“- Ez így van Magyarországon, kicsi az ország, mindenki rokon. Valószínűnek tartom, hagyha nagyon elkezdenénk firtatni, kettőnk közt is ki lehetne sütni valamiféle rokonságot.
- Hogyne, az én nagyanyám és az ön nagyanyja két asszony volt. Itt Magyarországon ez már elég alap a rokonságra, feltéve, hogy a vélemények s az érdekek azonosak. Ez esetben a vélemények, a világfelfogás, a világszemlélet nem azonos, tehát hagyjuk ezt a rokoni és családfai vizsgálatot... Megvallom, bizonyos rokonszenvvel viseltettem főügyész úr iránt, innen volt a bizalmas hang. De ha Kardics úr nagybátyja, s Szentkálnay, a legnagyobb bűnös, sógora, akkor bizony nehéz lesz egy gyékényre kerülnünk. Magyarország a rokonságok és a panamák lápvilága. Ez egy olyan furcsa ingovány, hogy aki ebbe beleplántálódik vagy akklimatizálódik, vagy elpusztul. Az olyan növények, amelyek szeretik ezt a nedvdús talajt, buja nagy virágokat hajtanak, azok, akik nem szeretik, belefúlnak a sárba. Hát, kérem szépen, köztünk mégsem hiszem, hogy valami rokonságot ki lehetne sütni.
- Hogy hívják az édesanyját?
- Először is lutheránus vagyok, felvidéki. Szepes megyei család. Már ennélfogva is lehetetlennek látom, hogy valaha így fonódtak volna a szálak, hogy összeérhetett volna a Kopjáss és a Szentkálnay nemekkel, s aztán az anyámat Malatinszkynak hívták.
- Malatinszky? - kiáltott fel a főügyész. - Az én anyám Bátay Zsuzsánna volt...
- Veri Bátay Szabolcsból?
- Nem, Gömör megyei család. S az ő anyját Malatinszky Évának hívták.
- Abszurdum.”
―
Zsigmond Móricz,
Rokonok