha a szabadságomtól fosztanának meg. Az elején most is szenvedtem, mert nem várhattam meg, amíg magától jön egy olyan ötlet, ami érdekel, hanem kényszerítenem kellett magamat. Még amikor az első változat elkészült, akkor sem éreztem, hogy ez így működik egyáltalán. Nem is működött. Aztán nagyon-nagyon sokszor átírtam a szöveget, és végül meglepő módon egyszerre csak előbukkant a novella, ami már működött, és eloszlatta a félelmeimet is. Sőt, most már kifejezetten elégedett vagyok vele.
Na, de itt a március, sőt, most már inkább az április és most már újra fejest ugrottam a készülő regénybe (továbbra is Transzhumán háború munkacímen fut). Hónapok óta nem tudtam vele érdemben foglalkozni, és eléggé frusztrált, hogy a 2/3-a környékén járva még télen félre kellett tennem. És ráadásul közben történt egy markáns változás a sztoriban, ami felborított mindent, de erről majd külön írok.

Instagramozzunk!

Néhány hete elkezdtem kíváncsiságképpen Instagramozni, és most már úgy tűnik, hogy nem csak fellángolás lesz, hanem többé-kevésbé tartós addikció.Szóval, ez itt a profilom: https://www.instagram.com/markovicsbotond/
Oldalsávba pedig bekerült egy betekintő ablaki.Elsősorban olvasós, írós, geek és gamer képek várhatók, amelyeket néha megzavarok egy kis macskakontenttel.

Vigyázat, fotózni nem tudok! De ettől még fogok!:D
Illusztráció: Mars bolygós sci-fi könyveim egy kupacban. (Egy John Carter mondjuk nagyon hiányzik a csapatból.)

Az idei (2018-as) Oscar-díjról, avagy hogyan szólítsalak?

Hétvégén jön az Oscar-díj, és mivel a napokban megnéztük A víz érintését, a fő kategória kilenc jelöltből jelenleg hat filmet láttam (hátra van még az Én, Tonya, meg A négyzet a közeljövőben). Szóval, ez most nem esélylatolgatás lesz, csak arról néhány gondolat, hogy számomra a látottak közül melyik film mit adott. + a Testről és lélekrőlt még tavaly, az év első felében láttam, és nagyon drukkolok Enyedi Ildikóéknak.
A Lady Bird érdekes, csendes film egy Christine (Lady Bird) nevű fura tinédzserlány felnőtté válásának és édesanyjával való nem egyszerű kapcsolatának története az ezredforduló Amerikájában. Meglepő, de annak ellenére is nagyon jól működik, hogy semmi eget-rengető dráma nincs a történetben, egyedül azt sajnáltam, hogy engem nem tudott megérinteni. Ettől függetlenül a jobb filmek között van.
A Három óriásplakát Ebbing határábannal a mai napig nem tudok mit kezdeni. Imádom ezt a fajta mélyvalóságot, Sam Rockwell, Woody Harrelson, Frances McDormand karakterei fantasztikusak, és bárcsak a sztorit is annyira jól megírták volna, mint a karaktereket.Az jut eszembe, hogy mennyi lehetőséget vesztegettek el ebben a filmben, mennyi remek történetszálat indítottak el, majd hagytak félbe, hogy más irányba kanyarodjon a sztori, majd megint más irányba, majd megint másikba.Mildred Hays lányát egy éve ölték meg, és végső elkeseredettségében kibérel három óriásplakátot a város határán, és a helyi seriffet vonja kérdőre rajta. Aki valóban nem sokat tett az ügyért, ráadásul rákos, az egyik embere pedig konkrétan egy agresszív kretén.Egy nagyon erős film lehetősége volt meg a Három óriásplakátban, az elején ezt hozta is, de érzésem szerint a forgatókönyv a film második felében nem tudott mit kezdeni a történettel. Akkortól ugyanis egymás után kezd el konfliktusokat behozni, amelyeket aztán nem old meg, hanem félresöpör, hogy berángasson egy újabb, látszatkonfliktust, majd megint újabbat, majd megint, hogy meglegyen a haladás látszata. Értem, mit akart mondani, értem, hogy a feldolgozás és megbékélés folyamatát akarta ábrázolni, csak közben az ennek érdekében felsorakoztatott jelenetek következményeit megpróbálta újabb és újabb látszatkonfliktusokkal elsunnyogni. Ettől még a film tetszett, mert imádom ezt a fajta hangulatot, de szerintem sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle.
A Dunkirkről még a bemutató idején írtam az Ekultúra.hu-ra. Nolan látásmódját, egyedi koncepcióit nagyon szeretem, főleg, mivel ezeket gyakorta sci-fi filmekben éli ki, így kicsit szomorú is voltam, amikor pár éve kiderült, hogy egy világháborús filmet forgat. Nem értettem, miért, milyen lehetőséget lát benne Nolan, hiszen annyi ilyen film van már, mit lehet ehhez hozzátenni, és Dunkerque történetét is többen feldolgozták már.Aztán persze megértettem, hogy Nolannál semmi sem az, aminek elsőre látszik, és egy háborús film is képes felforgatni, és alig beszélő karakterekkel egy olyan több idősíkot összemosó adrenalin-hullámvasútra ültetni a nézőt, amilyet én még nem éreztem.Szerintem a legegyedibb film a mezőnyben, és majdnem ez tetszett a legjobban az általam látottak közül, de csak majdnem.
A Get Out - Tűnj el! szárnyalását nem értem. Egy meglepően érdekes alaphelyzetet vázolt fel, amivel aztán látványosan nem tudott mit kezdeni, a végére pedig egy logikátlan thrillerbe ment át. Bevallom, fogalmam sincs, mit keres a jelöltek között. Jó film, főleg az eleje, de azért, na.
Na és végére hagytam a Szólíts a nevedent, ami miatt valójában ezt az egész bejegyzést meg akartam írni, hogy ne csak azoknak ajánljam lelkesen ezt a csodálatos filmet, akikkel személyesen találkozom, hanem minél több emberhez eljusson.Ez egy olasz-francia-brazil-amerikai koprodukció, ami akár indulhatott volna a legjobb külföldi filmek között is.Elio, a 17 éves amerikai srác értelmiségi szüleivel minden évben Észak-Olaszországban nyaralnak. Édesapja művészettörténész professzor, és minden évben befogadja pár hétre egy doktorandusz tanítványát. Ezúttal a sármos Olivert, aki közvetlenségével azonnal az ujja köré csavar mindent, akitől elolvadnak a nők, és Elio életét és érzéseit is alaposan megbolygatja.Ez a kis, csendes, intelligens film nagy valószínűséggel maximum a legjobb adaptált forgatókönyvet fogja megnyerni, de eközben számomra kilométerekkel magaslik ki a mezőnyből. Úgy ültem be rá, hogy semmit sem tudtam róla, és olyan élménnyel jöttem ki a moziból, amit sokáig nem fogok elfelejteni. Nagyon régen nem láttam ennyire jó és főleg emberi filmet.Az Eliót játszó Timothée Chalamet előtt szerintem nagy karrier áll (egyébként a LadyBirdben is játszott, sőt, az Interstellarban is, Matthew McConaughey tinédzser fiát alakította.A nagyobb meglepetés Armie Hammer, akit Hollywood új sztárjának akarnak évek óta felépíteni, és a külső adottságai mindenképpen alkalmassá teszik erre, csak láthatóan nem igazán választanak neki jó főszerepeket. Legalábbis a nagy költségvetésű filmjei rendre elhasalnak. Viszont itt végre igazán meg tudta mutatni a színészi képességeit.A film vége pedig... Elio édesapjának van egy monológja a végén, ami szerintem filmtörténeti fontosságú, ahogy megfogalmazza azt, amiért érdemes embernek lenni. Nagyon régen nem láttam ennyire jó filmet, és lassan újra is kellene nézni.Ha nem is érdekelnek az Oscar-filmek, ezt az egyet, na meg a Testről és lélekrőlt ne hagyjátok ki!
(Hétvégén még megnézzük A négyzet, amitől azért szintén sokat várok, így lehet, hogy pótlólag ki fogom egészíteni a fentieket attól függően, hogy az mennyire tetszik.)

5+1 regény, ami fontos volt a számomra

A Spekulatív Zóna sci-fi, fantasy oldalon új cikksorozat indul, várhatóan kétheti rendszerességgel egy-egy, a fantasztikum hazai világában ismert szerző, szerkesztő, fordító, blogger, stb. mesél mesél öt, számára fontos fantasztikus regényről vagy képregényről, illetve egy, számára szintén fontos nem fantasztikus regényről.Én voltam az első megkérdezett, íme azok a könyvek, amelyek fontosak nekem, hatottak rám valamilyen módon Frank Herberttől Orson Scott Cardon és Dan Simmonson át egészen E. L. Doctorowig.
1. Frank Herbert: A Dűne
A Dűne tizenéves korszakom kedvenc regénye, azon kevés régebbi sci-fik egyike, amelyek témájuknál fogva nem avultak el, nem váltak porossá. Mire Paul Atreides és a sivatagbolygó története kb. 13-14 évesen a kezembe került, elég sok sci-fit olvastam, a Dűne elsősorban a Lynch-féle filmadaptáció miatt érdekelt, amely előtte nagy hatással volt rám, de itt gyorsan hozzáteszem, hogy a filmet kb. 1986 környékén láttam, egy egészen másfajta, ingerszegény világban, 11 évesen. Az ifjú Paul Atreides kifinomult intelligenciájával és felelősségtudatával pedig szinte példaképemmé vált, és ugyan csak a töredékét fogtam fel a szöveget körbefonó filozófiának, de a Dűne sivatagai és homokférgei ettől még ugyanúgy elvarázsoltak, mint később a további részek. Örülök, hogy ez a regény viszonylag fiatalon került a kezembe.
A további öt címet, történetet pedig a Spekulatív Zóna cikkében találjátok:https://spekulativzona.blogspot.hu/2018/02/51-regeny-ami-fontos-volt-brandon.html

A Space Bar podcastban jártam

A Spacebar online podcast a leghallgatottabb sci-fi podcast, immár 146 adással a háta mögött. Nem is tudom már, mikor találtam rájuk, a második felismerésem az volt, hogy a srácok pedig olvassák az én regényeimet, sőt, néha teljes adásokat szenteltek egy-egy könyv kitárgyalására (Pl. A poszthumán döntésről és az Isten gépeiről is volt külön adás).
Na de most szintet léptünk:), és a legutóbbi adásban vendégszerepeltem másfél óra erejéig. Kicsit azért aggódtam, de nagyon jól éreztem magam, olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást, és csak éppen 5 perce kezdtünk volna el dumálni. Rengeteg minden jutott eszembe a beszélgetés közben, amit aztán később el is felejtettem elmondani.
Itt meghallgatható, mit hoztunk össze:https://spacebarcast.com/archives/1426
Érdemes figyelni az oldalt, meg az egyéb helyeket, pl. a Facebook oldalukat az újabb adásokért, mert rendkívül szórakoztató, szerteágazó sci-fi témák kerülnek elő.

2017. évi összegzés

Újabb évkezdet, újabb évösszegző, évindító poszt következik, avagy mit csináltam 2017-ben, és mit fogok csinálni 2018-ban. Mármint főleg az SFF-téren. Nézzük!(A 2017. toplistázós bejegyzést itt találjátok.)
2017 és az írás:
A legfontosabb, hogy  2017. novemberben megjelent az új regényem, a Xeno (a link alatt megtalálsz mindent, amit tudni érdemes róla, kritikákkal, miegymással együtt.)Valójában már 2016. augusztusában befejeztem a nyers szöveget, de ettől még rengeteg munka volt vele 2017-ben is, 4-5 újraírás, a megfelelő arányok megtalálása, a jelenetek finomítása, majd a szerkesztési körök, stb.De megjelent, és remélem, Ti is szeretitek. A Xeno hozzám a többi könyvemnél kicsit közelebb áll, de hogy miért, azt nem igazán tudom pontosan megragadni. Talán, ha elolvasod, vagy már olvastad, megérted. Talán nem, ki tudja.Ugyan önálló történet, de pár év múlva majd mindenképpen szeretnék visszatérni Olga Ballardhoz, Markhoz és a többiekhez, a firkákhoz, hidrákhoz, az ostorosokhoz egy 8 évvel később játszódó gyarmatrendszerbe, mert nagyon érdekel, hogy mihez tudtak kezdeni a Xeno-ban történtek után. Ehhez persze nyilván sok minden kell, például, hogy jól fogyjon, és a kiadó is lásson fantáziát a folytatásban, valamint, hogy lépten-nyomon megkérdezze valaki, hogy mikor jön a folytatás. Előbbiről még nincs információ, utóbbi kapcsán viszont már most, egyre több kíváncsi kérdést kapok, pedig még éppen csak megjelent a regény.
Új regény?Emellett azért haladtam a következő regényprojekttel is az év első felében, úgyhogy van egy új, 3/4 regényem is, amit 2018. év elején szeretnék befejezni végre. Ez ebben az évben még nem fog megjelenni, majd csak 2019-ben, mert egyrészt rengeteg munka van még vele, másrészt 2018-ra is készül valami más.A regény Transzhumán háború vagy Transzhumán igazság címen fut jelenleg (és a végleges címe még bármi lehet), avagy egy kicsit megint fejest ugrom kedvenc témáim egyikébe, közben pedig felforgatom a 23.-24. századi emberi civilizáció amúgy sem nyugodt életét. Nagyon várom már, hogy újra belemélyedjek a sztoriba.
Futottam is sokat...Nem én vagyok, loptam a netről:)Néhány éve visszatértem a futáshoz.A 2017. ebből a szempontból is egészen jó év volt, 800 feletti lefutott km-el, úgy, hogy év elején kicsit kiestem a ritmusból, és tavasszal vissza kellett szoknom a heti kétszer 10 km-es távra, de azt azóta sikerült tartanom, sőt, még szilveszter kora délután is belefért egy utolsó.Bár nem tervezem, hogy 10 km fölé megyek, annyi bőven elég (igaz, néha van kísértés), de idén azért valószínűleg így is bőven meglesz az 1000 km is.A futásban azt szeretem, hogy teljesen jól kitisztítja a fejet, elég jól tudok gondolkodni közben az íráson, ötleteken, plusz a közepe táján elszabaduló endorfinlöket sem elhanyagolható. Biztos, hogy valamilyen szinten futásfüggő is lettem, de ez nem zavar.:)Lassan húzom is a cipőmet, mert ma megint szuper az idő.
És a 2018:Először is be szeretném végre fejezni a regényt.Előtte azonban még meg fogok írni két sci-fi novellát. Hogy mit? Novellát! Jól olvastad.:) Az érdemi novelláim száma jelen pillanatban kettő (2!), úgyhogy január/februárban meg fogom duplázni a számukat. Az egyik egy friss felkérés, a másik, amely Az MI-építő munkacímen fut pedig saját indíttatás, és mindkettő még idén olvashatóvá válik, de erről majd év közben.
A minap John Scalzi blogjára tévedtem, éppen egy újévi fogadalmazás közepébe, amit én általában kerülök, mert nem kell nekem újév, ha valamin változtatni szeretnék. Azon viszont elgondolkodtam, hogy mennyi időt is töltök felesleges információk befogadásával, aztán azzal, hogy megpróbálom őket elfelejteni, és mennyi olvasással és írással, egyéb hasznos dolgokkal tölthetném az időmet helyette.RENGETEG időt töltök értelmetlenséggel, és ezen mindenképpen szeretnék változtatni. Még nem tudom, hogyan, mert fogadkozni könnyű, de amikor csak egy percre ülök le a net elé, akkor is könnyen elsurran egy teljes óra kattintgatással és görgetéssel érdemi tartalom nélkül, úgyhogy veszélyes egy hely ez, én mondom.
BÚÉK mindenkinek, és hajrá, valósítsátok meg az idei terveiteket!

Toplistázzuk 2017-et! (könyv, film, képregény, videójáték témában)

És itt az elmaradhatatlan 2017-es privát toplista, avagy miket olvastam, láttam és milyen videojátékokkal játszottam tavaly, illetve ezek közül is melyeket szerettem. (Volt már ilyen 2016-ban, sőt 2015-ben is.)
Természetesen minden szubjektív, ami azt jelenti, hogy nekem ezek tetszettek, ráadásul egy csomó minden még hátravan a 2017-es megjelenésekből. (Az egyes címek helyenként linkeket rejtenek, mert a fantasztikumhoz köthető alkotások közül többről írtam az SFmag.hu-n ismertetőt, ezek a linkek ezekhez az ismertetőkhöz vezetnek.)
KEDVENC SCI-FI KÖNYVEK:

Dan Simmons: Olümposz
Simmonsnak sok tekintetben fontos helye van az életemben. Egyrészt hajdanán a Hyperion adott egy jókora lökést az írói pályámnak, amikor hajdanán a Hyperion-ciklusát olvastam olvastam, rávilágított arra, hogy merre menjek tovább, és hogy hova lenne jó majd egyszer eljutni. A Hyperion miatt olvastam el aztán angolul a megjelenéskor az Ilion-Olümposz duológiát, és ez a két könyv bebizonyítja, hogy nincs lehetetlen, megférnek egymás mellett a trójai háború görög és trójai hősei Akhielleusztól Hektórig, valamint az őket nanotechnológiával manipuláló, kvantumteleportáló istenek Zeusz vezetésével, a háborút Homérosz Íliászával összevető 20. századi történészprofesszor, a Jupiter közelében űrcivilizációként élő, Shakespeare-t olvasó, moravec nevű robotok, Prospero, Caliban, egy kis Nabokov, és rengeteg további irodalmi utalás. A lezárással továbbra sem vagyok kibékülve, de ettől még ez egy hihetetlen irodalmi alkotás minden tekintetben.
Hahó, Dan, nem akarsz végre megint sci-fit írni?
Patrick Ness: Szólít a szörnyEz nem friss könyv, 2012-ben jelent meg magyarul, de csak most olvastam el, alig pár nappal a filmváltozat bemutatása előtt. A tizenhárom éves Conor édesanyja hosszú ideje rákkal küzd, és a kisfiú tehetetlenül nézi, ahogy kezelésről kezelésre jár, a kezelések után legyengül, de utána újra erőre kap, majd visszaesik, és újabb kezelések kezdődnek. Conor fájdalmát és félelmeit elnyomva reménykedik a gyógyulásban. Conorhoz ekkor ellátogat a szörny, a kert végéből látható, megelevenedő, rémisztő, ősöreg tiszafa-lény, aki alkut köt a fiúval: elmesél neki három történetet, és amikor ezt megtette, akkor Conornak is el kell mondania egy történetet, a sajátját…
Rendkívül súlyos történet, de ha közel engeded magadhoz, amit mondani akar, egy olyan könyvélménnyé válhat, amire sok-sok év múlva is emlékezni fogsz. Nekem legalábbis ilyen.

Ian McDonald: Luna McDonald aprólékosságát, irodalmiságát és ötletességét régóta csodálom, de eddig valahogy mégsem tudott megtalálni a regényeivel. A Luna: Új Holddal azonban sikerült. Fantasztikus világépítés, lassan építkező, érdekes karakterekkel teli történet, ami 300 oldalon át hömpölyög, majd egyszer csak felrobban: ritkán olvasni ilyen utolsó 100 oldalt SF-regényben, a folyamatosan növekvő feszültség a végjátékban úgy robbantja szét a regény kereteit, hogy folyamatosan csak pislogtam: te jó ég, mi történik itt?
KÉPREGÉNYEK:

The Metabaron 2016-ban, francia és angol nyelven újraindult, illetve folytatódott az eredeti, Alejandro Jodorowsky féle Metabáró-történetfolyam, méghozzá teljesen új alkotókkal, akik az utolsó Metabáró történetét viszik tovább. Ezek a látszólag kényszerű, pénzorientált folytatások nagyon ritkán szoktak jól elsülni, de, és ez egy nagybetűs DE, itt valami egészen más történt.
Az új Metabáró ugyanis az egyik legjobb sci-fi képregény, amit az utóbbi években olvastam. A titok egyszerű: egyrészt sikerült megtartani ennek az elborult sci-fi világnak az erényeit, és Jerry Frissen, az új író jóvoltából a Jodorowskyra jellemző dramaturgiai és narrációs bakugrások is eltűntek, a történet sokkal erőteljesebbé vált, a karakterek is sokkal közelebb kerülnek az olvasóhoz, és nem csak a Metabáró, hanem az antagonistái is. Ráadásul mindkét eddigi kötet gyönyörűen van megrajzolva.

Lazarus Nem tudom elégszer ismételni, mennyire zseniális Greg Rucka és Michael Lark disztopikus sci-fije. Profin megírt, a fordulatokon csak pislogok, és emellett elképesztően van kidolgozva minden apróság benne. A Lazarus borzongatóan valósághű jövőbeli világot tár elénk az élelmezési és vízproblémákkal küzdő, globális felmelegedéssel sújtott, saját mocskában rekedt Földről, ahol tizenhat, nagyon gazdag család kezében lévő gigakonszern birtokolja a világ termőföldjeit, fél kontinensnyi területeket felügyelve. És ők rendelkeznek az emberek felett is.Ez azon kevés képregénysorozatok egyike, amit a megjelenés napján megrendelek a Bookdepositoryról.
VIDEÓJÁTÉKOK:
Horizon Zero Dawn

Hát, igen, a Horizon: Zero Dawn. A 2015-ös E3 kapcsán láttam a bejelentést és az első gameplayt, és nem hittem el, hogy ez így egyszer majd tényleg létezni fog. Valami hihetetlenül komplexitást mutatott már ez az első gameplay is. A játék aztán messze felülmúlt mindent, amit hittem, annyi újat tett hozzá az open-world játékok végtelen sorához.
A Horizon: Zero Dawn egy szívvel-lélekkel készített, lenyűgöző alkotás, tökéletes példa arra, hogy miért szeretem a science fictiont és a videojátékokat. 1000 évvel későbbi, poszt-apokaliptikus jövőben járunk, az emberiség primitívebb, törzsi szinten szerveződik, a csodálatosan megtervezett, posztapokaliptikus tájat hatalmas robotszörnyék járják. A fiatal főhősnő, Aloy egy számkivetett férfi lánya pedig válaszokat keres: mi történt a régi emberiséggel, honnan jönnek a robotok, és ki irányítja őket? Rejtélyek és súlyos titkok mindenhol, ami végig vitt előre, hogy megtudjam, mi történt a bolygóval. Ehhez jött a fantasztikusan összetett és egyedi harcrendszer, izgalmas és szövevényes történet, azonban a karaktereket meg lehetett volna írni jobban is.
A játék lelke maga a nyílt világú terület, és annak felfedezése. Szerintem soha nem készült még ennél szebb, változatosabb és okosabb táj, mint ebben a játékban. Bámulatos a látvány, legyen nappal vagy éjszaka, nagyon sűrűn megálltam nézelődni, gyakorta csak azért másztam meg egy hegyet, hogy fentről körbenézzek, és használjam a fotómódot. És bámulatosak a tájat benépesítő robotlények. Komolyan, több, mint két tucatnyi, egyedi, agresszív, veszélyes lény, mindegyikük megfejtése külön kaland.
Hellblade: Senua's sacrifice
A Hellblade esetében maga a szó, hogy videojáték meglehetősen furcsán, idegenül hangzik, mert egy pillanatra sem az jutott eszembe, hogy ez "csak" egy játék.
Nyilván az, de nem a megszokott értelemben. Annál jóval több, összetettebb, nyugtalanítóbb és elemibb. És ez az, ami magasan kiemeli az átlagból. Sőt, az egyik legjobb videojátékká teszi, amellyel valaha játszottam.
A 9. században Senua, a kelta harcosnő faluját lemészárolták a vikingek, de ő megszállottként elindul a viking alvilágba, hogy visszaszerezze kedvese lelkét Helától, az alvilág úrnőjétől. És ez csak a felszín, mert minden más csak rontana a játékélményből, amely egy rendkívül okosan felépített, szimbólumokkal teli történet, némi téveszmés hallucinációval vegyítve, a vége pedig egyszerűen zseniális, kár, hogy nem mondhatom el, miért.
A Ninja Theory alig 20 fős indie fejlesztőcsapata munkája, és egyben bizonyítéka, hogy a pénz mellett sokkal fontosabb a tehetség és az elhivatottság ahhoz, hogy valami nagyszerű szülessen. Ráadásul a főszerepet játszó Melina Juergens civilben a cég videószerkesztője, de közben olyan zseniális színészi alakítást nyújtott a mo-cap ruha alatt, hogy meg is nyerte a legtöbb játékos díjat ebben a kategóriában.

Tetszett még az Uncharted: Lost Legacy is, ez konkrétan egy best of Uncharted játék, a 4. rész színvonalán, kevésbé mély történettel, de számos újítással, és az eddigi részek legjobb jeleneteinek felidézésével, legyen az adrenalinpumpáló autós üldözés, az ikonikus vonatos jelenet, vagy fantasztikus helyeken történő hegymászás.
Sokat elvoltam még a Star Wars: Battlefront 2-vel, ami a fizetős lootboxos balhé ellenére (gyorsan kiiktatták) egy nagyon kellemesen összerakott Star Wars játék, ha a sztorikampánytól eltekintünk. Mert hát az minősíthetetlenül rossz.
A többi viszont szórakoztató, szuper, lélegzetelállítóan szép helyszínekkel mindegyik érából. Az űrhajós csaták pedig konkrétan soha nem voltak még ennyire profin megcsinálva: ez az én igazi Star Wars terepem, itt többnyire a TOP5-ben vagyok. Ezen felül megemlíteném még a hősök közti 4-4 elleni összecsapásokat, ami pedig egy gyönyörű és elképesztően gyors káosz, ahol Jedik kaszabolnak Sitheket és fordítva. Sokkal jobb Star Wars élmény volt 2017-re, mint Az utolsó Jedik.

Na, és nyáron két hónapra rácsúsztam a The Witcher: The Card game online ingyenes kártyajátékára, ami a Witcher 3 alapján készült. Nagyon okos, de mivel két havonta frissítik, új kártyákkal, állandóan újra kellene tanulni, és hálistennek augusztus végén sikerült kikeverednem belőle. Persze, a kis szemét azóta is hívogat, hogy gyere, játssz újra csak egy-két casual partit.
FANTASZTIKUS FILMEK: Idén rendkívül sok középszerű fantasztikus filmet láttam, hasonló kaptafára, nagyon széles tömegigényeknek megfelelni akaró, sokszor döbbenetesen ostoba alkotásokat. Nem értem, mi történik a filmiparban jelenleg, ugyanis a mindenkihez egyszerre szólni akaró filmek valójában senkihez sem szólnak, csak úgy vannak. Engem meg ez kicsit zavar, mert egyre jobban elburjánzik az egyforma, üres, biztonsági játékot játszó, stílustalan mozik áradata
Szerencsére azért akadtak bőven jó filmek is, még akkor is, ha nagyon nem ez volt a minőségi fantasztikus filmek éve.
Szólít a szörnyTökéletes adaptációja a könyvnek, ugyanúgy megkönnyeztem a végét, mint a regénynek. Ki ne hagyjátok!

Blade Runner: 2049
Nagyon vártam, és szerencsére ha nem is tökéletes, de egészen jó lett. Vizuálisan a legszebben fényképezett, és az egyik legkreatívabb, legerősebb atmoszférájú jövőkép, amit eddig láttam, és ugyan itt-ott néha megbicsaklik, kizökken a látvány, de csak pillanatokra, főleg egy-egy túl üres, a többi jelenethez képest semmitmondóbb díszletben. A történet kissé elnyújtott, túl sok témába kapott bele, amelyet aztán nem tudott elvarrni egyértelműen, és néhány unalmas, elnyújtott jelenet kizökkentett az élményből. Nem vagyok maradéktalanul elégedett, de maga a film még így is egy kiemelkedő SF-mozi, és szinte biztos, hogy pár év múlva az elődjéhez hasonlóan kultfilmként fogunk rá tekinteni.
Szerettem még Logant (és kicsit csalok, mert már az újév első napján láttam), na, ez az a szuperhős film, ami apró darabokra rombolja a Marvel féle lobogó köpenyes, mindenből viccet csináló szuperhősmítoszt. Pedig közben nem más, mint egy szimpla üldözős-menekülős történet egy kényszerű apa-gyermek kapcsolattal, de a nyomasztó közeljövős hangulata, és hogy végre mertek Wolverine-nek egy 18-as karikás filmet csinálni, az húsba vágóan erőteljessé teszi több pillanatát.
Az új, tini Pókember pedig végre megtalálta a képregények hangulatát, és ugyan nekem csak a Tobey Maguire féle Peter Parkerrel voltak komoly gondjaim (a képregénykarakter paródiáját sikerült leginkább mindhárom filmben megformálni), Garfielddel kevésbé, de Tom Holland igazán jó a középiskolás Peternek, és hát, Michael Keaton pedig igazán cool volt.
Az jutott eszembe a filmről, hogy igen, pont ilyen volt a 80-as években egy jópofa ifjúsági film, és milyen kevés van manapság ebből a típusból. (Nem, a legtöbb mai ifjúságinak mondott film vagy ostoba vagy csak végignézni kellemetlen.)
Szerettem volna szeretni a Wonder Womant, mert végre egy női szuperhős, és Gal Gadot a Batman v Supermanben a rövidke szerepében is kicsit ellopta a showt, és elhittem a remek kritikákat is, de itt valami tévedés van, mert ez szimplán egy közepesen buta szuperhős film volt, pont olyan, mint a Marvel-termés java. És ez így totális csalódás volt egy borzasztóan kínos végjátékkal. Valószínűleg túl sokat vártam.
A Star Wars: Az utolsó Jedi ről már írtam az SFmagra, plusz sopileresen a közös kibeszélőben is, de azt vettem észre magamon, hogy ahányszor szóba kerül, egyre dühösebb leszek erre a filmre. Így inkább nem beszélek róla, mert még a végén Wolverine/Loganné változom.
NEM FANTASZTIKUS FILMEK:
Dunkirk:
Amikor Christopher Nolan bejelentette, hogy a dunkerque-i csatát követő Dinamó-hadműveletről készít filmet, kifejezetten csalódott voltam, mert Nolantől megszoktam, sőt, el is vártam a filmes kereteket feszegető, mind-fuck történeteket, és a Dunkirk egyáltalán nem ilyennek tűnt, mindössze egy újabb háborús filmnek.Nos, a Dunkirk a háborús téma ellenére ugyanúgy szétrúgja a megszokott filmes kereteket. Egyáltalán nem használja a megszokott kliséket, ellenben kísérletezik, idősíkokkal játszik, eközben a szereplők alig szólalnak meg, de valami olyan filmélményt ad, ami teljesen más, mint bármi, amit a nyári blockbuster szezonban látni lehet: zsigeribb, ezerszer erőteljesebb, nyomasztóbb és feszültebb is egyben. Mindezt úgy teszi meg, hogy a főszereplők nem akarnak jópofáskodni vagy viccelődéssel közelebb kerülni a nézőhöz – egy részük mindössze túlélni akar, mások pedig csak teszik a dolgukat, a kötelességüket, vagy amit a lelkiismeretük diktál. Nincs pátosz, hősiesség, önfeláldozás, legalábbis a klasszikus értelemben, mégis átérezzük minden karakter történetét.A változatosság kedvéért az Ekulturán írtam bővebben a filmről.
HoldfényAz Oscar-szezon vége felé néztük meg, még mielőtt meg is kapta volna a díjat. A gettóban felnövő, meleg fekete bőrű kissrác felnövéstörténete hihetetlenül finoman, giccsmentesen és érzékenyen van ábrázolva, komolyan meglepődtem, hogy miért nem erről a filmről szól az Oscar körüli hírverés. Persze, nyilván nem volt elég zajos hozzá, de örülök, hogy megkapta a legjobb film díját.
Perfect Strangers (Perfetti sconosciuti)

Ez egy 2016-os olasz film, szilveszter előtt egy nappal láttuk. Egy baráti társaságról szól, feleségekkel, férjekkel, akik összeülnek az egyik családnál vacsorázni, aztán egy olyan játék ötlete merül fel, hogy mindenki kirakja a mobiltelefont az asztalra, és nincsenek titkok, aki hívást, sms-t kap, azt kihangosítva veszi fel, felolvassa.
És ahogy elkezdődik a játék, elszabadul a káosz, mert súlyos titkok rejtőznek minden egyes pár, nő és férfi életében. Kemény film, ritka jó forgatókönyv, jó színészek. Több ilyet szeretnék látni a jövőben, és tuti, hogy idén újranézem.

Testről és lélekrőlNagyon beteg, nagyon furcsa, nagyon tetszett. Nézzétek meg, és remélem, idén sokat hallunk még róla.:)

anyám!
Ez az a film, amit valószínűleg nem fogok újranézni, és közben is rendkívül nyugtalanító volt, de ugyanakkor valami működött benne, mert ritkán történik, hogy utána barátokkal órákon át beszélgetünk róla, és ahányan láttuk, annyiféle értelmezési síkot találtunk, és ez tetszett. Azt, hogy a film tetszett-e, nem tudom megmondani, de az, hogy ennyire sokféleképpen befogadható, mindenképpen különlegessé teszi.
TÉVÉSOROZATOK:
Ezen a listán a House of Cards aktuális évadának mindig helye van, mert a törvényszerű hullámvölgyek ellenére is zseniálisan megírt, kiváló színészi alakításokkal teli sorozat, talán az egyik legstabilabb minőség az utóbbi években, még az ötödik évad is számtalan ponton meg tudott lepni, ezúttal leginkább a Robin Wright által alakított Claire kapcsán, úgyhogy jöhet a 6. évad!
Idén láttuk a Stranger Things első évadát, megint csak igazi, 80-as évekbeli hangulat, mintha Hollywood rájött volna arra, hogy a legtöbb egyedi ötlet a 80-as években született, akkor mertek tömegében újat kitalálni, és nem létezett még a görcsös franchise-ba kapaszkodás. Így hamarosan nekifutunk a második évadnak is.
A szolgálólány meséje
Iszonyúan nyomasztó és erős sorozat Margaret Atwood regénye alapján. Ráadásul profin egészítette ki a könyvet, amely inkább élethelyzetek összessége kevés történettel, de amit a sorozat hozzátett, az mesterien illik a regénybe, sőt, a harmadik epizód, ami ebben a formában nem is volt a regény része, a legnyomasztóbb és legjobb epizódja is a sorozatnak.

És a végére hagytam a Twin Peakst. Vegyünk előtte egy nagy levegőt.
A 2017-es első blogbejegyzésem a Blade Runnerről és a Twin Peaksről szólt, két tizenéveskori meghatározó filmélményem évtizedekkel későbbi folytatásáról. A Blade Runner 2049 nem okozott csalódást, na de a Twin Peaks.
Engem sajnos a sorozat felénél egyelőre elvesztett, ki kell hevernem az eddig látottakat.
Pedig az első öt rész komolyan zseniális volt a maga szürreális furcsaságaival, a las vegasi kaszinórengetegben hellóoó-zó agyilag zokni Cooper ügynök szerencsétlenkedéséveivel. (Azóta bármely filmben kaszinót látok, hellózom egyet.) Juhász Viktorral lelkendeztünk is ez első részekről az SFmagon. Aztán ami Viktornál továbbra is megmaradt, nálam elindult egy lejtmenetbe. Elképesztően sok szereplő sorakozott fel az első 5 részben, és aztán a 6-7.-ben ahelyett, hogy ezeket bontogatta volna tovább Lynch, tovább folytatta az újabb szereplők bemutatását, és ez elkezdett unalmassá, értelmetlenné válni. Kifejezetten unni kezdtem a sehova nem tartó szálakat, na de aztán jött a 8. rész, ami meg egy 50 perces "mi a f.sz volt ez?" látomás atomrobbanással, fura figurákkal, mindez fekete-fehérben. Pedig a harmadik rész első felét, ahol Cooper ügynök éppen megpróbál visszatérni a való világba, én imádtam, de a 8. részt már nem vette be a gyomrom.
Aztán  jött a 9. rész, ami megint dögunalomba fulladt, újabb karakterekkel, előre nem haladó történettel, így itt abba kellett hagynom, hogy ezt megemésszem. Külön fájdalmas, hogy a régi Twin Peaks szereplők félelmetesen kilógnak ki a sorozatból. Ha nem lennének benne, akkor is működne, mert nem csinálnak semmit, de nosztalgiafaktornak meg roppant kellemetlen nézni őket.
Még azért titkon reménykedem, hiszen 9 rész még előttem áll. Talán. Talán...

Úgyhogy vidám 2018-at mindenkinek, még a héten jön egy személyes bejegyzés is 2017-2018-ról.
Addig is, évkezdésként, és mert azért titkon, valahol mélyen mégis csak szeretem ezt a fura-új Twin Peakst, de főleg Klye MacLachlan miatt...

Időutazó doboz

Egy kedves olvasó ismerős ezzel az ajándékkal lepett meg karácsony alkalmával. Ez itt egy kézzel festett dobozka, rajta Az időutazás napja borítómotívumával.
Köszönöm Abigélnek ezt a nagyon szuper ajándékot!

Xeno: az első kritikadömping

Egy új regény megjelenése kicsit mindig stresszes és egyben izgalmas amiatt, hogy az első olvasók milyennek találják a történetet, de azt hiszem, ennyi nagyon pozitív véleményt rögtön az elején egyetlen korábbi regényemre sem kaptam.

Viszont rájöttem, hogy linkelgetem ki a Facebookra az ismertetőket, kritikákat, de itt meg nyoma sincs. Úgyhogy íme néhány link, plusz két, időközben készült interjú, amelyben megpróbáltam okosakat mondani a regényről, meg a nagyvilágról.

Ekultura.hu"Egyszerre egy migráció kérdésével foglalkozó, ötletes társadalmi sci-fi és egy bitang erős, érzelmileg nagyon is megterhelő családregény: mindkét komponens önmagában is érdemes lehetne olvasásra, de így együtt szerintem az elmúlt évtized legjobb magyar science fiction regényét adják ki."http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2017-12-04+10/brandon-hackett-xeno
Szubjektív Kultnapló:"A Xeno az év (sőt, az utóbbi évek) legjobb magyar sci-fije, és nemzetközi viszonylatban is simán a legjobbak között van. Érdemes feldobni a karácsonyi kívánságlistára, vagy beszerezni sci-fi kedvelő ismerősöknek, ritka az ennyire elgondolkodtató és sokáig emlékezetes regény."https://kultnaplo.blogspot.hu/2017/11/brandon-hackett-xeno.html
SFmag.hu"Aki ismeri Brandon Hackett korábbi regényeit, az a Xenóban sem fog csalódni. Egyrészt visszaköszön több jól ismert elem (a pörgős cselekmény és a családi „dráma” Az időutazás napjából és tegnapjából, az elképesztő fantáziával megalkotott idegen fajok Az ember könyvéből, az olyan finomságok pedig, mint a bolygómozgatás, az Isten gépeiből lehet ismerős), ugyanakkor az írói repertoár újabb elemekkel bővül. Kifejezetten hangsúlyosnak éreztem a regény intelligens humorát, amely hol finom utalásokban (Olga járműve egy Tesla Elon, a rocksztár Gary Ezra egyik legnagyobb slágere a Hey, Xeno! stb.), hol pedig a szereplők jellemében, beszédében és viselkedésében öltött formát (Áramlati Kék ebből a szempontból mindent visz, de Nyikau sem sokkal marad el mögötte). Hackett Xenója az űropera legjobb – David Brin-i, Alastair Reynolds-i stb. – hagyományát követi, és legalább olyan emlékezetes és szórakoztató olvasmány, mint angolszász rokonai."http://sfmag.hu/2017/11/29/brandon-hackett-xeno/
Lendület magazin.hu(Vigyázat, a teljes cikk szerintem spoileres!:))"Sok mondanivalója van a regénynek. Eleinte azt hittem, hogy ez a hőseposz lesz, de a regény vége felé kiderült, hogy ez egy családi dráma nagy és kis kivitelben is...A sci-fi történetek általában férfiaknak íródnak, de remélem, sok női olvasóhoz is eljut ez a regény, mert ez nekünk is szól."http://lenduletmagazin.hu/ajanlo-brandon-hackett-xeno-cimu-sci-fi-regenyehez/
Spekulatív Zóna:"A Xeno is bizonyítja, hogy Brandon Hackett a kortárs hazai fantasztikum egyik legjobb fantáziával megáldott írója, aki a vízióját könnyedén, de könyörtelenül és logikusan végig tudja és végig is fogja vezetni. Az események pörögnek, Olga xeno és ember társaival együtt helyzetből helyzetbe, expedícióból expedícióba kerül egészen a meghökkentő végkifejletig - nem mondom, nehezen tudtam letenni a könyvet, annyira szerettem volna tudni végre, hogy mi, merre és hány méter."https://spekulativzona.blogspot.hu/2017/11/a-vegtelenbe-es-vissza-brandon-hackett.html
Moly.hu olvasói vélemények:
https://moly.hu/konyvek/brandon-hackett-xeno/ertekelesek

Interjúk:

SFmag.hu interjú

Lendület magazin