Brandon Hackett's Blog, page 5

Zsoldos Péter-díjat nyert az Eldobható testek

Az Eldobható testek nyerte a 2021 évi Zsoldos Péter irodalmi díjat a szakmai zsűri döntése alapján!

Plusz a Ti szavazataitoknak köszönhetően egyben a Közönségdíj győztese is lett, és ezt nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg Nektek.

A 2009-es Isten gépei és a 2018-as Xeno Zsoldos-díja után így ez a harmadik regényem, ami megkapta a díjat, és mondhatni zsinórban egymás után, mivel 2010 és 2017 közötti regényeimet nem neveztem.

Április 20-a Zsoldos Péter születésnapja, és egyben az újjászervezett Zsoldos Péter-díj eredményhirdetésének a napja is. Idén különleges alkalomként 2020 és 2021 év legjobb regénye, novellája és fordítása is díjazásra került, és mindkét előválogatott shortlisten csupa izgalmas címet találtok.

A győztesek:

2020 legjobb regénye: Moskát Anita: Irha és bőr.

2020 legjobb novellája: Sepsi László: Rossz beszéd (A 2019 magyar science fiction és fantasy novellái kötetben)

2020 legjobb fantasztikus regény fordítója: G. Bogár Edit ford. - Johanna Sinisalo: A Nap Magja

2020 közönségdíjas regénye: Szélesi Sándor: Az ellopott troll

-

2021 regény kategória győztese: Eldobható testek:)

2021 legjobb novellája: Veres Attila: A világ helyreállítása (A 2020 magyar science fiction és fantasy novellái kötetben)

2021 legjobb fantasztikus regény fordítója: Molnár Berta Eleonóra ford. – Susanna Clarke: Piranesi

2021 közönségdíjas regénye: Eldobható testek:)

Gratulálok ezúton is mindenkinek! 

***

MARKOVICS BOTOND science fiction író - BRANDON HACKETT írói néven - az Agave kiadó szerzője, közgazdász, az SFmag.hu alapítója. Legutóbbi regényei: Eldobható testek, Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról, Xeno, Az időutazás napja.

Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.

Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon!

[image error]

Sosem hal már meg - új novellám a Prae spekulatív fikciós számában

Megjelent a Prae magazin legújabb száma (2020/4), amely a spekulatív fikcióval foglalkozik (sci-fi, fantasy, weird, horror), és helyet kapott benne egy science fiction novellám, Sosem hal már meg címmel.

A novella a tavaly, a 24.hu-n megjelent Brandon Hackett egypercesek első sztorijának, a Mikor hal már meg címűnek nagyjából négyszer olyan hosszú, kibővítése, folytatása. (A történet elejét itt olvashatod el online.) A történet egy 100 év felett járó, idős, megtört, kiürült családi kapcsolatokkal rendelkező, magányos ember története, aki aztán esélyt kap/szerez arra, hogy újra igazán élhessen.

Az eredeti egypercest már a kezdettől tovább akartam vinni, de ebbe a rövid tematikába nem fért több az elejénél. Viszont aztán év végén így megadatott a lehetőség, hogy teljessé váljon, és egy nagyobb, több évszázados keretbe helyezhessem a főszereplő az élettel való kapcsolatát.

És egyelőre nem tudom, idén fog-e még más megjelenni tőlem, az új regényen már javában dolgozom, de az jövőre esedékes, viszont azért reménykedem, hogy legalább egy novellát még lesz energiám és kedvem megírni az év második felében. Első mindenesetre a regény.:)

A Prae spekulatív fikciós számát pedig mindenkinek ajánlom, tele van izgalmas sci-fi és fantasy novellákkal, plusz izgalmas esszékkel pl. a Dűnétől Ursula K. Le Guinig és Nemes István Káosz ciklusáig, szóval, egy nagyon sokszínű, vaskos válogatáskötet a spekulatív fikcióról bárki számára.

Kapható az Írók boltjában, hamarosan az újságárusoknál, és postaköltség nélkül (!) megrendelhető a Prae kiadótól is.

TARTALOMJEGYZÉK:

KERBER Balázs verseMÉCS Anna: A kislányunk arca (novella)Brandon HACKETT / MARKOVICS Botond: Sosem hal már meg (novella)GÁSPÁR-SINGER Anna: Aranykapu (novella)FARKAS Balázs: Másolat (novella)
NÉMETH Zoltán verseNEMES Z. Márió: Spekulatív hibridek. A magyar prózapoétika spekulatív mutációja a kétezertizes évekbenKESERŰ József: Performativitás, hazugság és világépítés (Moskát Anita: Mesterhazugság)LAPIS József: Kontroll és bőr. Nyelvi és testi idegenség néhány kortárs disztópiában
SIROKAI Mátyás verseMOSKÁT Anita: Istenanyák (novella)SEPSI László: Höksring gombái. A babaház (regényrészlet)OLÁH Péter: a delfinek nem alszanak; acélgyomor (rövidprózák)
MOLNÁR Illés verseiSZÉP Eszter: A fantasy újragondolása és a sebezhetőség etikája Ursula K. Le Guin Szigetvilág-ciklusábanTAKÁCS Gábor: A Dűne az ökokrízis korábanNOVÁK Zsófia: Rekviem egy fényes jövőért. Felügyelet, megfigyelés és menedék a Fifteen Million Meritsben
TATÁR Sándor verseiNYERGES Gábor Ádám: Álmodik a magyar (novella)SZÉKELYHIDI Zsolt: A grinnyei gőzgombóc (regényrészlet)SZILÁGYI Zsófia Emma: Alternatív Éden (novella)
LUKÁCS Bence verseiTAMÁS Péter: A legértékesebb páros New Yorkban (rövidpróza)VERSÉNYI Anna: Haruspex. A béljós (novella)
BAKA L. Patrik verseiNEMES István: A Káosz Szívének káosza, avagy hogyan (ne) adjunk ki könyvet a kilencvenes években?KONKOLY Dániel: Halállal festeni (Jan van den Boomen: Az árnyékfestő)SZEDLÁK Ádám: Ceglédi cyberware és makói mágusok

A borító Szalay Miklós munkája.

***

MARKOVICS BOTOND science fiction író - BRANDON HACKETT írói néven - az Agave kiadó szerzője, közgazdász, az SFmag.hu alapítója. Legutóbbi regényei: Eldobható testek, Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról, Xeno, Az időutazás napja.

Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.

Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon!

Nők a világűrben

A For All Mankind című sorozat (itt írtam róla hosszabban) alternatív valóságában 1969-ben a szovjetek szálltak először a Holdra, emiatt tovább dübörgött a szovjet-amerikai űrverseny, ez pedig az USA kormányát olyan dolgokra is rákényszerítette, amit valójában annyira nem akartak: ilyen többek közt női asztronauták világűrbe küldése a 70-es években.

A valóságban azonban semmi ilyesmi nem történt. Sőt, az emberes űrutazások első 22 évében mindössze három nő járt az űrben: két szovjet és egy amerikai űrhajósnő (utóbbi ráadásul csak 1983-ban.)

Nézzük, hogyan is történt ez hajdanán. Tanulságos történet mindegyik.

A szovjetek az elsők

Egészen az 1969-es Holdraszállásig a szovjetek szinte mindenben lekörözték az USA-t, legyen az első űrobjektum pályára állítása (Szputnyik), az első ember az űrben, az első űrséta, első több emberes űrutazás. És az első űrhajósnő felküldése a világűrbe.

Azt talán mindenki tudja, hogy az első nő az űrben a szovjet Valentyina Tyereskova volt (26 évesen). 1963 június 16-án, aki közel három napot töltött az űrben a Vosztok-6 fedélzetén. Pedig nem rendelkezett pilótatapasztalattal, viszont száz feletti ejtőernyős ugrást hajtott már végre, ezentúl munkás származása és a Vörös Hadsereg katonájaként, hősként meghalt édesapja is tökéletes kiválasztottá tette a hatalom számára.

A küldetése célja eredetileg az lett volna, hogy a már az űrben keringő Vosztok-5-el egy kezdetleges űrrandevút hajtsanak végre, de ez meghiúsult, mert az automatán repülő Vosztok-6 emelkedő körpályára állt, ami majdnem végzetessé vált. Végül a földi irányításnak sikerült egy új landolási algoritmust küldenie, így kis nehézségekkel, de sikerült landolnia.

Tyereskovát többet nem is engedték fel az űrbe, ugyanis időközben két szovjet űrhajós hős, Jurij Gagarin és Vlagyimir Komarov is életét vesztette (utóbbi az első több emberes űrutazás egyik tagja, aki később a Szojuz-1-el lezuhanva halt meg), és a párt nem engedhette meg magának, hogy még több szovjet hős életét kockára tegye. Az újabb győzelemmel a Szovjetunió is megelégedett, így nem sokkal később meg is szüntették a szovjet női űrhajósprogramot.

Tyereskova később a Szovjetunió első és egyetlen női tábornoka lett, de az űrkutatással már nem sok kapcsolata maradt. Március 6-án múlt 84 éves, jelenleg is parlamenti képviselő, és 2020-ban ő terjesztette be az orosz parlamentben azt az alkotmánymódosítási javaslatot, amely lehetővé tette, hogy Vlagyimir Putyin megszakítás nélkül harmadszor is elnök lehessen.

Újabb női űrhajós, Szvetlana Szavickaja csak Tyereskova után 19 évvel, 1982-ben jutott fel az űrbe. Szavickaja ejtőernyős világbajnok és berepülő pilóta volt, a MIG-21-essel pl. több világcsúcsot állított be, köztük a gyorsasági világrekord is a nevéhez fűződött.

Na, de hol vannak az amerikai űrhajósnők?

Nos, ez egy kevésbé elegánsan indult történet, amiről kevesebb szó is esik.

Az USA első űrhajósnője Geraldyn "Jerrie" Cobb volt, aki azonban végül soha nem jutott el a világűrbe.

Cobb annak a 13 nőnek volt az egyike, akiket először képeztek ki űrhajóssá a haditengerészet Mercury 13 programja keretében, és ő volt az első, aki teljesítette az összes tesztet (amely során pl. jeges vizet öntöttek a fülébe, hogy szédülést okozzanak, tűkkel bökdösték, vízbe és sötétségbe merítették alá az érzékszervi izolációs körülmények szimulálása érdekében). Cobb nemcsak megfelelt a teszteken, de számos teszten jobb eredményt ért el, mint a férfiak.

Azonban a NASA nem támogatta a programot, amit így töröltek. Cobb találkozott Johnson elnökkel, majd több társával 1962-ben kongresszusi meghallgatáson vett részt, amelyben helyet kértek a nőknek az űrhajózás jövőjében. de hiába. John Glenn asztronauta, a harmadik amerikai az űrben ezen a meghallgatáson azt mondta, hogy a férfiak harcolnak a háborúkban, az ő feladatuk a repülés is, és az, hogy a nők ezeken a területeken nincsenek jelen, az a társadalmi rend része. Szerinte a nők csak veszélyeztették volna a Hold-programot. (Történetesen Cobb ekkor már kétszer annyi órát repült, mint Glenn.)

Tyereskova később nyíltan gúnyolta is az USA-t, hogy a nagy demokráciájukban nem engednek nőket az űrbe, Cobb pedig valójában asszisztál ehhez a szexizmushoz. 

Geraldyn Cobb akkor került a legközelebb az űrutazáshoz, amikor egy űrkabinnal pózolt egy fotózás miatt (lásd a fotót jobbra), majd nem sokkal később otthagyta a programot. Évtizedeken át Dél-Amerikában dolgozott pilótaként: az Amazonas elszigetelt területeire szállított ellátmányt, gyógyszereket, és új repülési útvonalakat keresett, humanitárius tevékenységéért többek közt a brazil, kolumbiai, perui, ecuadori kormány is kitüntette. (1981-ben Nobel békedíjra is jelölték).

A világűr lehetősége aztán idősebb korában újra megkísértette, de csak hogy egy újabb pofont kapjon. Történt ugyanis, hogy John Glennt 1998-ban, 77 évesen ismét felküldték az űrbe, a NASA az űrutazás ás a súlytalanság idős szervezetre gyakorolt hatását vizsgálta rajta. Ekkor több szervezet is kampányolni kezdett, hogy küldjék fel Geraldyn Cobbot is (ekkor 67 éves volt), mert érdemes lenne ugyanezt az idősödő női szervezet esetében is megvizsgálni, azonban a NASA ezt végül elutasította.

A For All Mankind sorozat nagyon sok tekintetben, legalább mozgóképes formában "igazságot szolgáltat" a női űrhajósoknak, pedig egyszerűen csak annyi történik, hogy politikai okból nem állítják le a női űrhajósképzést, és ezzel több, mint egy évtizeddel előbb jutnak el oda, ahová aztán a valóságban is, amikor már senki sem tesz különbséget női és férfi űrhajósok között. Így a sorozat egyik legmenőbb űrhajósa, a Geraldyn Cobb életén alapuló fiktív karakter, Molly Cobb, a leállított Mercury 13 tagja, aki azt követően, hogy a szovjetek egy űrhajósnőt küldenek a Holdra, újra esélyt kap a bizonyításra, és annak ellenére, hogy rengeteg lenézéssel, politikai kavarással szembesül, végül el is jut a Holdra.

Végül az első amerikai űrhajósnő, egyben Tyereskova és Szavickaja után a harmadik nő a világűrben Sally Ride lett, aki csak 1983-ban, a Challenger második repülőútján kapott helyett a legénységben, mint küldetésfelelős, majd pedig egy évre rá, újra a Challengeren.

Ride a Stanfordon doktorált fizikából, de profi teniszjátékosnak készült, amikor meglátta a NASA hirdetését, amelyben női fizikusokat kerestek. 8000 jelentkezőből választották ki a legjobb öt közé. Részt vett többek közt az űrrepülőgép robotkarjának kivitelezésében, majd 1989-ben fizikaprofesszor lett, később a Kalifornia Űrintézet igazgatója.

2012-ben hunyt el, és  a gyászjelentésen Tam Elizabeth O'Shaughnessy neve állt, mint a gyászoló párja, akivel 27 éven át voltak együtt, de ezt sosem osztották meg mással a családjukon és a közeli barátaikon túl. Sally Ride úgy döntött, nem a melegjogokért fog harcolni, hanem a gyerekekért, ezért alapította meg többek közt a Sally Ride Science-t.

És a For All Mankind sorozat a maga csendes módján Sally Ride-ról is megemlékezik. A történet első női asztronautáinak egyike Molly Cobb mellett Ellen Waverly, aki a sorozatban az első küldetésparancsnok, majd a Jamestown holdbázis parancsnoka is lesz. Ellen  a sorozatban szintén a saját neméhez vonzódik, de a 70-es években ezt számos banálisnak tűnő, de nagyon is létező üldöztetések miatt titkolnia kellett, ezért egy meleg férfikollégájával kötnek házasságot a látszat fenntartása miatt.

A For All Mankind ezekben a történetszálakban pont azt mutatja meg, ami aztán néhány évtizeddel később egyértelművé vált, hogy az űrkutatás, parancsnoki tiszti, pilótakvalitások nemtől függetlenek. Valahol felemelő, de egyben torokszorító is a sorozatbéli nők küzdelme az álmaikért egy olyan világban, ahol az a közvélekedés, hogy nincs helyük - de, mint Tyereskova, Sally Ride és a többiek példája mutatja, ez sosem volt igaz.

És hogy jelenleg holt tartanak a világűrt meghódító űrhajósnők?

- 2020 végéig 567 ember járt az űrben, közülük 65 nő és 502 férfi.

- Christina Koch és Jessica Meir asztronauták 2019 októberében, a Nemzetközi Űrállomáson végrehajtották az első csak nők részvételével zajló űrsétát.

A Nemzetközi Űrállomáson jelenleg (2021. március) 3 nő és 4 férfi dolgozik.

- A NASA 2024-2025 tájékán, az Artemis-program keretében visszatér a Holdra. A tervben szerepel egy Hold körüli űrállomás létrehozása is, újabb Holdraszállások, valamint egy állandó holdbázis helyének keresése is. A NASA közleménye szerint az első két, újra Holdra lépő űrhajósok egyike mindenképpen nő lesz.

***

A bejegyzés szerzője:

MARKOVICS BOTOND science fiction író - BRANDON HACKETT írói néven - az Agave kiadó szerzője, közgazdász, az SFmag.hu alapítója. Legutóbbi regényei: Eldobható testek, Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról, Xeno, Az időutazás napja.

Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.

Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon!

Ha érdekelnek hasonló, ismeretterjesztő jellegű blogbejegyzések, kattints ide:

Zsoldos Péter-díjra jelölték az Eldobható testeket

Újjáalakult a Zsoldos Péter-díj, új a szervezés,  a rendszer, új a zsűri, így mostantól nem minden megjelenés kerül nevezésre, a zsűri a külföldi díjak mintájára egy előválogatott, szűkebb listából dönt.

Az Eldobható testek regény kategóriában bekerült a legjobbak közé Juhász Roland Gyomláló és Waldmann Szabolcs Csillagikrek című regénye társaságában.

Lesz közönségdíj is, és ha szeretted az Eldobható testeket, megköszönöm, ha a ezen a linken szavazol rá március 31-ig. (A szavazók között a szervezők egy Zsoldos Péter regényeiből összeállított könyvcsomagot sorsolnak ki.)

A szakmai zsűri döntése és a meghirdetett közönségszavazás eredménye 2021. április 20-án kerül bejelentésre.

Az idei díjról bővebben:

https://zsoldospeter.hu/shortlist-2021/

És mivel idén két évet is díjaznak, ajánlom figyelmetekbe a 2019-es év legjobbjainak Zsoldos shortlistjét is!

***

A bejegyzés szerzője:

MARKOVICS BOTOND science fiction író - BRANDON HACKETT írói néven - az Agave kiadó szerzője, közgazdász, az SFmag.hu alapítója. Legutóbbi regényei: Eldobható testek, Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról, Xeno, Az időutazás napja.

Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi támpontot.

Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon!

Ajánló: For All Mankind, avagy Houston, szovjetek a Holdon!

A For All Mankind sorozat első évadát alig egy hete pótoltam, és bevallom, azóta rendkívül elfogult vagyok: ez valami csoda volt, és egyben a legjobb science fiction, amit mozgóképen láttam.  Azt nem garantálom, hogy mindenkinek szintén ennyire tetszeni fog, mert sokfélék vagyunk, sokféle érdeklődéssel, de alább elmesélem, én miért tartom zseniálisnak.

Háromféle típusú sorozattípus szokott nálam betalálni.

Értelemszerűen a jó science fiction (amiből kevés van sajnos, de pl. a The Expanse, amiről nemrég írtam, vagy a Battlestar Galactica pl. ilyen - utóbbi pedig mindjárt mélyebb értelmet nyer). Emellett nagyon szeretem a karakterközpontú drámasorozatokat, ebből viszont egészen sok, kiváló cím létezik. Ezeken belül külön kiemelném az egy adott korra, hangulatra fókuszáló sorozatokat, amelyek több évet, évtizedet mutatnak be, mint mondjuk a Mad Men reklámügynöksége az 50-es, 60-as évekből, a Halt and Catch Fire, ami a 70-es-től a 90-es évekig az informatika hőskorával foglalkozik, az Elit Alakulat a második világháborúról, a Mrs. America, amely a 70-es évek női egyenjogúsági mozgalmáról szól, és ilyen a Csernobil minisorozat is. Ráadásként pedig imádom az űrutazások hőskorát feldolgozó filmeket, mint a The First Men vagy az Apollo 13, illetve az űrfelfedezős sci-fi filmeket, mint A marsi, az Interstellar. Ezek bármelyike olyan téma, ami ha igényesen van megcsinálva, jó karakterekkel és történettel, nagy eséllyel tetszeni fog.

Na, és itt van a For All Mankind, ami mindez egyszerre.

1969-ben járunk, éppen az első Holdra szállást közvetítik, csakhogy nem Neil Armstrong, hanem egy orosz asztronauta lép először a felszínre, megelőzve az amerikaiakat egy hónappal. És innen átlépünk az alternatív történelmi valóságba, mert ezzel nemhogy véget ér az amerikai-szovjet űrverseny, mint a valóságban, hanem most kezdődik csak igazán.

Az első évad 2019 végén indult a Holdra szállás 50. évfordulójának évében, az Apple tv+ streaming egyik nyitócímeként. Az Apple tv+ egyelőre még gyerekcipőben jár, emiatt szerintem ez a gyöngyszem érdemtelenül kevés figyelmet kapott (viszont ne feledjük, az Apple hozza el idén az Alapítvány-sorozatot is.)

A For All Mankind atyja az a Ronald D. Moore, aki benne volt a Star Trek: TNG-ben és a DS9-ban, és aki megalkotta az újkori Battlestar Galacticát. (Múlt héten írtam a The Expanse-ról, ami szintén nagyon tetszett, de ez a sorozat míg sok tekintetben hasonló élményt nyújtott, ugyanakkor egy csomó olyat is, amire nem is számítottam. És egyébként a The Expanse showrunnere, Naren Shankar íróként, producerként és rendezőként is benne van ebben a projektben is).

Az ismert színészarc Joel Kinnaman (Altered Carbon, Suicide Squad, Killing), aki a főszereplő Ed Baldwint játssza, viszont iszonyat jó szereplőgárdát válogattak össze mellé egy csomó profin megírt karakterhez, szóval, még véletlenül sem Kinnaman viszi el a hátán egyedül a showt.

Az orosz Holdraszállós koncepció engem már az első évad előzetese láttán azonnal megvett magának, de amikor az évadot 2019 végén bemutatták, teljesen elfeledkeztem róla.

Egészen addig, míg pár hete elém nem ugrott a második évad előzetese, és ezt az előzetest azóta is napi többször megnézem. Manapság kevés menőbb retró dolog van a 80-as éveknél, még akkor is, ha a világ nyakig ült éppen a hidegháborúban, és ez a trailer színtiszta 80-as évek. És mit jelent ez az alternatív űrverseny a Reagan-adminisztráció alatt? Amerikai és szovjet holdbázisokat, tucatnyi asztronautát a Holdon, dübörgő űrsikló programot, paranoiát és csillagháborús terveket.

Neki is ugrottam az első évadnak, de bevallom, fogalmam sem volt, mire számítsak. És mekkora marha voltam, hogy eddig nem néztem meg (és közben milyen jó, hogy most néztem meg egyben, két héttel a második évad előtt).

A sorozat ebben a tovább dübörgő űrversenyben résztvevő NASA-alkalmazottakról, asztronautákról és családtagokról szól: a középpontban két űrhajóscsalád áll, a két férj, Ed Baldwin és Gordo Stevens asztronauták, korábban már repültek is együtt az Apollo 10-ben, amely majdnem landolt a Holdon. A két feleség Karen és Tracy (és a gyerekek) szála eközben legalább ilyen izgalmas, és erősen kapcsolódik az Apollo-programhoz. Rajtuk kívül akad még egy sor, izgalmas főbb és mellékszereplő, létező és kitalált személyek egyaránt.

De nézzük öt pontban, számomra mitől zseniális a For All Mankind:

Pozitivista sci-fi jövőkép:

A NASA a megváltozott körülmények hatására továbbra is megkapja a maximális költségvetési támogatást, de ugyanakkor hatalmas nyomás is nehezedik rá az éppen aktuális elnökök részéről, hogy mielőbb és minél nagyobb eredményeket mutassanak fel. Ez pedig újabb és újabb vakmerő Hold-expedíciókat eredményez.

Eközben minden epizód okosan lavíroz a 70-es évek alternatív történelmében, rendkívül szórakoztató módon adagolva a változásokat, keveri a valóságot, létező embereket, és nagyon finom eszközökkel, jelenetekkel mutat be egy másféle jövőt, amiben a körülmények hatására egy kicsivel talán jobb, haladóbb az élet.

Persze ez a pozitivista jövő nem teljesen igaz, mert a szálakat valójában a hatalomról szóló űrverseny és a politika mozgatja, így pl. a kormány és a CIA folyamatosan ott settenkedik a NASA dolgozói nyomában, és olyan döntéseket próbál kikényszeríteni, amelyeket a szereplők nem akarnak megtenni. Nagyon érdekesen járják körül azt a gondolatot, hogy milyen kicsinyes dolgokon múlhatnak nagy események, akár jelentős történelmi fordulatok is.

Kőkemény karakterdrámák

A The First vagy az Away űrhajós sorozatok érdekesen vegyítik az elhivatott űrhajóslét és a család, szerettek közt feszülő személyes drámákat, azonban az előbbi inkább dráma volt, mint űrsorozat, utóbbiban pedig ez a törekvés szerintem átcsúszott melodrámába.

A For All Mankindban viszont remekül egyensúlyoznak a különböző Apollo-küldetések, űrbéli, holdi események és a főszereplők élete, valamint a földi személyzet személyes konfliktusai között. Ott van például Ed Baldwin (Joel Kinnaman) és felesége, Karen (Shantel VanSanten) kapcsolata, de gyakorlatilag bármely főbb vagy mellékszereplő élete, háttere, kapcsolati hálója, motivációja, élete akkor is érdekes lenne, ha nem kapcsolódna az űrprogramhoz. Ugyanis a sorozat nagy erénye, hogy nagyon közel tudja hozni a szereplőket, az álmaikat, a kötelesség, előítéletek és politika közötti vergődésüket.

Zseniális utalások és alternatív történelem

Ez egy olyan világ, ahol az Apollo-program költségvetési okokból nem áll le 17 repülés után, és ahol a 70-es években megépül Jamestown, az első holdbázis, ugyanakkor a szovjetek is holdbázist alapítanak, és mindkét csapat árgus szemmel figyeli a másik ténykedését.

Ez egy olyan világ, ahol a Watergate-botrányba korábban belebukó Nixon után a legkisebb Kennedy-testvér, Ted Kennedy lesz az elnök, (aki viszont nem bukik bele elnökjelöltként abba a botrányba, amikor autóbalesetet szenved egy fiatal lánnyal közös kocsiban haladva - de erre a viszonyra később lesz utalás.

Ez egy olyan világ, ahol Neil Armstrongék sem egészen úgy lépnek a Holdra, mint eredetileg. A sorozat rengeteg létező személyt is mozgat, mint pl. Wernher von Braun, Hitler rakétatudósa, a V-2 rakéták atyja, aki aztán az USA-ba emigrált, és évtizedekig dolgozott a NAS-nál, rendkívül nagy szerepe volt az USA űrprogramjának szárnyalásában.

Végig azt érezni, hogy teljesen valóságos az egész, és akár így is történhetett volna.

Nők a Holdon

A NASA és a kormány ebben az időben esélyt sem adott arra, hogy nők is feljussanak az űrbe, hiába végezte el számos űrhajósnő a kiképzést. Az első női űrhajós Sally Ride csak 1983-ban repülhetett először, és ezzel két orosz hölgy (Valentyina Tyereskova és Szvetlana Szavickaja) után ő volt a harmadik nő az űrben.

Ebben az alternatív űrversenyben azonban újra és újra villantani kell valami nagyot, ezért amikor a második szovjet Holdexpedícióban egy női asztronauta lép a felszínre, Nixon agya eldurran, ás azonnal megkezdődik az elmeszelt női asztronauta képzés, persze, főleg píár szempontokat figyelembe véve. Ez önmagában egy zseniális része az egész sorozatnak, nagyon jól megírt női szereplőkkel, akik még így is brutális ellenszélben küzdenek ebben a férfiközpontú világban. 

Ott van például a sorozatbeli Molly Cobb, akinek karakterét Jerrie Cobb ihlette, az első nő, aki a 60-as évek elején kiváló eredménnyel teljesítette az asztronauták kiképzési programját, mégis, a kor esélyt sem adott neki arra, hogy feljusson az űrbe, ráadásul egyes asztronauták, mint pl. John Glenn (az első amerikai űrhajós, aki megkerülte a Földet), félelmetesen lekezelően is beszéltek róla. Nos, a sorozatban ez is másképp alakul. Mert ha a politikai akarat úgy kívánja, akkor semmi más szempont nem számít, és ez az, ami nagyon működik a For All Mankindban, hogy nem akar semmit idealizálni, egyszerűen azt mutatja meg, hogy milyen képmutatóan és köpönyegforgatóan működik az állami apparátus, és még az alapvetően előremutató döntések mögött is számító politikai machinációk rejtőznek. 
Csaltam: ez a kép már a második évadból van:)

Az utolsó két epizód

Az első két rész a legtöbb sorozatnál vízválasztó tud lenni, a türelmetlenebb nézők mindig gyorsan elszivárognak, és ebben talán a For All Mankind sem feltétlenül remekel annyira (legalábbis többek szerint). Én ugyan már ekkor is nagyon élveztem, de pilotepizódok alapján írt kritikák még nem voltak mind elragadtatva. Azonban ahogy belemélyedünk az űrversenybe, megismerjük a szereplőket, egyre izgalmasabb lesz minden.

És a vége! Rég láttam ilyen minden téren erős finálét. Egy olyan űrkatasztrófa ás mentőakció-sorozat indul be, amely a hihetőség határán belül marad, de közben olyan elszállt minden eleme, hogy csak pislogtam. És mindezekkel párban nagyon erős személyes drámák zajlanak minden szereplő életében. A For All Mankind meg tudta csinálni azt, hogy amikor egy életveszélyes űrbéli helyzet közepén visszaváltunk a Földre, pl. Ed Bladwin feleségének nézőpontjára, ugyanolyan feszültség árad azokból a jelenetekből is, de ugyanez jelen van pl. az Apollo-24 fedélzetén is, amikor a semmi közepén Ellen Waverly  elárulja egy személyes titkát a parancsnokának. Az egy csodálatosan megírt jelenet a maga nemében.

Zárszó:

Ha nagyon kötekedni akarnék, esetleg hiányolhatnám az orosz nézőpontot, de valójában ez csak kíváncsiság, mert dramaturgiailag félrevitte volna a fókuszt. És így működött igazán a hidegháború, hogy az ellenségek egymás számára arctalan, démonizált fenyegetésként éltek az emberek fejében, és pont emiatt nem volt szükség a szovjet nézőpontra. (Ha már Ronald D. Moore és a Battlestar Galactica, abban is azért működött a folyamatos paranoia, mert nem láttunk bele a cylonok terveibe, életébe - illetve addig működött, amíg nem próbálták ezt megmutatni.)

Talán kicsit több információt elfogadtam volna a megváltozott világból, de egyébként ebből is rengeteg utalás potyog folyton a néző elé apró morzsák formájában, néha érdemes ezeknek néha utána is olvasni, hogy kicsoda is egy-egy valós szereplő valójában, és miben változott a sorsa.

Ez az a sorozat, amit azonnal újra akarok nézni. Gyönyörű fényképezés, profi rendezés, apró részletek tucatjai, fantasztikus, Holdon és az űrben játszódó képsorok, hihetetlenül jó a szereplők közti dinamika, elegánsan megírt, erős jelenetek, és egy olyan alternatív 70-es évek, ahol a helyzet nem sokkal jobb, de mégis egy csomó minden sokkal menőbb, és egy ici-picit reménykeltőbb, és ahol az űrfelfedezési álmok valóra válnak.

Azt nem garantálom, hogy másra is ilyen hatással lesz, de aki szereti a jó sci-fit, az űrprogramos, vagy az erős lélektani karakterdrámát felmutató, kicsit lassabb, de mélyebb sorozatokat, nem fog vele mellélőni.

És ami még fontos: február 19-én jön a második évad, amelyben dübörög a 80-as évek, az űrsikló-program, Reagan elnök és az elmérgesedő hidegháború, csak egészen másképp, mint a valóságban. És Holdutazásokkal, holdbázisokkal minden menőbb. Az első rész által lefektetett alapokra rengeteg  mindent lehet építkezni, szóval, nagyon rég vártam sorozatévadot ennyire. (Közben már berendelték a harmadik évadot is, szóval, garantáltan tovább durvul és vadul majd a helyzet.)

Ez pedig itt a második évad előzetese:

***

A bejegyzés szerzője:

MARKOVICS BOTOND science fiction író - BRANDON HACKETT írói néven - az Agave kiadó szerzője, közgazdász, az SFmag.hu alapítója. Legutóbbi regényei: Eldobható testek, Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról, Xeno, Az időutazás napja.

Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi támpontot.

Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon!

Ajánló: The Expanse, avagy ez már sci-fi, beratna

Rögtön az elején szórok némi hamut a fejemre, ugyanis a The Expanse-al nem indult jól a kapcsolatom, de belátom, hogy tévedtem. A regények közül ugyan továbbra is csak az első kettőig jutottam, az első közepesen tetszett, a második már jobban, pedig ezeket a nagyszabású, modern űroperákat nagyon szeretem.

És az én esetemben talán pont ez volt a gond, mert ott van pl. Alastair Reynolds elborult Jelenések tere-ciklusa (magyarul csak egy könyv jelent meg a sorozatból), Peter F. Hamilton Nemzetközösség sagája vagy Dan Simmons Hyperion-ciklusa, Iain Banks Kultúra-ciklusa, és ezekhez képest a James S. A. Corey regények nem jöttek be annyira. (Ha nem ismeritek a fenti sci-fi könyveket, érdemes egy próbát tenni velük is, főleg, ha szeretitek a The Expanse-t (Térséget), és biztos vagyok benne, hogy egy Pandóra csillaga, egy Hyperion vagy egy Jelenések tere sorozattól is mindenkinek tátva maradna a szája - ha ésszerű költségvetésből meg tudná bárki valósítani ezeket.)

A The Expanse sorozat viszont más. Már az első évadon látszott, hogy nagyon okosan nyúlnak az alapanyaghoz, a változtatások, pl. a csak a második regényben feltűnő Chrisjen Avasarala már az elejétől szerepeltetése nagyon jó ötlet, de egy sor változtatás, apró részletek tucatjai jelezték, hogy mennyire igényes az adaptáció. Azonban az első évad az első regény, a Levitán ébredésének mindössze 2/3-áig jutott, érezhetően (szerintem költségvetési okokból) nyújtani próbálták a cselekményt, emiatt a tempó nagyon döcögött. Aztán a második évad közepén abba is hagytam a sorozat követését, főleg a protomolekulás, szuperszörnyes, zombis szál miatt, amely irány már a regényekben sem tetszett.

Ezek miatt szerintem sok nézőt is vesztett a sorozat, és már nem tudott olyan átütő sikert elérni, mint mondjuk a Trónok harca. A SyFy a harmadik után nem is akart több évadot finanszírozni, de szerencsére aztán átvette az igényes tartalmakra vadászó Amazon Prime (állítólag személyesen Jeff Bezos állt a projekt mögé, aki kiskorától nagy sci-fi fan), és éppen most ért véget az ötödik évad, jövőre pedig érkezik a hatodik, ami most már tényleg az utolsó lesz (azaz nem fogják az összes könyvet megfilmesíteni, csak az első hatot.)

Na most, néhány hete valamiért bekattant, hogy folytatni kellene.

Úgyhogy próbaképp először befejeztem a második évadot, aztán nekiugrottam a harmadiknak, ami lezárta a második regényt, majd a második felében végigment a harmadik köteten. És ez a harmadik talán az egyik legjobb sci-fi sorozatévad, amit láttam, és csak a Battlestar Galactica zseniális 2. évadával tudom egy szinten említeni. Tele fordulatokkal, feszültséggel, minimum két katartikus epizóddal, csodálatosan megkomponált jelenetekkel.

Ahogy utánaolvastam, rengeteg mindent változtattak a könyvekhez képest, pl. visszavettek Holden túlzott (szerintem egyébként jól működő) idealizmusából, de ott van még a két kedvenc sorozatbéli karakterem, Klaes Ashford és Camina Drummer, akik nem, vagy csak említés szintjén szerepeltek a regényekben.

A harmadik évadból rengeteg fantasztikusan megkomponált, feszes, drámai jelenetsor követi egymást, az Agatha King ENSZ hadihajón történtek, vagy később, a kapuban játszódó jelenetek, például az ott vesztegelő hajókkal történt "baleset" következményei, mint amikor Anna Volovodov tiszteletes végigsétál a folyosókon (nem akarok spoilerezni, hogy mi történt, viszont ötször egymás után néztem végig azt a brutális részt), de ahogy végig kezelik az űrfizikát, ahogy magát az űrben töltött életet ábrázolják, az maga a tökéletes science fiction. És szerencsére az elején kifogásolt zombis, szörnyes rész lezárult, az ezt felváltó, idegen technológia utáni hajsza, a rejtélyek, politikai összeesküvések, a Föld, Mars és az Öv frakciói közt robbanásig feszült viszony mind sokkal izgalmasabb.

A harmadik évad után kicsit féltem a negyediktől, főleg, mivel a főszál java részt egy bolygón játszódott, de az is majdnem olyan jó volt, mint az előző, a végére kialakult katasztrófahelyzettel és az idegen technológiával való kapcsolattal. Aztán most itt az ötödik, ami ugyan kicsit felemásra sikeredett, főleg a közepén döcögött egy túlnyújtott sztoriszál miatt, de ettől függetlenül továbbra is tartja azt a magas színvonalat, ami miatt szinte nincs párja az elmúlt évtized sci-fi sorozatai között.

Ha jól számolom, alig kevesebb, mint két hét alatt ledaráltam három és fél évadot. Ami úgy utólag elég durva menet volt, mert közel 40 epizódról beszélünk. Szóval, igen, ennyire berántott.

 

Öt pontba szedtem, mi miatt tartom az egyik legjobb sci-fi sorozatnak.

Realisztikus űrábrázolás

Kevés olyan mozgóképes sci-fi van, ahol ne hánynának fittyet a fizikára, mert azt gondolják, a buta bazári látvány menő. Nos, nem, és a The Expanse bebizonyítja, hogy az igazi látvány ott kezdődik, amikor a készítők reális fizikán alapuló világot mutatnak be: amikor az űrhajóknak ugyanakkora a gyorsulási és a lassulási fázisa, amikor foglalkozni kell a zéró gravitációval, Coriolis-erővel, a súlytalanságban történő sebkezeléssel, az alacsony gravitáción élők 1g -n történő sérülékenységével. Persze, nem lehet mindent a költségvetésből megoldani, ezért a Holdon és a Marson játszódó jelenetekben is láthatóan figyelmen kívül hagyták az 1/6-od, illetve 3/8-ad nehézkedést, illetve, erre vannak a mágnestalpú cipők, csizmák, de ez legyen a legnagyobb probléma.

A képernyőn át is érezni, hogy az űrhajókat végtelen, jéghideg üresség veszi körül, hogy a távolságok hatalmasak, és bármely hiba egyenlő a halállal. A közeledő űrhajók nem szabad szemmel tájékozódnak (mint ahogy sok űrhajós filmben), a közeledő hajóknak max. a fékezőhajtóművei fényét lehet látni - ha éppen lassítanak-, de azt is csak, ha már közel értek, azon túl csak a radarképernyőn léteznek, és nem fognak éles fordulókkal cikázni, kézifékes fordulókat bemutatni, mert még egy irányváltás olyan pokoli erőhatásokkal jár, amelyet az emberi szervezet csak bizonyos határig képes elviselni.

És itt van még az a rengeteg apróság, amivel a készítők végig megteremtik a folyamatos illúziót: a kamera az űrben játszó jelenetekben nagyon finoman, de folyamatosan imbolyog, és bár, a nagy távolságok miatti kommunikációs időelcsúszásokat lazán kezelik, de figyelnek rá, hogy bizonyos távolság felett sok perces, akár órás időkiesés miatt maximum az üzenetküldés működik, az élő beszélgetés nem, és van következménye az alacsony gravitáción eltöltött időnek is a szervezetre. A mágnestalpú csizmák csattogó hangjaiból mindig lehet tudni, hogy hol vagyunk, van-e nehézkedés, és remekül elszórakoznak időnként a zéró gravitációs lebegésekkel, vagy pl. a tengelye körül forgó Tycho állomáson a Coriolis-erő hatásaival. Apróságok, de nagyon igényes, precíz apróságok.

A politikai manipulációk

A jövőbeli Föld, Mars és az Őv szétszóródott társadalma mind a mai politikai viszonyokból táplálkozik. Ezek a részek Chrisjen Avasarala politikusnő jelenetein keresztül kiválóan működnek. Avasarala egy szókimondó személyiség, aki politikai manipulációk, vesztegetések, terrorakciók közepette próbál érvényesülni, és a Föld érdekeit védeni.

A politika, a korrupció az élet és a világ minden társadalmi rétegét átjárja, legyenek politikusok, milliárdosok, vagy akár rendőrtisztek, vagy rakodótisztek, mindenki a saját előrejutását nézi, és ezek folyamatos konfliktusokhoz vezetnek. Persze, jó látni, hogy azért a jövőben is léteznek idealisták, és nem csak a főszereplőkre gondolok,hanem fel-felbukkanó mellékkarakterekre.

A karakterek

A szereplőkkel kezdetben nem voltam annyira kibékülve, hozták a könyvben is látott típusokat, mint a Hős, a kiégett Nyomozó, az Izomagy, a Vagány Csaj, a Pilóta, de aztán a második évad közepe táján elkezdtek mélyülni, és érdekesebbé válni. Sőt, Amos (Izomagy) pl. az egyik legérdekesebb, legszimpatikusabb szereplővé vált, ahogy Bobby "Gunny" Draper is.

És persze, itt van még Chrisjen Avasarala, a Politikus, talán a leghálásabb karakter mind közül, - és ezt a szerepet mintha csak Shohreh Aghdashloo-ra találták volna ki, elképesztő módon lubickol Avasaralaként, pláne amióta az Amazon Prime-on márnem kell visszavenni a káromkodásokból sem.

Rajtuk kívül számos kisebb, nagyobb szerepet kapó szereplő bukkan fel, akár csak egy epizódra, vagy néhány évadra, közülük két kedvencem a 3.-4. évadból például a fent említett Camina Drummer és Klaes Ashford, de ott van még Murtry is a 4. évadból, vagy Marco Inaros, a pszichopata forradalmár, de még inkább terrorista.

Hangulat, dizájn, világépítés

Az első évadon még látszott a szűkre szabott költségvetés, az újrahasznosított díszletek, de már ott is érezhető volt, hogy vizuálisan nagyon alaposan kitalálták a néhány évszázaddal későbbi jövőt. A Föld a globális felmelegedés hatásait nyögi, sok város falak védik a megemelkedett óceánszinttől, és az átlagembernek nincs sok esélye a gondtalan életre. Eközben a Mars a bolygó terraformálásának, lakhatóvá tételének álmát kergeti, a marsiakat szigorú szabályok, katonás rend jellemzi, míg az Övbéliek az elnyomott, de szabad nép, akiknek a belső bolygók kiszolgálása jut, a kőkemény bányászmunkák, és a belső bolygók lenézése, ami egy egyre gyülemlő belső feszültséget generál.

Bár, a mobiltelefonra hajazó kütyükkel nem voltam már az elején sem kibékülve, szerintem évszázadok múlva már az ilyen eszközöket régen a testünkben hordjuk, viszont az tény, hogy ez egy sorozat, és kellenek az ilyen futurisztikus látványelemek, mert azt jóval bonyolultabb hitelesen ábrázolni, hogy fejben zajlik minden kommunikáció, adatátvitel. Persze, nem lehetetlen, de a The Expanse nem ezt az utat választotta, és ezzel nincs is gond. Imádtam a funkcionális vagy hivalkodó belső tereket, a marsi kőzetbe vájt épületeket, a külső városképeket, legyen az a Föld, a Mars vagy akár a Hold, mind eltérő építészeti stílust képvisel.

A Föld, a Mars és az Öv lakossága rengeteg apró, tudatos részletből épül fel, olyan szinten, hogy öltözködés, kinézet, hajviselet, spéci tetoválások, beszédstílus alapján is azonnal megállapítható, hogy melyik szereplő honnan származik.

Az Öv társadalmának szlengjét pedig imádom. Ha kicsit a mélyére ásunk, emögött egy rendkívül komoly világépítés húzódik meg, és itt nem csak a szlengszavakról beszélek, amelyek az angollal keverednek, és egyedi ízt adnak az övbéli beszédnek, hanem magáról az övbéliek akcentusairól, ami szintén különleges (és sokféle is egyben, de nagyjából következetes). Nem vagyok nyelvész, nem igazodom el a különféle akcentusok között, de szerintem megérne egy tanulmányt ennek visszafejtése. A hangulathoz mindenesetre nagyon sokat tesznek hozzá.

Diverzitás és gender

Azt hiszem, ez manapság a popkultúra (és amúgy bármely más terület) leglobbanékonyabb területe, már a leglényegtelenebb, ilyen témájú hír alatt azonnal felrobban a kommentszekció.

Nos, amit sok film és sorozat elront, vagy rosszul kommunikál, azt a The Expanse szinte hibátlanul teljesíti, és elképesztő eleganciával mutat be egy sor fontos társadalmi témát, és képvisel fontos emberi alapértékeket, elveket, gondolatokat.

Kevés diverzebb, az emberi sokszínűséggel ilyen módon foglalkozó, empatikus sorozatot tudok mondani, ahol ennyiféle rassz, bőrszín, nemi identitás, nézetek keverednek ilyen természetességgel: erős, izgalmas női és férfi karakterek, indiai, ázsiai, fehér és afroamerikai főszereplők, mellékszereplők tucatjai jönnek-mennek, számos kultúrából, megfér egymás mellett az öltöny és a szári, lehet nő kiváló mérnök és pilóta, és gyakorlatilag minden jelenet az emberiség csodálatos sokféleségét hirdeti. Az övbéliek ráadásul maguk képviselik bármely elnyomott embercsoport múltból fakadó érzéseinek teljes spektrumát a keserűségtől a fájdalmon, megbékélésen, megbocsátáson át a végtelen dühig és frusztrációig bezárólag. És megismétlem a kulcsszót: ilyen természetességgel.

A sorozat (és a könyvek) is abból indulnak ki ugyanis, hogy amint kilépünk a Földről, jelentéktelenné zsugorodik az a fajta gyűlölködés, ami áthatja a világot, az új életterek új közösségeket, új világokat, talán új nemzeteket is fognak szülni, és senkit nem fog érdekelni, hogy milyen a nemed, bőrszíned, vagy a szexuális irányultságod.

És erről szól a The Expanse több történetszála is, lásd a marsiak büszkeségét, vagy ahogy pl. ahogyan az Öv próbál egységes nemzetté válni, és az évszázados elnyomás, lenézés szülte frusztráció Marco Inaros képében csap vissza. (Kis kitérő: valami ilyesmit próbáltam én is megjeleníteni a Xeno című regényemben, ahol több idegen civilizáció megjelenése formálta át az ember és ember, rassz és rassz közti viszonyokat, vagy az Eldobható testek naprendszerében, ahol szintén elavulttá vált egy sor, hajdani minta. Az űrkor - ha lesz ilyen - nagy eséllyel úgyis új problémákat, új konfliktusokat fog magával hozni.)

Mert a világűrben mindannyian porszemek vagyunk, beratna.

Zárszóként:

Ha eddig kimaradt a The Expanse, vagy esetleg hozzám hasonlóan félbehagytad a sorozatot az első, második évadban, akkor érdemes esélyt adni neki. Intelligens, karakterközpontú, látványos és izgalmas. És kihagyhatatlan.

Az én top sci-fi sorozatos dobogómra mindenesetre felkerült a Battlestar Galactica mellé. És azt hiszem, előszedem újra a könyveket is.

(Ha pedig esetleg érdekel, hogy mi a harmadik sci-fi sorozat, ami ezen a dobogón szerepel (és úgy hiszem, a legmagasabb fokon), arra jövő héten fogok visszatérni. Az is friss élmény, konkrétan közvetlenül a The Expanse sorozatmaraton után pótoltam.;))

***

Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!

Üdv, 2021!

És rohadj meg, 2020 - akartam még írni a címben, de bármilyen jól hangzott volna, nem érezném igaznak, mert akadt ugyan egy csomó nem annyira kellemes dolog, kezdve azzal, hogy kiesett az életemből a szociális interakciók jelentős hányada, viszont eközben ért egy csomó pozitív élmény is, amelyekre szívesen emlékszem vissza.

2020 eleje még az Eldobható testekkel telt, javítások, újabb javítások, szerkesztés, véglegesítés, korrektúra átnézés, ráadásul feszített határidőkkel, mert a kiadói tervek is meglehetősen feszítettek voltak. Aztán megjött a covid, és minden összekuszálódott.

A munkahelyen eközben nyakamba zúdult életem legdurvább stresszidőszaka: a vírushelyzet kezdetén cégszinten lecsöppentünk a kézfertőtlenítő-üzlet közepébe, és amit ez magával hozott, az nagyon nem volt kellemes.

Nem szeretem a stresszt. Eleve meglehetősen nyugodt természetem van, és az évek folyamán profin kifejlesztettem azt a létezési módot, amiben megmaradok ebben a kedélyes, szórakoztató állapotban. Ez alól a regény megjelenések utáni egy-két hónap a kivétel, ami mindig egy nagyon nyugtalanító időszak, mert hiszen ott van az új regény, ti olvassátok, én meg feszengek, hogy tetszik-e, mi van, ha nem lett elég jó, ha nem jön át, amit el akartam mondani. Tavaly, az Eldobható testek kapcsán erre tudatosan készültem, és ősszel egészen sokat tanultam magamról, sőt, úgy tűnik, jobban is kezelem már ezeket a kezdeti heteket. Talán. A tavaszi munkastressz viszont más volt. Azt nem én generáltam, az ott volt minden nap, minden órában, vég nélkül ömlött rám követhetetlen mennyiségben, és azt éreztem, hogy bármennyire is gyorsan dolgozom, az sem elég, telefon, meeting, email, egy kipipálva, de jön közben három új. Előfordult, hogy lenémítottam a telefonomat, és 10 percet csak ültem, és relaxáltam, amíg le nem nyugodtam.

Szerencsére végül megtaláltam a megfelelő túlélési stratégiát: este és hétvégenként a zombiállapotban fekvés és a plafonbámulás helyett írtam és futottam.

A futás jelentette a kikapcsolódást és a pihenést, ami alatt végre saját gondolatokra is jutott idő, és amit főleg regényen való gondolkodásra fordítottam - és milyen jó volt elmenekülni egy másik világba, a Vénuszra, a Marsra utazni. Ebből lett aztán egy 2019 ősz óta előkészítés, jegyzetelés alatt álló, nyers félregény megírása. ami egyben stresszkezelési terápiaként is működött, mert végül egész jól átvészeltem ezt az időszakot. De újra nem kívánom.

Azt egyelőre még nem tudom, hogyan és miként lesz ebből a fura módon született regényből olvasható verzió, mert vannak benne részek, amelyeket át akarok dolgozni, plusz be is kellene fejezni. Eközben ősszel részleteiben összeállt egy másik történet (egy korábbi ötlet, aminek már többször nekifutottam, de csak most értettem meg, hogyan tud működni igazán), ami egyre jobban a részemmé kezdett válni.

Úgyhogy most ott tartok, hogy melyikkel mi legyen.

Az Eldobható testek júniusi megjelenése eközben először júniusról 2021-re, majd végül szerencsés módon 2020 szeptemberre módosult. Először a szeptemberre tolt Könyvhétre, ami persze, végül elmaradt, de a megjelenés már nem. Ebből a káoszból viszont a regény Könyvhét nélkül is jól jött ki, rekord előrendelésekkel, impozáns első heti fogyásokkal, egy csomó ismertetővel, kritikával. Mindenesetre nagyon hálás vagyok, hogy ebben a helyzetben is bizalmat szavaztatok a Vireni Orlandónak és a többieknek, na meg a levetett testeknek.

Ősszel ráadásként olvashatóvá vált az immár másfél éve tervezgetett egyperces novellaprojektem, amit szintén a karantén alatt véglegesítettem: Jövővíziók, avagy Brandon Hackett egypercesek. A hat novella a 24.hu-n jelent meg, aminek azért örültem, mert mégis csak az ország egyik legolvasottabb portálján, a címoldalon lehetett őket olvasni. A Facebookon meg is szavaztátok, hogy kinek melyik tetszett a legjobban (A Húsevő faj nyert, a Relatív fizika lett a második). Elképzelhetőnek tartom, hogy idővel ezeknek a mini sztoriknak lesz majd folytatása. Az egyik egypercest, a Mikor hal már meg címűt pedig év végén kibővítettem egy hosszabb novellává Sosem hal már meg címmel. Ha minden jól megy, 2021 első felében olvasható is lesz majd.

És végül év végén váratóan meglepetésként a Xeno című sci-fi regényem is újranyomásra került, aminek nagyon örültem, ez mindig nagy boldogság.

És mi a terv 2021-re?

Most még nem igazán tudom. Egy persze biztos, az év első felében be szeretnék fejezni egy regényt, és lassan már kezdem sejteni, melyiket. És inkább azt mondom, hogy majd kész lesz, amikor kész lesz. Minden más még képlékeny, most csak ez érdekel, egyéb dolgokon csak utána fogok gondolkodni.

Ehhez kapcsolódóan 2020 egyik nagy személyes tanulsága számomra az volt, hogy észrevettem: elfolyik körülem az idő. Mostanában rengeteget pörög az agyam, sokkal jobban, mint  korábban bármikor, viszont a kidolgozott regényeket sokkal lassabban írom meg, mint szeretném, hiába látom át sokkal jobban manapság az egész történetíveket, karaktereket, mint régebben, amikor óvatosan tapogatózva haladtam előre. A tavaszi stresszírás viszont rádöbbentett arra, hogy valamit rosszul csináltam, mert egészen másfajta élmény volt hatékonyan írni, nem pepecselve, és úgy, hogy mindvégig benne vagyok a történetben, a karakterekben. Úgyhogy most újra ez a célom, hogy ne zökkenjek ki.

Persze, jó lenne legalább egy könyves nagyrendezvény, meg élő könyves beszélgetések, találkozások, talán az év második felében ezek is felélednek, addig is maradnak az online események.

Ezek közül az elsőnek épp tegnap volt a felvétele, és jövő héten már meg is nézhetitek: Kánai Andrással és Németh Attilával a KULTopik: Jövővíziók című online eseményén a science fictionről beszélgettünk, múltról, jövőről, lehetőségekről, irányokról, és mivel régóta ismerjük egymást, közvetlen, és remélhetőleg informatív stílusban.

Na, de kicsit még vissza 2020-hoz, mert nincs évértékelés egy kis linkcunamis számvetés nélkül.

2020-ban nagyjából dupla annyi blogbejegyzést írtam, mint 2019-ben, nagyobb kedvem is volt hozzá, több mondanivalóm, mesélnivalóm is volt annak ellenére, hogy rengeteg minden elmaradt a koronavírus miatt, rádiós beszélgetés reggeli műsorban, tévés szereplések, rendezvények.

Viszont szerencsére így is akadt, ami azért összejött:

- Az M5-ben Bán Jánossal beszélgettünk a Fülszöveg című műsorban az írói pályámról és a science fictionről

- A Jövő tévében szintén, kicsit rövidebben ugyanerről

- Az őszi Világok Találkozásán Gaborják Ádámmal és Takács Gáborral az Eldobható testek témáit jártuk körül online beszélgetés formájában

- A PIM felkérésére Pék Zoltán és Takács Gábor mellett én is felmondtam pár gondolatot az idén 100 éves Isaac Asimov, Ray Bradbury és Frank Herbert írói nagyságáról.

- A Booktár podcastban Bukta Bencével szintén az új regényről beszélgettünk

- A Parallaxis podcastban a transzhumanizmusról és Star Trekről beszélgettünk - sőt, hamarosan megint lesz egy adás, ahol a Star Trek: Discoveryt fogjuk kibeszélni

Az index.hu-n és a Csak egy percre blogon pedig írásban adtam interjút, és biztos vagyok benne, hogy van, ami kimaradt, mert rövid az agyam.

És végezetül egy kis blogposzt értékelő, ezekre blogbejegyzésekre kattintottatok a legtöbben 2020-ban:

Elképesztő utazás az univerzum és az idő legvégéhez: ez a Jövőjegyzetek című posztsorozatom része, egy fantasztikus videó, amiben véget ér az univerzum.

Melyik Hackett-regényt olvassam: ez a poszt már 2018-as, de folyamatosan olvasgatjátok, néha linkelem is a Facebookra, plusz új olvasóknak is szoktam ajánlani, ha el akarnak igazodni, hogy szerintem melyik regényemmel érdemes kezdeniük.

Eldobható testek - részlet: az első részlet még nyár közepéről az eldobható testekből.

2021 a science fiction szerint: ez egy friss, 2020 év végi poszt, amiben összegyűktöttem, hogy melyik filmek, könyvek játszódtak 2021-ben, és hogyan képzelték el ezt az évet.

100 éve született Frank Herbert, avagy a Dűne és én: 2020. október 8-án 100 éve született Frank Herbert, ez alkalomból írtam egy személyes posztot az íróval és a Dűne világával való kapcsolatomról

Eldobható testek: Olvass bele és a Naprendszer 2338-ban: ez egy kronológia és hivatalos beleolvasó a regénybe, még megjelenés előttről

Elhunyt Freeman Dyson, a Dyson-gömb atyja: szintén a Jövőjegyzetek posztsorozat része, amiben Freeman Dysonról, a kiváló fizikusról, gondolkodóról írtam, ami többek közt a Dyson-gömb névadója is, ami számos science fictionben is megjelent.

Még egyszer, üdv 2021-ben mindenkinek.:)

***
Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!

2020: Mit olvastam, mit néztem, mivel játszottam, avagy Best of listák

Érdekes visszanézni, hogy a 2020. év eleji blogbejegyzésemben feltettem azt a kérdést, hogy vajon a 2020 a science fiction éve lesz-e? Mert itt volt Asimov, Bradbury, Herbert 100. születésnapja, vártuk a Dűne filmet, a Tenetet, az Alapítvány-sorozatot, a videojátékos téren a két talán legkörülrajongottabb cég új játékát, a Cyberpunk 2077-et és a The Last of Us Part II-t, amelyek mind a könyveken túl jókora figyelemre számítottak. (És nekem itt volt még az Eldobható testek megjelenése is, ráadásként.)

Az azóta történtek fényében ez egy kacagtatóan naiv bejegyzés volt. Mert aztán jött a Covid, és minden nagyon furcsa irányba kanyarodott. A Dűne mozit majd idén ősszel megnézzük, az Alapítvány-sorozat elkészültének esélye sem volt, a Tenet a vírushelyzet közepette megpróbált árral szemben úszni, de ez kevésbé sikerült, ráadásul Nolan egyik legambiciózusabb, de egyben legridegebb filmje is lett szerintem. A Cybperpunk 2077 és a The Last of Us part II pedig két brutális botrányba keveredett - bár, utóbbi azért ennek ellenére lazán az év játéka lett több száz és azóta is növekvő számú Game of the Year díjjal.

És akkor nézzük a kedvenc listákat, szokás szerint kategóriánként!

Kedvenc könyvek és képregény:

Az év elejét Naoki Urasawa 20th Century Boys újabb köteteinek olvasásával töltöttem. Urasawa az elmúlt két évben gyakorlatilag a kedvenc képregény írómmá, rajzolómmá vált, ez a sci-fi képregénye pedig még az előző két általam olvasott műve, a Plutónál és a Monsternél is izgalmasabb és szövevényesebb. Most a felénél járok, viszont várom, hogy idén végre az összes kötet megjelenjen angolul, és egyben végigolvashassam a második felét (az egész 5000 oldalnyi feszes, izgalmas, karakterközpontú történet).

Urasawa egy zseni. Ha tehetitek, ugorjatok neki valamelyik művének. Sci-fi rajongóknak kezdésnek a Pluto című mangasorozatot ajánlom, ez "csak" 1600 oldal, és 2018 év végén írtam róla, hogy miért tetszett.
Cixin Liu: A háromtest-trilógia. Nem gondoltam volna, hogy Liu trilógiája fel fog kerülni a listámra, ugyanis az első kötetet még jó pár éve olvastam, és ezután én ezt a sorozatot feladtam, mert nem tetszett. A prózája csikorgott, a karakterei papírmasék voltak, a szöveg brutálisan túlírt, és a legvége kivételével rettenetesen untam.Aztán valahogy mégis megszereztem a brutálisan vaskos második és harmadik kötetet is. És 2. könyv, A sötét erdő elkezdett működni. A prózája továbbra is csikorgott, a karakterei továbbra is papírmasék, sokkal jobban, mint akár a klasszikus sci-fik, továbbra is nagyon túlírt, de ez a kötet még ennek ellenére is nagyon működött, végig megvolt benne a nyomasztó feszültség, a Falképzők és a Sötét erdő elmélet folyamatosan fenntartotta a feszültséget, és megvolt benne az egyediség, és valahol Luo Ji fura, öntörvényű karaktere is egészen jól működött.Ehhez képest A halál vége szerintem jóval halványabbra sikerült, hiába nyitott hatalmas távlatokat a végére, de Cheng Xin, akin keresztül átéljük az eseményeket, a regény 95%-ában nem csinált semmit. Ettől függetlenül remek, okos részek akadtak bőven a könyvben, és sajnálom, hogy ez a kötet közel sem érte el a szöveg azt a feszültséget, mint az előző. De azért így sem volt rossz.
A Dűne után újraolvastam a Dűne messiását és a Dűne gyermekeit. Meglepő módon nagyjából ugyanazt gondoltam most is a két kötetről, mint hajdanán, nagyon szerettem a messiását, Paul Atreides személyes drámáját, ahogy küzd a jövővíziói által kijelölt sorsával. A Dűne gyermekei elejével most sem voltam kibékülve, ellenben a második fele, Leto kiteljesedése megint csak brutálisan erőteljesen hatott rám, főleg, tudva, hogy mi lesz mindennek a következménye a 4. regényben.Idén haladok tovább.
És itt van végül Walter Tevis: A vezércsel, ami ugyan nem sci-fi, de egy fantasztikusan jó regény a tehetségről, a szenvedélyről és a sakkról. Imádom, ahogy mesél a sakkról és Bethről, a különleges, furcsa, ám különleges árva kislányról. Beth nem egyszerű személyiség, mégis önhibáján kívül folyton csak sodródik az emberi kapcsolatok között, de mindig úgy alakul, hogy újra és újra egyedül marad. Az egyetlen igazi kapcsolata így a sakkhoz és a sakkversenyek világához fűzi, ez az, ami igazán életet ad az életének.És igen, a Netflixes sorozatadaptáció is ott lesz a sorozatos kedvencek között. Párhuzamosan néztem, olvastam a kettőt, hol az egyikben jártam előbb, hol a másikban. Szuper adaptáció, kivéve az utolsó részt, ahol a regény sokkal-sokkal mélyebb, mert képes megmutatni a moszkvai versenyt mélyen, Beth szemszögéből, és így izgalmassá válnak a partik a legnagyobb sakkozókkal, míg a sorozatnak ez nem sikerült sajnos.
Filmek:
Nagyon gondolkodnom kell, hogy egyáltalán milyen, igazán kiemelkedő filmet láttam, és rájöttem, hogy kevés filmet néztem, és sajnos semmi, igazán említésre méltó nem volt köztük. Azt reméltem, a Tenet azért felfér, de sajnos az sem igazán.Ez nem azt jelenti, hogy nem készült jó film az idén, mert nyilván így is rengeteg akadt, van is egy csomó, amiről nagyon jókat mondanak, és fent van a listámon, csak még nem láttam.De reméljük, majd 2021-ben más lesz a helyzet.
Kedvenc sorozatok:
Ez viszont egy hosszabb lista, ráadásul nagyon meg is kellett húznom, és csak kisebb hányadban fantasztikus. A sorrend nem számít, úgy következnek, ahogy eszembe jutottak a címek.:)A vezércsel - The Queen's Gambit (Netflix)Remek adaptációja a fent említett Walter Tevis regénynek, egészen az utolsó epizódig ámulva néztem, mennyire pontos, szöveg és cselekményhű. Aztán mint fent is írtam, az utolsó részben sajnos már nem tudott felnőni a könyvhöz, mert nem volt képes a moszkvai sakkdöntő játszmáit és Beth-t közel hozni úgy, ahogy a könyv. A szövegben ott voltam Beth fejében, a gondolatai között végig, a sorozatban sajnos mindezt csak elkenve kívülről élhettem át. Kár ezért, de ettől függetlenül egy szuper sorozat volt, és Anya-Taylor Joy pedig sokadszor csodálatos, izgalmas, érdekes, fantasztikus.
Unbelievable (Netflix)Én erről a Netflixes 8 részes minisorozatról semmit nem tudtam előtte, de mégis talán az egyik legjobb minisorozat a kínálatból a Vezércsel mellett.A történet megtörtént eseményeken alapul, és két szálon fut: a korábbiban egy szülők nélküli tinilány kálváriája zajlik, akit megerőszakolnak, majd a rendőrségi kihallgatáson összezavarodik, és végül megváltoztatja a vallomását, ami miatt az iskolában, munkahelyén megbélyegzik.A másik szálon évekkel később két nyomozónő egy USA államain átívelő sorozat-nemi erőszakoló nyomába ered, és egyre inkább személyes ügyükké válik az eset.Nagyon erős történet, érdekes szereplőkkel, nagyon erős alakításokkal.
Sex Education (Netflix)Na most mi nem igazán szeretjük a vígjátékokat.:) Nem is nézünk ilyen típusú filmeket, mert általában fárasztanak a poénok, és jobban élvezzük, ha agyontaposnak, kifacsarnak.:) Ettől függetlenül szoktunk kísérletezni, de mindig gyorsan elkaszálunk mindent. A Sex Education viszont más, ez a sorozat pont az, ami nekünk is működött, főleg mert mélyen azért okosan mesél sok egyébről is, és azért a felszín alatt rengeteg sérült, szerethető karakter próbál a kisvárosban boldogulni. Az jutott eszembe, hogy olyan a sorozat, mint az Euphoria, csak kicsivel több fényt és mosolyt enged meg magának.:)
Succession (HBO)Az HBO sorozata az USA egy kitalált, hatalmas médiavállalatát irányító családról szól. Logan Roy, a 80 éves cégtulajdonos, családfő, milliárdos a vállalatcsoport öröklésén gondolkodik, ami egy infarktus után még égeteőbb problémává válik. Négy gyermeke mindegyike az apa egója és a hatalom, ismertség által tönkretett, sérült ember, akik a maguk módján próbálnak boldogulni a kegyetlen családi hierarchiában, küzdeni, behódolni, megsemmisülni, vagy elmenekülni Logan hatása alól. Kemény történet, ha a családi viszonyok mélyére ásunk, feszes, stílusos, egyedi. És "Boar on the Floar!"
Unorthodox (Netflix)Újabb Netflix minisorozat, ez négy részes, és egy fiatal lány története, aki Németországba szökik a New York-i ultraortodox zsidó közösségből. Megkapóan emberi történet egy különös, zárt világról, a szabadságról és a szabad akaratról, és arról, hogy mennyire károsak tudnak lenni a szokások, ha kényszeresen ragaszkodunk hozzájuk.
Elit alakulat (HBO)20 éves sorozat, ezer éve meg akartam nézni, végre sikerült, szerintem nem érdemes részletezni, miért zseniális az egész, ahogy van, mert biztos már mindenki látta rajtam kívül. Érdekes, hogy mennyi olyan fiatal, néha tejfelesszájú kölyök szerepel benne, akik azóta ismert színészek, mint pl. James McAvoy, Damian Lewis, sőt, még Michael Fassbander is.
És akkor van itt még egy csomó más sorozat, amelyek szintén nagyon tetszettek, de mégis a fentiek után említem csak őket, mert kicsivel azért kevésbé:
The Knick (HBO)Ez egy régebbi HBO cucc, 1900-as évek eleji kórház életébe tekint betekintést Clive Owen főszereplésével. Még csak az első évadot láttuk, de imádni való és egyben borzongató is, ahogy a sebészek új módszerekkel kísérleteznek egy olyan korban, ahol a műtéteket nézőközönség előtt végezték, és a túlélései esély nem volt túl magas. Vacsora közben még véletlenül se nézd, mert a készítők perverz módon képesek a legváratlanabb pillanatokban is bevágni egy feltárt gyomrot, vagy megmutatni olyan műtéteket, amelyekben majdhogynem térdig gázolnak a vérben.
Criminal (Netflix):Ez egy rettentően jó alapötletre épülő sorozat, két évad, 6 rész mindössze, legalábbis az angol verzió, de van belőle német, francia, spanyol is, más-más történetekkel. Minden rész egy üvegfalú kihallgató-szobában, illetve az üvegfal túloldalán játszódik, és kihallgató tisztek próbálnak információkat kicsikarni tanukból, vádlottakból. Szóval, ülnek és beszélgetnek, viszont ahogy az egyes epizódok felépülnek, az zseniális. John Snow / Kit Harrington rajongóknak jó hír, hogy az egyik legjobb részben ő is benne van, és elég jó benne.
Star Wars: The Mandalorian (Disney)Sokkal jobb volt, mint az első évad, pedig két töltelékepizóddal indult, még ha azok is szórakoztatóak voltak. Aztán szépen kinőtte magát, álleejtős akciójelenetekkel, drámával, és egy rajongók számára könnycseppmorzsolós fináléval - amire azt gondolom, nagy szüksége volt a Star Warsnak, Mark Hamillnak és a Star Warst szeretőknek egyaránt, legyen az a világ legnagyobb fanservice-e is egyben. Csak az számít, hogy reményt adott a minden elemében elrontott új trilógia után, és egyre egyértelműbb, hogy ezt már a Disney is tudja, hiába mentegették eddig az új filmeket.És most élvezzük ki, hogy most még csak egy Star Wars sorozat van, mert hamarosan nyakunkba ömlik vagy öt-tíz.:)
Star Trek: Discovery (Netflix):A felemás első évad után a második jóval klasszikusabb irányt vett Pike kapitány megjelenésével, aki elvileg saját sorozatot is kap - nem véletlenül.Viszont a második évad végén a készítők olyat léptek, amit évtizedek óta senki nem mert meglépni a Star Trek univerzumban - és SPOILER lesz innen: kilőtték a Discoveryt a 900 évvel későbbi jövőbe. Végre kikerültünk a csontig lerágott Kirk-Spock-klingon-Enterprise érából, az ide-oda toldozott alternatív idővonalak káoszából, és egy új évezredben egy alapjaiban megváltozott galaxis, történelem sokkal több izgalmat rejtett magában. És ez nagyon jött tett a sorozatnak, mert ugyan a nyitó epizód nagyon rossz volt, de utána egy-két halványabb rész kivételével kifejezetten szuper, igazi Star Trek élmény az egész, fejlettebb technológiákkal, egy kaotikus galaxissal, ahol a Föderáció évszázadokkal ezelőtt megbukott.
A The Boys második évadot látatlanban felrakom ide, mert még nem jutottam el oda, de mivel az első is hatalmas élmény volt, biztos, hogy a második is az lesz.
Kedvenc videojátékok:
The Last of Us Part II.:Messze nem tökéletes játék, rengeteg hibáját tudom hosszasan sorolni, és ezzel együtt is számomra az utóbbi tíz év legjobb videojátéka. (Az SFmagra írt ismertetőmben hosszabban kifejtettem, hogy miért gondolom ezt.) Kétszer játszottam már végig, ez eddig egyetlen játékkal fordult csak elő, a The Last of us első részével, igaz, ott 5 év telt el a kettő közt, itt meg azonnal újráztam.Mitől olyan jó? Számomra azért, mert hatott rám. Semmilyen másik játék nem tudott eddig ilyen közel hozni karaktereket és világot, ez pedig az elképesztő animációknak, lemodellezett arckifejezéseknek, a kiemelkedő színészi játéknak, kitalált játékmechanikáknak és a rendezésnek köszönhető. Hatását tekintve zsigeri és egyben minden részletében megkomponált játékélmény, tele gyomorfacsaró és torokszorító pillanatokkal.
Cyberpunk 2077:Nemrég írtam róla ide, a blogra. Nem lett kedvenc, de ettől még egy nagyon jó játék, az ez évi egyik legjobb számomra, még úgy is, hogy botrányosan rossz és irritáló bugokkal teli állapotban jelent meg, ami sokszor elvesz az élményből.A Cyberpunk 2077 lelke azonban a története és a karakterek, valamint az azokat szép lassan elemésztő Night City kapcsolata. Mert csilloghat egy videojáték bárhogy, ha nincs lelke, és arra a kérdésre, hogy miért is töltsem vele az időt, nem tud választ adni. Sok játékkal ellentétben a CP 2077 viszont tud erre felelni. Emiatt volt a Witcher 3 is kiemelkedő, és ebben igazán jó a Cyberpunk 2077, még ha talán nem is annyira, mint a Witcher 3. A küldetések változatosak, sokszor különleges helyekre vezetnek, vagy válnak drámaivá, abszurddá, érzelmessé, eközben bemutatják a várost lakó fura emberi lényeket, kiborgokat, bandákat. A Cyberpunk világ és maga Night City pedig még gyengébb hardvereken, félkészen is elképesztően csillog és nyomaszt egyúttal.
Itt lehetett volna még a Control, ami tavalyról csúszott 2020-ra, eleinte nagyon tetszett, szuper az atmoszférája, de a felétől valahogy unni kezdtem, és tavasz óta nem sikerült befejeznem sajnos. A Ghost of Tsushima pedig egyelőre még várat magára, de majd idén.
Részemről ennyi volt 2020, bízzunk egy nyugisabb, vidámabb 2021-ben, és ha van kedvetek, írjátok meg ti is, ha láttatok, olvastatok valami érdekeset! 
Nemsokára pedig jön a személyes vissza- és előretekintő: miket írtam 2020-ban, miket fogok írni 2021-ben témával.(Ez meg itt a tavalyi best of poszt.)
***
Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!

2021 a science fiction szerint

Mindjárt elköszönünk ettől a remek 2020-tól, amit szerintem mindenki másképp tervezett, és sokkal vidámabbnak képzelt el egy éve. 2021 pedig remélhetőleg vidámabb és kevésbé nyomasztó év lesz, mint az idei.

Kíváncsiságból kigyűjtöttem az ismertebb sci-fi regényeket és filmeket, amelyek 2021-ben játszódnak. Van itt minden, disztópia, robotok, androidok és űrutazás, cyberpunk jövő és időutazás, sőt, még egy saját regény is.:)

Nézzük, hogyan képzelte el a science fiction 2021-et!

P. D. James: Az ember gyermeke (1992)

"Ma, 2021. január 1-jén éjjel, éjfél után három perccel, Buenos Aires egyik külvárosában, huszonöt éves, két hónapos és tizenkét napos korában egy kocsmai verekedésben megölték a Földön utoljára született emberi lényt." (Első mondat)

A regényben egyszer csak nem születnek többé gyerekek, ez pedig elhozza a meddővé vált, kihalással szembenéző emberi civilizáció agóniáját. Nagy-Britannia egy diktatórikus rendszerré alakulva egyedüliként éli túl a káoszt, a Gondnok, Xan Lyppiatt uralma alatt. Unokatestvére, Theo Faren ebben a fenyegető légkörben éli magányos életét mindaddig, amíg egy fiatal nővel való véletlen találkozása folytán kapcsolatba nem kerül a másként gondolkodók egy csoportjával.

(A regény alapján készült azonos című film Clive Owennel, Alfonso Cuarón rendezésében az egyik örök kedvencem, viszont a filmváltozatban a 2021-es dátum 2027-re módosult.)

Johnny Mnemonic - A jövő szökevénye (1995)

A Mátrix előtt négy évvel mutatták be a cyberpunk hullám egyik kultikus filmjét Keanu Reevesszel, egy William Gibson novella alapján. A főhős, Johnny egy mnemonikus futár, aki jó pénzért a fejébe ültetett tárban adatokat csempész, azonban a legújabb munkája során 320 gb-nyi (!) információt tömnek a fejébe, ami túlterheli az agyát, ráadásul egy világméretű összeesküvésbe keveredik.

Keanu Reeves ezzel a filmmel alapozta meg, hogy szinte megkerülhetetlenné vált, ha cyberpunk zsánerről beszélünk, lásd pl. a Mátrixot vagy akár a nemrég megjelent Cyberpunk 2077 videojátékot, amiben a rocksztár és terrorista Johnny Silverhandet és emléklenyomatát kelti életre.

Isaac Asimov: Én, a robot - Te, hazug (1941)

Isaac Asimov általában a messzi jövőbe helyezte a történeteit, de az Én, a robot novellafüzér ebben kivétel, ezekben a történetekben Asimov a robotfejlesztések korai időszakát mutatja be, és az általa megalkotott robotika három alaptörvényét veti különféle logikai próbák elé egyre fejlettebb robotokat felsorakoztatva.

A Te, hazug című novella 2021-ben játszódik, és az Amerikai Robot Rt. gyárában a Herbie nevű (HRB-34) robot gondolatolvasó képességét vizsgálják, amiből aztán jókora logikai bonyodalmak kerekednek, aminek Dr. Susan Calvin és a többiek nem annyira örülnek.

Brandon Hackett: Az időutazás napja (2014)

"2021. november 5. Abban a pillanatban, amikor az első időgép működésbe lép, 200 milliárd időutazó jelenik meg a Földön." (Első mondat)

2021-ben megépítik az első időgépet, ami elszabadítja a globális időutazás káoszát, ahol bárki időutazhat, és ez szétzilálja az időfolyamot, és a közelgő, totális pusztulással fenyeget, azonban időn kívüli szervezetek dolgoznak az emberiség megmentéséért, ehhez azonban elsőként az időutazás feltalálóját kell megtalálniuk, akinek az időgép bekapcsolása pillanatában nyoma vész.

Ez saját regény, és egyben az első, amit utolér a jelen, fura is belegondolni, hogy a legelső kiadás már 7 éve jelent meg. Viszont az időutazás megoldás logikája miatt még az sem zavaró, hogy a történetet lassan lehagyja a világ. Aki ismeri a sztorit, tudja, miért.

Mars Mentőakció (2000)

Klasszikus űrutazós film Brian de Palmától, tele utazás közbeni vészhelyzetekkel. A cél a Marson ragadt előző expedíció tagjainak megmentése, a főbb szerepekben Tim Robbinsszal, Gary Sinise-sel, Don Cheadle-vel.

A mentőexpedíció 2021-ben indul, viszont a valóságban nem fog, mert egyelőre még messze a Mars-utazás. Amennyire még emlékszem a filmre, végül több akar lenni, mint egy űrhajós, megmentős történet, mindennek oka lesz, és a finálé egészen meredek irányba kanyarodik.

(Érdekesség, hogy hajdanán ugyanezen az évben került bemutatásra a Vörös bolygó című, szintén nagyobb költségvetésű Mars-expedíciós film is. Már nem emlékszem, melyik tetszett jobban, de az biztos, hogy Mars Mentőakció lett végül anyagilag sikeresebb.)

Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok  elektronikus bárányokkal (1968)

Dick 1968-as sci-fi regénye ihlette a Blade Runner (Szárnyas fejvadász) című kultfilmet, ami 2019-ben, Los Angelesben játszódik. A regény első kiadásaiban Dick 1992-be helyezte a cselekményt, San Franciscóba, de később, amikor a jelen lehagyta a jövőt, ezt 2021-re módosították.

Noha a történet magja a könyvben és filmben nagyjából egyezik, a regény egy egészen másfajta világképet fest fel, mint a Ridley Scott féle moziváltozat, további szereplőket és mellékszálakat is tartalmaz. A regénybeli Deckard házas, és egy nukleáris háborúk miatt kevésbé népes városban dolgozik, hat Nexus-6-ost üldöz, és feleségével együtt megrögzötten vágynak egy élő állatra (amelyek többsége időközben már kihalt).

Terminátor (1984)

Egy bónusz a végére, apró történelmi utalással: Kyle Reese 1984-ben, a rendőri kihallgatás során elmondja, hogy 2021-ben csatlakozott a gépek ellen lázadókhoz, és találkozott John Connorral, ami aztán megváltoztatta a történelmet.

Én ezeket találtam említésre érdemesnek, de ide lehetne sorolni a The Quiet Place-t, a Moon Zero Two című, szerintem senki által nem ismert 1969-es filmet, az A. I. Revolution és az OZ című mangát, illetve képregényt, vagy az 1988-as The sisterhood című B- vagy ZS-kategóriás mozit, amiben 2021-ben minden nő rabszolga (!), és, biztos bőven akadnak még ismert vagy kevésbé ismert alkotások.

Úgyhogy ha eszetekbe jut valami, könyv, film, sorozat, képregény, ami 2021-ben játszódik, ne tartsátok magatokban!

Ezúton kívánok Nektek Boldog Új Évet!

***

Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha ad némi iránymutatást.
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!

A bejegyzés szerzője: MARKOVICS Botond science fiction író (Brandon Hackett álnéven) az Agave kiadó szerzője, közgazdász, az SFmag.hu alapítója. Legutóbbi regényei: Eldobható testek, Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról, Xeno, Az időutazás napja.

A Cyberpunk 2077 PlayStation 4-en

Két videojátékot vártam idén nagyon, ráadásul két kedvenc játékfejlesztő cégemtől: az egyik a The Last of Us part II a Naughty Dogtól, a másik pedig a Witcher 3 fejlesztőinek, a CD Projektnek évek óta készülő sci-fi játéka, a Cyberpunk 2077.

A sors iróniája, hogy mindkét videojáték körül akkora botrány kerekedett, amilyet ritkán látni a játékiparban. A The Last of Us part II egy szerencsétlen történetkiszivárgás miatt került a célkeresztbe, igaz, leginkább olyanokéba, akiknek a The Last of Ushoz, de egy részüknek még a videojátékokhoz is alig van köze. Ez a zsigeri gyűlölethullám sajnos nem arról szólt, hogy kinek tetszett, kinek meg nem tetszett a történet, abból nem lett volna tizedekkora zaj sem, de ez most nem is lényeges. A játékosokat mindez nem nagyon érdekelte, mert The Last of us II. ettől még hatalmas siker lett, és év végén most sorra nyeri az év játéka díj szakmai és közönségszavazásokat - sőt, az összes többi idei játék nem nyer annyi díjat összesen, és zöld utat kapott az HBO sorozatadaptáció is.

A The Last of us Part II egyetlen komoly ellenfele ezeken az év játéka szavazásokon a Cyberpunk 2077-e lehetett volna, azonban az eredeti, áprilisi megjelenési dátumát háromszor tolták el, mire decemberben, az év játéka szavazási időszakon kívül végre megjelent.

Az összes screenshot PS4-en készült.
Azonban tudtam volna sokkal-sokkal rondábbakat is fotózni:)

És még ekkor sem kellett volna, mert technikailag olyan szinten optimalizálatlan volt, hogy az döbbenetes. Ez igaz volt a PC-s verzióra is, de leginkább a régi konzolokéra, mint a PS4, vagy az Xbox One. Az ebből kialakult botrány néhány hét alatt odáig fajult, hogy jelenleg digitálisan egyik konzolra sem lehet megvenni a játékot, mert mind a Sony, mind a Microsoft átmenetileg beszüntette a forgalmazását minőségi problémák miatt, és aki kérte, annak többnyire visszafizették az árát. A CD Projekt részvényárfolyama a mélybe zuhant (de azért szép csendben araszol felfelé, mert még így is döbbenetesen sok példány kelt el), a cég befektetői perek elé néz, miközben gőzerővel dolgoznak, hogy legalább játszhatóvá tegyék a Cyberpunk 2077-et. Megjegyzem, szerintem ez azért már nagyjából sikerült, de a végeredmény még így is több, mint felemás. A régi konzolokon a legészrevehetőbb hardverkorlátot a kihalt, szellemvárosra emlékeztető utcák, valamint az ingadozó, és gyakran csúnyán bezuhanó képfrissítési sebesség, és az időnként késve betöltődő textúrarétegek jelentik.

Viszont a végeredmény köszönőviszonyban sincs az elhangzott ígéretekkel.

Én PS4-en játszottam végig, a megjelenés után két nappal már érkezett olyan javítócsomag, amivel elviselhető állapotba került a teljesítmény, azonban továbbra is távol áll a hátradőlve élvezhető játéktól, és tartok tőle, a régi konzolgeneráción sosem lesz az. Én szerencsére nem a látványért és csillogásért játszom, hanem a történetért, ami viszont nagyon jó. Nagyjából 70 óra alatt értem a végére úgy, hogy rengeteg minden maradt még hátra így is Night Cityből.

Szóval, akkor ez egy jó játék?

Igen, az. De. Hiába tudok még PS4-en is szuper látványos screenshotokat mutatni, és álltam meg sokszor az éjszakai város neonfényeiben gyönyörködni, számos technikai gyermekbetegség akad, ami sokszor még csak nem is hardverfüggő, így nem tudom az elavult PlayStation 4-re fogni. És most nem is a bugokra, a kifagyásokra gondolok, hanem bosszantóan illúzióromboló játékmechanikai megoldásokra.

Példák:

- Ha elfordulok egy térről, utcáról, ahol emberek sétálnak, majd visszafordulok, a játék kisöpri a memóriából az egész utcaképet, gyalogosokat, járműveket, és újakat rak oda. Érted, elfordulsz, majd vissza, és már nincs ott, amit eddig láttál. Ilyet még én nyílt világú játékban nem láttam, ez borzasztóan igénytelen és illúzióromboló.

- nem tudom, miféle algoritmus randomizálja az utcára a járókelőket és az autókat, de nagyon sokszor láttam egymás után közvetlenül haladni teljesen ugyanazokat az autó- és gyalogosmodelleket. Sőt, volt, hogy egy-egy helyen 5-6 ugyanolyan kinézetű karakter mászkált, ugyanolyan mozgással. Mondhatnám, hogy biztos klónok, de ez csak önámítás lenne. Nem, ez egyszerűen egy rossz algoritmus, ami abból fakad, hogy véletlenszerűen töltik meg forgalommal az utcákat, nem valós emberek sétálnak céllal, hanem csak hamis díszletfigurák, akik egysíkúan vagy leginkább sehogy nem reagálnak a környezetükben történtekre azon túl, hogy leguggolnak és a fejüket fogják. (Ha pedig bűntényt követek el, a rendőrök ott "teremnek", viszont 10 másodpercnyi autós meneküléssel le is rázhatóak. Semmi értelme így ennek a funkciónak.)

- az egész világ rettenetesen instabil. Nem érezni semminek a súlyát, a fizika nem is akarja közelíteni a valóságot. Egyedül a napszakok, időjárási viszonyok változása, ami kiemelkedő. Harmatgyengék a mozgások, az animációk, de maga a játékmenet is abszolút közepes, és ezek mind mélyen gyökerező technikai hiányosságok minden platformon. Ez egy nyílt világú játék, amiben azonban nincs meg az élő világ illúziója sem, ha az utcákat járjuk.

- ez valószínűleg csak az én problémám, de a Cyberpunk 2077 a kelleténél talán kevésbé cyberpunk, kevés a sci-fi elem, nem elég bátor az implantok használata, sem a hekkelés, ebben lett volna még bőven lehetőség.

Night City ettől függetlenül egy nagyon érdekes és kaotikus szuperváros, még PS4-en is fantasztikus látvánnyal, különféle építészeti stílusok keverékével. Imádtam az éjszakai neonfények között az esőtől csillámló aszfalton száguldani, ilyenkor tiszta Blade Runner érzést keltett. A gond az, hogy ennek ellenére a játék összességében, látvány és technológia szempontjából nem tudott felnőni pl. egy Red Dead Redemption 2-höz, egy The Last of Us Part II-höz, de még egy random Assassin's Creedhez sem. A karaktermodellek 2020-ban már harmatosak, az arcmimika sem közelíti meg a 2020-ban elvárt szintet sajnos. De nagyon nem. Valójában kicsit feleslegesnek is érzem a nyílt világú környezetet, és szerintem sokkal jobban működött volna a Cyberpunk 2077 egy félig zárt, vagy lineáris történetközpontú játékként.

Maga a történet, a karakterek viszont nagyon jók (és szándékosan semmit nem fogok írni róla:)), a cyberpunk környezet érdekes és izgalmas, imádtam a hekkelést, az okosfegyvereket (bár, kellően hatékonyat én nem találtam), a Johnny Mnemonicból ismerős monoszálat, a sáskapengét és hasonló nyalánkságokat, na és a legendás Johnny Silverhandet (Keanu Reeves megformálásában), aki egy fantasztikusan megírt társkarakter volt, bár, mondjuk szintén borzasztóan animálva. (Pl. a lenti képen a Voodo Boys hekkerbandából Placide is sokkal szebb és élőbb karaktermodell volt, mint Silverhand.)

A világ tele van easter eggekkel, és szemérmetlen mennyiségben találni filmes utalásokat az Alientől a Terminatoron, Mátrixon át számos kultfilmig, videojátékig bezárólag, legyen az akár saját produktum, mint a Witcher, vagy pl. a Portal.

A történet számomra sokszor a Witcher 3 szintjén mozgott, okos, szövevényes, imádom az egymásba fonódó, egyedi küldetések struktúráját, amelyek abszolút életszerűnek hatnak, ahogy beszélgetésekből, telefonhívásokból épül fel minden. Sosem tudhatod, hogy egy ártatlan beszélgetésből milyen kavarodás támad. A mellékküldetések pedig legalább annyira fontosak, mint a fősztori, ha nem fontosabbak, és a történet is úgy van kitalálva, hogy a végén akkor van igazán döntési lehetőséged, ha nem csak végigrohantál a játékon, hanem megismerted a mellékszereplőket, Judyt, Panamet, Rivert, valamint Johnny Silverhandet és egykori haverjait.

A Cyberpunk 2077 lelke a története és a karakterek, valamint az azokat szép lassan elemésztő Night City kapcsolata. Mert csilloghat egy videojáték bárhogy, ha nincs lelke, és arra a kérdésre, hogy miért is töltsem vele az időt, nem tud választ adni. Sok játék nem képes erre választ adni, a CP 2077 viszont igen. Emiatt volt a Witcher 3 is kiemelkedő, és ebben igazán jó a Cyberpunk 2077, még ha nem is annyira, mint a Witcher 3. A küldetések nagyon változatosak, sokszor különleges helyekre vezetnek, vagy válnak drámaivá, abszurddá, érzelmessé, eközben bemutatják a várost lakó fura emberi lényeket, kiborgokat, bandákat.

Több, mint 70 órámba telt a fő- és mellékküldetések végigjátszása, és milliónyi rejtély, egyéb tennivaló maradt még Night Cityben, nem beszélve arról, hogy mivel a történetnek minimum ötféle befejezése van, még néhányat biztosan megnézek, noha az én lezárásom abszolút kielégítő volt. Egyvalamit sajnáltam, hogy Silverhand kivételével a mellékkarakterek azért egy picivel gyengébbre sikeredtek, mint a Witcher 3 szereplői.

Szóval, ha látványos és stabil játékmenetre vágysz, várj pár hónapot, de ha ezek esetleges hiánya nem zavar, akkor most is nyugodtan belevághatsz, akár a régebbi konzolokon, vagy gyengébb PC-n is. Bosszankodni néha fogsz (lehet, hogy nem csak néha:)), de a történt mindenért kárpótol, ha nem várod az ígért, nyílt világú játékokat megújító megoldásokat, mert olyanok nem nagyon vannak, sőt.

Ha eltekintek attól, hogy technikai oldalról messze nincs kész, bizonyos tekintetben pedig már sosem lesz az átlagosnál jobb, a Cyberpunk 2077 egy jó és élvezetes videojáték, remek sztorival, karakterekkel, tele okos ötletekkel, és bosszantóan elavult megoldásokkal. Az az érzésem, hogy a CD Projekt túl nagyot vállalt, olyasmit akartak létrehozni, ami messze túlnőtt az erőforrásaikon, így cserébe marad egy izgalmas, jól megírt, hagyományos nyílt világú játék, sok-sok hibával és millió kihagyott lehetőségekkel.

Nagyon szerettem volna, ha végül bekerül a kedvenceim közé, de ezt a The Last of Us part II-vel ellentétben sajnos ezt messze nem sikerült meglépnie.:(

***

Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha ad némi iránymutatást.
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!