Brandon Hackett's Blog, page 6
December 3, 2020
Az első exobolygótól az idegen civilizációkig | Jövőjegyzetek
1995 októberben, a Nature magazinban megjelent egy cikk az 51 Pegasi csillag körül keringő Jupiterhez hasonló gázóriásról. A tanulmányt a Genfi egyetemen tanító Michel Mayor és doktorandusz hallgatója, Didier Queloz jegyezte, és ez volt az első bizonyítottan más naprendszerben felfedezett, úgynevezett exobolygó.
24 évvel később pedig az első exobolygó felfedezőinek ítélte oda a Svéd Tudományos Akadémia a 2019-es fizikai Nobel-díj egyik felét (a díj másik felét John Peebles kapta kozmológiai/elméleti fizikai eredményeiért).
Miért érdekes ez?
Induljunk egy kicsit messzebbről. A jelenlegi becslések szerint a galaxisunkban 100-400 milliárd csillag van.
Na és hány galaxis van az univerzumban? 1999 tájékán úgy hittük, kb. 125 milliárd lehet, 45 milliárddal több, mint előtte gondolták. Aztán ez a szám felkúszott 200 milliárdra, míg néhány éve bebizonyosodott, hogy az eddigi módszerekkel csak egy töredékét becsültük a tényleges számnak. Jelenlegi tudásunk szerint kb. 2 billió galaxis lehet az univerzumban. Ezek akkora számok, amelyeket szinte már felfogni is képtelenség.2009-ben jött a Kepler űrteleszkóp, aztán tavaly a Tess, 2019 nyaráig 4000 exobolygót fedeztünk fel (jelenleg már 4306-nál járunk), ami egy döbbenetesen nagy szám.
Most pedig egy friss hír szerint ott tartunk, hogy a Kepler teleszkóp legutóbbi adatainak elemzése alapján úgy tűnik, a galaxisban 300 millióra tehető a lakható exobolygók száma. (Legalább 0,5, de legfeljebb 1,5 földtömegű kőzetbolygók a Naphoz hasonló csillagok lakhatósági zónájában).
És lehet, hogy elsőre elsiklottál egy apró részlet felett.
Nem a galaxis exobolygóinak számát becsülik ennyire, hanem csupán az ismereteink szerint és földi élethez viszonyítva lakhatósági feltételekkel rendelkező exobolygókét.
Ez persze még mindig nem jelent semmit, illetve annyit igen, hogy egyre tágulnak a lehetőségek, és azt is, hogy nagy mennyiségű csillagászati adat elemzése alapján úgy tűnik, a Naphoz hasonló csillagok körül keringő, potenciálisan lakható Föld méretű bolygók meglehetősen gyakoriak.
És egy kis apró adalék: miközben ezt a bejegyzést megírtam, az ausztrál ASKAP teleszkóprendszer három millió új galaxist tárt fel néhány napnyi működést követően. Az univerzum méreteihez, ismert galaxisok számához képest ez elenyésző számnak tűnik, mondhatni kerekítési különbségnek, de ha jobban belegondolunk, akkor még ez is félelmetes, kimondhatatlan számú csillagot és körülöttük keringő potenciális bolygót és életet rejtő lehetőség.
Valójában fogalmunk sincs, mi vesz körül bennünket.
Nagyon érdekes figyelni, ahogy évről évre változnak a számok, és a tudásunk gyarapodásával egyre kevésbé tűnik a Föld egyedi és megismételhetetlen talánynak. Persze, a valószínűség továbbra is alacsony, de azért egyre kevésbé tűnik elképzelhetetlennek, hogy a következő évtizedekben akár értelmes élet nyomaira bukkanunk.
Addig viszont az ezen való gondolatokra itt van nekünk a science fiction, megannyi fantasztikus regény, amelyek más bolygókra, más civilizációk közé juttatnak bennünket.
A téma kapcsán további fantáziáláshoz és idegen civilizációkhoz természetesen ajánlom a Xeno című regényem, valamint a regényhez írt háromrészes esszésorozatomat, Xeno-jegyzetek címmel, amelyben szó van a Fermi-paradoxonról, a Nagy Szűrő-elméletről, kozmikus nyelvekről.
És csak ismételni tudom az esszé első részének záró gondolatát, amit a Xeno egyik. fejezet előtti fiktív tudományos cikkében egy csillagász kifejtett: vigyáznunk kell arra, hogy ne csapjuk be magunkat túlságosan. Ugyanis az élet kapcsán nincsen más tapasztalatunk, mint amivel a Földön találkoztunk, de ha csak és kizárólag második Földeket és második emberi civilizációt keresünk, lehet, hogy elsiklunk a lényeg felett. Ahogy a világegyetemről meglévő ismereteink is mindig csak egy pillanatnyi állapotot tükröznek a teljes megismerés valószínűleg nagyon hosszú útján.
***
Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha ad némi iránymutatást.Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!
Ha érdekelnek hasonló, ismeretterjesztő jellegű blogbejegyzések, kattints ide:
November 25, 2020
Itt a Xeno újranyomás
Az utóbbi időben úgy alakult, hogy az utóbbi regényeim kezdtek kifogyni a könyvesboltokból. Már csak elvétve bukkan fel itt-ott Az időutazás napja második kiadása, ahogy a folytatás, Az időutazás tegnapja, vagy Az ember könyve, ezek az Agave webboltjában már jóideje nem is rendelhetők. Hogy belőlük mikor lesz újabb kiadás, azt nem tudom.
Viszont a Xeno is nagyon fogyóban van, itt viszont számomra is váratlan meglepetésként jön az utánnyomás, november 30-án, és nov. 29-ig újra előrendelhető az Agave kiadónál 35% kedvezménnyel.
Számomra mindig nagy öröm (és persze büszkeség is), ha egy regényem eljut idáig, főleg, ha az egyik olyan sztori, amit a legjobban szeretek. Persze, elsősorban az számít, hogy a könyveim megtalálják az olvasóikat, bármennyien is vannak, de mivel a könyvkiadás üzlet is, ezért mégsem lehet azt mondani, hogy mindegy, hányan vannak, mert a kereskedelmileg is sikeres könyvek biztosítják, hogy a következő regényeim is eljussanak hozzátok.
Szóval, köszönöm, hogy ennyien szeretitek a Xenót, mert igazán sok kedves szót, visszajelzést, véleményt kapott már eddig is, nem beszélve a "mikor lesz folytatása?" kérdésekről:).
Ha tudjátok még hírét vinni, esetleg ismerősöknek ajándékozni, hogy az újranyomás is megtalálja az olvasóit, azért nagyon hálás vagyok.
Úgyhogy most újra három kötetem elérhető a könyvesboltokban, a Xeno, a nemrég megjelent Eldobható testek, valamint a 2008-as Isten gépei újrakiadása, benne négy extra mesterséges intelligenciás novellával.
Ha még nem olvastad a Xenót, és nem tudod, hogy mi is ez, az alábbi helyeken tájékozódhatsz:
Moly sok száz olvasói véleménnyel: https://moly.hu/konyvek/brandon-hackett-xeno
Kritikák:
"Egyszerre egy migráció kérdésével foglalkozó, ötletes társadalmi sci-fi és egy bitang erős, érzelmileg megterhelő családregény: mindkét komponens önmagában is érdemes lehetne olvasásra, de így együtt szerintem az elmúlt évtized legjobb magyar science fiction regényét adják ki." (Ekultúra)
"A Xeno, egy lehengerlően izgalmas űropera és zavarba ejtően aktuális társadalomkritika egyszerre." (Roboraptor)
"Nagyon jól megírt könyv, tele érdekes kalandokkal, jól megírt karakterekkel, kiválóan vezetett történettel, gyönyörűen mocskos civilizációkkal, fantáziával, filozófiával. Kihagyhatatlan." (Smoking Barrels)
"Nagyon sok remek dolog van a Xenóban, ami a sci-fi olvasókat könnyen elvarázsolhatja, igazi űroperai kaland, high-tech kütyük, egyedi és izgalmas idegen lények, remek fordulatokkal, jól működő akciókkal, megérthető karakterekkel együtt. Mindez erősíti a könyvet, és pont ezért bízom benne, hogy a regény nem marad pusztába kiáltott szó, hanem elgondolkodtat legalább pár embert arról, amiről valójában beszél. Nem az a lényeg, hogy mi történt az ostorosok fajával vagy hogy mit akarnak a migrátorok – az a lényeg, hogy mi mit gondolunk és teszünk akkor, amikor az idegennel, a mással találkozunk." (Próza Nostra)
Még több kritika: http://www.brandonhackett.hu/p/xeno.html
Ha pedig a regény világába szeretnél betekintést nyerni, a megjelenéskor írtam egy három részes esszét Xeno-jegyzetek címmel a regényben szereplő központi témákról, az idegen civilizációk kutatásáról, a Fermi-paradoxonról, a regény idegen fajairól és a kozmikus nyelvekről.
Itt olvashatod el: http://www.brandonhackett.hu/search/label/Xeno-jegyzetek
***
Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!
November 9, 2020
Kedvenc science fiction szövegrészeim - Dan Simmons: Hyperion
Szeretnék néhány, számomra kedves szövegrészt bemutatni a science fiction irodalom ismert vagy kevésbé ismert művei közül. Ezek olyan részletek, amelyek önmagukban, a regényből kiragadva váltak emlékezetessé számomra olvasás közben - attól függetlenül, hogy az adott könyv végül tetszett vagy nem tetszett.
Lehet ez egy mély és emberi beszélgetés, egy szép, plasztikus leírás, vagy egy olyan jelenet, amelyet csak sci-fi író tud kitalálni, megírni. Különösen érdemes ezeket azoknak is elolvasni, akik esetleg úgy gondolják, hogy a sci-fi nem igazi irodalom.
8. Dan Simmons: Hyperion
A Hyperionnal való kapcsolatomról rengetegszer írtam már (például 2019-ben, a 30 éves évforduló alkalmából), de hát emiatt nem hagyhatom ki. Azon túl, hogy Dan Simmons kortalan űroperája hatalmas kedvencem, egyben az írói pályámat is alapjaiban meghatározó könyv. Az első magyar kiadása (Cherubion, 2001) egyben a magyar SF-könyvkiadás rendszerváltást követő ponyvakáoszából kivezető út első alapköve, és ugyan anyagilag akkor még nem igazán tudott sikeres lenni, de ezt követően kezdtek el lassanként egyre jobb SF-regények megjelenni idehaza.
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!November 6, 2020
Húsevő faj | Brandon Hackett egypercesek a 24.hu-n 6.
Mert az emberiség szereti a húst.
A történet címe: Húsevő faj, és itt olvashatod el:
https://24.hu/kultura/2020/11/07/brandon-hackett-husevo-faj-egypercesek/
A sorozat ezzel az egypercessel véget ért, köszönöm, ha elolvastál közülük akár egyet vagy néhányat. Részemről ez egy kísérleti projekt volt, de azért nem zárom ki, hogy lesz folytatása.:))
(A kép illusztráció, Viktor Bravo festménye)
A novella így kezdődik:
Julie az Élő Föld mozgalom aktivistájaként szülei tiltakozása ellenére utazott el az Epsilon Eridani csillagig, hogy csatlakozzon a tűntetéshez.
Meg akarta menteni a karneuszt, azt a kétszázötven kilométer átmérőjű, aszteroidaméretű élőlényt, ami a Földtől több mint tíz fényévnyire lebegett némán, magányosan.
Az első űrhajósok a felszínén szálltak le, kőszerű bőrére idővel űrbázis épült, majd az élőlény mélyére ástak, le, a húsrétegbe, de így sem sikerült kapcsolatba lépni vele. A karneusz vagy aludt, vagy csak az emberi fogalmaktól teljesen eltérő módon élt.
Egyesek szerint talán nem is volt értelmes lény, mindössze csak egy gigantikus, élő hústömeg.
A húsa azonban…
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!
October 31, 2020
Fahrenheitpunk | Brandon Hackett egypercesek a 24.hu-n 5.
Itt a 24.hu-n futó science fiction egyperces novellasorozatom, a Jövőszilánkok új része.
A címe Fahrenheitpunk.Amikor a technológia az emberi testbe költözik, a kibervírusok egészen másfajta fenyegetést kezdenek jelenteni.
Az alábbi linken olvasható el:
https://24.hu/kultura/2020/10/31/brandon-hackett-fahrenheitpunk-egypercesek/
És így kezdődik:
Arra ébredek, hogy éjjel másfél méter hosszúra nőtt meg a hajam. Tincsek lógnak a számba, és amikor félálomban félre akarom őket túrni, önkéntelenül marokra fogok egy sörényszerű bozontot.
Hunyorogva felülök, és a szekrény tükörajtajában egy ősemberrel nézek farkasszemet. A hajam az arcom elé lóg, mint valami függöny...
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!
October 30, 2020
Futás közben regényt írni
Az egyik legzavarbaejtőbb kérdés, amit íróként kapni szoktam, az, hogy honnan jönnek az ötleteid? Erre ugyanis lehetetlen válaszolni. Fogalmam sincs, honnan jönnek, csak úgy jönnek. Bármiről eszembe juthat valami. Csalódást keltő válasz, mert nem derül fény semmilyen titokra.
Azonban egy ideje már tudok egy meghökkentőbb választ is adni erre: futás közben.
Ez a bejegyzés a futás és az írás számomra az évek folyamán kialakult, fura kapcsolatáról fog szólni. Két dolog vett rá, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Az egyik általános iskolás/gimnáziumi évfolyamtársam, Mikola Bence szuper beszámolója az idei Ultrabalatonos futásélményéről, amit ajánlok mindenkinek, akit kicsit is érdekel a futósport, a másik pedig Murakami Haruki: Erről beszélek, amikor a futásról beszélek című, futásról és írásról szóló önéletrajzi könyve, amit nem sokkal ezután olvastam el, részben már ehhez a bejegyzéshez alapozva, mert kíváncsi voltam, hogy Murakami, mint író mire gondol futás közben. (Nos, mint kiderült, nem sok mindenre, nála egészen másképp működik ez, mint hittem.) Ettől függetlenül ez a bejegyzés, főleg a második felében az írásról fog szólni, merthogy én futás közben valójában fejben írni szoktam.
A futás fontos szerepet tölt be az életemben. Életem első közel két évtizedében gyűlöltem a sportot, a tornaóráknak ezt a részét gyötrelmes kínként éltem meg, ahogy szerintem a legtöbbünk így volt vele. Kerülgettük az iskolaudvart, a háztömböket, szúrt az oldalunk, kapkodtuk a levegőt, ugyan mi jó lenne ebben?
A futással való kapcsolatom a szülővárosomban, Ráckevén kezdődött, amikor is tizenkilenc éves koromban, valami fura indíttatásból egyszer csak elindultam futni. Aztán egy kilométeren belül kifulladtam, és megkezdődött a küszködés, szenvedés. Valami mégis megváltozott, mert innentől elkezdtem rendszeresen kocogni az Angyali sziget mellett kanyargó gáton. Először 3, majd 4, majd 6, 9-10 kilométerre nőtt a megszokott táv, majd végül, mivel ekkor már Pesten tanultam, péntek-szombat-vasárnapi 3*10 kilométer volt a heti adagom. Ennél messzebbre csak néhányszor merészkedtem: gondoltam, megnézem, meddig tart a gát, meg egy kicsit tovább. Nehéz megmondani, hogy mennyi volt, alulról súrolhatta a 20 km-et talán, de lehet, hogy túlbecsültem. Minden egyes futásom idejét mértem, mert fontosnak tartottam, hogy mindig javítsak valamit a legjobb időimen, növeljem a teljesítményt, fejlődjek.
Pár évre rá azonban a lelkesedésem elhalványult, helyette más sportok jöttek-mentek, foci, fallabda, majd egy időben nagyon sokat gyúrtam, de aztán ez a mozgás is elmaradt. Mígnem 30 és 40 között elkezdett fájogatni a derekam. Sok orvosi tanács, sérvem van/nincs, gerinctorna javaslatok helyett rájöttem, hogy a mozgás hiányzik, így elkezdtem újra futni. Totálisan rosszul, mert erőltettem a tempót és a táv emelését. Futni akartam, és tudtam, hogy amikor a végére érek, utána jó lesz, de addig inkább szenvedtem. Egy haszna azért gyorsan lett, a derékfájás enyhült, végül teljesen megszűnt, és azóta sincs nyoma.
És ezzel rá is térek ennek a bejegyzésnek a lényegére. Arra, hogy mi játszódik le a fejemben futás közben, mert mégis csak itt van egy óra, amikor az ember csak magával, magában van. Mi játszódik le ilyenkor egy futó fejében?
Erre a kérdésre, valószínűleg ahány futó, annyiféle válasz létezik. Ezért is olvastam el Murakami könyvét, hiszen híres író, aki egyben ultrafutó is, sok tucatnyi maratonon és hosszabb távokon is túl van. A könyvből nekem az jött le, hogy Murakami nem igazán gondol semmire, élvezi az ürességet, a szabadságot, a monotonitás pihentető ritmusát.
Nálam ez a 10 km-es táv azért rögzülhetett be, mert már egyáltalán nem fáradok el tőle. Elindulok, lefutom, megállok, nem lihegek, ugyanúgy veszem a levegőt futva, mint sétálva, pár perc után szinte ki is megy a fejemből, hogy futottam. Persze, azért valahol elfáradok, aznap mindig nagyon mélyen alszom, de másnap meg sem érzem, sosincs izomlázam sem.
A futás és a sporttevékenység egyik fantasztikus mellékhatása, amikor az ember eljut az endofrin-ciklusba, és ez egy tényleg fantasztikus érzés. Ez eleinte nálam a futás befejezése után érkezett meg, aztán már nagyjából féltávnál megérkezett, mostanság pedig már nagyjából negyed távtól átváltok erre az eufórikus szakaszra.
Mi történik ilyenkor? Megszűnik a külvilág, és a futás időtlenné válik, sőt, észrevétlenné. Nem is érzem, hogy futok, inkább tudnám valamiféle lebegéshez hasonlítani, aminek van egy ritmusa ugyan, de teljesen automatikus, nem szükséges vele foglalkoznom azon túl, hogy minimális figyelmet fordítok az előttem lévő néhány méterre, esetleg egy labdáját kergető, őrülten felém rohanó kutyára. Ebben az állapotban azt érzem, hogy az idők végezetéig el tudnék lenni - de persze, ez nem igaz, mert nagyobb távoknál azért előjönnek az egyre kellemetlenebb holtpontok, fájdalmak, és további váratlan meglepetések. Talán ezért is nem akarok nagyon egy óra fölé sokkal menni, mert ez a táv nekem a kikapcsolódásról, pihenésről, a testem regenerálásáról, felfrissítéséről szól. Olyan, mintha ellazulva feküdnék egy kád forróvízben.
Ellenben ez az óra egyre fontosabbá kezdett válni az elmém, a gondolataim számára. Ugyanis futás közben az utóbbi időben rengeteget gondolkodom, sőt, komoly agymunkát végzek: regényt írok, az aktuális regény történetvázlatolásával foglalkozom, jeleneteket építek fel, háttérvilágot dolgozik ki, és szereplőkkel beszélgetek.
Ez azért furcsa, mert régebben futás alatt egyáltalán nem gondoltam semmire, csak futottam. Aztán elkezdtem napi dolgokon tűnődni. Két éve az Internet Hungaryn egy 15 perces előadást kellett tartanom, ami azt jelentette, hogy percre pontosan kiszámítva kellett felépíteni a mondandómat, így futás közben, fejben csiszoltam le az előadást. Egy időben angol nyelvű hangoskönyveket hallgattam, egy órás részletekre bontva. Sokszor ugyan elkalandoztak a gondolataim, de azért tudtam követni a szöveget, főleg amikor olyan, sokszor olvasott könyveket hallgattam, mint Frank Herberttől a Dűne.
Majd végül elkezdtem fejben írni. A futásban az a jó, hogy ebben az egy órában nem ér más inger, nem kattintok rá a Facebookra, nem jön új email, csak a futás pihentető monotonitása létezik, és ez egy remek alkalmat ad egyfajta aktív koncentrációra. Ilyenkor fel sem tűnik, hogy néha 2-3 zeneszám is lefut úgy, hogy egyetlen hangra sem emlékszem belőlük, sőt, néha azt is elfelejtem, hogy egyáltalán hányadik kilométernél is járok.
A legutóbbi regényem, az Eldobható testek nagyon sokat köszönhet a futásnak, szinte vártam a következő futóalkalmat, előtte beleolvastam a jegyzeteimbe, kiválasztottam, hogy min akarok gondolkodni, melyik jeleneten, melyik fordulaton, melyik szereplő jellemén. Rengeteg minden jut eszembe ilyenkor, könnyedén oldom meg az áthidalhatatlannak tűnő történetvezetési problémákat, meglepő fordulatok, részletek villannak fel előttem, és képes vagyok a főhősök jellemének legmélyére is leásni. Amikor hazaérek, lezuhanyzom, felöltözöm, leülök a gép elé, és hosszan jegyzetelem, amiket futás közben kitaláltam, és csak reménykedem, hogy nem felejtettem el semmit.
Néha elgondolkodom azon, hogy most akkor futok vagy írok valójában ebben az egy órában. Bevallom, az utóbbi időben már teljesen összenőtt a kettő, izgatottan várom, hogy mi mindenen fogok gondolkodni közben. Ma este is vár rám a szokásos táv, és egy új regény szereplői, meglátjuk, milyen ötletekkel, részletekkel gazdagodik tovább a történet.
Egy biztos: a futásnak számomra science fiction regény hangulata van.
***Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!
A bejegyzés szerzője:
MARKOVICS Botond
science fiction író (Brandon Hackett álnéven) az Agave kiadó szerzője, közgazdász, az SFmag.hu alapítója. Legutóbbi regényei: Eldobható testek, Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról, Xeno, Az időutazás napja.
October 23, 2020
Jövőszilánkok - Brandon Hackett egypercesek a 24.hu-n | 4. Szexuális forradalom
Itt a 24.hu-n futó science fiction egyperces novellasorozatom, a Jövőszilánkok új része.
A történet címe: Szexuális forradalom. Takeda úr androidszeretői elhozzák a szép, új világot, amelyben az emberek egymás helyett android szeretőkkel szeretkeznek, de ez még csak a kezdet...
Az alábbi linken olvashatjátok el:
https://24.hu/kultura/2020/10/24/brandon-hackett-szexualis-forradalom-egypercesek/
És így kezdődik:
"Joshi Takeda, a világ leggazdagabb embere alacsony növésű, pókhasú férfi volt, aki imádta a vékony női combokat, a karcsú derekakat és a hosszú, illatos hajakat, azonban mindig is túl gátlásos volt ahhoz, hogy sikeres legyen a nők körében.
Takeda úr robotikai cégeknél szerzett mérnöki és programozói tapasztalatait kihasználva aztán harmincévesen létrehozta a saját androidgyártó- és fejlesztő vállalatát. Megalkották az élethű, női androidszeretőt, különféle arcokkal és alkatokkal sorozatgyártották, majd eladták a világ minden országába. Nem sokkal később pedig ugyanennyi tökéletes férfi androidot is piacra dobtak."
***
Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!
October 18, 2020
Kedvenc science fiction szövegrészeim - Naomi Alderman: A hatalom
Szeretnék néhány, számomra kedves szövegrészt bemutatni a science fiction irodalom ismert vagy kevésbé ismert művei közül. Ezek olyan részletek, amelyek önmagukban, a regényből kiragadva váltak emlékezetessé számomra olvasás közben - attól függetlenül, hogy az adott könyv végül tetszett vagy nem tetszett.
Lehet ez egy mély és emberi beszélgetés, egy szép, plasztikus leírás, vagy egy olyan jelenet, amelyet csak sci-fi író tud kitalálni, megírni. Különösen érdemes ezeket azoknak is elolvasni, akik esetleg úgy gondolják, hogy a sci-fi nem igazi irodalom.
7. Naomi Alderman: A hatalom
Naomi Alderman A hatalom című regényét 2018-ban olvastam (21. század kiadó, fordította: Borbély Judit Bernadett), és abban az évben ez volt az a könyv, ami abszolút a kedvencemmé vált. Nem hagyományos, klasszikus sci-fi, se technológia, se űrhajók és távoli jövő nincs benne, viszont egy nagyon érdekes, fantasztikus történet a nemi szerepek kifordításáról, de még sokkal inkább az emberi természet és a hatalom kapcsolatáról egy apokaliptikus világba helyezve.
Szerintem az a fajta könyv, ami érzékletesen, sőt, húsba vágóan megmutatja azt, hogy milyen berögzült és sok esetben normálisnak hitt hatalmi viszonyok lapulnak a társadalmunk mélyén, és miért nincs rendben sok klasszikus társadalmi szokás attól, hogy évezredek óta így működik.
Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!
October 10, 2020
Jövőszilánkok - Brandon Hackett egypercesek a 24.hu-n | 3. Relatív fizika
Hetente jelentkező, hat részes, science fiction egyperces novellasorozatom indult nemrég a 24.hu-n Jövőszilánkok sorozatcímmel.
A harmadik történet címe Relatív fizika. A világűr távoli szegletébe küldött expedíció egy olyan világgal szembesül, ahol egészen másfajta fizikai törvények uralkodnak, és ahol a jelen irányítani próbálja a jövőt.
Az alábbi linken olvashatjátok el:
https://24.hu/kultura/2020/10/10/brandon-hackett-relativ-fizika-egypercesek/
És így kezdődik:
Fekszem a kabinomban, és érzem, hogy a jövőszellemem mindjárt megjelenik, ha pedig megjelenik, akkor azt kell tennem, amit ő tesz.
***Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!
October 7, 2020
100 éve született Frank Herbert, avagy a Dűne és én
Nem szeretnék sem életrajzot, sem a Dűne-ciklusról történetismertetést írni, ezt biztos megteszik majd mások. Ehelyett egy kicsit személyesebb irányba kanyarodva, elmesélem, nekem mit is jelentenek Herbert írásai, hogyan kerültem kapcsolatba a Dűnével kiskoromban, és miért tartom a korát messze megelőző, rendkívül intelligens sci-fi szerzőnek.
A Dűnéről, mint sci-firől először egy 1986-os Galaktikában olvastam, egy fantasztikus videofilmekkel kapcsolatos cikkben szerepelt a David Lynch féle film ismertetője, amit egy rossz minőségű fekete-fehér fotó illusztrált, amin Paul Atreides és a gyerekfejjel ijesztően fura Gaius Mohiam tisztelendő anya szerepelt. Tizenegy éves voltam, és a 80-as évek tényleg egy másfajta világ volt internet nélkül, így az ilyen apró információk, mint hogy a történet 10191-ben játszódik, tudattágító fűszer, hős Atreidesek, fremenek és gonosz Shaddam császár intenzíven megmozgatták a gyermeki agyamat. Úgy éreztem, esélyem sincs rá, hogy lássam ezt a filmet, vagy olvassam a könyvet.
Aztán nemsokára a könyvtárból sikerült kikölcsönöznöm a két kötetes regény magyar kiadását, és az tett igazán rajongóvá. Pedig valószínűleg csak a töredékét, a kalandokat, a hőstörténetet értettem meg belőle, de ezen a szinten is működött, a világ, a karakterek teljesen magával ragadtak. Rajzolgattam Dűnés képregény-kezdeményt is, és megpróbáltam beszerezni a könyvet, de ez nem igazán sikerült.
Aztán édesapám egy kollégája, akinek hatalmas sci-fi könyvtára volt, és amíg dumáltak, mindig a könyveit nézegettem, lapoztam, nekem adta a saját példányát. Hát, ennél nagyobb örömöt akkor nehezen tudtam volna elképzelni, mert végre lett saját példányom.
1992-ben aztán kiderült, hogy a nemrég alakult Valhalla Páholy kiadó tervezi kiadni a folytatásokat is. Azt már egy Galaktikából tudtam, hogy a történet még öt kötetben folytatódik (ne feledjük, még mindig nincs internet, sőt, nekünk ekkor még vezetékes telefonunk sem volt). Ez hatalmas izgalommal töltött el, úgyhogy Pesten élő nagyapámnak kellett zaklatnia a kiadót, hogy megjelent-e már a folytatás. Aztán egyszer csak táviratot küldött(!), hogy végre sikerült megvennie, és egyben biztos megkönnyebbült, hogy nem kell többet foglalkoznia vele.
Emlékszem a távirat szövegére is: "Megvan a Dünné.":)), szóval, lehet, hogy kicsit túl sokat rágtam a fülét. Utaztam is fel azonnal Pestre a ráckevei hévvel.
A többi kötet beszerzése jóval egyszerűbben ment, mivel a Valhalla Páholy kiadó klubtagjaként küldték rögtön postán. Ezek nagyon mások voltak, mint az első kötet, viszont én azok közé tartozom, akiknek a folytatások még jobban is tetszenek, mint maga a Dűne.
Herbert nem klasszikus folytatásokat írt, minden kötet egyre jobban eltávolodik a Dűne klasszikus hőstörténetétől, sőt, lebontják, de inkább porig rombolják a hősmítoszt: Paul és leszármazottai a saját emberen túli képességeik és jövővízióik csapdájában szenvedő tragikus hősükké, áldozatokká válnak, miközben minden erőfeszítésükkel próbálják egy általuk helyesnek tartott, fenntartható irányba terelni az egyre hatalmasabb birodalmukat. Paul és Leto élete inkább egy kozmikus tragédia, már ami a személyes sorsukat illeti. Ezalatt az egész Impérium változik, fejlődik, ahogy telnek az évtizedek, évezredek, a ciklus végül egy hatalmas, jövőbeli történelemkönyvvé válik. Úgyhogy az a fura helyzet áll fenn, hogy nekem a Dűne elsődlegesen a folytatásoktól kezdődik, ezek a könyvek rántottak nagyon mélyre Herbert világlátása, gondolatai közé.
Az utolsó két kötet pedig sok-sok ezer évvel a Dűne után játszódik, és már nem is a Dűne bolygón, de ugyanolyan érdekes, szövevényes, hogy ez a két regény a kedvencem, még a Herbert halála miatti befejezetlenség ellenére is.
A Frank Herbert fia és Kevin J. Anderson által írt folytatásokra nem szeretnék sok szót vesztegetni, tudom, hogy sokaknak tetszik, de számomra a Herbert féle hat kötethez képest ezek csak fércművek, közülük is a leggyengébb az a két kötet, amiben megpróbálták folytatni, befejezni a hat, eredeti könyvet. Hagyjuk is inkább.
A sors fintora, hogy az utolsó Herbert-regény, a Dűne: Káptalanház 1995-ös megjelenése után pár évvel ugyan egyszer újraolvastam a sorozatot, de azóta csak az első kötettel volt kapcsolatom. Ugyanis ritkán szoktam újraolvasni könyveket, mert annyi olvasatlan könyv áll a polcomon, hogy luxusnak tartom, na meg egy idő után a régi kedvencek kapcsán mindig megvan az a bizonytalanság, hogy később, érettebb fejjel is annyira tetszeni fog-e egy adott regény. Szerencsére a Dűne érettebb fejjel csak még jobbá válik, a mélyebb összefüggések is sokkal tisztábban látszanak.
Nem akarok magával a regénnyel foglalkozni, de egyvalamit mégis szeretnék kiemelni, ami szintén megmutatja, hogy mennyire átgondolt, és mennyire más a Dűne-ciklus, mint a korabeli sci-fi regények: ez pedig a női karakterek ábrázolása. A 60-80-as években járunk, science fiction regényekben elvétve bukkantak csak fel nők, Herbert könyveiben ezzel szemben végig rendkívül erős nőalakok szerepelnek. Apróságnak tűnik, de rögtön az első kötet utolsó mondata és szava is a nőkre fókuszál, és az új Gabo kiadás szerkesztését hadd dicsérjem ebben is, mert Herbert nem véletlenül tette utolsó szónak a feleségek szót Jessica és Csani beszélgetésében, és bizony az eddigi fordítások ezzel egyáltalán nem törődtek. Most viszont végre magyarban is helyére került az utolsó mondat és az utolsó szó:
Minket pedig, Csani, akik nevünkben csupán ágyasok vagyunk - minket úgy fog számon tartani a történelem, mint feleségeket.
Aztán a későbbi kötetekben megrázóan erős rész Paul húga, Alia személyes tragédiája, majd a negyedik kötetben ott van Sheeana, az utolsó kettőben pedig az egész Bene Gesserit Darwi Odrade vezetése alatt, vagy Murbella, a Tisztelet Matrónáinak szolgája, mind-mind nagyon izgalmas és erőteljes szereplők.
Bevallom, a többi Herbert-regényben is önkéntelenül mindig valami Dűneszerűt kerestem, és csak később, már publikáló íróként jöhettem rá, hogy mekkora csapda is az egy író számára, amikor az olvasó ugyanazt az élményt akarja újra megélni, ami egyszer lenyűgözte, és mennyire nehéz íróként egy ilyen megfelelési kényszer közepette alkotni.Sok alkotó elbukott már ebben, ahogy próbálják a siker miatt kényszeresen ugyanazt ismételgetni, általában egyre halványabban és erőlködve, de Herbert (és még jópáran) szerencsére elég bátrak ahhoz, hogy ehelyett megpróbáljanak másképp új élményeket adni. Ahány Dűne-regény, annyiféle hangulat, világ, gondolat, mindegyik nagyon más, mint az előző, és mégis, ha mélyen belemerülünk, akkor biztos, hogy lesz köztük, amelyik tetszeni fog. Ezekben ugyan kevesebb az epikusság, ellenben több a tragédia, kevesebb az akció (de amikor van, az brutális - mindig eszembe jut a Dűne eretnekeiben Miles Teg "ébredése"), sokkal többet beszélgetnek, de fantasztikus mélységek tárulnak fel egy-egy ilyen jelenet közepette.
Herbert többi regényében nyomokban sem találtam meg azt, amit a Dűne könyvekben. Ez részben az én hibám, de azért részben azért is van, mert a Dűne-ciklus ettől még magasan kiemelkedik az életműből. A fehér pestis számomra nem volt elég sci-fis, a Halandók és halhatatlanok egy rövidke történet, nem mozgatott meg, ahogy A zöld agy sem, de akadt, amelyiket csak végigszenvedtem.
Viszont akadt egy olyan regény, ami ugyan teljesen más volt, mint a Dűne, de mégis majdnem ugyanúgy magával ragadott, ez pedig az 1977-ben írt A dosadi kísérlet, amit Herbert talán egy Dűnéhez hasonló univerzumnak szánt. Ez a regény a Csillagkorbács című regény és több, ebbe a világba írt novella önállóan olvasható folytatása. A dosadi kísérlet hasonlóan nagyívű és minden ízében herberti történet, itt is vannak fejezet előtti bölcsességek, világot árnyaló idézetek, és ez a világ is rendkívül érdekes az idegen civilizációival, a fura jogi arénáival, a világtól elzárt Dosadi bolygón folyó titokzatos kísérlettel. Vagy ott van a dimenzióajtókkal több tucat bolygóra vezető szobákból álló lakások ötlete - helló, Dan Simmons és Hyperion. Szóval, ez akár egy újabb fantasztikus SF-ciklus lehetett volna, viszont szerencsére ez a két regény önállóan is megállja a helyét, úgyhogy Dűne-fanoknak szintén ajánlom. És hát nem kell mindent folytatni.
Ugyan a 100 éves évfordulóra tervezett Dűne mozit nemrég eltolták 2021 októberére, de a lényeg, hogy kész van, lesz, most már kivárjuk, és reménykedjünk, hogy jó lesz, sikeres lesz, fel tud nőni a könyvhöz, de nem akar szolgai adaptáció sem lenni, és aztán jöhet akár a teljes ciklus megfilmesítése is.
Végezetül: ha szeretnétek többet tudni a Dűne és folytatásai keletkezéséről, ajánlom figyelmetekbe a Gabo SFF-sorozatban megjelent új Dűne-kiadások szerkesztői előszavát (amelyek remélem, egyszer megjelennek online is) Takács Gábortól, néhány oldalban rendkívül informatívan mesél az aktuális kötetek születéséről, Herbert aktuális dilemmáiról, a megjelenés utáni reakciókról, az eddigieket tényleg élvezet volt olvasni.
A bejegyzés megtekintése az InstagramonBrandon Hackett (@markovicsbotond) által megosztott bejegyzés, Dec 3., 2019, időpont: 7:
***
Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha ad némi iránymutatást.Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!
