On Sai's Blog, page 8

Gondolatok: Kapcsolatépítés kontra kapcsolódás

Tavaly nyáron vicces helyzetem volt. Egy csapat íróval dumálgattunk, és nyűglődni kezdtek, hogy mindenki elvárja tőlük a kapcsolatépítést, cukiskodást, és ez milyen kellemetlen. - Hát, akkor ne építsetek kapcsolatokat. Én sem szoktam, mégis író lettem - mondtam csodálkozva.Zavart csend. J. rám nézett:- Ööö... nekem te vagy kapcsolatépítésben a példaképem...A lányom és a barátnőm diszkréten beleröhögött a teába. Én is kemény öt másodpercig tudtam tartani a nevetést, de aztán nem bírtam tovább. Én ugyanis nem értek egyet a kapcsolatépítéssel.  Utána beszélgettünk, és kissé meglepődött a csapat, mit gondolok a témáról. Kérték, írjak már erről egy bejegyzést, mert lehet, jó lenne másnak is. Szerintem ezek teljesen evidens dolgok, de azért elkezdtem. Majd jött az élet, sok dolgom lett, most viszont megint nyár van, és megint szabin vagyok, az eső meg orvul esik...Akit érdekel a téma, készítsen be egy kávét, jövök és mesélek... Jó hosszú lesz :)
Én még a szocializmus végén születtem, és a bőrömön éreztem, amikor a pártfunkcionáriusok gyerekei "egyenlőbbek" voltak. Majd láttam a rendszerváltást, amikor a felnőttek anyáztak az "ejtőernyősök" miatt, akik magas posztból lebuktak egy középvezetői szintre, amihez semmit nem értettek, ám megkeserítették más életét. Fiatal felnőtt voltam a vadkapitalizmusban, ahol próbáltak rávenni, hogy ígérjünk fölé egy állami pályázatnál, mert le van zsírozva a nyertes, de kell vesztes is, és szép borítékot kapna. A világ így működik, ugyebár, és életképtelen, aki nem így tesz.
Biztos, hogy így kell működnie?  Amikor kicsi voltam, forradalmár akartam lenni (lám, miért ne tanítsunk mozgalmi dalokat óvodában...). A felnőttek ettől elsápadtak, így megtanultam, ezt nem szabad kimondani. Szépen cseperedtem, kamaszként már azt is megtanultam, az igazi kérdés mindig a "miért". Miért hisszük azt, hogy "így működik a világ"? És hogyan működhetne másképp?
A kapcsolatépítés lényege az, hogy egyik ember a másikat saját céljára használja valamilyen haszonért cserébe.  Ez lehet figyelem, pl amikor elhitetik valakivel, hogy érdeklődnek a személye és gondolatai iránt, majd ilyenkor az a burkolt elvárásuk, hogy az illető az ő javukra döntsön. Ugyanennek erősebb formája a szívességgel, még erősebb az anyagi dolgokkal való lekötelezés, amiből megvesztegetés csírázik ki. Ha ez nem egy irányba zajlik, hanem kéz kezet mos, szívesség szívességet tesz, akkor kialakul egy uram-bátyám rendszer.Társadalmilag és gazdaságilag előnyös annak, aki él vele. Viszont nagyon meglepő volt látni, hogy pszichésen ez mennyire problémás.
Ha egy munkahelyet nézünk, mondjuk egy középvezetői szintet, a protekciós ember szakmai tudása gyakran hiányos, az önbecsülése ingatag. Ez a belső szorongás egy önigazolást gerjeszt, elhiteti magával, hogy őt hátulról fúrják. Ha valaki jobb nála, attól nem tanul, hanem tudattalanul a státuszát félti, és őszintén hiszi, hogy kötekednek vele, így a másikat elszigetelni vagy elüldözni próbálja.  Ráadásul egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. Azzal, hogy a protekciós egy bizonyos életutat jár, nem keresi meg azt, ami számára valódi lehetőség lehetne, nem igazán van egy belső kiteljesedési folyamat. A legnagyobb érték az életidő, és ezt semmilyen új kocsi vagy luxusnyaralás nem fogja visszahozni.
Huszonkilenc évesen, kiforrott személyiséggel kerültem irodalmi közösségekbe, és mivel szervező is voltam, örömmel segítettem bárhol. Viszont sosem kértem szívességet, nem próbáltam kapcsolatokat építeni, protekcióssá válni, még akkor sem, amikor rájöttem, hogy uram-bátyám rendszer van sok helyen. A szívességeknek mindig ára van, és én önként százszorosát adom bárkinek, de nem szeretem, ha megpróbálnak irányítani, vagy leláncolni. Azt gondoltam, a legjobbnak kell lenni, és ha gazdasági érdek az én írásomat kiadni, akkor majd ki fogják. Mivel nem építettem érdekkapcsolatokat, így egyrészt megszívtam, másrészt viszont természetes módon tudtak kapcsolódni azok, akikkel hasonlóak voltunk, de erről majd később.
Miből látni, ha valahol csak kapcsolatépítés megy?Sokféle irodalmi közösség van, mind kicsit más, de ha egy körben kapcsolatépítés megy, akkor szinte tapintható a belső feszültség . Megjelenik a kommunikációban egy sértettség, és egy elvárás, hogy "ha én dicsértelek, mi az, hogy te nem teszed". Egymás háta mögött kibeszélnek embereket, nem egyenes módon megy a konfliktusok tisztázása. A tekintélyszemélyek nem tűrik a kérdéseket, gúnnyal reagálnak. Ha döntési pozícióban kapcsolatépítős ember van, az kemény szitu, mert bárki ellent mond, akkor válaszul retorzió jön. A tehetségek egyik része ilyenkor elmenekül, inkább perifériára vonul. A másik fele marad, de örökké bizonytalanul; kialakul egy belső feszültség, nem tudják, hogy ha dicséretet kapnak, az valós-e, és a teljesítményüknek szól-e. Sokszor nem hiszik el, biztos a másik "csak úgy mondja", vagy akar valamit. Más csoportokkal, külső emberekkel ellenségeskedés megy, vagy feltűnő ignorálás.
Rossz emberek-e a kapcsolatépítők? Páran igen, mert cinikusak és manipulatívak, de a legtöbben nem azok. Szimplán azt gondolják, ez kellemetlen dolog, de "így működik a világ". Amennyire látom, ez családi norma, amit gondolkozás nélkül visznek tovább. Amikor egy szülő olyasmit mond a tanár kapcsán, "viszek annak a hülye p&csának ajándékot, hogy kedvesebb legyen a gyerekkel", akkor ezt a gyerek is hallja, és belenő a gondolkozásmódba. Van olyan is, hogy az illető felismeri felnőttként, és ellenzi, de nem tud kikászálódni belőle. Ilyen az, amikor döntési pozícióban lévő ember nem az ismerősnek adja a lehetőséget, aki alkalmasabb, hanem másnak, csak azért, hogy a "látszatát is elkerülje a protekciónak". Észre sem veszi hogy ez is igazságtalan. Van olyan is, amikor valaki görcsösen nem mer kapcsolódni érdekes emberhez, nem megy oda hozzá élőben, nem meri nyilvánosan megdicsérni másikat, pozitívan nyilatkozni, nehogy "azt higgyék, hogy nyal".Mindkét esetben csak az első lépés történt meg, felismerte az uram-bátyám rendszer problémáját, de még mindig ez alapján gondolkozik, nem vetkőzte le, és ezért befolyásolja a viselkedését. Ez azért káros, mert légüres teret hoz létre, a másik fél nem kapja meg a visszajelzést, hogy igenis jó, amit csinál, és érték. Ez pedig egy sorvadás, és nem lesz belőle kölcsönös növekedési folyamat, és főleg nem lesz igazi kapcsolódás. (Engem például nem izgat, mit gondol más, és mivel nem szeretem, ha a tehetségek körül légüres tér van, így nyilvánosan dicsérek írókat, gyakran más kiadók szerzőit is. Ha egy blogbejegyzésben valakinek a lelke is benne van, akkor, még ha nincs is mondanivalóm, vagy ezer dolgot csinálok párhuzamosan, legalább annyit odaírok, hogy tök jó volt. Kell, hogy az alkotók visszajelzést kapjanak, értékesnek érezzék a gondolataikat, különben elszivárog a motiváció.) 




A kapcsolatépítést össze szokták keverni a személyiségtípusokkal.
Az extrovertáltak közül rengetegen nem kapcsolatépítők, csak bizonytalan helyzetben dumálni és mosolyogni kezdenek evolúciósan, hogy ne egyék meg őket a kannibálok. Ezek azonban felszínes dolgok, nem jön létre belőle kapcsolatépítés, sőt, a kommunikációs képességek arra is kiválóak, hogy hülyét csináljanak magukból, vagy megsértsenek másokat, szóval ez nem mindig pozitív képesség. Aki közülük kapcsolatépítő, az tipikusan amcsi porszívóügynök életérzést kelt, aki hamis szívélyes mosolyokkal mászkál. Ha nagyon profi, akkor meg elnöki műkedvességgel közlekedik, és a kézfogásán is érezni, hogy mesterségesen szabályozza az erőkifejtést. Az introvertáltak bizonytalan helyzetben fának álcázzák magukat, hátha nem veszik észre őket a kannibálok. De valójában ők sem mentesek a kapcsolatépítési hajlamtól. Főleg a másikkal kettesben csinálják, akár élőben, akár neten át. Folyamatosan tükrözik az érzelmeket, mindennel egyetértenek, hízelegnek, de közben nem lehet tudni, mit gondolnak. Ez nehezebben felismerhető dolog, és nem nyilvános, épp ezért sokkal hatékonyabbak, mint az extrovertált kapcsolatépítők. Gyakran barátságnak hiszi a másik fél, és sokkal mélyebben sérül, amikor rájön, csak használták.
Kell-e kapcsolatépítés a művészeti közösségekben?A fiatal írók két dolgot hallanak gyakran: szükségük van az önmarketingre és a kapcsolatépítésre. A fogyási adatokon ugyanis meglátszik, ha valaki ignorálja az olvasókat, és nincs még Facebook oldala sem. Ha meg nincs valamilyen módon benne az irodalmi közegben, akkor nem adódnak fellépések, interjúk sem. A probléma az, hogy amit az "önmarketing" és a "kapcsolatépítés" fogalma alatt értenek, az nyomulás és protekciós rendszer. Nem csoda, hogy kellemetlen az egész, mind nekik, mind annak, aki nézi.
Amikor egy fiatal író kapcsolatépítésről kezd beszélni, mindig megkérdezem, hogy ugye, tudja, hogy a hasonló a hasonlót vonzza? Általában tudják, ez elég ősi lélektani dolog.Ám abba nem gondolnak bele, hogy aki tárgyként használ más embert, az egy az egyben be fogja vonzani azokat az embereket, akik őt akarják tárgyként használni. Komolyan akarunk olyan emberek között lenni, akik hátsó szándékból vannak velünk? A kapcsolatépítés egy pókháló, amit kicsit megrángatnak, máris szakad, épp ezért folyamatos energiát igényel a fenntartása. Az élet szerintem túl rövid, hogy olyan emberekkel beszélgessünk, akik nem érdekelnek. Ennél sokkal egyszerűbb a kapcsolódás. Ez olyan, mint egy acélrács, nem fog szakadni, mert iszonyú erős alapjai vannak, és igazából töredék energiát igényel.
Az ember társas lény, és nagyon-nagyon ősi igénye, hogy kapcsolódjon másokhoz. Megértsék, értékeljék, elfogadják  gondolatait, a saját egyediségét... Ha ez megtörténik, az hatalmas energiákat szabadít fel. A kezdő íróknak nem az a dolguk, hogy mások legyenek és pózokat vegyenek fel, ez szerintem nagyon erős tévút. Hanem az, hogy önmaguk legyenek, és ennek legyen egy külső lenyomata.Minél jobban önmaguk tudnak lenni, annál jobban bevonzzák azokat az embereket, akiket meg tudnak szólítani. Ehhez persze kell némi önismeret, hiszen, ha az ember nem tudja, hogy kicsoda ő maga, akkor marha nehezen tudja ezt kommunikálni.
Ott, ahol egy közösségben főleg valós kapcsolódások vannak, egyfajta nyugalom is van.Nem kell, hogy a dicséret kölcsönös legyen, a kutyát nem érdekli. Nem kell, hogy a szívesség kölcsönös legyen, inkább úgy működik, hogy bárki felé, akinek szüksége van rá. Ki lehet mondani az ellenvéleményt, nem érzi senki a "státuszát" fenyegetve tőle, és nincs retorzió sem. A legélesebb viták sem járnak kiközösítéssel, hanem a konfliktus fejleszti a nézőpontokat, új szempontokat ad. Ezek a közösségek nyitottak, bárki be tud csatlakozni, és pozitív a légkör. Ha valami aktivitást csinál az adott csapat, akkor nem kiszorítósdi megy más csoportok felé, hanem integráló szemlélet. Nem azért, mert jobb emberek, hanem mert tiszta a mentális környezet, kevesebb a rejtett elvárás. 
Rendben, ott állunk azzal, hogy nem akarunk kapcsolatot építeni. De mi jön ez után? Hogyan kell egészségesen kapcsolódni?Ez saját élményen keresztül tudom megmutatni, bár, persze, mindenkinek másféle útja lesz.  


Kapcsolódás olvasókhoz:Én főleg a szövegeimmel kapcsolódom, de van olyan író, aki a kedvességével, vagy egzotikus életével vagy a futás imádatával teszi, szóval nem csak szöveggel lehet kapcsolódni. Nem csetelek a bloggerekkel, akik írnak a könyvemről, nem is igazán ismerem őket. Simán csak próbálok minél jobb nyitásokat írni, és addig csiszolom a szöveget, amíg behúzom az olvasót. Ha nem tudom a dramaturgiával vagy a humorral behúzni, akkor ő nem az én olvasóm. Ezt is meg kell tanulni: ha szólunk valakihez, az egyben jár azzal, hogy nem szólhatunk mindenkihez. 
Volt egy novellista korszakom korábban, de amikor a kiadóhoz kerültem egy teljesen új közegbe léptem. Kezdetben egy évig novellák futottak a blogon, mit belinkelt a marketinges a kiadói oldalra. Meg kellett találni az alapvetően YA és felnőtt romantikus olvasók közül, akik megpróbálkoznának a sci-fivel. Ez nagyon nehéz menet volt, és nagyon kis lépésekben épült ki, le kellett bontani az előítéleteket. Majd a Calderon első pár fejezete is felkerült a netre, hogy ki tudjon alakulni egy érdeklődés, és csak utána jött ki a regény. Végig a szövegre épült minden.  Nem indult simán. Próbáltam külön tartani az írói és szerkesztő nevemet, de egy bloggerekkel teli terem előtt sikeresen elszólta magát a kolléga, úgyhogy pillanatok alatt kiderült, ki vagyok, és nyakamba kaptam egy csomó csalódott, nem túl jó indulatú pályázót. Onnét kezdve imádkoztam, hogy legalább a nyomdaköltséget visszahozza a könyv, ne bukjon be teljesen a kiadás. A szerkesztői munkát is megnehezítette, iszonyú nyomás alá helyezett. Ma már erősíti egymást a két szerep, de akkoriban nem tette.Az első regénynek be kellett volna hoznia az olvasókat a humorával, hogy a Scar, ami egy nehezebb téma, kijöhessen. Ez sem ment könnyen, nem volt elég elég olvasó induláskor, és pár irodalmi balhét is ki kellett kerülni, amit meg is tettem, viszont így láthatatlanná vált a sorozat, ami nyilván nem segítette a fogyást. Mindezt azért írom le, mert nem baj, ha egy indulás nehéz, sőt, ez a normális. Nem kell türelmetlennek lenni, vagy feladni. Egyszerűen írni kell tovább, és próbálni fejlődni, még jobbnak lenni. Mai napig a szövegen alapul a tevékenységem. Nem csináltattam műtermi fotókat, nem szoktam arcképpel kitenni bejegyzéseket, tévés fellépésekre elmenni, hogy ne én legyek előtérben, hanem a szereplők. Viszont igenis megnézek marketinges bejegyzéseket, videókat, hogy fejlődjek (mondjuk kevés időm van, hogy meg is csináljam, de jobb tudni, mire nem érek rá.)Most már egy közösségi hatás is megjelent a karakterek körül, mert mások humora és kreativitása is lelkesen kapcsolódik hozzájuk. A GF kezeli a Facebook oldalamat, mémeket készítenek, játékokat tartanak, az olvasók meg fanfic pályázatokat kérnek. Én meg a háttérben békésen írok.  

Kapcsolódás más szakmabelihez:Az igazi kapcsolódás pozíciótól függetlenül, bárki felé irányul, aki szimpatikus. Nem érdekből, hanem spontán módon, minden hátsó szándék és elvárás nélkül. Hasonló a hasonlót vonzza. Ez ezernyi dolog lehet, akár közös világnézet, vagy egy sportág szeretete, lovak szeretete, adott könyvek szeretete, vagy egy képesség, tulajdonság. A kapcsolódással semmilyen probléma nincs, ez a másik ember tiszteletén alapul, és nem kell félni tőle.  
Miközben írtam, belegondoltam, én kikkel kapcsolódom könnyen össze, és ennek milyen akaratlan hatása van:
A világboldogítókVannak, akiket marhára nem izgat pénz (csak legyen mit enni), nem izgat karrier (csak használhassák a képességeiket), nem érdekel szép lakás (csak legyen egy zug), nem izgat külső (csak legyen egészség). Viszont természetes módon a világ jobbításán dolgoznak. Ez nagyon sokféle módon mehet végbe, én is jó húsz éven át végeztem láthatatlan társadalmi munkákat. Páran úgy véljük, az élet nem egy számítógépes játék, ahol be kell gyűjteni a kincseket, pl párkapcsolat, lakás, karrier, hanem egy lelki fejlődési út, ahol az igazi megmérettetés a halál. Pillanatok alatt megtaláljuk egymást.Minden társadalmi rétegből akadnak ilyen emberek, a vezetők között is, csak ők gazdasági mellébeszélésekbe burkolják. Aki profi, az nem halat ad, hanem hálót.
 A rendszerben gondolkozókRendezvényekre, közös projektekbe sokszor ezek az emberek hívnak, mert könnyen dolgozunk együtt. Kevesen gondolkoznak rendszerben, és ennek is vannak különböző fokozatai, hogy mit és mennyit lát át valaki akár egy cégből, akár egy szervezésből, egy regényszerkesztésből, és tudja-e stabilan mozgatni, átformálni, netán a jövőt is beépíteni.Szokták tőlem kérdezni, mi a logika és a rendszerszint közt a különbség, de ezt nagyon nehéz elmagyarázni. Most viszont eszembe jutott egy zavarbaejtő írói pillanatom. Tavaly írtam egy novellát, ismerősök többen mondták, hogy világépítési hiba, hogy vannak lámpák benne. Alapszitu: globális felmelegedés, vízháborúk, országos áramellátás megszűnése, eltelik negyven év, és egy barlangrendszerben benne van a leírásban a lámpasor. Először egyáltalán nem értettem, mi bajuk van a lámpákkal, miért ne lenne? Majd kiderült, mind arra gondoltak, hogy ha megszűnik a gyártás és a kereskedelem, akkor nincs utánpótlás, és ki kéne dolgozni ezt. Logikus gondolat, igen. Ám nem rendszerszintű. Vajon miért? Egy kicsit gondolkozzunk, aztán elárulom :)
A kreatívok és a szakemberekNagyon szeretem, ahogy egy dal kialakul, vagy egy lábat megrajzolnak, vagy egy nyomtatott áramköri kártyát megterveznek. Imádok a kreatívokkal ilyenekről beszélgetni, részemről megrekedtem az oviban és a világ egy megismerésre váró csoda. Meg hát ki is simulok köztük. Én gyorsan gondolkozom, gyorsan beszélek, gyorsan cselekszem, így kicsit mindig szorongok normális emberek között, meg állandóan figyelek, hogy tapintatosan lelassuljak. A gyorsabb kreatívokkal viszont saját sebességen vagyunk, gátlástalanul asszociálgatunk, hadarunk, félmondatokban beszélgetünk, és  lubickolunk a hülye ötletekben. A jó szakembereket nemcsak a tudásukért szeretem, hanem mert a szakmai problémáink párhuzamosak, és egymás tapasztalata alkalmazható más területen. Meg hát közösen agybajt kapunk bizonyos dolgoktól, ilyenkor remek tippekkel gazdagodok a hullák eltüntetése kapcsán. 


Az őszintékAki nyíltan kimondja, amit gondol, az valójában bízik a másik emberben és a konfliktus jó kimenetelében. Bízik a világban is, hogy nem lesz retorzió, ha kimondja, amit gondol. (Míg aki passzív-agresszíven kommunikál, vagy fél kimondani a gondolatait, az ezt az ősbizalmat valahol elvesztette.) Aki igazán őszinte, az magával is az, épp ezért nagyon tiszta a mentális környezet körülöttük. (Az őszinteséget az ítélkezéssel szokták összekeverni, pedig aki ítélkezik, az gyakran nem őszinte önmagához, hanem kivetít, és lecsapja a másikra. Az ítélkezők másik fele egyszerűen hazudik, "én csak udvarias vagyok", hogy szimpatikus maradjon az illetőnek, majd a háta mögött kibeszéli. Ami ugyebár nem igazi udvariasság, mert annak gyökere a tapintat.) Mivel nem az emberek szavaira, hanem automatikusan a tetteire figyelek, ezért nagyon pihentető nyílt emberekkel lenni. Az őszinte visszajelzés amúgy céges környezetekben ritka, így a jó vezetők szemében nagy érték. Legyetek őszinték, és egész életetekben kiváló főnökeitek lesznek (...mert a többi fel sem vesz :P)
Egyszülős nagycsaládokA net csalóka dolog. Belőlem az elmúlt évtizedben csak az látszott, amikor évi pár tucat napon íróként vagy szerkesztőként felbukkantam. De sok száz napom szürreális problémákkal telt. Három gyereket neveltem fel egyedüli gondviselőként, iszonyatos felelősség alatt, elképesztően kemény időmenedzseléssel, egy fizetésből, vidéken, kocsi nélkül, távol középiskoláktól. Aki nem élte meg valaha is egy töredékét, annak fogalma sincs, mi a rögmagyar valóság. Ritkán beszéltem erről, mert ez egy férfi értékrendű társadalom. Ha azt mondom, egy belépti díjas rendezvényre nem megyek el ingyen előadni, akkor szakmailag sokkal jobban járok, ha arcoskodásnak veszik (férfiak között ez érték), mintha tudnák az okot. Aki viszont hasonló háttérrel rendelkezik, kimondatlanul is felismeri, hogy baj van, és elenged sértődés nélkül. Vagy épp felajánlja, segítsek bele az előszervezésbe juttatásért cserébe. Amúgy most ér véget ez a korszakom, a két nagy lassan saját lábra áll. Pont tűnődtem is, mi a fenét csinálnak az emberek szabadidejükben, már teljesen elszoktam attól, hogy van ilyen :)
Megvan már az égők titka?Ha nincs, nézzünk ki az ablakon. Házak és utcák...azaz lámpák mindenütt.Kétmillió háztartás van idehaza, mindegyikben öt-tizenöt égő. Van számtalan közintézmény, gyár, munkahely, mindegyiknél lámpatestek. Ötven méterenként közvilágítás minden településen. Jelzőlámpák. Milliónyi autó lámpája. Mennyi égő lehet? Ötvenmillió? Száz? Ha összeomlik az infrastruktúra, ezeket nem használják, lomok lesznek. Az égő túl speciális, nem lehet másra használni. Néhol a helyi áramellátást megoldják, és használnak belőle. Sok épület elpusztul harcokban, a ledöntött beton lámpaoszlopokból építeni fognak, a fémoszlopot beolvasztják, sok égőnél negyven év alatt elfáradt az anyag, de még így is irgalmatlanul sok izzó marad. Hőseinknek mozdulniuk sem kell érte, hiszen élelemért bárki hoz nekik. A rendszerszintű gondolkozás az, amikor a részekből automatikusan összeáll az egész.
Messziről a kapcsolódások mind protekciónak látszanak, egyszerűen, mert nem látni bele a háttérbe. Például az Aranymosást nem azért vezetem én, mert mázlista vagyok, és szép mosolyom miatt felvettek egy kiadóhoz. Hanem, mert a kiadóvezető rendszerben gondolkozik, és éveken át kereste a megfelelő embert és módszert a kéziratok feldolgozására. Találkozott irodalmárokkal, szerkesztőkkel, tucatnyi szakmában lévő emberrel, de nem érezte, hogy a dolog működni tudna. Én szintén rendszerben gondolkozom, és felismertem, hogy az irodalmi protekciós háló kialakulásának fő oka az erőforráshiány. Egy kiadóban könnyebb ajánlásra figyelni, mint feldolgozni több száz kéretlen írást. Egy irodalmi ügynökség létrehozásán gondolkoztam, és a tehetségalapú publikálás megoldásán képzéssel, mindennel. Ám láttam, anyagi erőforrás nélkül nem működik az indulás.Találkoztunk, és összekapcsolódtunk. Ám ha nem látom, hogy rendszerben gondolkozik, egy évvel később kedvesen továbbálltam volna. (Akkoriban épp fordulóponthoz ért egy másik szívügyem, az iskolapszichológusi hálózat oktatáshoz csatlakoztatása. A középiskolákba nagyon nem ártana az önismereti órákat bevezetni. ) 
Visszatérve a témára... A kapcsolódások nem protekciók, de annak látszanak. Viszont vannak olyan helyzetek, amikor semmilyen módon nem szabad, hogy annak látszódjon, hanem fontos a teljes egyenlőség és átláthatóság. Az uram-bátyám rendszerben nem tud kialakulni, csak az emberi tiszteleten alapuló kapcsolódásra épülő, nyitott közösségeknél az objektív szakmai értékelés, és független kiválasztási rendszer. A kapcsolódási szint fölött ugyanis van egy magasabb szint is, ez pedig egy általános értékrendszer. Vagyis amikről most beszéltem, még csak az út fele.
Ha fiatal író vagy, és ezt a marha hosszú bejegyzést végigolvastad, akkor a téma eléggé foglalkoztat. Önmarketing címen első lépésben az "ön" szót kéne megismerni, majd jöhet a "marketing" szó is :)
Ha tetszett a bejegyzés, ne itt lájkolgass, ez a pandákon sem szokott segíteni, hanem tegyél azért, hogy ne legyen légüres tér az alkotók körül. Írj három embernek, akinek jó gondolatai vannak, vagy tehetséges, és kommentelj nála. Ha véletlenül visszaírnak, akkor meg ne szaladj el a másik irányba.Ha pedig lehetőséged lesz, szólíts meg egy érdekes embert élőben. (Oké, ha introvertált vagy, elég ha rámosolyogsz. Kétszer. És ne én legyek, az nem ér.) Kapcsolódj, tiszta szívből, örömmel, mert kapcsolódni jó. A többi meg majd kialakul :)

Süttő Rita: A felfedezés

(Az írás a Vágymágusok fanfic pályázatra érkezett.) 
 Elgondolkodva néztem a kezemben tartott megsárgult, gyűrött papírt. Ahogy a színe is mutatta, nem a legfrissebb térkép alapján szemlélhettem az országot.-Egyértelműen nem megbízható ez az átkozott firkálmány - sziszegtem és dühösen lehuppantam a nedves hideg fűbe, hogy előhalásszam a sebtében elpakolt íróeszközeimet. Áthúztam a térképen ábrázolt tavat, majd szomorúan feltekintettem a borús égre.- Az ilyen felszínes munkák hátráltatnak leginkább - dünnyögtem epésen, de tudtam, hogy valójában én magam is erősen akadályozom a kutatásaimat. Csak önmagamat okolhatom, hogy egy sűrű erő közepén ülök a nedves fűben egy teljesen pontatlan térképpel. Tüzetesebben át kellett volna kutatnom a könyvtárat indulás előtt, de féltem, hogy atyám észrevesz és rájön eszeveszett tervemre. Nem nehezíthettem tovább a dolgát, hiszen így is egyre több gond nehezedik a vállára a kiszabott adózások végett. Emellett a gonosz pletykák is egyre több ráncot húztak az arcára. A tény, hogy 18 éves vagyok és még nem nősültem meg támadási pontként szolgált a többi nemesi család számára, hisz milyen az a nemesi család, ahol a pletykák szerint az örökös fiú egy szőlőcske.- Bolondok - dünnyögtem elgondolkodva, majd sóhajtva tanulmányoztam tovább a javításaimmal telerajzolt papírt. Három napja tartó utazásom során számtalanszor gyűrtem már össze a használhatatlan térképet azzal az elhatározással, hogy elhajítom, de minden egyes alkalommal atyám mérges hangja felhördült a fejemben és szavalni kezdett a papírra lerótt tudás értékéről. Atyám számtalan bogaras szokásom felett szemet hunyt már, de egy térkép elhajítását sosem bocsájtaná meg nekem, még akkor sem, ha egy hasztalan összefirkált térképről van szó. A gondolataimból a lovam türelmetlen toporgása riasztott ki. Hozzászoktam már Kant érzelmi megnyilvánulásaihoz. Édesanyám mindig úgy vélekedik vele kapcsolatban, hogy érzékeny lelkivilágú paripa. Véleményem szerint csak egy kényes grófkisasszony bújt a ménem bőrébe. Bocsánatkérően néztem fel Kantra, majd előhalásztam egy almát a táskámból és odadobtam neki. Kant lenézően végigmérte az elé gurult almát, majd prüszkölt egyet és fogai közé csípte. Megkönnyebbülten sóhajtottam, ugyanis ezzel Kant kegyesen engedélyezett még nekem öt percet. - Észak! - jelentettem ki, majd felpattantam és lesöpörtem a nadrágomra tapadt nedves fűszálakat. - Az észak ígéretesnek mutatkozik. Kant boldog nyerítéssel nyugtázta döntésemet. Elégedetten bólintottam majd felkapaszkodtam lovam éjfekete hátára. Észak felé irányítottam és vágtára bírtam. A nap hiánya miatt időérzékem teljesen elveszett. Nem tudtam volna megállapítani, hogy csak pár perce vagy már órák óta vágtázok fáradhatatlan lovammal a ködös erdőben. A táj néma csendjét egyedül Kant patájának tompa zaja törte meg. Ahogy észak irányába haladtunk a köd egyre jobban sűrűsödött. A nedves levegőtől teljesen átázott ingemet a szél hidegen nekipréselte a mellkasomnak. Egy kis idő múlva a tájékozódás is lehetetlenné vált, de ez nem jelentett gondot, hisz vakon megbíztam hűséges társamban. Gondolkodva szemléltem a természetellenesen hatalmas ködöt. Ha mágusok lennének a közelben a Kant már jelezte volna, hisz utálja a férfiak erőszakos mágiáját, de annak ellenére, hogy lassítani kezdett volna egyre gyorsabban vágtázott, mintha érezne valamit. A következő pillanatban lovam hatalmasat ugrott. Rémülten kapaszkodtam meg izmos nyakában. A látásomat erős fény vakította el, fülemet pedig hangos ricsaj csapta meg. Éreztem, ahogy lovam lelassít majd megáll. Félve nyitottam ki a szememet és a kezemmel próbáltam árnyékolni a szemembe sütő fényt. - A Földanyára! - kiáltottam majd leugrottam a nyeregből és lovam büszke nyerítése és topogása kíséretében ugrálni kezdtem. A fény, ami elvakított nem más volt, mint maga a nap. Évek óta nem láttam ilyen káprázatosan szép kék eget. Látásomat most nem a köd, hanem az örömkönnyek homályosították el. Amikor sikerült leküzdenem a kezdeti mámort boldogan ismertem fel, hogy az először ricsajnak vélt hang több száz madár éneke volt. Elszoktam már a madarak dalától, hiszen ahogyan a napfény, úgy a természet dala is hiányzott az életemből. Döbbenten vettem észre, hogy éles határként mögöttem falként tornyosul a köd. A természetellenes jelenség hosszan húzódott el az erdőben. Érdeklődve dugtam be a fejemet a ködbe. Halványan kirajzolódott az erdő, ahol Kantal átvágtattunk. - Felettébb érdekes - mondtam, majd kihúztam a fejem a falból és kisimítottam a nedves hajtincseimet az arcomból. – Gondolod, hogy a köd védi ezt a helyet? – néztem érdeklődve Kantra majd izgatottan kotorászni kezdtem a jegyzeteim után. Türelmetlen lökést éreztem a hátamon. – Jól van, Kant, értettem. Itt az ideje körbenézni.Nem bírtam betelni a gyönyörű erdő látványával, minden levélen apró lángként szikrázott a napfény. A távolban egy mező sejlett ki a fák ágai közül.  Izgatottan szaporább tempóra biztattam a lovamat. A mezőre kiérve vadvirágok százainak látványa fogadott. Sosem láttam még ilyen színes mezőt. A rét közepén egy tó vize tükrözte vissza az égszínkék eget.-Kant barátom, biztos vagyok benne, hogy a Földanya lábnyomában állunk.A tó partjára ügettem, majd leugrottam a nyeregből. Hagytam Kantot hadd legeljen és igyon szabadon, másképp amúgy sem hagyott volna nyugodni, én pedig leültem a tó partjára és előkaptam bőrkötéses könyvemet és a gyűrött térképet. A térképen bekarikáztam, körülbelül hol lehetünk, majd a könyvbe részletesen leírtam a felfedezésemet. - Ha lesznek itt szipolyok, minden feltevésem igaz - dünnyögtem magamban miközben befejeztem az időjárásról megállapított feljegyzéseimet. A napot szemlélve elmosolyodtam.- A Földanya igen is szívleli a szipolyokat. Boldogan dőltem hátra a meleg homokba, és lustán hagytam, hogy a nap felmelegítse a testemet teljesen és elfeledtesse velem a hideg nedves köd minden emlékét.
Kant ideges harapására riadtam fel. Bosszúsan megpróbáltam arrébb lökni a lovam fejét, de makacsan rángatni kezdte az ingemet. Szabad kezemmel fáradtan töröltem ki az álmot a szememből. A nap már nyugovóra tért, így nem csodáltam, hogy az érzékeny lelkivilágú lovam megunta a várakozást.-  Jól van már, kapsz almát mindjárt, te türelmetlen ló! Ekkor meghallottam azt, ami miatt Kant riasztott. Egy nő vérfagyasztó sikolya zengte be a mezőt. Riadtan pattantam fel a földről. Nem értettem, hogy nem riadtam fel a hangos kiáltásokra. Anyámnak igaza van, tényleg kezdek megsüketülni állapítottam meg.- Gyerünk Kant! - kiáltottam majd felkapaszkodtam a hátára. Lovam gondolkodás nélkül megugrott a kiáltások és a dulakodás irányába. Sötét volt, így újból teljes mértékben ráhagyatkoztam. Ahogy a zajok irányába közeledtünk, a körülöttünk lévő fák recsegtek, ropogtak, hangos nyögések kíséretében életre keltek és dühödten nyújtózkodtak a fények irányába. A mozgó nyöszörgő fák látványától elfogott a félelem.-Mágusok - suttogtam.Az erdő fái között fény szűrődött át. Kant egy pillanatra lelassított, a tűztől való félelme megingatta.Megint felsírt a női hang. Megrázta a fejét és újból nekiiramodott. Egyre közelebb értünk a fényekhez, és kiértünk egy apró falu utcájára. A falu teljesen felfordult. Mintha egy hadsereg vonult volna végig rajta. A háztetők égtek a föld nyöszörgött és ébredezett. Kant idegesen toporgott a kifordult utca köveken. Leugrottam a hátáról és berúgtam az első ház ajtaját, de teljesen üres volt. Kant továbbra is kint toporgott. A tűz látványa lebénította. Hallottam ahogy mögöttem idegesen felnyerít a lovam. Erőszakos és forró mágia hullám csapott meg, felállt tőle a hátamon a szőr. Kiléptem a lángoló épületből, majd visszavezettem az erdőbe a lovam.- Kant, maradj itt! – parancsoltam neki, bár nem voltam biztos benne, hogy valaha is hallgatna rám. Futásnak eredtem az utcán, próbáltam nem felborulni a kifordult köveken. Idegesen cikázott a tekintetem a házak között a sikoly forrását keresve. A főtérre érve három mágus katonába futottam. - Krash!Az egyik katona tűzzel támadott egy törékeny lányra. Ő rémülten felsikoltott de a tűz félútig se jutott el, mert egy erős széllöket elfújta. A lány egy szipoly állapítottam meg boldogan. Egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim a jegyzeteim irányába. Igazam volt, állapítottam meg diadal ittasan. - Undorító pióca! - ordított fel az egyik megtermett mágus amikor egy hatalmas földdarab vállon találta. Az egyik katona előre ugrott majd megragadta a lány hosszú szőke haját és a földre rántotta. A lány fájdalmasan felsírt. A hangra felbátorodott a másik két katona is és nevetve közelebb léptek a lányhoz. A hajánál fogva felhúzták a fejét, a lány erőtlenül próbálta megragadni a férfi kezét, de az fintorogva belerúgott.- Undorodom tőled - köpte a szavakat a mágus. Rémülten néztem a jelenetet. A könyvtárunk könyvei között olvastam már erőszakról, harcokról háborúkról, de testközelben látni teljesen más volt. Dübörgött a fülemben a vér és teljesen letaglózott a mágusok ereje. Lepergett előttem a családom történelme és arcon csapott az igazság, hogy milyen felelőtlenül és ostobán indultam útnak. Megrémített és ledermesztett. A lány világító kék szemei ekkor összetalálkoztak a rémült tekintetemmel. Döbbenten és rimánkodva nézett a szemembe.- Segíts! - tátogta némán.- Mégis ki segítene, te szipirtyó? Tán a Földanya, aki szerinted úgy imád? - gúnyosan nevettek a katonák. Éreztem ahogy a testem magától mozdul. Lassan a szám elé emeltem felmutatott ujjamat ezzel jelezve neki, hogy maradjon csöndben. Nesztelenül és óvatosan felvettem egy kifordult termetes követ a földről majd a katonák felé lopództam. Szerencsémre a katonák gúnyolódásának hangja elrejtette a lépéseim zaját. A könyveim között kellett volna maradnom állapítottam meg, majd tarkón vágtam a legközelebbi katonát. Az fájdalmasan feljajdult és összeesett. Társuk kiáltására a két katona megpördült. Amikor megláttak meghökkenésükben még a lány haját is elengedték. A lány abban a pillanatban előre rugaszkodott és megragadta a férfi bokáját. Ezzel egyidejűleg a társa rám támadt. Hátra estem és velőtrázó csattanással bevertem a fejem. Valamilyen meleg ragacsos folyadékot éreztem a tarkómon. Homályosan láttam, hogy a mágus, aki rám támadt, hátra repül. Kótyagosan a tarkómhoz nyúltam és megérintettem. A kezem az arcom elé emeltem. Vér, ragacsos vörös vér folyt végig a kezemen, majd elsötétült előttem a világ.
- Hahó! Kérlek mond, hogy nem haltál meg!Irtózatosan tompának éreztem magam, ezért nem lepődtem volna meg, ha halott lennék. Lassan megpróbáltam kinyitni a szemeimet. Elmosódottan egy arc jelent meg előttem és egy égszínkék szempár. Felemeltem a kezem és gyöngéden megérintettem a fölém hajoló lány puha arcát.- Ah, a Földanyára de aggódtam! Borzasztóan beverted a fejed – mondta elvörösödve, angyali hangon a lány. Ebbe a hangba bele tudnék szeretni állapítottam meg. Gyönyörű arcát aranyszőke haj keretezte. Arca sértetlen volt. Óvatosan néztem körbe, tekintetemmel a mágusokat kerestem, de egy ház kanapéján feküdtem. Lassan felültem, fejem fájdalmasan lüktetett. Megérintettem a tarkómat. Nem éreztem semmit. Végig simítottam a fejemen és a sebhelynek nyoma se volt, csak egy egészen apró puklit éreztem a fejemen. Nagyot dobbant a szívem. Meggyógyított, jöttem rá döbbenten.- Emlékszel valamire? - kérdezte aggódó tekintettel a lány.- Nem - hazudtam, és megköszörültem a torkom. - Semmire. A tónál voltam a lovammal…. hogy kerültem ide? – Most kivételesen édesanyám hangja szólalt meg fejemben hazugnak titulálva, remek. A lány szemében öröm csillant, majd óvatosan megszólalt.- Leestél a lovadról és csúnyán beverted a fejedet. A lakók találtak meg és elhoztak hozzám. Bár a lovad nem nagyon örült ennek - mondta nevetve.Kihagyott egy ritmust a szívem, lélegzetelállító mosolya volt. Ettől a mosolytól anyám dorgáló hangja is elhallgatott. Nehéz volt levenni róla a tekintetemet. Óvatosan kilestem a nyitott ablakon. Rezzenéstelen arccal próbáltam elrejteni döbbenetemet. Az utca úgy nézett ki mintha semmi sem történt volna. Lehet tényleg csak beképzelem? Fürkésző tekintettel néztem a lányra. Még mindig mosolygott és érdeklődve figyelt. Gyengéd szellő játszott a lány arany tincseivel. A szellő elért hozzám és magával hozta a lány melegségét és illatát. Nem, nem csak beképzelem.- Hogy hívnak? – kérdeztem a lányt.- Rozalinda - felelte mosolyogva.-Üdvözöllek, Rozalinda! Köszönöm az ápolást és a gondoskodó vendéglátást - mondtam, majd felálltam és finoman fejet hajtottam. – Az én nevem Szépvölgyi Alean, majd kézen csókoltam és felnéztem a bűbájosan vörös arcába.
(Kép: https://hu.pinterest.com/pin/66083294...)

Zámbó Ilona: Kapocs (fanfic)

(A történet a Vágymágusok fanfic pályázatra érkezett.)
Egész délelőtt vacakul ment a mágia gyakorlás. Lidéc is csak küszködött. Gyakran pillantott felém mintha kétségek között őrlődne. Egyszerre áradt belőle a gyanakvás és a bosszúság. Ras is élesen figyelte minden mozdulatunkat, de mégsem szólt semmit. Eddig úgy véltem Ras kedvel engem, de most felőle is valami furcsát éreztem. Egyre erősebben gyötört az a homályos balsejtelem, hogy rájött a titkomra.Gyakorlás után Ras rám és Lidércre mutatott. - A mai teljesítményetekkel kapcsolatban beszélnem kell veletek. Ez így nem mehet tovább. Jöjjetek velem - intett az erdő felé. - A többiek menjenek vissza a várba fordult a katonákhoz.
A fák gyanakodva figyeltek bennünket. Halkan súgtam. Szeress. A szellőcském játékosan körbe ölelt. Ras rám pillantott, de szó nélkül ment tovább. Egy tisztáson álltunk meg. - Üljetek le. Szinte ösztönösen egymástól távol, de körben ültünk le. Ras szinte elégedetten bólintott. - Itt most senki sem hallhat minket. Némasági varázslatot kell alkalmaznom. Szépvölgyi nyugtasd meg a fákat. Nem így szokott szólítani, gondoltam. Lidérc értetlenül pillantott rám. De én a földre tenyereltem és koncentráltam, szeress. Szeress! A fák szinte oltalmazón zártak körbe minket, és a szellőm az én bolondos szellőm Lidérc felé lökdösött, de ellenálltam neki. Nyugi, kérleltem. Ras beszélni kezdett. - Lidérc tudom miért vagy zaklatott, de ezt most hallanod kell. Az elmúlt napokban a könyvtárban kutattam. A szipolyokról kerestem feljegyzéseket, mert úgy éreztem amit tanultam, amit mondanak nem teljesen igaz. Sok könyvet titkosítottak vagy égettek el értelmetlenül. Mégsem volt eredménytelen a keresés. Az ősz öreg könyvtáros még emlékezett egy legendára.Lidérc közbe akart szólni, de Ras leintette. - Ne szakíts félbe! Most ezt fontos tudnod, és azután ítélj úgy, ahogy jónak látod. Réges-régen a női mágusok ugyanúgy a tűztől kapták az erejüket mint a férfi mágusok. Ők voltak a gyógyítók, de akadt közöttük harci mágus is. Ha egy női mágus és egy férfi mágus az érzelmek és a mágia összekötött, akkor a mágiájuk átalakult és onnantól kezdve képesek voltak használni az ős mágiát és legyőzhetetlenekké váltak. Ennek az idilli állapotnak a hatalmi harcok vetettek véget. Egy ilyen páros felkeltette az uralkodó mágusának a féltékenységét. Merénylőket fogadott fel, akik álmában megölték a férfit. A nő pedig fájdalmában és dühében elszívta erejüket és bosszúból átkot bocsátott a világra, majd meghalt. Ezután minden női mágus szipoly lett. Mindeközben valahogy, valahonnan életre kelt egy legenda egy valamikor megszülető szipolyról aki majd minden vész ellenére beleszeret egy mágusba. Összekapcsolódik a mágiájuk és képesek lesznek együtt az ősmágiát használni. Ha ők ketten képesek lesznek legyőzni a lelkükben élő keserűséget és haragot akkor együtt helyre állítják a világ rendjét. A női varázstudók többé nem lesznek szipolyok. Ha elbuknak elpusztul a világ.
Lidérc dühösen kiáltott fel. - A szipolyok megátalkodott gyilkosok! Különben is hol találunk egy szerelmes szipolyt?- Ott ül melletted.Egyszerre ugrottam fel Lidérccel.- Üljetek le! - szólt ránk Ras. Lidérc szinte a földre rogyott, de én makacsul állva maradtam. Ras rám mosolygott. - Még sohasem hazudtál. Most talán megcáfolsz Szépvölgyi Rianna? Hallgattam.Lidérc dühösen kifakadt. - Hogy hogy nem hazudott?!- Sohasem állította hogy ő Roan, és amikor színt kellet volna vallani mindig kitért valami frappáns válasszal.- Hagyta azt hinnünk…- Miért? Te talán megmondtad volna? Különben is te most, épp most mit csinálsz? Álcázod magad, vagy tévedek?- Ha nem tenném, már halott lennék!- Ő is, vele pusztulna a családja és a birtokaik is.Ras felém fordult. - Tudom megpróbáltad helyre hozni a tévedésem, de én mindig megakadályoztam a cserét. Tegnap már sejtettem mi a gond, igyekeztem alkalmat adni neked, de az a pipogya öcséd nem volt képes helyet cserélni veled. Nem tudom hálás legyek e érte vagy dühös. Ti ketten vagy megmentitek, vagy porig romboljátok a világunkat.Az agyamban őrülten kergették egymást a gondolatok. Ha most felad ő is vérbálba kerül.- Mit akar tenni? - kérdeztem.- Legszívesebben rákényszeríteném az öcsédet, hogy foglalja el a helyét a csapatban, téged meg visszaküldenélek a völgyedbe, minél távolabb mindenkitől. De nélküled hogy ébresztem fel Lidérc mágiáját?- Csak olyan helyzetbe kell hozni amiben félti a szeretteit.- Gonosz vagy!- Inkább tényszerű.- Fejezzétek be! Mindketten pont ekkor ébresztitek fel a mágiátokat. Rianna ösztönösen védelmez mindenkit, még ha szíve szerint veszni hagyná is némelyikünket. Te Lidérc ha az anyádról van szó fenekestől felfordítanád a világot. Tudom ma azért nem tudtál koncentrálni mert azt hitted, hogy valami érthetetlen okból vonzódsz egy szőlőcskéhez. Nos az ösztöneiddel nincs semmi baj. Rianna nő, bár a sors arra kényszerítette, hogy öccse helyett ő végezze a férfi munkát, de ettől még nő maradt, és a mágiája is női mágia, a szív mágiája.
Nem sűrűn esett meg velem hogy nem jutott eszembe semmi elterelő mondat, de most nem tudtam mit mondani. Ras pontosan fogalmazta meg a tényeket. Bármit mondanék is csak rontanék az amúgy is ingatag helyzetemen. Lidérc dühösen meredt rám.- Becsaptál!- Csak annyira mint te engem!- Nem kell hogy a tanácsadóm legyél! Majd találok valaki mást. Ras küldd haza! Úgy döntöttem, alkalmatlan a csapatba.- Biztos vagy ebben?- Igen.- Rendben van. Kívánod a világ tudtára adni, hogy ki ő?- Nem. Megmentette az életemet. Cserébe az életét adom vissza. Az ő dolga hogy hogy él vele.
Ras hozzám fordult. - Reggel visszakísérnek atyádhoz. Állj készen.Rájuk néztem. - Köszönöm. Fogalmam sincs miért de a sírás fojtogatott. Pedig örülnöm kellett volna. Így a lelepleződés veszélye nélkül haza térhetek. Mégis mi a bajom?Szótlanul mentünk vissza a várba. Ras közölte a hazaküldésem. A csapat vegyes érzelmekkel fogadta a bejelentést. Volt aki szánakozva nézett rám, volt aki elégedett vigyorral, vagy irigykedve. Nem foglalkoztam egyikkel sem. Délután összecsomagoltam a holmimat, és elbúcsúztam Fola asszonyságtól, a lányoktól és a vártól. Reggel, reggel elmegyek. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Egyszerre szerettem volna menni és maradni. Szerettem volna a mágiámról tanulni. Szerettem volna, igen, szerettem volna Lidérc közelében maradni. Egyszerre vonzott és taszított a lehetőség. Mi ez már? Elég! Nem volt még bennem soha ennyi ellentétes érzés! Itt tiszta fej kell. Elővettem a furulyám és a dallamba öntöttem minden érzést. Mindaddig fújtam míg végre megnyugodtam. Csend lett bennem. Üres néma csend. Eljött a vacsora idő, de most nem voltam éhes, kedvem sem volt lemenni, így a szobámban maradtam. Lefeküdni készültem mikor furcsa zajra lettem figyelmes. Rohanás, kiabálás. Gyógyítót keresnek! Kirohantam a szobából. Lidérc! Jutott először az eszembe. Felszaladtam a lépcsőn. Az ajtaja előtt katonák álltak, de szó nélkül engedtek át. Jól sejtettem. Lidérc véresen feküdt az ágyon. Hozzá szaladtam. - Él ugye él még - szakadt fel belőlem a vágy.Hála az égnek még itt van de nincs túl sok időm. A kezem a sebet kereste. A mágiám már áradt is felé. A mellkasát teljesen átütötte egy kard. Túl sok vért vesztett. Éreztem, ez már meghaladja az erőm, mégsem hagytam abba a gyógyítást. Megszédültem és mellé hanyatlottam. Egy erős kar ragadott meg, de egy hang megállította. - Engedd el! - ismertem még fel Ras hangját, mielőtt jótékony ájulásba merültem. Úgy hajnal tájban tértem magamhoz. Lidérc karját éreztem a vállamon. Megint visszanyertem az erőm. Aggódva néztem Lidércre de elégedetten szuszogott. Óvatosan kibújtam a karja alól. Ras megnyugtató hangját hallottam. - Neki nem tudsz ártani. Van annyi erőd, hogy elmenj a városba ?- Igen. - Kapitány! - szólt ki az ajtón. - Egy katonával kísérje a szobájához a Szépvölgyi gyereket. Szedjék fel a holmiját, és még négy emberrel kísérjék az apjához. Az életükkel felelnek az életéért.
A szobámhoz érve szétdúlva találtam a csomagomat. - Mi a csodát kerestek, nem a gazdagságáról híres a családom! A kapitány tűnődve nézett szét. - Ha rám hallgatsz tartasz egy méreg vizsgálatot. Legfőképp a furulyádat nem veszed a szádba egy alapos tisztítás nélkül. - Egy zsebkendőt nyújtott felém. - Ezzel szedd össze a cuccod és induljunk. A lovaknál egy málhás ló is állt. - Erre semmi szükség. Nincs ennyi csomagom! - Dehogynem - szaladt hozzám Fola asszonyság, egy karéj kenyeret és sajtot nyomott a kezembe. - Lidérc úrfi a lelkemre kötötte, hogy a könyveid mindenképp vidd magaddal. Már mind felpakoltuk. Jó utat.
(kép: https://hu.pinterest.com/pin/75773070...)

Könyvheti hír: kész a Vágymágusok folytatása

Itt a Könyvhét, és bár most elmarad a könyves forgatag, az olvasóknak mégis van egy jó hírem. Elkészült a Vágymágusok trilógia második kötete, A két herceg.
mertolvasnimindigjo Insta képeAz első kötetben Rianna grófkisasszony, aki titokban szipoly, békésen éldegél tudós apjával és zenész ikeröccsével egy eldugott völgyben, ahol a természet érzőn él és könnyedén öl. Ám egy napon sorozótiszt jön, és tévedésből a fiúruhás Riát viszi el kiképzésre. Az érkező Kartal hercegnek szedik össze a csapatot, ám valakinek ez nem tetszik, és az életükre tör. Ria próbál életben maradni, és mást is életben tartani, miközben a mágiája zavarba hozza a fiúkat. Persze, Kartal is megjön, hogy a helyzet még jobban romoljon.Aki nem ismeri a sztorit, itt beleolvashat.
Nagyon szerettem a második kötetet, a A két herceget írni. (Itt meséltem is a lezárás életérzéséről.)De miről is szól a mostani történet?
Az elsőben a vígjátéki elemek keveredtek egy kis krimivel. A mostaniban viszont nem külső ellenség a fontos, hanem a belső. Kissé lélektanibb lesz ez a kötet, mert Riának és Kartalnak meg kell küzdenie önmagával, a félelmeikkel és a vágyaikkal. Hol segítik a egymást, hol fordul a helyzet, és a másikra vadásznak.
Közben hazaér a sereg, vele Erdon herceg és Delon, az éles elméjű, elegáns gyógyító. Apránként kiderül, hogy a háború súlyosabb, mint a köznép hiszi, Vulkántorok népét kiirtás fenyegeti. De mit titkol a vezetőség? Miről hallgatnak olyan mélyen a katonák? Ria észveszejtően kíváncsi, márpedig ha ő egyszer titkot szimatol valahol... A történetbe lelkesen beleszól az élő természet is, ami Ria szerint nem emberi módon "gondolkozik", hanem mindössze két dolog foglalkoztatja: a szerelmezés és az ölés. Bár Ria egyiknek sem örül igazán... :)
A mostani regény százezer leütéssel hosszabb lett, Ria felfedezi a mágiarendszer egy részét, sőt egy királyi bálon is megfordul. Figyeltem, hogy ne szaladjon meg a tollam, és a young adult keretén belül maradjunk a katonai részek kapcsán. Majd lehet, Ras parancsnok és Mort szemszögéből írok pár harci novellát kiegészítésnek azoknak, akiket a világ eme oldala érdekel.Próbáltam a vágymágia kapcsán is jó kislány lenni :)Az olvasók közül volt, aki erotikusnak tartotta az első kötetet (szerintem messze volt tőle), mindenesetre a második kötetnél is óvatosan bántam a tollal (még ez is messze van), de akinek sok volt az első, annak sok lesz ez is, mert a mágia belső törvényszerűsége egyes helyzetekben meg fogja követelni az aktivitást. Jaj, de szépen mondtam, ugye? :) A Vörös pöttyös sorozat 16+ kategóriában maradunk, szóval nem lesz vészes, én legalábbis nevettem, amikor írtam :)
A két herceg várhatóan ősszel kerül a könyvespolcokra.
E héten lenne a Könyvhét, ennek alkalmából vasárnap figyeljétek a Facebook falamat, mert villámjátékkal On Sai kötetet lehet nyerni.
A Könyvhét alatt a kiadó 21%-os akciót hirdet minden könyvre, az On Sai mesekönyvre, írós könyvre és regényekre is. Itt megtaláljátok ezeket.Illetve minden nap más könyvek lesznek a 9+1 akcióban is:

Tóth Mici: Majd meglátod (fanfic)

(A történet a Vágymágusok fanfic pályázatra érkezett.)


- Hozzám jössz feleségül?- Igen! - kiáltottam, és tíz évem minden szeleburdi kecsességével Roan tenyerébe helyeztem a kezem.Alighogy véget ért a játék, én máris követeltem a következőt:- Akkor most én leszek a királyfi, te meg… te leszel a hercegnő! - hiába törtem a fejem, nem tudtam semmi érdekes szerepet kitalálni neki úgy, ha mindketten fiúk lettünk volna.- Én márpedig nem leszek lány!- Igazságtalan vagy! Nem lehetek mindig én a hercegnő, aki csak várja a lovagját! Néha én is szeretnék harcolni!- Lehetsz megint te a hétfejű sárkány - mondta engedékenyen az öcsém, de láttam a szemén, hogy gúnyolódik.Na, majd adok én neked sárkányt!- Nyavalyát! Mindig te vagy a jó! Most igenis én leszek a királyfi, és te a hétfejű sárkány meg az északi fejedelem! - nem tudtam, az ellenségnek vajon királya vagy fejedelme van, de jól hangzott.Közben az öcsém valamit nagyon mutogatott, de nem törődtem vele. Egyszer igenis én leszek a hős!- Én majd levágom két fejedet, aztán te ketté töröd a kardomat, de akkor...- Sssssss! - tette a szája elé kezét Roan.Erre már csendben maradtam, valóban úgy hangzott, mint egy igazi sárkány. Ha nem vágott volna olyan ijedt arcot, azt hittem volna, máris játszunk.- Jönnek!- Kicsodák?- Honnan tudjam?! - torkolt le Roan, és kinézett az útra. - Nem hallod?Füleltem. Először nem hallottam semmit. Csak a köd gomolygott egyre sűrűbben. Aztán egy horkantást sodort felénk a szél. Megborzongtam. Észre sem vettem, mikor hűlt le ennyire a levegő. Most már én is hallottam, ahogy lovak lépkednek óvatosan az őszi avaron.- Kik lehetnek? - kérdeztem ismét.- Nem mindegy? Nem találhatnak itt téged!Az ijedtség egy szempillantás alatt elpárolgott belőle. Határozottan megfogta a kezem, és a közeli szederbokor mögé húzott.- Te maradj itt! - ahogy nagy komolyan rám meresztette a szemét, egészen olyan volt, mint apánk. - Én majd lemegyek az úthoz, és elkísérem őket a kastélyba! Bizonyára hozzánk jöttek!Csak bólogatni mertem. Már ilyen fiatalon is tudtam, hogy egy tízéves hercegkisasszony nem kóborol az erdőben, főleg nem a Gyilkos völgyben. Ha itt meglátnak, az nagyon nagyon nagy bajt jelentene a családra nézve.- És mit mondasz majd nekik, miért van két pónid?- Majd azt mondom, az egyik parasztfiúval jöttem ki katonásat játszani, de visszaküldtem… mert…  - Vahúrért, a Lenkéék kutyájáért! - büszke voltam magamra, hogy nekem jutott eszembe a megoldás, miért kellett ló nélkül mennie Lenke bátyjának. Vahúr ugyanis rettenetesen félt a lovaktól.- Igen, ez jó lesz! Ne aggódj, ha majd megérkeztünk a kastélyba, szólok anyának, ő majd eljön érted, csak várj itt!Azzal el is indult az érkező vendégek fogadására. Mégiscsak Roan vigyáz rám. De csak azért, mert ő született fiúnak! Puffogtam magamban. Biztos majd elhenceg azzal a pár trükkel, amit tud a szikrákkal! Bezzeg, ha én lennék ott! Olyan levéltáncot kérnék a széltől, amilyent még nem láttak! De azért aggódva lestem ki az indák közül, féltettem az öcsémet.Rövidesen felbukkantak az idegenek. Rengeteg ló, nemesek és a szolgáik ültek rajtuk. Nagyon gazdagok lehettek, mert még a hátasok szerszáma is illett a rajtuk utazó nemesek ruhájához. Volt köztük egy királykék alapon bonyolult ezüst virág- vagy sárkánymintás, nem tudtam eldönteni.Óvatosan meresztettem a szemem, mígnem az egyik lovas felém pillantott. Megrettentem, és villámgyorsan behúzódtam a szederbokor mögé, amivel valószínűleg jó nagy zajt csaptam, de szerencsére elnyomta a lovak zihálása. Nekik sem tetszett az ellenséges erdő.Levegőt venni is alig mertem, ahogy ott feküdtem a bokor tövében. Az öcsém hangját hozta a szél, de hogy mit mondott, nem tudtam kivenni. A fülemben dobolt a vér, iszonyúan féltem, hogy felfedeznek, és itt helyben megölnek bennünket. A nemesek felnevettek. Aztán megint hallottam Roant, és éreztem a mágia apró villanását. A Tűzisten szerelmére, menjetek már innen! A szél óvón körbeölelt, miközben a lovasok újra elindultak. Lassan távolodtak, és oszladozni kezdett a köd, mintha már nem lenne oka dühösnek lenni. Éreztem, ahogy az erdő elcsitul. Csend volt. A nap aranyló fénye végigszántott a vörös faleveleken, és alig tenyérnyire az orromtól megrezdült egy pókháló. Hiába füleltem, már messze jártak a látogatók.Ahogy óvatosan feltápászkodtam, végre ráébredtem, mitől volt mégis furcsa az erdő. Semmi nesz nem hallatszott. Nem csiviteltek madarak, nem ugrándoztak nyulak vagy őzek a fák közt, és a sárguló lombokat sem suhogtatta a szél. Mintha az egész erdő feszülten várakozott volna. Figyelt. Csak azt nem értettem, miért. Hiszen már elmúlt a veszély. Vigyázva megsimogattam a nagy tölgyfát, és anyára gondoltam, aki pár kedves szóval meg tudta nyugtatni a természetet.- Jól vagyok, ne aggódj! - súgtam a tölgynek. - Nem fognak bántani, csak utazók, ne félj, estére már itt sem lesznek!Érintésemre lassacskán felengedett, és megrázta leveleit. Elmosolyodtam. Az öcsémre gondoltam, és arra, hogy ő szabadon büszkélkedhet a varázstudásával.Egyszer majd én is olyan erős és híres mágus leszek, mint a férfiak!

Gondolatok: Amikor kikerül az utolsó pont

Kész a Vágymágusok folytatása. Vannak pontok, melyek mögött egy egész regény áll. Nagyon különös érzés kitenni ezt a pontot, van egyfajta megkönnyebbülés benne. A regények közepén mindig van egy holtpontom, ami mély sötétség, és úgy érzem, soha nem lépek ki belőle. Évek rutinja megtanított rá, hogy ilyenkor húzzak elő egy papírt, és írjam le fejezetenként, hogy mi történt eddig. Soha nem jegyzetelek, a háttérvilágot és a szereplők sorsát mindig fejben tartom, egyszerűen túl bonyolult lenne leírni, hiszen mindről jóval több képem van, mint amennyi később a lapokra kerül. Ez az egyetlen jegyzet, amit elkészítek, egy utólagos térkép, hogy lássam, milyen utat jártak be eddig a szereplők, és emlékezzek az eredeti tervekre, majd megértsem, hol tértem el tőle, és milyen út vezet előre.

Amikor átlendülök a holtponton, utána újra a normál tempójú írás jön. Ám a regények végére felgyorsul az írás, képtelenül sok időt töltök a gép mellett, ebből csak a külső kötelességek zökkentenek ki. De nem olvasok könyveket, nem nézek filmeket, a világom beszűkül a történetre és nem csinálok semmi mást már, csak hűséges krónikásként loholok a szereplők után. Olyan érzés, mint ha már nem bírnának várni, valósággá akarnának válni. Mintha egy dimenzióban léteznénk, beszippant a világuk, megszűnnek az énhatárok köztük és köztem.
Párhuzamosan egyszerre írok előre, és hátrafelé. Módosítok, összeillesztek, kerek egésszé teszem a történetet. A kreatív teremtő alkotás mellett ez egyfajta iparosmunka, az élek lecsiszolása, az illesztékek megerősítése. Épp ezért, amikor kikerül az utolsó pont, már valahol utálom is a regényt. Annyi, de annyi átolvasás, álmos hajnal, fáradt este, esős és napsütötte nap van benne, hogy látni sem akarom többet. Muszáj kilépnem a valóságba, visszatérnem a saját világomba.
Most még abban a pillanatban vagyok, hogy fél lábam itt, a másik fele ott. Tudom, amint bezárul a kapu, lelkileg is kilépek. Néhány hét múlva pedig már a történet intenzitása is halványulni fog. Mire megjelenik a könyv, addigra pedig már új utakon járok, új vidékeken, más szereplőkkel. És jönnek a mulatságos percek, amikor a könyvbemutató előtt már nem emlékszem a szél ízére, Rianna nevetésére, Lidérc dühére, hanem újra elő kell vennem, és elolvasni. Belépni újra azon a kapun -- immáron látogatóként --, amit teremtőként már lezártam.
Van az utolsó pontnak egyfajta véglegessége. Nekem a könyveim nem a gyerekeim, soha nem értettem ezt a hasonlatot. Inkább távoli tájak, ahol jártam, és a szereplők barátok, akiket megismertem, és megtiszteltek azzal, hogy az életükről mesélhettem.. Amikor a regények nyomtatásba kerülnek, ijesztően véglegesek lesznek, már nem lehet a szavakon változtatni, új dolgokat hozzámesélni. Az utolsó pont mindörökké a helyén marad.Ám aztán a történetek útnak indulnak, mások elméjében megvalósulnak. Az olvasók hozzáálmodják a saját gondolataikat, belelátják az érzéseiket, formálják a történetet kedvükre. És így, olvasókkal együtt újra megnyílik a történet, és megint élő lesz minden világ.
Ezen tűnődtem ma, és gondoltam, elmesélem :)Ha már kiléptem az ajtón, elárulom az is, miről szól A két herceg :)

Bakay Réka: Az ösvény (fanfic)

(A történet a Vágymágusok fanfic pályázatra érkezett.)



Sikerült a kiképzés utolsó feladatát véghez vinnem. Ha nem lett volna az a kis ballépés a tűzzel és Mort nadrágjával, akkor tökéletes lett volna. Elmosolyodtam az emlékezetes pillanaton.Igazából nem bántam, hogy beválogattak a herceg testőrségébe, mint hivatalos gyógyítót. Zahert, Mortot, és a tűzmágiában jeleskedő – normális, vagyis rajtam kívül minden - mágust a herceg közvetlen védelmi vonalává avanzsálták.Ők most a herceg személyes testőrségeként Lidérc - mert nekem Ő örökre Lidérc marad - haditanácsát lankadatlan éberséggel felügyelték. A Nagysátor nyolc vas cölöpje szolgált posztjukként.Nekem is kint kellett malmoznom, így egy kisebb társaság mellé ültem le, akik vidáman falatozták a sonkából, sajtból és kenyérből álló ebédjüket. Engem is megkínáltak. A tőlük kapott ételt majszolva a felállított táboron legeltettem a szemem, figyeltem a szorgoskodó mágusokat. Voltak, akik fákat gyűjtöttek az esti tűzhöz, mások már a vacsorát készítették elő, néhányan pedig őrségben járőröztek a rét körül, el-eltűnve a fenyőfák árnyai között.A sok ember fölött kiszúrtam Ras parancsnokot, amint egy nagyobb rönkön egyensúlyozva épp utasításokat osztogatott. Egyszer csak megéreztem a rajtam megakadó szemét, így elvörösödve fordultam odébb. A tájat kezdtem fürkészni, az ösvényt, ami a felhők takarta hegyek felé kígyózott a messzeségig, az örökzöld fákat és az egyre gyérebb füvet, amint meghajoltak a fejedelmien süvítő szél akarata alatt. Az én kis pajkos szellőm izgatottan végigsimított, majd követte az utat, mintha meginvitálna egy közös kalandra.- Roan! – zökkentett ki egy éles hang hirtelen az álmodozásból.Rendezve arcvonásaimat felpillantottam az illetőre. Lidérc szemei sötéten csillogtak, homlokát teljesen összeráncolta. Testem minden porcikájával éreztem a belőle kitörni vágyó vad mágiát.- Mi történt? – pattantam fel aggodalmasan.- Találtunk egy csapat embert nem messze innen. Nem akarták megadni magukat, így szikrákat kaptak a képükbe. – Azokat a gyönyörű ajkait úgy összeszorította, hogy alig értettem mit mond. – A vezetőjük megsebesült, de ki akarom kérdezni. Gyere, erre van!Megragadott és futólépésben szlalomoztunk a dolgukra igyekvő mágusok között. - Miért? – csak ennyit voltam képes kinyögni, miközben az oldalamat fogtam, ahova a levegőm álnok módon beszorult.- Á, semmiért – mondta gúnyosan – csak a bátyám seregének egyenruhájában páváskodtak.*A pórul járt ember Ras parancsnok sátrában feküdt. Elég rosszul festett, legalább négy mágus kaphatta telibe. Ami a lyukas rongyait illeti, csupa korom volt, erős füstszag és leégett szőrszag lengte körül.Gyorsan leguggoltam ájult teste mellé, és végigsimítottam remegő kezem megperzselt arcán. Miközben szabadjára engedtem növekvő női mágiám kígyózó áramlásait, melyek rögtön helyretették, kicsúszott egy finom papírlap vastag, de mostanra eléggé jól szellőző kabátja alól.Lidérc keselyű módjára rögtön lecsapott rá, vetett rá egy pillantást. Először lefagyva meredt a kezében tartott lapra, majd pofozgatni kezdte szegény embert. Mikor öntudatlanul feküdt tovább, egy vödör vizet keríttetett valahonnan. A hidegzuhanyra hirtelen felpattant a húsz esztendőnél nem idősebb fiú szeme. Fókuszálni próbált, amit én nem tanácsoltam volna neki, mert Lidérc alaphangulata is veszélyeket rejt magában, hát még felpaprikázva.- Hova vezet ez a térkép? – kérdezte lassan, még fékezve indulatát.A fiú dacos hangot ütött meg.- Ahhoz, aki nem akarja, hogy megtalálják– vetette oda flegmán.- Egy kicsit világosabban, ha nem akarsz pár törött bordát! – Lidérc szinte izzott, ahogy beszélt.Az egyenruhás sóhajtott.- Hát, rendben. A keresett, és nagyon veszélyes, tékozló kisfiúhoz vezet. Elvileg egy herceg, de…Lidérc nem habozott, csizmája sarka egyenesen a fiú mellkasát vette célba.- Na, ide figyelj, te kis ficsúr! Találkoztam már szökni próbáló mágusokkal, igazi bűnözőkkel, robbantottam kalózhajókat, egy gondolatnyi habozás nélkül. Most újra kérdezem, hova a szipolylakta pokolba vezet? – tüzelő kérdésénél csak a lángban égő keze volt rémisztőbb.A fiú rémületében összerezzent, és elhúzódott a veszélyforrástól. Mint az özönvíz, úgy ömlöttek belőle a szavak. Habogott össze-vissza megsérült mágusok százairól, a gyógyítók ritkaságáról, és valami csodatévő félőrültről, aki utálja a mágusokat és minden idejét a szabad ég alatt tölti.Mindenki figyelmesen hallgatta, közben a gondolataim egymást kergették, mint a hiperaktív őzgidák.Mégis ki utálná a mágusokat? Gyümölcsoltással segítették a rászorulókat, az északi fronton küzdöttek, csak azért, hogy minden Vulkántorokban élőnek jobb életet tudjanak biztosítani.Miért szereti annyira a természetet, hogy minden idejét ott tölti? Talán a szél előtte is illegeti magát, mint előttem? Ezen a gondolaton elmosolyodtam, aztán mintha villám csapott volna belém, úgy ért a felismerés.A Földanyára! Sóbálvánnyá meredve latolgattam az esélyt, vajon ő is lehet-e olyan, mint én. Közbevágtam a fiú értelmetlenné vált locsogásába, aki épp valamilyen kövekről magyarázott. Biztos elnéztem valamit gyógyítás közben, hogy így megzápult szegény agya.- Ez az illető nő? – barátságos kérdésemre értetlen szemek fordultak felém. Álltam a szemkontaktust, bár a hideg ezer hangyaként járkált a testemen.A fiú lelkesen bólogatott.- Ez fontos lett volna? – majd tovább magyarázott, hogy szerinte mindegy, hogy az a bizonyos személy nő vagy férfi, felőle akár gyógyfüvekkel bohóckodó kisgyermek is lehet, csak segítsen.Eltökéltem, hogy megkeresem azt az embert, akár szipoly, akár nem. Ha egy kis esély van rá, hogy az, akinek gondolom, akkor nekem is segíthet Lidérc húgának ügyében. Nemsokára megszületik, és el kell döntenem, hogy kicseréljem az újszülöttet vagy sem?Csak egy apró akadály volt. Tudtam, hogy egyedül nem fog menni. Segítséget kellett szereznem.*Nagy ügyesség kellett, hogy ellopakodjak a hercegre vigyázó őrség mellett, főleg telihold idején, amikor az igéző Hold csak úgy ontotta magából a fényt.Csendben odaosontam az ágyához, majd egy pillanatig csak bámultam, ahogy a fény kirajzolja izmos teste körvonalait.- Lidérc, kelj fel! – suttogtam halkan. Óvatosan megböktem a fedetlenül hagyott vállát.Kár volt, képtelen voltam felemelni a kezemet izmos karjáról, így végül körkörösen simogatni kezdtem. Kiszáradt a szám.- Lidérc? - Mmmm? – mély hangján mordult egyet, megmoccant a takarók alatt. A kezemnél fogva lehúzott magához. Egyből megcsapott sajátos menta illata, és motyogott valamit a túlságosan csábító mozdulatokról. Felforrósodott az egész testem, pipacsvörös arccal cirógattam tovább. Kicsit közelebb kucorodtam hozzá.A következő pillanatban Lidérc hirtelen felült a sötétben, nyakamnak egy díszes tőrt szegezett. Áradt belőle a nyers férfimágia, életre hívva a bizonyos pontból eredő mágiám. Eltelt pár lélegzetvételnyi idő…- Roan? Mit keresel itt? Megpróbáltam lecsillapítani a szívemet, és kiszabadítani gondolataimat vonzása alól.- Téged - nyeltem egyet – öhm…azaz, szerintem tudom, miért keresik igazából annyira azt a gyógyítót.*Napokig követtük a térképen berajzolt legrövidebb útvonalat, nem tántoríthatott volna el bennünket sem hóvihar, sem földrengés. Lidérc testőrségnek kötelessége volt, hogy a herceg soha egy pillanat erejéig se maradjon védelem nélkül. De meggyőztem őket, hogy feltűnést keltene egy nagyobb csapat, viszont két ártatlan utazó észrevétlen tud maradni. Azért Mort felröhögött, mikor az ártatlan jelzőt használtam, mire az összes kardhegy a torka felé fordult. Kimentette magát, de jóleső érzéssel töltött el a többiek bajtársiassága. Végül Zaher is velünk tartott az úton, nem mondta, de tudtam, hogy leginkább miattam aggódik. Láttam a szemében, tudta, hogy már megint veszélyes terepen járok. *Késő délutánra járt, már majdnem elértük a célként megjelölt barlangot, amikor egy csapatnyi fegyelmezett harci mágust szúrtam ki a távolban. - Mit keresnek itt katonák? – tettem fel a kérdést.Lidérc előrehajolt, talán az öltözéküket vette szemügyre.- Bajt – hangzott a tömör és baljós válasz.Leszálltunk a lovakról, a fenyőerdő ölelésében kerestünk menedéket. A kancákat kikötöttük, majd óvatos léptekkel közelítettünk az egységhez. Nem akartunk kósza letört gallyra lépni, vagy felriasztani az állatokat.Megálltunk, és meglapultunk egy bokor mögött.- Maradjatok itt, elintézem őket – dörmögte Lidérc.Már éppen feltápászkodni készült, amikor Zaher lerántotta. - Bocsánat Fenség, de nem engedhetem. A biztonsága érdekében. Majd én gondoskodok róluk – mondta gondterhelten a fiú.- Nem, én megyek, és kész – sziszegte Lidérc.Szócsatájukat képtelen voltam végighallgatni. Miért kell a férfiaknak állandóan azon lovagolni, hogy ki a makacsabb? Soha nem értették, hogy mi nők vagyunk a csökönyösebbek. Sóhajtottam. Erre most nincs időnk. Ha nem veszem kézbe a dolgot, még felfedeznek minket. Szorosabban a földhöz nyomtam a testem, és felidéztem a napokkal ezelőtti estét, amikor Lidércet simogattam. - Szeress! – kértem az életet adó anyaföldtől, szellőtől, igazából mindentől.A külvilágból már csak annyit érzékeltem, hogy Lidérc izgalomtól remegő teste mellettem találkozik a földdel, segít nekem, hogy arrébb taszigáljuk a mágusokat az ösvényről. A bujkáló szellőm kacagva húzott el a mágusok irányába, játszadozva öklelte fel őket, hogy aztán a nadrágjuknál a levegőbe emelve őket újra eleressze.Küzdöttem, hogy valahogy fenntartsam a mágia áramlását, de ekkor egy új résztvevőt érzékeltem. A mágia csak úgy sugárzott belőle, az enyém után nyúlt, spirálokba fogta és kiegyenlítette. Mintha szárnyaltam volna, olyan érzés volt. Aztán végeszakadt, és visszatértem a valóságba. Egy ideje már aggódva állhattak körülöttem a fiúk, mert időközben már bealkonyodott. A szürkületben érdeklődve néztem körül, majd megállt bennem az ütő. A félhomályból egy világító szempár figyelt engem! Felnyikkantam, majd körömhegy-összeérintésnyi idő alatt titkos kézjelekkel figyelmeztettem Zahert a potenciális kockázatra. Körbe fogtuk Lidércet.Az alak körvonalazódott, amint megfontoltan egyre közelebb és közelebb lebegett. Egy nő bontakozott ki, levelekből készített ruhája alig takarta idomait. Mágia lobbant, a csábos jelenés egy tűzgolyóhajításnyira sem volt már tőlünk.Visszafojtottam a levegőt, ahogy megéreztem benne azt a vadító mágiát, aminek aurája abban a pillanatban a természetet szeretettelivé formálta. Nem tudtam miért, nem értettem hogyan, de ott volt a „félőrült csodatévő”, akiről most már teljes bizonyossággal tudtam, hogy szipoly. Ő csak egy kérdést tett fel: - Hogyan lehetséges???

 [image error]

(kezdőkép: https://hu.pinterest.com/pin/58180884...)

Válint Zsuzsanna: A legnagyobb erő (fanfic)

 (Az írás a Vágymágusok fanfic pályázatra érkezett.)
– Szépvölgyi Rianna –
Valamelyik szekrényben találtam váltóruhát. Miután Ras behozott be egy kancsó vizet tisztálkodni, elment felkészíteni a lovakat az induláshoz.Reméltem, maradt még egy kis időm megtalálni Roant és megbeszélni vele valami értelmesebb, kivitelezhetőbb tervet.  A park volt az egyetlen tippem, ezért arra tartottam. A kert látványa ismét elgyönyörködtetett. Sajnos nem volt minden része belátható. Kisebb, fákkal, bokrokkal, sövényekkel beültetett csoportok kínáltak lehetőséget az elbújni vágyóknak. Találomra elindultam az egyik ösvényen, hátha szerencsém lesz. Alig mentem pár lépést, egy női ruhás alak tűnt fel. Szerencsétlenségemre Finona tartott épp felém. Biccentettem, mikor észrevett. Az ösvény szűk volt. Épp találtam egy hiányt a sövényben. Kihasználva félre álltam, hogy elmehessen mellettem. Amint mellém ért, felkiáltott és karjaival hadonászva majdnem elesett. Csak majdnem, mert belém kapaszkodva nem terült el a kavicsokon. Földanyára! Miért hiszik a nők, hogy a férfiak beveszik ezt az ál-botlást?  Megfogtam a karjait, finoman tartva. Ő pedig szempilláit finoman rebegtetve felnézett rám. Elnyomtam egy sóhajt és körbe néztem lehetőségek után kutatva. Nem messze tőlünk pad állt. Odavezettem Finit, aki bicegett mellettem, majd leültettem. Épp arra járt egy szolga.-            Vezesd Lady Finonát az épületbe és keríts egy orvost, aki megnézi a lábát. – szólítottam meg.A szolga odalépett hozzánk. Fini a karjaimba kapaszkodott, mint fuldokló a mentőkötélbe. -            Kérlek, maradj itt. – kérlelt. – Mindjárt jobban leszek. Ne hagyj magamra ezzel a szolgával!-            Te is ott hagytál a völgyben. – vontam meg a vállam és indultam tovább az ösvényen. Hallottam, amint Fini levegő után kapkod.-            Sose megyek hozzád feleségül! – kiáltotta utánam. Földanya adj türelmet! Az a sértett női büszkeség… Ha Fini azt várta, hogy ez a kijelentése után a lábai elé borulok és könyörgök neki, nagyon kellett csalódnia. Megálltam, félig megfordulva ránéztem.-            Akkor nagy szerencse, hogy senki nem kért meg rá. Némi elégtételt jelentett Fini döbbent arca. Egyszer meg fogom kérdezni Roant, mi tetszik neki benne annyira. A parkban még összefutottam pár sétálóval, de Roant sehol sem láttam. Visszafordultam egy magas sövényt megkerülve, de megtorpantam. Egy asztalnál Lidérc anyja ült, vele szemben pedig fia állt. Mindegyikük feldúlt volt. A királynő szomorú, míg a herceg idegesen és dühösen túrt nedves hajába. Neki is sikerült másik ruhát találni és vizes foltok bizonyították, hogy némileg mosakodni is. A korábbi, friss élményektől ismét fellángolt a mágiám, de az arcom is. Mikor Lidérc észrevett, minden korábbi kedvesség eltűnk az arcáról és haraggal fordult felém. Földanyára! Most megint miért mérges rám?Anyja követte Lidérc tekintetét, de szomorúságon kívül mást nem tudtam kiolvasni szemeiből. -            Bocsánat! – szabadkoztam. – Csak a húgomat keresem, de már megyek is.-            Nem mész sehova! – lépett hozzám közel Lidérc. Neki is fellobbant a mágiája, de nem tudtam, az aszalás alkalmával történtek utóhatása vagy dühből fakadó.-            Most szépen elmondod az igazat – suttogta. Sötét szemei szinte villogtak az indulatoktól.-            Khmm, miről is? – tényleg nem tudtam. -            Szóval több mindent is titkolsz előlem? – ohh ha tudná!-            Pont Ön kéri számon rajtam, fenség? – nem tudtam megállni. Lidérc anyjára tekintettem, de meglepődve láttam, közben elment. Hogy időt nyerjek, odamentem az asztalhoz.-            Te is tudod, jó okom van rá. Szóval mi van a babával? És nagyon ajánlom, az igazat mond nekem!-            És honnan fogja tudni, épp az igazat mondom? – néztem rá. – Amúgy meg a testvére. Húga vagy öccse. Védelmeznie kell.Csend állt be közénk. Végül Lidérc nagyon sóhajtott, hajába túrt és a távolba révedt.-            Te is tudod, hogy a szipolyokra halál vár. Nem változtathatok ezen. Még hercegként sem. -            Nem kell, hogy mások tudjanak róla – próbálkoztam. – Ha… ha titokban tanítaná…-            Te megőrültél? Egy szipolynál már csak egy tanult szipoly rosszabb!-            De…-            Roan! – nézett rám újra. – Gondolj bele! Ha tanítunk egy szipolyt, akkor mindent meg tud a mágusokról és még veszélyesebb lesz ránk. -            És ha mégsem? -  vágtam vissza. – Ha képes az ellenőrzése alatt tartani az erejét? Több gyógyítónk lenne. -            Ezt nem gondolhatod komolyan!-            Nem láttad az embereket a városban? – váltottam témát.-            Hogy jön ez most ide? – hökkent meg.-            Megtudtam, hogy három éve nem süt itt nap. -            És? – vonta fel egyik szemöldökét.-            Mi az, ami itt koncentrálódik? – de nem hagytam válaszolni. – A mágia. Az összes mágus itt és ezen a környéken tanul. És mit használ a legtöbb mágus?-            Tűzmágiát. De ez nem bizonyít semmit.-            Lehet, de a tűz pusztít.-            Pont te mondod, aki majdnem megfulladt Morttal?-            De a víz víz, a föld föld, a levegő levegő. – Itt éreztem, hogy szellőm lágyan megcirógatja az arcom. Belőle merítettem erőt. – Igen, képesek pusztítani, de a tűz csak akkor létezik, ha van, mit elégetnie. -            Még mindig nem értem, hova akarsz kilyukadni.-            A természet tökéletes. Egyensúlyra törekszik. Ha ez nincs meg, felborul. Ha csak mágusok vannak, a természet megpróbálja valahogy helyre hozni az egyensúlyt.-            Várj csak! – emelte fel a kezét Lidérc. – Azt akarod mondani, hogy a természetnek szüksége van a szipolyokra? De miért?-            Mi történik a tűzzel, ha nem tartják kordában? Elszabadul és hatalmas pusztításra képes. A szipolyok a mágia elszívásával képesek túl nagy erő elszabadulását megakadályozni. De a tűz nem érez, míg a többi elem igen. -            És mit is éreznek? Irigységet? – gúnyolódott.-            Szeretetet. – válaszoltam halkan. – És kik tudnák legjobban a szeretet megmutatni, ha nem a nők az anyai ösztönökkel?Lidérc döbbent arccal nézett rám. Olyan hosszan, hogy már feszengeni kezdtem, majd hirtelen hatalmas hahotába kezdett tiszta tüdőből. Annyira nevetett, hogy hasát fogta és könnyei is kicsordultak. Meg kellett az egyik székben kapaszkodnia, nehogy földre essen. Földanyára! Hangjától libabőrös lettem. Mély volt és zengésébe én is beleremegtem. Örültem jókedvének, még sosem láttam ilyen vidámnak. Az már kevésbé tetszett, amin nevet. Pedig ő is megtapasztalhatta már mellettem ennek igazát. Lassan csitult nevetése és ismét rám nézett.-            Jajj. Meg kell hagyni Roan, érdekes elméleteid vannak. Ha nem ismernélek, azt hihetném, te is szipoly vagy. – vigyorgott rám. – Szerencsére csak szőlőcske vagy. Lehetőleg ezt a véleményed ne nagyon hangoztasd. Már így is valaki meg akar ölni. És persze vigyáznom kell a jó híremre.-            Te pökhendi… - kiáltottam rá. Megfogtam az első kezembe eső tárgyat az asztalról és hozzá vágtam. Persze elkapta. Ránézett, arcán először zavar futott át majd gúnyos vigyor jelent meg. Megnéztem, mi van a kezében. Egy körte. KÖRTE! Pont ezt sikerült felkapni. Az én arcom vörös lett. Lidérc élvezettel beleharapott a gyümölcsbe, majd sarkon fordult. -            Ne maradj sokáig! Ras már biztosan vár a lovakkal. – szólt hátra sem fordulva.Kacér szellőm is ezt a pillanatot választotta. Összekócolta Lidérc amúgy sem rendezett haját, majd mint lágy szerető, a körte édes ízét hozta az ajkaimra. Meg lehet fojtani egy szellőt? Egy kis ideig még maradtam, majd én is visszaindultam az épület felé. Elgondolkoztam a párbeszédünkön. Kis híja volt, hogy nem buktam le. De Lidérc nem buta. Előbb utóbb rá fog jönni, mi vagyok. Ekkor eszembe villant, hogy legalább a kis szipoly testvéréről eltereltem a figyelmét. Egy időre legalábbis.
– Szépvölgyi Alean –
Néztem a távolodó alakot. Egyszerre voltam nagyon büszke a lányomra és mérhetetlen szomorú, hogy ezt nem tudom neki még egyszer elmondani. Talán majd lesz rá lehetőség. De most még játszani kell a szerepeket. Riannára még sok feladat vár és épp hogy elkezdte megismerni erejét. Bár nem így terveztem, sokkal jobban alakultak a dolgok, mint reméltem. A fogaskerekek már beindultak. A szipolyok ügye jó kezekben lesz nála, de még nem érett meg, hogy a vezetőjük legyen. Egy újabb lázadás veszélyes, de ha a herceget sikerülne meggyőznie a szipolyok létének fontosságáról… Ideje visszatérni a könyvekhez és az ősmágia után tovább kutatni. Nem elég akarni. Tiszta vágynál nincs nagyobb erő. Csak talán a szeretet.

 (kép: https://hu.pinterest.com/pin/26993457...)

Kulmann Adrienn: A titok (fanfic)

(A történet a Vágymágusok fanfic pályázatra érkezett.)
 Rianna:            - Szedd a lábad Roan! - kiabált be a szobába türelmetlenül Ras parancsnok. Lassan alkonyodott. Ras és Lidérc sötétedés előtt vissza akar térni a Néma várba, nehogy váratlanul rajtunk üssenek a sötét erdőben. Kimcse néne hozott friss ruhákat, amiket Roan pakolt be. Nekem. Megmosakodtam és átöltöztem. Mielőtt kiléptem a szobából vetettem még egy pillantást a kacskaringós mintára, amit a mágiánk festett Lidérccel a mennyezetre. Megráztam a fejem. Hogyan voltunk erre képesek? Tényleg ez lenne az ősmágia? És miért csak én tudom előhívni mindezt Lidércből? A fejemben cikáztak a gondolatok, amikor kiléptem az udvarra. Az arcomat megcsiklandozta a szellőm, összeborzolta a hajamat, majd tova illant. Behunytam a szemem. A szemhéjamat puhán csókolta meg a lenyugvó nap, ami áttört a köd felhőn, és meleg fénybe burkolta a vendégházat. Döbbenten néztem fel. A ház felett kitisztult az ég. Ras parancsnok és Lidérc is a napot bámulta. Én törtem meg a hirtelen beállt csendet.            - Indulhatunk? - kérdeztem feszengve. Még buzogott a testemben a mágia, és éreztem, ahogyan Lidércben is. Ránéztem. Láttam az arcán a rengeteg kimondatlan kérdést. És tudtam, valamire rájött. Egy szót sem szólt, össze préselte az ajkát majd intett a parancsnoknak. Lóra pattantam, és elindultunk a vár felé.
Az út nagy része csendesen telt. Ras parancsnok beszámolt Lidércnek Farkasföldi Alej látogatásáról, és minden olyan fontos dologról, amiről úgy vélte, a hercegnek tudnia kell. Kiemelte Alej reakcióját, amikor szóba kerültek a puhuló csontok, és az, hogy három éve felhős az ég. Hozzátette, hogy a tanácsos szerint semmiféle tágabb kapcsolat nincs e között a két dolog között, majd azt is, ahogyan elsietett. Én is ezen gondolkodtam. A férfi mágia túlcsordult a városban, és a természet próbálja kiküszöbölni mindazt, amit annak idején a király elrontott. Ha így megy tovább, a mágus nemzedék teljesen el fog tűnni Vulkántorokból. Egyetlen szipoly pedig képtelen változást hozni. Pedig a megoldás kézenfekvő. De addig, amíg szörnyként tekintenek ránk, csak pusztulás a végeredmény. Lidérc rántott vissza a valóságba, amikor mellém vezette a lovát, és közölte:            - Ma este, beköltözöm melléd a szobába. - szólt komoran - Ras parancsnok jobbnak látja, ha egy helyen vagyunk, így könnyebben rajtunk tudja tartani a szemét. Ha esetlegesen nem csak egy merénylővel állunk szemben. De ha lehet, a közeljövőben ne akarj velem körtét aszalni, jó? - váltott könnyebb hangnemre, majd rám kacsintott.            - Hidd el, egyedül szeretem megaszalni azokat a körtéket, ez az eset még egyszer nem fordulhat elő. - Lidérc megrázta a fejét.            - Miért hazudtál anyámról? - tette fel a kérdést váratlanul. - Láttam, ahogy összenéztél vele, és mit tud a te szolgáló lányod, hogy hozzá fordítottad tanácsokért?            - Te magad mondtad, hogy belerokkan, ha ezt a gyermeket is el kell veszítenie. Kimcse néne pedig okos asszony. Segített már olyanon, aki hasonló problémával küzdött.            - Ugye, semmit nem titkolsz el előlem Roan? Ha barátok leszünk, kell a feltétlen bizalom egymás között, titkok nélkül.             - Vannak olyan dolgok, amik nem feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy most elmondjam. Idővel ez persze változhat, de most sem a hely, sem az idő nem alkalmas hozzá. - tettem hozzá halkan, mert észre vettem, hogy Ras parancsnok minket figyel. Idő közben megérkeztünk a várhoz. Besötétedett. Mort, Zaher és a többi mágus tanonc valószínűleg már a vacsorához készül.            - Lidérc, öltözz át, aztán találkozunk a vacsoránál - szólt a parancsnok - Ami pedig a vendégházban történt, arról senkinek egy szót sem, értetted, Roan?            - Hát már ugyan kinek mondanám el? - bukott ki belőlem sértődötten.             - Jól van - bólintott Ras, leszállt a lováról és gyors léptekkel elindult befelé. Én is követtem. A folyosó megtelt az étel finom illatával. A többiek már a vacsorájuk felénél jártak, amikor beléptem az ebédlőbe. Zaher elfordította a fejét, Mort pedig vetett rám egy gyilkos pillantást, mielőtt felállt és elhagyta a helységet. Többen hangosan felröhögtek, amikor megláttak, és gúnyos megjegyzéseket tettek arra, ami délelőtt történt. Elment az étvágyam, kifordultam a teremből és felmentem a szobába. Ledobtam a ruháimat majd bekucorodtam a takaró alá, és azon járt az agyam, hogy ezt nem fogom ép ésszel ki bírni.  Ha az öcsém végre felfogná azt, hogy milyen bajba kevertem magunkat, most ő feküdne itt. Ő védené meg a család becsületét, ő küzdene Kartal herceg mellett. Kartal herceg. Nem fért a fejembe a tény, hogy Lidérc az. A fejemben alkotott képek szöges ellentétben álltak az általam megismert személlyel. Volt egy olyan érzésem, tudja a titkomat. És ma este pedig megadta a lehetőséget, hogy nyíltan beszéljek róla, de nem tettem meg. Bele se merek gondolni, mi történhet, ha kiderül az igazság. Biztosan a halálomat akarja majd. Vagy ami még rosszabb. Ő fog minket vérbálba küldeni.
Neszezésre tértem magamhoz. Felültem az ágyon és körbenéztem. A szobában senki nem volt. Fel álltam, és elindultam a paraván mögé, hogy könnyítsek magamon, mikor valaki megszólalt sötétben. Összerezzentem, és megfordultam.            - Ugye nem mondod komolyan, hogy tényleg használni akarod azt a vackot? -  Lidérc volt az. Hangjában mosoly bujkált - Téged tényleg ennyire gróf kisasszonynak neveltek? - nevette el magát a mondat végére.             - Hogy szakadna rád az ég! - szóltam felháborodva - Beosonsz az éjszaka közepén, rám hozod a szívbajt és te nevetsz ki engem?            - Legalább már nem kell az ágytálhoz fordulnod segítségért.- Nevetett fel ismét, mire felkaptam és hozzá vágtam a bilit, ami nagyot koppant a fején.             - Most azt kívánom bárcsak használtam volna - mondtam keserűen.             - Ez nem volt szép! - fogta meg a fejét - Bár lehet megérdemeltem.            - Meg bizony! - csattantam fel - Mit keresel itt az éjszaka közepén?             - Nem megmondtam? Ras azt szeretné, hogy egy szobában aludjunk. Ennek megfelelően vagyok itt.              - Rendben, de ne csinálj semmi butaságot. - Kértem, majd vissza dőltem az ágyra.

Lidérc:Néztem, ahogyan Roan magára húzza a takarót és hátat fordít nekem, kis idő elteltével ismét elaludt. Csendesen pihegett a takaró alatt, néha pedig kicsúszott a száján egy-egy mondat. Irigyeltem érte, milyen békésen alszik a mai nap után. Teljesen még most sem sikerült megnyugodnom, a vendégházban történt eset óta. A mágiánk magas szinten kapcsolódott össze, és alkotott. Olvastam a régi levéltárban, hogy ilyesmi csak férfi és nő között jöhet létre. Ez volt az utolsó árulkodó jel. Aztán ott volt az is, hogy életemben nem éreztem vágyat férfiak iránt, akármilyen lányos is Roan. A teljes bizonyosságra pedig akkor derült fény, amikor a húgával dulakodott. Rianna szoknyája alól bizony kivillantak azok a dolgok, amiket hetek óta rejtegettek mind a ketten. Valószínűleg az anyjuk ikreknek adott életet, a lányt pedig rejtegették, így maradhatott életben a szipoly. Ezért is nagy a hasonlóság kettejük között. Ezért is tud a szolgálólánya segíteni anyámnak. De vajon, hogy került Roan ilyen helyzetbe? És mikor akarja elárulni nekem a teljes igazságot? Holnap délig adtam neki haladékot. Ugyanis írtam Ras parancsnoknak egy levelet az apja nevében, hogy sürgősen vissza kell térnie a vendégházba, mert a húga súlyosan megsérült, és csak Roan tud rajta segíteni. Kilógtam, és kerítettem egy inast, akit beküldtem a levéllel a parancsnok irodájába. Holnap hajnalban kilovagolnak, én pedig várni fogok rájuk. Roan már alszik egy pár órája, így ideje indulnom. A kapuőröket lefizettem, hogy csak a várandós anyámat szeretném látni még egyszer, így kiengedtek. A lovászfiú felnyergelte a lovam, és kilovagoltam a kastélyból. 
Rianna: Az eső kopogására ébredtem. Felültem, majd körbe néztem a szobában. Lidérc eltűnt. Vettem egy mély levegőt, és felálltam. Felöltöttem a fekete mágus egyenruhámat, majd az ablakhoz álltam, és néztem, ahogyan a lovászfiúk a zuhogó esőben két lovat vezetnek az udvarra. Össze ráncoltam a homlokomat. Ki az, aki szakadó esőben akar kilovagolni innen? Legyen akármilyen fontos is az elintézni valója, vihar tombolt odakint. Ras parancsnok rontott be a szobába. És a kezembe nyomott egy levelet.             - Olvasd el. - Közölte komoranAz apámtól jött. Azt írja, Riannát baleset érte, azonnal térjek vissza hozzájuk és segítsek őt meggyógyítani. Az agyam nem fogta fel, mit csinál a testem. El indultam ki az ajtón, a parancsnok pedig követett engem. Szavak nélkül rontottunk ki az udvarba, szálltunk fel a két felnyergelt lóra, és vágtattunk egyenesen a családom felé. Alig láttunk valamit az esőtől, a szél tépte a ruhánkat, ami teljesen elázott. Csendesen vágtattunk a sötét erdőn keresztül, a mágiám tombolt. Éreztem, ahogyan Ras parancsnoké is fel-fel lángol, de próbálja türtőztetni magát. Alighogy megérkeztünk, leugrottam a lóról, és rohantam befelé az öcsém szobájába. Ras közvetlenül mögöttem rohant, közben a nevemet kiabálta, de nem hallottam meg. Benyitottam a szobába, és körbepillantottam. A körtés ládák eltűntek, a helyükön pedig Lidérc ül, aki épp kést szorít az öcsém torkához. Roanon nem volt sem fátyol, sem ruha, csak az alsónadrágja. Mögöttem Ras parancsnok pedig döbbentem káromkodja el magát, majd bevágja az ajtót. Tudtam mit lát. Engem. És próbálja össze rakni a fejében az eseményeket. Rántást éreztem a ruhámon, a következő pillanatban pedig pengét a torkomnál. Összeszorult a torkom.            - Magyarázatot követelek! - sziszegte a parancsnok.             - De nagyon gyorsan - tette hozzá Lidérc - mert akárhogy nézzük, ez felségárulás.Ras ellökött magától, fellobant benne a mágia, és a kezében pedig tüzet formált.            - Vetkőzz! - parancsolta. Nem láttam helyét az ellenszegülésnek, így tettem, amit mond. Össze néztem az öcsémmel, ő bólintott egyet hogy megnyugtasson, bár éreztem rajta a tehetetlen dühöt. Egészen a gyolcsokig vettem le a ruháimat, és kivettem a tekercset a lábam közül is, majd Kartal elé dobtam.             - Remélem, örömödet lelted benne - szóltam keserűen.            - Magyarázzátok meg! - parancsolta. - A legelejétől.Roan és én vettünk egy mély levegőt, majd belekezdtünk. Mindent elmondtunk nekik. Az anyánkat, és hogy hogyan védtek engem atyánk előtt. Lidérc arcáról semmit nem tudtam le olvasni, a parancsnok viszont egyre jobban pánikba esett. Tudta, mi forog kockán, hogy a vérbál elkerülhetetlen. Az öcsémmel dőlt belőlünk a szó, és minden egyes mondatunkkal próbáltuk atyánkat védeni, remélve hogy a herceg megkönyörül rajta.             - Ennyi lenne a történetünk. - fejezte be Roan - Mi lesz hát a sorsunk?             - Parancsnok, te mit javasolsz? - kérdezte Lidérc.             - Végezzük ki a kettőt, mielőtt a király tudomást szerez róluk. Ha meg tudja, hogy ez itt egy szipoly, és a családja éveken keresztül rejtegette, nem fog könyörülni. -mondta, majd rám nézett - Vagy csak a lányt öljük meg, a fiút meg visszük magunkkal. - A hangjában szomorúság bujkált.            - Nem ölünk meg senkit - mosolyodott el Lidérc - Én csak a teljes igazságot szerettem volna tudni, hiszen Rianna, többször árult el a tested, mint azt te gondolnád. És Roan, legközelebb, ha női ruhában tervezel birkózni valakivel, takard el jobban a dolgaidat odalent - döbbenten bámultuk Lidércet. - Terveim vannak veletek. Öltözzetek fel a saját ruhátokba, aztán beavatlak titeket, hogyan fogunk puccsot szervezni a királyi család ellen. - Mosolyodott el, és fordult az ablak felé. Össze néztünk Roannal, és tettük, ahogy kért. 

Ittzés Klára: Szipoly... áldás? (fanfic)

(A novella a Vágymágusok fanfic pályázatra érkezett.)

Lassan lépdelek a szürkületben. A fű lágyan simogatja a talpamat, a balzsamos levegő súlyosan ül a tájon, csak néha trillázik még itt-ott egy kései madár. A szél finoman cirógatja az arcomat és én megpróbálom átvenni az este nyugalmát. Megsimogatom a fákat és rámosolyogok a virágokra.
Rianna jól van és egészséges, nem viseli meg nagyon a bezártság, szépen növekszik... persze így nehezebb lesz elhitetni mindenkivel, hogy beteges. Leginkább Aleannal.
Az első hónapokra mindenképpen keresnem kell majd egy másik babát, Ria addigra több, mint egy éves lesz, sehogy se megy majd el újszülöttnek. Meg persze meg is kell majd „szülnöm”...
Gyorsan elhessegetem az előttünk álló buktatók félelmeit. A napfényre gondolok, a körték zamatos ízére és a gyermekeim apró kezére. Próbálok megnyugodni és mosolyt varázsolni az arcomra, ahogy lassan a férjem felé sétálok.Földanya, segíts! - fohászkodom, miközben lassan leülök Alean mellé a kis kőpadra, ahonnan olvasgatva a naplementét figyelte. Valóban gyönyörű az este, az ég alja bíborvörös ragyogásban izzik. Remélem, hogy ez jó előjel.
Egy pillanatra magamba iszom a látványt, erőt gyűjtök belőle és csak utána fogom meg lágyan a férjem kezét. Gyűlölök hazudni, neki különösen. De a lányom - a lányunk! - sorsa múlik immár rajta, nem csak az enyém. Lehunyom a szememet.
Aztán inkább a vállára hajtom a fejem, nem akarom, hogy lássa az arcom. Lassan buknak ki a számon a szavak, ő feszülten figyel. És persze amint megmondom neki, hogy ismét várandós vagyok, azonnal maga felé fordít, csak néz rám ragyogó arccal, meg se tud szólalni. Aztán szorosan magához húz és átölel. Nekem pedig hirtelen nem is Rianna fáj a legjobban. Hanem Roan.

Elvettem tőle az apját és őt is az apjától. Hiába próbálkozik Alean és hiába tudom, hogy nagyon szereti a fiát (igen, úgy szereti, mintha a sajátja lenne és valójában persze az is, de mégis...), sose láttam még ilyen boldognak, mint most, amikor megtudta, hogy tényleg apa lesz. Én pedig, miközben ő az örömtől megittasulva szorít magához, csendben a könnyeimet nyelem.
Úgy tűnik, ez a sorsom, hogy sose örülhessek őszintén a gyermekeim születésének. Az más kérdés, hogy most persze valójában nem vagyok terhes. És talán még mindig jobb előadni, hogy ismét gyermeket várok és örömöt színlelni, mint azt eljátszani, hogy erőszakot tettek rajtam és nem Alean gyermekét hordom a szívem alatt.
Látni a dühöt egyébként oly szelíd szemében, az aggodalmat miattam, az igyekezetet, hogy a sajátjaként örüljön a gyereknek és megnyugtasson... Azt hittem, nem bírom ki.
Mondjuk akkor legalább azt gondoltam, ennyivel túl vagyok rajta.

Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy ketten vannak.
Bocsáss meg, kislányom! - suttogom magamban és ismét előtörnek a könnyeim, ahogy eszembe jut, mennyire megrémültem, amikor rájöttem, hogy egy kis szipolyt is hordok a szívem alatt.
Örülnöm kellett volna, hogy lányom lesz, egyszerre sírni és nevetni örömömben, végtelen szeretettel várni őt.
Ehelyett kétségbe esve zokogtam, miközben Kimcse lassan simogatta a hátam, amíg meg nem nyugodtam. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyit kell majd még hazudnom és alakoskodnom miatta, hogy egész életében veszélyben lesz, sose tudhatom majd biztonságban... Hirtelen nem is tudtam, hogy magamat vagy őt sajnálom jobban.
A gondolatra még hevesebben ráz a zokogás.

Tessék, itt ülök a padon és zokogok ismét, amikor nem is vagyok terhes, ami indokolná a hangulat ingadozást. Pedig legalább Alean kedvéért örülnöm kéne, hisz végre gyereke lesz... ahogy ez eszembe jut, egy pillanatig nem is tudom, hogy a királyt, a lázadó szipolyokat vagy saját képességemet akarom-e elátkozni inkább.
Aztán megrázom a fejemet. Nem, ezt nem szabad, ez nem én vagyok. Nem ér a helyzetet hibáztatni, semmi értelme. Ahogy átkozódni sincs. Nem ezt akarom tanítani a lányomnak. Az rendben van, hogy félek és fáj, hisz hogy ne tenné! De túlélem. Mindenkinek vannak terhei, az élet nem igazságos. De nem is kegyetlen. Az élet szép, minden nehézségével együtt. Elhúzódom Aleantól, felemelem a fejem, nézem a férjem arcát, a nap utolsó lángoló maradványait az égen, a körülöttünk nyújtózkodó erdőt. A szél hozzám bújik, megvigasztal, lecsókolja a könnyeimet.
Igen, az élet szép. Ugyan nem könnyű, de nem is kell, hogy az legyen. Fogok még kétségbeesni, lesz még nehéz, kell majd még áldozatokat hoznom. Ahogy Riannának is.
De legalább élünk és ez mindent megér.
Meg fogom tanítani a lányomnak, hogy élni jó. Ahogy az is, hogy tisztelje a természetet, hogy okos legyen és talpraesett. Hogy a mesék igazak, a világ szép és csak rá vár, akár szipoly, akár nem.
És arra is megtanítom, hogy szeressen. Legfőképpen arra.Ahogy a férjemre nézek, aki kutatva figyeli az arcomat és ahelyett, hogy a hasamra simítaná a kezét, magához húz és csöndesen átkarolja a vállamat, tudom, hogy minden ellenére sikerülni fog együtt.Rámosolygok az estére és egy pillanatra átadom magam az örömnek, hogy kilenc hónap múlva együtt ringatjuk majd a lányunkat.Az ígéretemet pedig rábízom a szélre, aki incselkedve elszalad vele.