On Sai's Blog, page 9

Mulyad Szilvia: Lidérc (fanfic)

(A történet a Vágymágusok fanfic pályázatra érkezett.)
 Port köhögött fel és vért, négykézláb próbálta kikaparni magát a beomlott sziklák közül, de a lába beszorult, viszont, ha a mágiájával akar kiszabadulni az egész a nyakukba szakad. Vajon a többiek meghaltak? Futott át az agyán, majd lehunyta a szemeit, hogy lenyugtassa a szívét és kizárja a környezetét. Mágiát keresett, de sehol sem érzékelt semmit. Még nyöszörgést sem hallott, vagy jajveszékelést. -          A rohadt életbe! – szitkozódott, aztán mérgében kitépett egy szikladarabot a helyéről, mire csupa seb és vér lett a keze. Aztán amikor megpillantotta a felbukkanó fénypászmát, örömében és fájdalmában felkiáltott.
Órákba telt, mire kiásta magát a beomlott bánya törmelékei közül. A friss oxigént nyelve a legközelebbi homokos felületre dobta fáradt testét és csak lihegett. A napot kitakarták a felhők, amik vihart ígértek. Bárcsak tiszta lenne az égbolt. De már rég lemondott arról, hogy ilyen bagatell kívánságok és óhajok hagyják el az ajkait, ezért csak némán, véresen feküdt tovább a beomlott bánya előtt. Körülötte kőtörmelék, piszok és hullatenger.A kívánságok helyett felordított.
Lidérc a kezeit összekulcsolta a tarkóján és úgy támaszkodott neki az egyik háztetőn lévő kéménynek. A borongós eget kémlelte, amik felidézték benne ezt a fájdalmas emléket. Az egyik lidércnyomást a sok közül. Elhessegette ezt a gondolatot. Most végre újra itt van. Kapott még egy lehetőséget.Végre elhagyhatta azt a rohadt fedélzetet. A hónapokig tartó sínylődés után szilárd talaj helyett viszont a tetőcserepeket kellett választania. Út közben megnőtt a haja és a szakálla is, ezért rá fért volna egy kis szőrtelenítés. Valószínűleg még csak most fedezik fel a kikötőben a hiányát, szóval még volt egy kis ideje. Elképzelte Ras arckifejezését, ahogy rájön, hogy nincs ott, ahol lennie kellene, ezért megeresztett egy elégedett vigyort. Már értesítette arról, hogy ne várjon rá, úgy, mint egy Hercegre. Számkivetettként élt, és úgy is jött vissza. Milyen otthon az, ahol nem érzed otthon magad és nem látnak szívesen? Erre a gondolattöredékre felhorkant.Megtapogatta a borostás állát, aztán felsóhajtott és felült. Igaz, hogy nem érdekelte mit gondolnak róla mások, de talán jobb lenne, ha nem nézne ki százszázalékosan hajléktalannak. Kicsit viszketett már az arca, ezért neki látott szakattas zsebéből elő halászni egy pengét, amikor különös jelenségre lett figyelmes.Egy karcsú alak jelent meg a tetőn a cserepeken egyensúlyozva.Mi a..?Ki az az elmeháborodott, aki pont itt közlekedik? Döbbenten figyelte a szokatlan jelenséget, amint a fiatal fiú – ránézésre nem lehetett több 16-nál -, a cserepeken szlalomozva próbál el lógni az őket kergető máguskatonáktól.Csak nem megszökött? Ez kezd érdekes lenni! Felvont szemöldökkel figyelte, ahogy a fiú irányt vált és elindul felé. Felé. Ó, az a kis nyomorult! Ide csalogatja azokat, akiket pont ki akart kerülni. Ügyesen átugrotta a tetőt, aztán eltűnt a perifériájáról a mögöttem lévő háztetőre. A kémény mellett ült, ezért neki támaszkodott, hátha kikerülik. Morgolódva folytatta a borotválkozást, amikor, naná, hogy a kölyök bukkant fel mellette. Úgy tűnt ő is meglepődött a jelenlétén, de nem hagyta szóhoz jutni:-          Nem kapsz el, kölyök! – mondta neki figyelmeztetően.Erre olyat reflektált, hogy kitört belőle a röhögés. Ám a katonák megjelentek a tető szélén, ezért bosszúsan, homlokráncolva felpattant. -          Mi a fene, ez a nagy forgalom?
Lidérc akkor jött rá, hogy álmodik, amikor ez az emlék eltorzult előtte, majd az asztalon fekve találta magát a várban. Roan a karján feküdt és hozzá bújt. Annyira természetesen simult hozzá, hogy nem volt kedve elhúzódni tőle. Az illata pedig… Roan megmoccant mire felnyögött. A következő pillanatban már szőlőt aszaltak. A lehető legzavarba ejtőbb módon.
Izzadtan, csatakosan ébredt fel a kusza álom mozaikból. A várban lévő hercegi szobában volt, a prémekkel és bundával kényelmesebbé tett ágyon. Félmeztelen mellkasára és nyakára tapadt nyirkos haja. Az arcát az egyik kezébe temette, majd a másik ágyon fekvő alakra tévedt a tekintete.Roan az oldalára fekve aludt, a kezeit a feje alá téve, olyan ártatlannak tűnt, mint egy grófkisasszony. A két kezére támaszkodva figyelte egyenletes szuszogását. Még mindig nem tudta megfogalmazni mi olyan különös és különleges benne, de örült neki, amikor végül elfogadta, hogy a tanácsosa és a gyógyítója lesz. Roan hirtelen felnyögött, mire Lidérc kihúzta magát. A fiú a hátára gördült és ledobta magáról a takarót. Figyelmesen követte a mozdulatot, de a szeme megakadt a mellkasán. Összevonta a szemöldökét. Mintha… nem! Biztos csak az árnyékok. Nagyot nyelve elszakította a pillantását az alvó alakjáról, és ő is visszadőlt a fekvő alkalmatosságára, amikor Roan elkezdett motyogni álmában.-          Nem! Nem így kell! Roan, az agyamra mész! – szavai kissé összefolytak, ezért Lidérc a fülét hegyezve hallgatózott.Tudta, hogy nem illendő, amit csinál, de a kíváncsisága felül kerekedett rajta. -          Istenem – sóhajtotta most a fiú, majd újra az oldalára gördült. – Lidérc! – kiáltott fel újra.Lidérc azt hitte, kiugrik a szíve a helyéről. A lábai ösztönösen a földön csattantak, majd halkan Roan ágya mellé lopakodott. Vajon miről álmodik? A kis szőlőcskének megint piszkos gondolatai támadtak? Vigyorogva hajolt közelebb hozzá. Roan ekkor újra a hátára vetette magát. Ajkai elnyíltak és olyan nőies nyögés hagyta el a száját, hogy Lidérc érezte, hogy belevörösödik és a mágiája életre kel.Amikor látta, hogy a szemhéjai megrándulnak, azonnal az ágyába vetette magát.Mármint a sajátjába.Az oldalára fordult és úgy tett, mint aki alszik, amikor neszt hallott. -          Ó, a fenébe! – hallotta a halk káromkodást, mire egy halvány mosoly jelent meg a szája szegletében.Aztán csend. Egy darabig még hallgatózott, aztán hallotta, ahogy a másik vissza alszik. Lidérc meglepetésére egy gerle telepedett meg az ablakpárkányon. Egy darabig nézte a madár szürke tollait, ám végül a madár turbékolására és Roan nyugodt szuszogására álomtalan alvásba zuhant. Jóval később jött rá, hogy csak Roan mellett voltak nyugodt éjszakái. 

Tatárka Angelina: Rózsák és cseppek

(A novella a Vágymágusok fanfic pályázatra érkezett.)
Évek óta először azon az estén sírtam. Hiába tanítottak arra, hogy egy nemes hölgy sosem mutatja ki az érzelmeit, mindig illedelmes, valamint tökéletesen zenél és hímez, a bemutató bálom, életem legfontosabb eseménye nem a boldog pillanatok miatt vált emlékezetessé. A nemesek lányainak tizennegyedik születésnapja alkalmából időtlen idők óta szokás hatalmas ünnepséget rendezni Vulkántorok félszigetén, hiszen ettől a kortól kezdve a szóban forgó leány szabad préda a kérők és a királyné udvartartásának számára. A bál további célja a család anyagi és társadalmi helyzetének felmérése, és nekem ilyen szempontból van mivel büszkélkednem: a Szélhegyi család - egyike az ősi nemesi házaknak - anyagiakban évszázadok óta nem szenvedett hiányt, így hát a családi kastély báltermében nagyjából hatszázan tartózkodtak születésnapom ünneplése alkalmából. Nemesek, mágusok, sőt egyesek azt beszélték, még őfelsége is jelen lesz, hiszen előjogán kívül - miszerint kedve szerint látogathat bármilyen eseményt - igen jó barátságot ápolt atyámmal, Szélhegyi Ahn báróval. A korombéli lányoknak ez volt minden álmuk. Mást nem is ismertek, ez kellett, hogy legyen: egy daliás úrfi, aki besétál a bálterembe, fél térdre ereszkedik egy csokor virággal a kezében és szerelmes balladát szavalva kéri meg hölgye kezét. Mondjuk megeshet, hogy túlzásba estek a bárdok ezen történet megírásakor, mert rajtuk kívül senki nem beszélt ilyen jellegű leánykérésről, de ki tudja, hátha egyszer megtörténik.Innentől kezdve a kislányos, lapos talpú cipőket a magasabb sarkúak váltották fel, a dekoltázsok mélyebbek lettek, a fűzők szorosabbak. Az illemórák apránként elmaradtak, és ami talán a legfontosabb, hogy a hölgyek már nem csak kísérői státuszban látogathatták az ünnepségeket, hanem teljesjogú meghívottként.Én viszont nem bírtam tovább. Nem ez volt az első bálom, de reméltem, hogy egy jó ideig az utolsó lesz. Fájt az arcom a folyamatos mosolygástól, a hajlongásból elegem volt, a táncból még inkább. Az új cipő törte a lábam, a fűző úgy szorított, hogy minden levegővételért harcot vívtam, és lassan az ájulás kerülgetett. Senki egy szót nem szólt arról, hogy ez ilyen nehéz lesz.És a pillantások. Az emberek szinte várták, hogy elrontsak valamit, és a következő pár hétben beszédtéma lehessen a ballépésem. Mindent tökéletesen kellett csinálnom: a bemutató ceremóniát, amin meggyújtom a bálterem legnagyobb csillárjának gyertyáit hálát adva ezzel a Tűzistennek mindazért a jóért, amit az embereknek adott; majd az ősi táncot a család fejével, esetemben atyámmal. A hónapokig tartó gyakorlás azonban meghozta gyümölcsét: minden mozdulatomból sugárzott a magabiztosság és az elegancia. Atyám még néhány elismerő szót is mormolt a fülembe arról, hogy sikerült megfelelnem az elvárásainak.Az ajándékok és a jókívánságok átvételére viszont évek gyakorlása sem tudott volna felkészíteni. A főbb családok képviselői egyesével vagy csoportosan jöttek, mind kifogástalan mozdulatokkal nyújtották át ajándékaikat egy pár formális mondat kíséretében. A haszonlesés és a felszínesség aurája úgy lengte körül őket, mint egy sűrű ködfelhő. Megbújt dicsérő szavaikban, mosolyuk szegletében. Egyre nehezebb volt hallgatnom őket, úgy éreztem minden pillanattal, amit velük töltök távolabb kerülök attól, hogy ezt az életet kívánjam élni. Nem akartam elfogadni, hogy mostantól ez vár rám halálom napjáig.Ráadásul még Kartal herceg sem jött el, pedig az önző kis kölyök megígérte, hogy a születésnapom estjére visszatér a fővárosba. Lehetett egy helyzet bármilyen unalmas, vele mindig jól szórakoztam, hiszen totyogós korunk óta ismertük egymást, azokon a bálokon pedig, amiken mindketten jelen voltunk, rendszeresen felfordulást okoztunk. Akkorát sóhajtottam, amekkorát csak bírtam a fűző szorításában. Levegőre volt szükségem.A köszöntők után elkezdődött az általános mulatság, felcsendült a zene, megindult a beszéd. Az inasok tálcákkal a kezükben suhantak az emberek mellett frissítőket és nassolnivalót kínálva, a vendégeken pedig eluralkodott az általános báli hangulat. Kihasználva, hogy végre senki sem figyel rám, úgy döntöttem, eljött a szökés ideje.A bálterem rendhagyónak számított a városban, fő szépségét a belső díszítések mellett a hatalmas, kertre nyíló terasz adta, mely a táncparkett kibővítéseként nyúlt a palota kertje fölé. A kivezető, kétembernyi magas üvegajtókat, - melyek télvíz idején egyetlen nagy ablakként funkcionáltak, - meleg estéken kitárták, hogy a vendégek kedvükre járhassanak-kelhessenek.   Ilyen alkalom volt a mai is, habár az idő még csak tavaszba hajlott, de az ajtók nyitva voltak, így a szökés legegyszerűbb módja a teraszon át ígérkezett. Mindkét oldalon díszesen faragott márványlépcsők vezettek a szabadba, ott pedig már a magam ura voltam. Vagyis a magam úrnője.A rózsaligetnél jobb búvóhely nem akadt a birtokon, én pedig ismertem minden szegletét. Nem is liget volt ez, inkább labirintus, a másfél embernyi magas bokrok elrejtettek minden kíváncsi szem elől, így bármikor magányra volt szükségem, ide jöttem. Fáradtan leültem egy faragott kőpadra, lerúgtam lábamról a cipőt, és csak bámultam magam elé. Megannyi gondolat kavargott bennem, kérdések, melyekre nem találtam választ és éreztem, hogy elkezdenek potyogni a könnyeim.Egy úri lány soha nem sír - visszhangzottak a fejemben a nevelőnőm szavai, de ezúttal nem érdekelt, úgy döntöttem, utat engedek az érzelmeimnek. Úgy zokogtam, mint még soha, csukott szemmel, szinte megállíthatatlanul. Zavart a tehetetlenségem, a tény, hogy el kell fogadnom a sorsomat.– Ez volt a legrosszabb születésnapi ünnepség, amin valaha részt vettem. Ennyi felszínes alakot még életemben nem láttam, pedig tapasztalt embernek gondolom magam. Megértem, hogy nem bírta tovább odabent, még nekem is szabadulnom kellett.Annyira meglepett az idegen hang, hogy ijedtemben csuklottam egyet. Mi a jó lépfenét keres itt egy férfi? Már éppen szóvá tettem volna, amikor még egy csuklás rázott meg.– Ne haragudjon kisasszony, hogy megijesztettem, nem állt szándékomban. Csak egy pillantást vetettem rá, alakját lágyan körbeölelte a világító telihold fénye. Magas volt, széles vállú, fiatal kora ellenére férfiasan vonzó. Fekete egyenruhát viselt, de a feje nem volt leborotválva, szőkésbarna haja szorosan a füle mögé volt fésülve. Mágustanonc volt minden kétséget kizáróan, bizonyára a Néma várból kísért ide valakit. – Maga mégis mióta van itt… – kaptam zavartan az arcom elé a kezem, és ruhám ujjával megpróbáltam eltüntetni a könnyeket, de a tüll nedvszívóképessége nem bizonyult a legjobbnak. A férfi szinte azonnal a belső zsebéhez kapott, és elegáns mozdulattal egy kendőt nyújtott felém.– Kérem, használja ezt. – Köszönöm – szipogtam, és tétovázás nélkül elfogadtam a felém nyújtott egyszerű, hímzés nélküli anyagdarabot.A pillanatnyi csendben egy képtelen gondolat ötlött a fejembe. Olyan illetlenség, aminek a hallatán Ibolya, a gardedámom minden bizonnyal a haját tépné.– Nem kíván leülni, ha már itt van? – vetettem fel laza hangnemben, ahogy a lányok beszélnek a konyhán mire a tanonc úgy pillantott rám, mint aki most látott életében először embert.        Vagy csodás színész lehetett, vagy végtelenül buta, hiszen már az hatalmas illetlenségnek számított, hogy kéretlenül megszólított egy magamfajta nemes leányt, mégsem tudtam rá haragudni. Arrébb húzódtam a pad széle felé, nyomatékot adva ezzel ajánlatomnak.  – Nem zavarja? – tett néhány tétova lépést a férfi, mire megráztam a fejem. A mozdulat következtében az arcomba hullott pár elszabadult hajtincsem, amit jobb híján a fülem mögé simítottam.       A mágus leült, csizmáját szorosan összezárta, kezét a térdére rakta és olyan mereven húzta ki magát, hogy le sem tagadhatta volna, hogy katona. – Tudja, nem értek a nemes lányok szívbajaihoz, de úgy hiszem, nem baj, ha néha sír. Természetes, hogy az emberek kimutatják az érzelmeiket – mondta szelíden, mire megdobbant a szívem. Szomorúan megráztam a fejem. – A Szélhegyi család lányaként a tökéletesnél nem adhatok alább, hiszen nevemmel a családomat, a rangomat és a királyt képviselem. – A harci mágusok is a királyt képviselik, mégis az érzelmeink által vagyunk képesek varázsolni, azok nélkül nem tudnánk a tüzet irányítani vagy gyógyítani. Ne várjon el olyat saját magától, ami a kárára válhat, bizonyára akad olyan személy, akinek kiöntheti a lelkét.       A herceg jutott az eszembe, de rögtön el is vetettem a gondolatot. Habár Kartallal közel álltunk egymáshoz, sőt, ő volt az egyetlen barátom, nem volt elég érett ahhoz, hogy komolyan vegye a bajaimat vagy egyáltalán meghallgassa azokat. Ellentétben ezzel az idegen mágussal, aki itt ül mellettem, és szinte egyenrangúként beszél velem (ami mindennapi körülmények között egyenesen botrányos lenne, és bizonyára örökös hímzésre lennék ítéltetve miatta, de hát senki nem volt itt, aki ezt az kiszabná). Olyan természetesnek tűnt mindez, hogy elcsodálkoztam azon, miért nem beszélgettem már korábban így valakivel. –Hát tudja… – szólaltam meg némi habozás után, mire a férfi bíztatóan rám mosolygott. – Ma este eszméltem rá arra, hogy a származásom rabja vagyok. Az életem előre meg van tervezve, anélkül, hogy bármi beleszólásom lenne.        Egyik szó követte a másikat, az eddig mélyen elfojtott gondolataim úgy buktak ki belőlem, mint a fuldokló a vízfelszínre. A mágus figyelmesen hallgatott, volt valami megnyugtató a jelenlétében, ahogy némán ült, nem szakított félbe, egyszerűen csak ott volt és kíváncsi volt arra, amit mondok.       A következő pillanatban már az álmaimról meséltem, olyan tervekről, melyeket eddig még senkivel nem osztottam meg. Világot akartam látni, beutazni a kontinenst majd átszelni a tengereket, valamint tanulni. Erre a férfi is bekapcsolódott a beszélgetésbe, testtartása ellazult, keze táncot járt a levegőben ahogy a saját utazásait taglalta, majd a családjáról és az életéről mesélt. Rosszkedvem egy csapásra semmivé vált, és igen gyorsan azon kaptam magam, hogy teljes szívemből nevetek. Soha nem éreztem magam ilyen jól. – … így történt tehát a vizsga – fejezte be legfrissebb történetét a tanonc.       Egy pillanatra csend lett, de nem az a kínos fajta, ahol nem tudod mit mondj a másiknak, inkább az a dús, érzelmekkel teli csend. A mágus a csupasz lábfejemre, majd a földön heverő cipőkre pillantott. – Megengedi esetleg... – nézett rám tétován, mire én mosolyogva bólintottam. Néztem, ahogy a férfi először a távolabb lévő cipőért megy, majd a közelebb esőt is felvette, elém lépett, és fél térdre ereszkedett. Zavarbaejtő mozdulat volt ez már önmagában is, fejemben rögtön felcsendült a bárdok éneke és éreztem, hogy az arcom enyhén kipirosodik. Ahogy a cipőt a lábamra húzta, a bőrünk összeért, és olyan bizsergést éreztem, hogy azt hittem rögtön lángra lobbanok. Az arcom a kellemes rózsaszínből rögtön a vörös legmélyebb árnyalatára váltott, és az egész testemen jóleső borzongás futott végig, tetőtől talpig libabőrös lettem.Nem csak az én bőröm égett, a mágustanonc tenyere is minden eltelt pillanattal egyre forróbb lett. A tekintetünk találkozott, és mélyen egymás szemébe néztünk, talán először a beszélgetésünk alatt. Barna írisze az őszbe hajló fás ligetek árnyalatát idézte, az év utolsó meleg napsugarait, pillantása szinte a lelkembe hatolt. A szél hirtelen feltámadt, és először kacéran végigcirógatta az arcomat, majd a mágus felé fordult, és játékosan beleborzolt csodás, dús hajába. Mióta ilyen a szél? Mintha élne, és egy pimasz kölyök lenne, úgy viselkedik. Nem, megbolondultam. Bizonyára csak képzeltem. Végül a mágustanonc tért magához először, zavartan elkapta a pillantását miközben a füle elvörösödött. Felpattant, tett néhány lépést hátra, majd az egyenruháját kezdte igazgatni.  – Nahát, milyen furcsa ma a szél – dünnyögte rekedten. – Nem bánja, ha esetleg visszakísérem?  – Nagyon hálás lennék – vágtam rá olyan vékony hangon, hogy nem csodáltam volna, ha nem hallja meg.Felálltam a padról, és tétován megindultam a palota irányába, arra számítva, hogy minden lépés kínok kínja lesz az új cipő miatt, de ehelyett olyan érzésem támadt, mintha kicserélték volna a lábam és a felhőkön járnék. Ahogy közeledünk a liget kijárata felé, úgy lett egyre hangosabb a bál zenéje. Éreztem, hogy a mágustanonc a jobbomon gyalogol, de nem mertem ránézni, féltem, hogy olyat tennék a hatszáz vendég a szeme láttára, amiről nemhogy hónapokig, de évekig beszélnének. Mégis egy valamit tudnom kellett.  – Elárulná a nevét? – álltam meg tétován, és egy félfordulatot tettem, hogy a férfi szemébe nézhessek. – Rash vagyok. Ras mágustanonc, szolgálatára – tisztelgett mosolyogva. – Ras… – ismételtem meg félhangosan, azonban mást nem mondhattam, mert a hátam mögött valaki a teljes nevemet kiáltotta. A kastély irányába fordultam. –Miranda Lujza kisasszony, merre van? –  Ibolya senkiével össze nem téveszthető hangja mintha némi kétségbeesést hordozott volna magában.Sosem hallottam még ilyennek, pedig hatéves korom óta volt szerencsém hozzá, ennyi idősen kezdődött a nemesek gyerekeinek az oktatása. – Itt vagyok asszonyom, erre – intettem neki lemondóan, mivel tudtam, hogy addig nem hagyja abba a mirandalujzázást, ameddig meg nem talál. – Hát végre, hogy megvan – termett mellettem a magas, vékony nő, mindig szoros kontya most kissé ziláltnak tűnt. – Attól tartok rossz híreim vannak.Ibolya hajlamos volt mindent túlreagálni, nála egy rossz öltés vagy egy hamis hang egyenlő volt a felségárulással, az ezek után járó büntetés pedig Kartal szerint sokszor rosszabb volt, mint a Vérbál. Nem értem, miért ragaszkodott anyám a végsőkig ahhoz, hogy ő tanítson és felügyeljen, talán még egy gonosz szipollyal is jobban jártam volna. – Mondja hát, mi történt? – vetettem oda a lehető legunottabb hangomon.– Mégis hova tűnt, miért nincs a teremben? A legfontosabb, hogy jó helyre házasodjon, ez a bál pedig a bemutatkozása, nem hiszem el, hogy emlékeztetnem kell erre – kezdte volna a szokásos szentbeszédet, de ingerülten közbevágtam.– Szükségem volt némi egyedüllétre, így tettem egy sétát a kertben.Ibolya arckifejezése hirtelen megváltozott, a szokásos szigorú ráncok most átrendeződtek, szemében a gyanakvás fénye villant. Tetőtől talpig végigmért, mintha egy oda nem illő részletet keresett volna, végül pillantása a bokámon állapodott meg, azon a ponton, ahol a mágus a bőrömhöz ért. – Egyedül volt, Miranda Lujza? A hangsúlytól kirázott a hideg. Félőn hátrapillantottam, de Rasnak már nyoma sem volt. Hála a Tűzistennek, ha a banya meglátta volna, semmilyen magyarázat nem lett volna elég.  Egy apró, megkönnyebbült sóhaj szaladt ki belőlem, de ezzel együtt egy nehéz, eddig ismeretlen érzés telepedett a mellkasomra, mintha egy részemet elvesztettem volna. – Igen, egyedül voltam – válaszoltam végül farkasszemet nézve Ibolyával.A nő néhány pillanatig állta a tekintetem, szemében nem szűnt meg a gyanakvás, ajkát olyan keskenyre szorította, hogy csak egy vonal maradt a helyén, de jobban ismertem már annál, hogy ennyi megrémisszen, keményen álltam a sarat. Végül csak bólintott, majd sarkon fordult, és megindult a palota irányába, én pedig mivel jobb híján nem tudtam mást tenni, követtem. A csatát lehet megnyertem, de a háborút nem. Észre sem vettem, mikor kezdtem el szorítani a ruhámat, de ahogy elengedtem láttam, hogy a finom anyagon gyűrődések keletkeztek. Idegesen simítgatni kezdtem, de a tekintetem a körmeimen állapodott meg. Anyám hóbortja volt, hogy rendszeresen festette a sajátjait, ezt a szokását rám is átragasztotta, így kislány korom óta többet volt színes a körmöm, mint természetes. Most viszont a festék a körömágytól indulva szinte teljesen lepattogott, csak a végeken volt még némi a reggel frissen felkent barackszínből. Meglepődtem. Ilyen még sosem történt. Bizonyára hibás volt a festék, vagy az új cselédlány nem várt eleget a két réteg száradása között. Vállat vontam, végül is nem ez volt a legnagyobb gondom.  – Mégis mi történt, ami még magát is futásra késztette? – értem be néhány még a legnagyobb jóindulattal sem elegánsnak nevezhető lépéssel Ibolyát, mire ő kissé lassított.– Kartal herceg és kísérete nemrég tért vissza a fővárosba.          Na végre, az a semmirekellő még talán ide is talál és elmondja milyen volt élete első csatája. Őt ismerve minden bizonnyal egész idő alatt a sátorban ült és nem csinált semmi hasznosat.– Mikor érkeznek ide?– Kisasszony… – torpant meg olyan hirtelen a gardedámom, hogy majdnem a hátának ütköztem. – Kartal herceg nem fog eljönni.– Hogy érti azt, hogy nem fog eljönni? – a hangom kissé rekedtebb volt a szokottnál ahogy feltettem a kérdést. – Az úton hazafelé történt egy incidens… – kezdte lassan a nő, mire azonnal az arcomra fagyott az előbbi mosolyom. –  Vasfűn beomlott a bánya, Szol herceg életét vesztette, a király pedig mérhetetlenül haragszik. Azt rebesgetik az udvarban, hogy az esetet hallva Kartal herceg életére tört, de végül megkímélte, és napokon belül a Forró-partokra száműzi őt.          Ibolya utolsó szavai mintha a víz alól jöttek volna.          Nem. Nem, nem, nem és nem. Kartal az egyetlen barátom, nem tehetik ezt meg vele. Eddig az összes száműzött mágust elnyelte a tenger, egy sem élte túl a hajóutat a Forró-partokig. Kartal sem lesz kivétel, a király ezzel a döntéssel aláírja a halálos ítéletét.          A térdem hirtelen megremegett, és ha Ibolya nem kap el, biztos, hogy a földre rogytam volna.– Szedje össze magát kisasszony, az emberek figyelik az erkélyről – parancsolt rám halkan a nevelőm, de nem hallgattam rá.          Ordítani akartam, sírni, tombolni. Mint a vihar, kitörni.          Egy eddig ismeretlen érzés fogott el, a mellkasomban gombócot formált, majd terjedni kezdett, elárasztotta az egész törzsemet, végigkúszott a végtagjaimon egészen az ujjbegyekig. Hirtelen csak arra tudtam gondolni, hogy össze kell érintenem a körmeimet, mind a tízet úgy, ahogy a mágusok teszik egy varázslat előtt. Már éppen mozdultam volna, de Ibolya rögtön elkapta a csuklómat, így csak a mutatóujjaim értek össze.          Egy pillanatig nem történt semmi. Mit is vártam, nem vagyok mágus.          A szél hirtelen mégis feltámadt, belekapott a bálterem nehéz sötétítőfüggönyeibe, úgy repítette a többmázsás anyagot mintha apró tollpihe lenne. Végigsüvített a ligeten, megborzolta a fák lombjait, érintése alatt ropogtak még a legvastagabb törzsek is. A telihold köré felhők sereglettek, szinte egy pillanat alatt belepték az eddig kristálytiszta égboltot, a távolban villámok cikáztak.– Nahát, úgy tűnik vihar jön – kiáltotta valaki, mire a teraszról bámészkodó embertömeg egyként indult vissza a bálterembe.– Miranda Lujza kisasszony, nagyon kérem nyugodjon meg… – Ibolya hangja jeges volt a rémülettől. Nem értettem, mitől fél ennyire.          Hirtelen elkapott az álmosság, mintha évek óta nem aludtam volna és az utolsó energiamorzsám is elfogyott. A szemhéjam egyre lejjebb csukódott, a fejem a nő vállára bukott, aki óvatosan cirógatni kezdte a hajam. Nem értettem mit mondott, a szavai összemosódtak, de éreztem, hogy nyugtatni próbál. Ujjai nyomán mintha energia áramlott volna belém, és habár továbbra is fáradt voltam, olyan érzésem támadt, mintha a halál torkából húztak volna ki.          Eleredt az eső, a hatalmas cseppek pillanatok alatt átáztatták a hajamat és a ruhámat, bizonyára Ibolyát is, mégsem eresztett. Hirtelen anyám hangja csendült fel a távolban, pillanatok alatt emberek sereglettek körénk.– Mégis hogy történt ez, Ibolya? – kérdezte remegő hangon anyám, a kézfejemért nyúlt és a tenyerébe szorította. Egy pillanatra síri csönd lett, csak az eső kopogását hallottam. – A Földanyára, óvatlanok voltunk… – szólalt meg végül szomorúan, majd szinte rögtön hangnemet váltott, és a szolgákhoz fordult. –Vigyétek Mirandát a hálójába, de úgy, hogy senki ne lássa. Ha valaki kérdez felőle, mondjátok azt, hogy a ceremónia okozta fáradság miatt korán visszavonult.          Éreztem, ahogy a szolgálólányok átvesznek Ibolyától, aki azonnal sugdolózni kezdett anyámmal, de a következő pillanatban elnyomott az álom. Attól a naptól kezdve viszont biztos voltam abban, hogy valamit rejtegetnek előlem. És mindenképpen tudni akartam, hogy mit. 

Milyen zenére írtam a Calderont?

A könyvfesztiválos live során kérték páran a zenelistámat. Alapvetően metált hallgatok, kivéve, ha dolgozom, mert akkor elektro swinget. Íráshoz viszont minden műfajból szeretek válogatni.  Egy-egy szám végtelenített hallgatása segít, hogy azonnal abba a hangulatba kerüljek, és újra fel tudjam venni a szálat. Ilyenkor ezek annyira hozzákapcsolódnak a jelenethez, hogy ha évekkel később meghallom, újra a szemem előtt futnak a képsorok :)
A Calderon, avagy hullajelölt kerestetik és a  Calderon, avagy felségárulásért bricsesz dukál könyvekhez is rengeteg zeném volt, viszont akkoriban még a spotify előtti időket írtuk, így a legtöbbet csak akkor ismerem fel, ha hallom.  Amire emlékszem, mert a legtöbbet hallgatott zenék közé tartozott, azok ezek voltak:
Amikor Calderon "kavart" vagy a kedves család, akkor a Kárpátiától a Piszkos Fred szólt:


Illetve a Kárpátiától a Sok a horgász, kevés a hal is vidám hangulatot kölcsönöz egy kis bajkeveréshez:
Amikor a nemesek fennkölt világa és a veteránok, vagy Oregon cinizmusa egy jelentben találkozik, az olyan, mint a North Side Anthem, ahol e nemesi stílt Vera, míg a másikat Majka képviselte a fejemben:

A tangó jelenetet a Roxanne ihlette. Az első videóban a szenvedély fogott meg, ám ez túl zaklatott előadás, hogy írni lehessen rá, inkább ráhangolódásként használtam. A második feldolgozás már szöveg nélküli tangó, erre történt az írás:


Csak zene:



Talán a zenékből is látszik, hogy ezt a sorozatot roppant vidáman írtam :)
Aki még esetleg nem ismeri, itt bele tud olvasni az első kötetbe.

Anatu: A vár (fanfic)

(Az írás a Vágymágusok fanfic pályázatra érkezett.)


kép: pinterestEgy kis kéz érintése volt az első, amire emlékszem. Ez ébresztett tudatomra. Kislány. Még csak nem is rendelkezik varázserővel. Bejöttek a kapun. Sír. Nagyon. A mellette álló nő, aki bírja a mágiát próbálja csitítani. Figyelek.-         -  Lányom ne sírj! Fiola! Itt fogunk lakni, látod ez egy szép erős vár!-         - De én apát akarom - sír egyre keservesebben. - Nem akarok itt lakni. Haza akarok menni!-          - Kicsim, kislányom. Nem mehetünk haza. Soha többé - mondja egyre elkeseredett hangon az anya. - Apa. Apa - itt elcsuklik a hangja- ő meghalt. Kis szívem, apa nem lehet velünk többé.A kislány keserves sírása még hangosabb lett és kitépte a kezét az anyja kezéből és odaszaladt az egyik sarokba. A sírás könnyei lassan lepottyantak a földre és akkor megfogadtam, hogy soha senki nem bánthatja ezt az embert. Erős leszek és megvédem, minden kövemmel őt fogom védelmezni!Az emberek ekkor mind felálltak - azok akik mágiával voltak átitatva, mind felhördültek:
- Él a vár! kiáltottak fel! És erős férfi mágia sugárzik belőle! – ujjongtak mindannyian.
Honnan tudták volna a szerencsétlenek! A kislányt és az anyját elvitték az egyik kisebb szobába, ahol lassan megvigasztalódott a gyermek és az anyjához bújt.
- Ne, kérem, ne bántsák anyámat! Kérem, könyörgök! Hagyják békén! Nem bántott soha senkit! - erre ébredtem fel. - Fionna! Menj innen!- kiáltotta egy erős mágus. - A király parancsára minden szipolyt varázstalanítani kell! Le kell vágni a kezükön az ujjaikat és a lábukon is a körmüket! Adj hálát a Tűzistennek, hogy te nem vagy szipoly! - Ezzel ellökte a lánykát, aki a földre esett és megütötte magát. Ahogy a keze vérezni kezdett, tudtam, hogy ezt nem engedhetem! A déli torony 10 mágussal végzett, amikor rájuk döntöttem aznap este. És ha még egy mágus bent varázsolni mert, az nem úszhatta meg büntetlenül, itt egy kő esett rá, ott egy erkély szakadt le az óvatlan varázstudók alatt. Ez a vár nem kegyelmez a mágusoknak! Aznap ment be először Fiola a konyhába kérni forró vizet az anyjának és egyre több időt töltött ott. A szipolyok fele egy héten belül meghalt, testüket elégették és hamvaim itt vannak a falaimba zárva örökre. Egyre kevesebb szipoly maradt a vár falán belül és Fiola, akit egy kis fekete hajú mágus gyermek, aki az egyik utolsó szipolyt látogatta meg, Folának hívott, a nyár elmúltával beköltözött végleg a konyhába, ahol melegen tarthattam, elzárva a férfi mágusoktól és ablakaimmal a legszebb látványt adhattam neki az erdőre. Senki nem bánthatja a falaim között a nőket!

Kis Virág: Kartal herceg a Forró partokon (fanfic)

kép: pinterest
A gyáva hercegről mesélek most nektek.A nyúlszívű ámde kegyetlen örökösről, aki fogta magát és tizennégy évesen részt vett bátyjával Vasfűn egy bányászfalu kiirtásában és az ottani nők meggyalázásában, majd elmenekült, mikor a bátyja alatt beszakadt a föld. A nép megveti, szörnyetegnek tartja, olyannak, aki a saját testi épségének érdekében bármire képes. Fülét-farkát behúzva amilyen gyorsan csak lehetett, elhajózott a Forró-partokra – száműzetésbe. Arra azonban egyik nemes lelkű vitéz sem gondol, hogy vajon mit kellett feláldoznia a hajóúton a hercegnek azért, hogy megmentse társait a vízbefúlástól. Csak nem a mágiáját? Ó, dehogy, hiszen egy herceg élete csupa szórakozás, még hogy feláldozzon bármit is másokért?! Az képtelenség. Ő csak a kétes erkölcsű hölgyek társaságát ment élvezni a Forró-partokra, menekülve mindennemű felelősségre vonás elől. Azonban el kell, hogy keserítsek mindenkit, tudtommal a terveiben sehol nem szerepeltek ledér nőszemélyek. Sőt, hogy őszinte legyek semmilyen ilyen hölgyeménnyel nem találkozott, ellenben sok mással igen. Én pedig csak tudom, hiszen vele voltam, kíséretének tagjaként.De kezdjük is az elején. 
Amikor megérkeztünk a Forró-partokra, álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen kihalt a sziget. Ahogy elindultunk felderíteni a környéket, egyre furcsább érzés kerített hatalmába. Kopár, felperzselt földeken keltünk át. A rekkenő hőség mindannyiunkat nagyon megizzasztott, de megingathatatlanul folytattuk az utunkat. Több óra kitartó gyaloglás után elértünk egy faluhoz, és ha az eddigi látvány elszomorítónak nevezhető, akkor ez maga volt  a pokol. A házak romokban, gerendák hevertek szanaszét, háztartási eszközökkel, gyermekjátékokkal együtt. A mágia csak sugárzott a helyről, de nem megnyugtató módon. Nem is az ősmágia. Nem. Ez valami sokkal rosszabb volt, valami ártalmas. A feszültség érezhető volt, társaim, akik eddig még nem tették, elővették a fegyvereiket, óvatosabbak lettek, így indultunk tovább. Hirtelen emberek rontottak ki a házak mögül, ordítva, lándzsákkal. Hamar földre kényszerítettek minket. Egy majd két méter magas, napbarnított bőrű férfi lépett elő a tömegből.– Ki a vezetőtök?Mindenki hallgatott, bármilyen pletykákat is terjesztettek a hercegről, értünk a katonáiért rengeteg mindent megtett. Kiállt mellettünk még a legnehezebb időkben is, ezt pedig mi vak hűséggel viszonoztuk.– Én vagyok – szólalt meg Kartal.– Na jól figyelj, te taknyos, azt hiszed átverhetsz? Egy ilyen gizda kölyök már hogy a koenyálba lehetne vezető? De komolyra fordítva a szót, ki felel a csapatért?– Én – ismételte meg, egy kicsit határozottabban.– Kölyök, én nem érek rá ilyen olcsó tréfákra. Te – mutatott Saslikra –, ki a parancsnokotok?A herceg lassan bólintott Saslik felé, hogy elárulhatja az igazságot.– A fiú felel az életünkért, és mi bármi áron megvédjük.– Itt mindenki megőrült? Szellő – fordult egy fiatal mágus kinézetű, hosszú hajú fiú felé –, Igazat mondanak?– Igen uram, egyik sem hazudik. Vagy elvette az eszüket a tenger vagy tényleg ez a hímes tojás felel értük.– Akkor úgy illik, hogy tisztázzuk az erőviszonyokat. Ha bárminemű ellenállást tapasztalunk a részetekről, vagy hazugságon kapunk benneteket kínkeserves halált haltok. Most pedig halljuk honnan jöttetek, csak nem a híres Vulkántorok gyermekei vagytok?– Mélyen tisztelt Forró-partiak, valóban Vulkántorokról érkeztünk, abban a reményben, hogy menedéket tudtok nyújtani számunkra.– Menedéket? – hangzott fel több helyről is a hitetlenkedő kérdés. – Menedéket azon nép tagjainak, akik kínoznak minket, rettegésben tartják asszonyainkat, gyermekeinket? Máglyára velük!– Nyugalom fivéreim – fordult vissza a magas férfi. – Nem tudnak bántani minket. – Nem is áll szándékunkban semmilyen erőszakos cselekedet veletek szemben.– Hallgass! Mindig ezzel jöttök. Kötözzétek meg, és vigyétek a faluba őket. Szellő fiam, te kérdezd ki ezt a suhancot!Szellő, velem egy magas lehetett, azonban jó pár évvel idősebbnek nézett ki nálam, és rengeteg haja volt, ami össze sem volt hasonlítható a herceg kopasz fejével. Közelebb lépett hozzá, majd olyan dolgot tett, amit álmomban sem gondoltam volna. Bocsánatot kért.– Kérlek, ne haragudj apám durvasága miatt. Miután a népünk annyi mindenen keresztülment, fontos az óvatosság. Kérlek, áruld el, miért vagytok itt?Kartal rögtön mesélni kezdett. Az elmúlt hetek történtei minden gondolkodás nélkül hagyták el a száját. Mintha megbabonázták volna. A Vasfűn történtektől kezdve mindent elmondott a furcsa idegennek, aki érdeklődve figyelte és egyszer sem szakította félbe.– Akkor kedves herceg, úgy érzem, még sokat tanulhatunk egymástól, én segítek túlélni neked, te pedig cserébe megoszthatnád velem az olvasás tudományát és mesélhetnél a másik világról.Majd kibontotta köteleit és kezet nyújtott.– Akkor hát megegyeztünk?– Természetesen.Így történt hát, hogy barátságot kötött a Forró-partok törzsfőnökének fia, Szellő és Vulkántorok királyának gyermeke, Kartal. Szellőnek nem kellett sokat győzködnie édesapját, hamar engedte, hogy szabadon járhassunk-kelhessünk a szigeten. Hiszen amilyen keménynek látszott bemutatkozásunkkor, olyan engedékeny volt a fiával kapcsolatban. Természetesen az sem volt utolsó szempont, hogy rengeteg segítő kézre volt szükség, a falu körüli teendők ellátásához. Közben kiderült, hogy az itteni emberek miért nem szívlelnek minket. A népünk számos kellemetlen emléket adott már az itteni nőknek, sőt nem kevés gyermekben véltem felfedezni egy-két régebben száműzött nemes vonásait. Az is kiderült, hogy a Forró-partok nem csak az itteni időjárásról kapta a nevét, hanem az évszázadok óta itt élő sárkányról is. A sárkányt rettegték, mivel rengeteg legenda szólt korábbi rémtetteiről. A nép egy ijesztő, vérvörös színű fenevadnak írta le. A gyermekek esti meséiben fiatal királylányokat ejtett foglyul. Majd a segítségükre siető lovagokat tette el láb alól. Szellő a többiekkel ellentétben teljesen másnak látta a sárkányt. Az ő elképzelése szerint halványzöld színű pikkelyeihez értelmes barna szem társult. Azt, hogy a sárkány királylányokat rabolt, teljesen nevetségesnek tartotta. Mégis mit csinálna egy sárkány a királylányokkal? Megtanulna tőlük hímezni? A fiú szerint inkább nemes kisasszonyokat vitt el otthonról, hogy meseolvasással szórakoztassák. Emiatt kifejezetten tisztelte a sárkányt, ugyanis nagyra tartotta azokat, akik a kultúrát előnyben részesítik. Szellő még azzal is érvelt, hogy a sárkány csak az ellenséget pusztította el tüzével. Talán védve ezzel a falvakat a további megpróbáltatásoktól. Az itt élők a sárkány miatt kényszerültek egyre mélyebbre a sziget belsejébe, amit jóval nehezebb volt elérni a partokról, így sok utazó már feladta a keresést mielőtt emberekkel találkozhatott volna. A helyiek bizalmát végül elég hamar sikerült kiérdemelnünk, amint látták, hogy nincs bennünk ellenséges szándék. Ha szükség volt ránk, mi mentünk segíteni. Ezért a sziget lakóitól nem csak az itteni történelmet tanulhattuk meg, hanem különböző harcművészetekbe is beavattak néhányunkat. Mivel Kartalnak a tengeri út óta nem sikerült előhívnia a mágiáját, így megtanult harcolni nélküle. A lopakodás művészetét az itteni Árnyéktól, a különböző fegyverek használatát a kovácstól, Pörölytől leste el, a növények tudományára pedig a törzs füvesasszonya okította. A hercegen látszott, hogy szíve szerint sosem tért volna vissza Vulkántorok szigetére. Ez itt olyan volt mintha meseországban élnénk, az a sziget pedig a kegyetlen, visszataszító valóság lenne. Azonban egy nap küldönc érkezett a faluba, nem sejtettük, hogy talált ide. Valószínűleg már több napja elfogyott az élelme, hiszen alig állt a lábán. Feje korábban feltehetőleg kopaszra volt borotválva a kiserkenő hajszálak között pedig még látszódott a küldöncök jellegzetes fekete hennarajzával, kezében egy levéllel, melyen a királyi család címerével ellátott pecsét lengett. Maga a királyné írt. Az idill nyugalom ezzel véget ért, utazásunk pedig újból kezdetét vette. Most azonban nem egy ismeretlen világba készültünk, hanem egy sokkal rosszabb helyre, a múltba.

Somogyi Edina: Egy újabb nap (fanfic)

(A történet a Vágymágusok fanfic pályázatra érkezett.)



Lassan tértem magamhoz, nem akartam elengedni az álombeli világot, ahol minden csupa napfény és melegség volt. Lidérc karjaiban feküdtem, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt a fejem alatt. Tegnap éjszakába nyúlóan a mágiáját próbáltuk előhívni, de nem sok sikerrel. Úgy tűnik az aszalás óta az ereje megmakacsolta magát. Hamar ráébredtem, hogy az alhasam tompa fájdalma ébresztett, a piros virágom előjele. Minél előbb el kellett jutnom a paravánhoz. Zahert a mérgezések óta minden éjjel kicsempészték a testvérei, így miénk volt az egész hercegi szoba. Igyekeztem óvatosan feltápászkodni és csendben elosontam a paraván mögé. Hálásan gondoltam Kimcse néne előrelátására. Kinéztem az ablakon, a hajnal épphogy csak derengeni kezdett az ég alján. Felöltözködtem, hogy megkeressem Fola asszonyt szükségem lesz a segítségére a gyolcsokkal, nem hiszem, hogy lesz lehetőségem saját kezűleg kimosni. Az egész vár napok óta olyan, mint egy felbolydult méhkas, Erdon herceg és seregének érkezése holnapra várható. Az udvaron csak pár katonát láttam mozgolódni, a reggeli fagy csípte az arcomat, így iparkodtam, hogy minél előbb magam mögött hagyjam a hideget. A konyhában kellemes meleg és frissen sült kenyér illata fogadott, mindenki serényen dolgozott. Tina és Lina mosolyogva intettek, amint megláttak. Fola asszony a nagy munkaasztalnál felügyelte a reggeli előkészületeit. Odamentem hozzá és diszkréten elmagyaráztam a problémámat. -          -- Nagyon vigyázz, – intett a kulcsárnő – ezekben a napokban kissé összezavarodhat az erőd és sokkal csábítóbb a férfiak számára. - Majd a sürgölődő lányok felé fordult – Tina, készíts Roan úrfinak egy kis kamillateát, biztosan jól esne neki.Örömmel vettem a figyelmességét, Kimcse néne is mindig gyógyteákkal itatott, hogy a görcsöket enyhítse. Édesanyám szerint a piros virágzás a női lét velejárója, ilyenkor megtisztul, és egy kicsit újjászületik a testünk. Leültem a teámmal és hallgattam az ébredező várat, a forró ital kellemesen átmelegített. Lassan ideje volt, hogy átmenjek az étkezőbe, a lányok már készülődtek, hogy áthordják a reggelire szánt kenyeret és sajtot. Még mindig elég korán volt, nem sok fiút láttam a hosszú asztalok mellett, beléptemkor minden fej felém fordult és tekintetükkel végig követtek, amíg le nem ültem. Azért remélem ennyire nem csábító az erőm, bár még soha nem vett körül ennyi férfi a piros virágzásom idején, a kastélyomban, ha lehetőségem volt rá, ilyenkor a szobámba zárkóztam egy jó könyv társaságában. Hamarosan Lidérc is megérkezett, nagyot dobbant a szívem, ahogy megláttam. A gyertyafény puhán csillant hollófekete haján, ahogy leült mellém, legszívesebben megérintettem volna.-          -- Elég sápadt vagy ma reggel, jól aludtál? – fordult felém.-          -- Persze, csak szükségem volt egy napindító teára. – feleltem mosolyogva.Reggeli után kivezényeltek minket a vár elé, hogy a tűzmágiát gyakoroljuk. Az utóbbi időben meglehetős fejlődést mutattam, már viszonylag sokáig meg tudtam tartani egy tűzgolyót. Ám ma még egy apró lángocska sem akart sikerülni. Helyette egy nagy, süvítő széllökést lőttem magam elé. Ras meglepődve nézett rám.-          -- Azt hittem ezen már túl vagyunk.-          -- Ma nem vagyok formában – morogtam magam elé. Lidérc bíztatóan rám mosolygott, neki se ment a tűzmágia.Mire a sikertelen mágiaóra véget ért mát dél is elmúlt, a várba visszaérve Ras szólt, hogy felnyergelték a lovainkat. Ma volt az egyik alkalom, amikor Lidérccel elmehetünk várost nézni, vagyis a tetőket ellenőrizni. Egy számomra ismeretlen katona – mint kiderült Nimród – kísért minket. Természetesen nem engedtek el minket kettesben, Ras pedig a kiképzéssel és a herceg holnapi érkezésével volt elfoglalva. Lovaglás közben keveset beszéltünk, kicsit feszélyezett az ismeretlen katona jelenléte. Tegnap vacsora után Frellelon gyógyítótól kaptam egy viszonylag részletes térképet a városról és egy darab szenet, hogy jelölni tudjam a nem megfelelő tetőket. Mikor a kezembe nyomta, látszott rajta, hogy a tekintetével felnyársalna, ha megtehetné. A lovainkat egy fogadónál hagytuk és gyalogosan indultunk a város felfedezésére. Nimródon látszott, hogy szívesebben ülné végig a túránkat egy söntésben. Bennem buzgott az ismeretlen kalandok iránti vágy, és úgy láttam Lidérc is örül ennek a kis szabadságnak.A palotanegyed szélénél jártunk, amikor ismerős alakokat pillantottam meg. A „húgom” és Fini sétálgattak karöltve. Elöntött a méreg, Roan mégis mit képzel magáról, a beteg grófkisasszonyt kellene játszania, nem Finit kísérgetnie. Felháborodottan eléjük léptem.-          -- Drága, húgom – mondtam fenyegetően – inkább pihenned kellene a szobádban, tudod, hogy nem szabad megerőltetned magad. A fátyol mögött nem tudtam kivenni az arckifejezését, de mintha kicsit elszégyellte volna magát.-          -- Jaj, Roan – szólt Fini – micsoda meglepetés, hogy itt találkozunk. Kérlek, ne haragudj a húgodra, az én javaslatom volt, hogy levegőzzünk. Már napok óta itt vagyunk, de még alig láttunk valamit a városból. -          -- Nos, hölgyek, engedjétek meg, hogy visszakísérjünk titeket a szállásotokra. – javasoltam - A húgomnak gyenge az egészsége, még egy kis séta is kimerítheti, nem szeretném, hogy baja essen.Nem voltunk messze a vendégháztól. Finona végig szóval tartotta a társaságot és természetesen kacérkodásra is jutott ideje. Roan csüngött a szavain, Lidérc érdektelenül hallgatta a beszélgetést, Nimród pedig nem is foglalkozott velünk, inkább a járókelők között bámészkodott. A ház előtt a szokásos udvarias búcsúzási formák kezdődtek, de kissé nyersen közbevágtam.-         -- Kérlek, bocsássatok meg egy pillanatra, szeretnék négyszemközt beszélni a testvéremmel. Magam után rángattam Roant a házba és behúztam őt az első üres szobába, egyből nekiestem.-          A Tűzisten szerelmére Roan, mégis mit képzelsz, az utcán andalogsz Finivel?-          -- Jaj, Rianna szörnyen unatkozom, Fini pedig olyan kedve.-     -- Na, persze, helyet kell cserélnünk, most rögtön, még mielőtt valami baj történne. Holnap megérkezik Erdon herceg, ráadásul a piros virágom is nyílik, nehezebb lesz eltitkolnom, hogy ki vagyok.-          -- Ria, hát nem fogod fel, hogy a cserének nincs semmi értelme, túl jól ismernek már téged a várban, ha én mennék oda hamar kiderülne, hogy más vagyok és azzal buktatnám le magunkat.A dühöm most már elkeseredettségbe csapott át, az öcsémnek igaza volt.-          -- Akkor mégis mit csináljunk?-          -- Eddig sem, jöttek rá és ezután sem fognak, jól játszod a szereped és én is az enyémet – mosolyodott el. Majd vigasztalóan átölelt. A mágiánk összekapcsolódott, az ismerős érzés átmelegített és kicsit meg is nyugtatott. Egy váratlan kérdés szakított ki az átmeneti idillből. -          -- Mi ez az egész Roan? - Legnagyobb rémületemre Lidérc állt az ajtóban és megrökönyödve nézett ránk. Gyorsan szétrebbentünk, de már késő volt, rájött a titkunkra. Felindultságomban nem csuktam be rendesen az ajtót, Lidérc pedig olyan csöndesen képes osonni, mint egy zsákmányára vadászó vadmacska.-          -- Lidérc, én… - nem tudtam, hogy folytassam. - Tudod, nagyon szoros kapcsolatban állunk a testvéremmel, éppen csak…-          -- Ne hazudj a szemembe Roan, éreztem mindkettőtök mágiáját. Hogy vagy képes engedni, hogy a húgod leszívja az erődet?-          -- Lidérc, én…kérlek, hallgass meg, engedd, hogy megmagyarázzam.A szemem sarkából láttam, hogy a fivérem a kandalló felé araszol, fogalmam sem volt mi a terve. -          -- Semmi szükség magyarázkodásra, ezt nem rejtegethetitek tovább. Végig éreztem, hogy eltitkolsz valamit, de erre nem számítottam.Lidérc szeme csalódottságtól izzott. Roan közben elérte a kandallót, felkapta a piszkavasat és fenyegetően hadonászott maga előtt. -         -- Ne mozdulj, nem fogsz innen csak úgy kisétálni, ajánlom, hogy tartsd a szád, vagy nagyon megbánod.-          -- Roan, kérlek, semmi szükség az erőszakra.  Lidérc szeme meglepetten elkerekedett, egy pillanatra a mágiája is felvillant. Kis késéssel jöttem rá, hogy még egy dolgot elárultam, amit nem lett volna szabad, most már azt is tudja, hogy én vagyok a szipoly.-          -- Gratulálok, Ria, most már tényleg nem engedhetjük el. Kettejük közé álltam, nehogy bármelyikük is valami meggondolatlanságot cselekedjen. Próbáltam Lidérc lelkére beszélni.-          -- A testvéremmel gyakran helyet cserélünk egymással, az ő bőrébe bújva varázsoltam, amikor Ras begyűjtött, próbáltuk visszacserélni, de nem sikerült. Kérlek, bocsáss meg, hogy megtévesztettelek, de nem tehettem mást.Kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám. Éreztem a feszültséget, ami úgy megülte a szobát, mint egy nehéz takaró, csak egy apró szikra kellett volna, hogy kirobbanjon.-          -- Így kicsit érthetőbb a furcsa viselkedésed. Megkönnyebbülten fellélegeztem és közelebb léptem hozzá. De ő automatikusan hátrált egy lépést, ami rosszul esett. -          -- Ne gyere a közelembe – mondta hidegen és feltartott kézzel még messzebb lépett - nem akarom, hogy öt lépés távolságnál közelebb legyél hozzám, egyelőre megtartom a titkod, mert tartozom neked, de ne várd, hogy ezután is a barátomnak tekintselek.-          -- Lidérc… - próbáltam tovább magyarázkodni, de nem hagyta, az ajtó felé hátrált, éreztem, hogy minden egyes lépésével fokozatosan áthatolhatatlan falat épít maga köré. Még egyszer szomorúan rám nézett, majd eltűnt a folyosón. A földre rogytam, mintha az elutasításának súlya kényszerítene térdre. A szívem megrepedt és ezer apró darabkára hullott.

Laki Éva: Döntések (fanfic)

(A történet a Vágymágusok fanfic pályázatra érkezett.)


Rianna
-       Ha visszamegyünk a fővárosba, meg fogok nősülni – jegyezte meg Lidérc, amitől a szívem és a mágiám is bukfencet vetett. Valahonnan a gyomromból olyan görcs indult, ami a torkomba felkúszva epe-ízt hozott, a szemeimbe pedig könnyeket csalt.-       Tudja már felséged – tértem át az elvárt udvariasságú megszólításra -, hogy melyik hölgyet óhajtja boldoggá tenni?-       Először a húgodra gondoltam, de azt hallottam az egészsége törékeny. Igazából nem érdekel, ki lesz, csak legyen, mert már mindenki azt pletykálja, hogy én is szölőcske lettem melletted. – Felém fordult, féloldalasan elmosolyodott. -       Nem hiszem, hogy visszatérhetnék Önnel a fővárosba, – mondtam rekedten. Fekete szemei, ha lehetséges, még sötétebbek lettek, mágiája az enyém felé nyújtózott, érteni, érezni akarta a valódi gondolataimat. Én viszont lezártam előtte a mágiám, csak, mint egy egyszerű ember álltam vele szemben. Egy pillanatra éreztem a zavarát, hogy nem érzékel, de felismerte a falamat. Annyi halált, szőrnyű sebesülést láttam már mióta vele járom a csatatereket, hogy megtanultam elzárni a mágiámat mások előtt. Ha hagytam volna, hogy bárki érzékeljen, nem tudtam volna gyógyítani.-       Hogy érted, hogy nem térhetsz velem vissza? -       Nincs az az asszony, aki eltűrné, hogy Önnel tartsak – magáztam továbbra is. -       Ha nem mentetted volna meg a Vezér fiát, nem tudtunk volna fegyverszünetet kötni – mélyült el Lidérc hangja az emlékre. Két, sebesültekkel, haldoklókkal teli sereg nézett farkasszemet a végkimerülés határán, amikor az ellenséges Vezér lováról leszállva ordítva kezdett zokogni, karjaiban egy sovány tizenéves gyermekkel. -       Nem tudtam mit teszek – válaszoltam újra, és újra ugyanazt, anyám szavai simogattak láthatatlanul. „Ha nem tudsz segíteni, ne árts, de ha tudsz, tedd meg!” – Láttam, hogy egy gyereket fog, mennem kellett…-       Hát volt is csodálkozás, amikor a herceg szőlőcske gyógyítója megjelent a Vezér előtt, és a gyerek újra levegőt vett. Mit mondtál, mi baja volt?-       Bedagadt a torka, attól nem kapott levegőt. A Szél is segített, én ehhez kevés voltam.-       Tűzisten nevére, elemeket uralsz! Egyszerűen jönnöd kell!-       Uram, – magáztam még mindig, amit folyamatosan figyelmen kívül hagyott, - kérlek, bocsáss el a szolgálatodból. Nem lehetek a segítségedre holtan sem, akkor mi a különbség?Végül Lidérc a városfalaktól egynapi lovaglásra elengedett, de nem akart üreskézzel hazaküldeni. -       Aranyat, birtokot nem tudok adni, de mégis szeretném, ha elfogadnál tőlem valamit – magyarázta szomorúan, a mágiánk még mindig fel-fellobbant egymás közelében, s tudtam, holnap már rosszabb lesz, óráról órára távolodni fogunk, de nem tudtam változtatni sem a király undorán, sem Ferfellon gyűlöletén. Mindketten szívesen vették volna halálhíremet, én viszont makacsul élni akartam.-       Kérhetek esetleg védelmet, menlevelet valaki számára, uram?-       Ugyan kinek? Ki olyan fontos Roan gyógyítónak, hogy hercegi menlevelet akar neki adni? – Féltékenykedett Lidérc, megmelegítve ezzel a mágiámat. - Látatlanban nincs menlevél, tudni akarom kiről van szó!-       Akkor velem kell jönnöd, de sereg nélkül, csak két napi utazás - alkudoztam, nem szabadíthatom a Szép-völgyre a sereget.-       Ras! A sereg itt pihen, nem fogok ilyen szedett-vedett bandával bevonulni a király elé, intézkedj, szedjék rendbe magukat! Hozz négy embert, elkísérjük Roan gyógyítót! – Miután kiadta a parancsot hozzám fordult – Most pedig mesélj szölőcském, tudni akarom, kire áldozod a királyi kegyeket.
Néhány órával a Szép-völgyi elágazás előtt kezdtem a vallomásomat-       Tudod, ugye, hogy a női mágusok, a szipolyok voltak az első gyógyítók?-       Megbízhatatlan népség mind, egytől egyig! – Lidérc előítélete szíven ütött, de most egy életért szálltam vele vitába.-       A szipoly, ha szeret és szeretik, ősi mágiával bír, nem árt, hanem gyógyít. – vitatkoztam.-       Értelek, te is gyógyító vagy, biztos van egy öreg szipoly, aki tanított, de tudod te, milyen szerencsés vagy, hogy nem szívta ki minden erődet és hagyta ott a testedet valahol egy árokszélén?-       Uram, Kartal herceg, Lidérc, barátom, kérlek, engedd meg, csak egyszer, hogy eléd hozzam őt, kérlek. – Rimánkodtam, de ennél többet is megtettem volna, hogy szabad életet szerezzek.-       Undorító vagy – morogta Lidérc, és rossz kedvét megőrizte az úticélunk eléréséig, de követett.
Kócos
-       Kócos, Katarina! Gyerünk, ideje haza jönni! – Hallatszott a napsütötte rét túlsó feléről Kimcse néne hangja. – Kócos! Ne kelljen még egyszer szólnom!-       Megyek már! – Kiáltott vissza Kócos, Kimcse néne „unokahúga”, rég elveszett (vagy tán sosem volt) családjának utolsó tagja, és a szénaboglyából egy sötét szemű törékeny kislány mászott elő. – Gyíkot fogtam! – Mesélte lelkesen, és apró kezeiben óvva hozta elő verdeső szívű zsákmányát, a szoknya alja a derekába tűrve, meztelen lábát barnára sütötte a nap és véresre karcolta a boglya.-       Csak a mágusok meg ne lássák! – Sóhajtotta Kimcse néne, - nincs az a mágia, ami ebből a kócos koboldból úri kisasszonyt varázsolna…Néhány évvel korábban Rianna kisasszony – fiú-gúnyában is csak a legostobább mágusok nem látták meg benne az igazi leányt, – küldte hozzá a városból azt a szomorú tekintetű asszonyt, hogy az a szíve alatt hordott kis szipolyt ne veszejtse el. Látta a szemén, hogy nem bírja el azt a terhet, ha a leánya szipolynak születik. Kimcse néne jó néhány leánynak segített már szülni, amolyan bába volt ő a „Szépvölgyiek” birtokán, nem egyszer, nem kétszer fordult már elő, hogy a megszületett gyermeket az anyja hátra hagyta, ő meg visszatért a falujába. A „Szépvölgyiek” nem bánták a balkezes gyerekeket, akadt köztük mágus tanoncnak való épp úgy, mint béres. A leányok szobalánynak, komornának tanultak, olyan ügyesen varrtak és szőttek, amiből még az adóra is futotta. A mágusok gyakran ejtettek teherbe varázstalan lányokat, de ha egy mágus asszonya szült leányt, annak sírás lett a vége, a lányok, ha mágus véréből származtak, szipolyok lettek. A szomorú tekintetű asszony férje is mágus volt, a szipoly babára halál várt volna. Rianna elrendezte, hogy a szülés előtt hónapokig a Szépvölgyiek birtokán erősödjön, mert a sok bánat és aggodalom elgyengítette a várandós nemesasszonyt. A szülés könnyű és gyors volt, az asszony a Katarina nevet adta a babának, mielőtt visszatért volna a városba, karján egy varázstalan fiú csecsemővel, de a kis szipoly rengeteg hajával már akkor Kócos lett, amikor édesanyja még könnyeivel áztatta a pólyát.-       Mondtam már, hagyd a gyíkokat a kerítésen kívül, ki tudja, miféle elvarázsolt lelkek azok. – Dohogta Kimcse, és egy ügyes mozdulattal a dézsa fölé állította a kislányt, - nézd csak meg magad! Kócos vagy, az arcod s kezed koszos, a lábad véres. Tessék gyorsan megmosdani, vár a vacsora. Mindig te vagy az utolsó, aki előkerül.-       De süt a nap! – Ellenkezett Kócos, s tudta, komoly érvet hozott fel a csavargás mellett, a borult ég gyakori vendég volt a kontinens felett. – És ettem szedred… - vallotta be, miközben óvatosan a vízbe mártotta ujjacskáit. A dézsában lévő víz enyhe fodrot vetett, avatatlan szem azt hihette volna, hogy az érintés keltett benne gyenge hullámot. Kimcse néne zavartan nézett a mozgó vízre, a szabad vizek persze éreztek, öltek vagy öleltek, attól függően kit találtak, de a kórsókban, dézsákban, kádakban megpihenő vizek nem éltek. Kivéve, ha ez a kis szipoly közelített hozzá. A víz örült Kócosnak, addig simogatta a kezét, amig az tiszta lett, szinte forrni látszott, amikor Kócos az arcát dugta bele, pedig még csak meleg sem volt. Olyan erős mágia lakott a kislányban, ami aszályos időben föld alatt megbúvó patakot csalt a felszínre a gyümölcsösnél, az eső akkor és ott esett, amerre Kócos járt, de ő maga sosem fázott benne, azt mondta, melegen tartotta őt a víz.A szépvölgyi mágusok messzire elkerülték Kimcse házát, tudták, aki oda téved, az ájult álomba zuhanhat, és hetek alatt szerezheti csak vissza a mágiája erejét. Kimcse aggodalommal telve félte a percet, amikor idegen mágus téved a birtokra, de eddig minden alkalommal felhőszakadás zúdult a vándormágusokra, akik alig győzték elhagyni a völgyet. -       Minek mész te a szedresbe? Nincs tán idehaza elég gyümölcs, amivel összemaszatolhatod magad? – kérdezte Kimcse néne a kislányt, aki okos szemekkel nézett vissza rá.-       Idegenek jöttek – felelte, - volt köztük egy mágus is…-       Nem is esett az eső, – vágott közbe Kimcse – ha mágus lett volna, akkor elered, tudod.-       Biztos mágus volt, éreztem, de gúzsba van kötve az ereje. A másik egy furcsa fiú, az olyan, mintha mágus lenne, de mégsem. A szél a barátja, mint nekem a víz.Erre a hírre Kimcse néne arcán végig szaladt a legszebb mosoly, amit a nyár láthatott.-       Te tudod, ki az a fiú, ugye? - Kérdezte Kócos.Válaszra már nem maradt idő, az ajtóban megjelent egy szőke ifjú, vonásai lányt idéztek, mögötte egy magas, fekete férfi, aki szemével rögtön a veszélyt kereste, de csak Kócos tekintetét találta. A két egyforma szempár egymáshoz kapcsolódott, Kócos kíváncsian hajtotta félre a fejét, amíg Lidérc döbbenete és azzal együtt a mágiája is el nem tűnt. Lidércet nem zavarta a mágia hiánya, látszott, megszokta, hogy nélküle éljen.-       Kicsi húgom – súgta Lidérc, mire a másik vendég szemöldökét felvonva mosolyogta el magát.-       Azt hiszem, ez az én szövegem lett volna. – hangjában a szél bujkált, kék szemében a megértés.Kócos kicsit zavarba jött, a kékszemű szipoly volt, mégis érezte, ahogy lassan, cseppenként adagolva adja vissza a férfimágus erejét, olyan természeteséggel, mintha világéletében ezt csinálta volna. Egy fordított szipoly...- állapította meg Kócos, és édesen elmosolyodott. Otthon voltak mindketten.Lidérc
A főváros pezsgett, mindenki azt találgatta, vajon melyik nemeskisasszonyt fogja Kartal herceg eljegyezni, az esküvői előkészületek és a „hójárókkal” kötött tűzszünet sosem látott jólétet, örömet hozott, Eldron herceg, a trónörökös volt csupán mogorva. A birodalom népe Kartalt éltette, pedig Eldron harcolt és sebesült meg a csatákban, az ifjabb herceg „csak egy már kivéreztetett sereget állított meg”, ahogy apjának is számtalanszor elmondta. Eldron herceg a trónörökös volt, és nem engedhette, hogy bárki veszélyeztesse a pozícióját. Ferfellon gyógyító szerint Kartal herceget tűzrontás érte, a gyógyítója távozása után senki sem tudta – s tán nem is akarta, a csengő aranyak megtették hatásukat – őt újra egésszé tenni, mágiája hol feléledt egy keveset, hol tovább szunnyadt. Havonta egy-két merényletet még könnyedén hárított a herceg, de nyomozásai nem vezettek eredményre a felbujtó iránt.A királyné sorban fogadta a lehetséges menyasszonyok családját, megismerkedett a jelölt kisasszonyokkal, a legígéretesebbeket bemutatta a fiának, aki mindig, minden leányra azt mondta:-       Legyen úgy, ahogy te akarod, anyám, nekem megfelel a választottad.A birodalom első asszonya nagy bajban volt, tudta, hogy a fia nem lesz boldog, bármelyik leányt választja is, a mágiája nem szikrázott fel egyik mellett sem, csak este, amikor az estebédjüket fogyasztották s beszélgettek, akkor látott valami életkedvet a fián. Megfigyelte, hogy rendre akkor mosolyogta el magát, amikor a volt gyógyítójáról beszél. Ezért gondolták az udvaroncok, hogy a herceg szőlöcske lett, s ezért akarta a király gyorsan nyélbe ütni az esküvőt. A királyné viszont tudta, hogy a fia nem a férfiakhoz vonzódik, hanem ahhoz az álruhás szipolyhoz. De hogy érhetné el?-       Holnap elutazunk – jelentette ki a királyné, - gyengének érzem magam, pihenésre van szükségem, visszamegyek a Szép-völgybe. Te fogsz elkísérni, - mondta a fiának, aki arcán egyszerre ragyogott fel az öröm, majd a kétségbeesés. -       Anyám, tudod, hogy azon a birtokon… - kezdte óvatosan, hiszen anyja törékenységét hogyan tegye ki egy szabad szipoly erejének? Hangosan mégiscsak annyit jegyzett meg - … sokat süt a nap, nem fog megártani az egészségednek?-       Fiam, nekem pont arra a napsütésre van szükségem – nézett a királyné a fia fekete szemeibe, ami pont olyan, mint az övé, aminek színét és vágását tőle örökölte minden gyermeke, kivéve a legkisebb fiút, aki sokkal inkább a helyiekre hasonlított.Lidérc mégis félt, a húga, anyja szipoly leánya a menlevele ellenére a Szép-völgyben maradt, senki nem bánthatta, s ha még gyermek is, egyszer felnő majd, s veszélyessé, kiszámíthatatlanná fog válni, tán pont ezért kért Roan menlevelet neki… Lidérc egész életében azt hallotta, hogy a szipolyok undorítók és szörnyetegek, csak Roan beszélt neki arról, hogy a szeretet megköti a szipoly erejét. „Inkább a halál!” – gondolta, majd rögtön el is szégyellte magát, a húga halálát még sem kívánhatja. Az úton Lidérc egyre gyengébb, egyre sápadtabb lett. Mágiáját elfojtotta, bár szíve mélyén örült a közeli viszontlátásnak, tartott is tőle. Hónapokkal korábban, mikor a villámlátogatás után, a Szép-völgyi elágazásnál búcsút vett Roantól, megbántotta az ifjú gyógyítót. Indulatból beszélt, még Ras is megdöbbent igaztalan szavai miatt.-       Bárcsak soha meg sem ismertelek volna! Lehet, hogy nem lenne mágiám, lehet, hogy már nem élnék, de sosem hitték volna rólam, hogy hozzád vonzódom. – A hangjában annyi megvetés volt, amitől Roan kék szemei könnybe lábadtak, s ez még inkább feldühítette Lidérc sebzett lelkét. – Menj, vonulj vissza a völgyedbe, többé a színünk elé ne merészelj kerülni!Most meg ő megy a völgybe, akkor is, ha anyját kíséri, a kimondott szónak súlya van, Roan nem jelenhet meg előtte, hacsak ő maga nem kéreti. „De nem fogja, nincs az a Tűzisten csókja!”A hír, hogy a királyné és Kartal herceg a völgybe tart, futótűzként terjedt, száguldott előttük, s jöttükre összesereglettek a falusiak. Éltették őket, gyümölccsel, virággal várták, a várból előre siető szolgálók invitálták őket. Lidérc egy pillanatra megérezte a szellőt, ami Roan illatát hozta el, de sehol nem látta a gyógyítót.A vár előtt, egy ifjú hölgy állt, ruhája és fátyla halványkék, hangja csendes volt.-       Köszöntelek nemes hölgy és Kartal herceg atyám birtokán, és remélem megbocsájtjátok, hogy nem szeretett apám fogad titeket. Gyengélkedik, a kor nem kímélte őt sem.-       A bátyád gyógyító – szólalt meg Lidérc. -       A bátyám mágiája tűzromlást kapott – hajtotta le fejét Rianna, - nem segíthet atyánkon.-       Kérlek, - udvariaskodott Lidérc, de tekintete a falakat leste, - gondoskodj anyám elszállásolásáról, itt szeretne erősödni.-       A királyné mindig szívesen látott vendég nálunk – felelte a lány, tekintete Lidérc szemét kereste, de Lidérc mágiája valami ismerőst jelzett, s a férfi nem figyelt az előtte álló lányra, próbálta megtalálni az ismerős érzés forrását. - Kerüljetek beljebb! – Hívta őket, s Lidérc szíve kihagyott egy ütemet az ismerős hangra.-       Nagyon hasonlítasz a bátyádra.-       Ahogy te is a testvéreidre – válaszolt Rianna, a királyné csendesen felcsuklott, amikor megértette a célzást. Rianna ránézett – Az ifjú herceget is elhoztad magaddal, Asszonyom? A tejtestvére, Katarina, biztosan nagyon fog neki örülni…
Lidérc egy kényelmes szobát kapott, a vacsora bőséges volt, a vendéglátójuk süketsége miatt kimentette magát, leánya, a bájos Rianna volt csupán társaságuk. Roan nem mutatkozott, de Lidérc olykor megérezte a mágiája halvány jelenlétét a falakban. Lidérc érdeklődését mégis inkább Rianna keltette fel, de a lányból áradó szomorúság falat emelt közéjük, amit nem tudott áttörni.Reggel napsütésre, gyenge szellő által hozott gyümölcs illatra ébredt, macskamód még összegömbölyödött kicsit a vékony takaró alatt, szemét lehunyva hívta-várta vissza álmát, amire nem emlékezett, de érezte, hogy boldog volt tőle. Mágiája úgy kapott erőre, mint a fuldokló a vízből kikerülve, szomjasan itta magába a hely erejét.Már-már elszenderedett, amikor könnyű lépteket hallott és az őt hívó, kereső mágia szólongatta némán varázserejét. Nem kellett megfordulnia, vagy szemét kinyitnia, tudta, hogy az ő gyógyítója van a szobában.-       Azt mondtam, ne kerülj a szemünk elé! – szólt keményen, mégis várakozva arra a másikra, aki régi bánatába örömöt hozott, aki sebeit és lelkét is gyógyította, és aki most óvatosan az ágy szélére ült.-       Nem a szemed előtt vagyok – pimaszkodott egy kedves hang. -       Nem hívattalak, minek vagy itt? – Próbált Lidérc Kartalként viselkedni, de keze már elindult, hogy ha csak ujj-végeivel is, de megérintse a mágia forrását.-       Azért jöttem, mert tartozom egy vallomással neked.-       Nem tartozol mással, csak azzal, hogy most távozz a szobából.-       Hogy Vulkántorok minden mágusa sem képes abba a makacs fejedbe egy kis türelmet verni! – Fakadt ki Rianna, kirántva kezét Lidérc ujjai közül.-       Várj, kérlek, ne menj!-       Meghallgatsz? Utána elmegyek, nem kell többé elviselned a jelenlétemet.Lidérc makacs hallgatásba burkolózott, de fejével biccentett egy aprót, amit akár igennek is lehetett értelmezni.-       Azt mondtad, nem bízhatsz bennem, mert túl jól hazudok, - kezdte a lány. – Igazad volt. Az első perctől, amikor ott fent a tetőkön egymásba botlottunk, onnan kezdve hazudok neked, és mindenki másnak is, bár azt már korábban kezdtem, de mindegy is.Lidérc megdöbbent, meg akart fordulni, hogy Roan szemébe nézzen, de egy gyengéd, mégis nagyon határozott kéz a nyaka és válla találkozásánál fogva visszanyomta őt oldalára. Megismerte az érintést, a mágiája lobot vetett, s elindult az ágyéka felé. Abban a pillanatban az öröm átadta helyét a szégyennek. „Hát miféle férfi vagyok én, hogy egy szölőcske érintésére ilyen vágyaim támadnak?”-       Nem tűzromlásod van – vágott közbe Lidérc.-       Nem, azt csak a helyieknek mondjuk, Szépvölgyi Roan mágiája mindig is gyenge volt.-       A csudákat volt gyenge, többször is megmentettél!-       Én igen, de nem Szépvölgyi Roan.A herceg elméjében lassan összeállt a kép, „valami csaló Szépvölgyi Roannak adta ki magát, a begyűjtést végző Ras nem tudhatta, hogy egy imposztort fogott, a helyiek meg hallgattak, hogy a grófocskájukat mentsék”.-       A mágusok felismertek, mint Szépvölgyit, valamilyen balkézről származó fiú vagy? Nem haragszom érte, elmondhatod.-       Nem. – A jól ismert hang tulajdonosa elengedte a nyakszirtjét, finoman végig simította a hátát és érezhetően távolabb ült. – Nem gyümölcsoltásból származom. A két ellentétes hír sok volt Lidércnek, gyorsan megfordult, hogy a csaló arcába nézhessen. Ugyanaz a kék szempár tekintett vissza rá, amit hónapok óta hiányolt, ami miatt kétségbe vonta önnön férfiasságát, amitől a mágiája visszatért, s mohón követelte, hogy érintse meg a másikat, húzza magához, csókolja kifulladásig, vagy amig a mágiájuk nem egyesül újra.-       Leány vagy és szipoly! – Szakadt ki a férfiból.-       Undorító szörnyeteg. – Helyeselt a lány.-       Akkor nem vagyok szölőcske – állapította meg Lidérc, és felszabadultan elnevette magát. – No, akkor szépségem, mesélj el mindent!Rianna órákon át beszélt, Kimcse néne, aki a herceg reggelijét hozta fel majdnem szívrohamot kapott, hogy a grófkisasszonyát egy férfi társaságában találta, még sem tehetett semmit. Próbált maradni, de a herceg határozottan kiküldte, amikor meg megmondta neki, hogy nem illendő hajadon leánnyal egy szobában felügyelet nélkül lenni, Lidérc egyszerűen kikísérte az ajtón. „A grófkisasszony nagyon is tud magára vigyázni.”
Délutánra járt már az idő, mire Rianna elmesélt mindent, mire az összes félreértést tisztázták, s mire Lidérc szája végre be tudott telni Rianna nyakának ívével, mire a hónapok óta tartó vágyuk már csitult annyira, hogy a jövőjükről is gondolkodjanak.-       Menlevelet kapsz tőlem, hagyjuk itt ezt az országot, éljünk valahol együtt békében. -Kérte Riannát.-       A családodat nem hagyhatod el. Herceg vagy, második a trónöröklési sorban.-       Eldron fia meg fog előzni, ha végre megszületik. – Jutott Lidérc eszébe a mentő gondolat. -       Eldronnak nem lesz fia. Én gyógyítottam, amikor visszatért, Eldron magtalan.-       Te csináltál vele valamit? – A kérdés csak kíváncsiságból, nem gyanúból fakadt.-       Nem, sosem tudnék egy férfi magjához mágiával érni. - Pirult el Rianna, aki már számtalan ruhátlan férfi életét mentette meg, mégis tudta, hol a határ.-       Nekem lehet fiam? – Tudakolta Lidérc.-       Csak nem kívánod, hogy úgy megérintselek! – Háborodott fel a grófkisasszony. – Mondtam, nem érhetek a magodhoz. A szipolyok csak egy férfi magját ismerhetik, a férjükét!-       Ha ezen múlik – szólt Lidérc, - Ras! – Rikkantotta el magát, - hívasd anyámat, kéretem, ha neki is alkalmas.
-       Anyám, - kezdett bele Lidérc, az asszony lábaihoz a padlóra ülve. – Áldásodat kérem. Adómentességet adok a Szépvölgyieknek, akik önként fognak a jó termő években terményt adni az udvarnak. Lemondok a trónöröklés szerinti helyemről is, - s mielőtt a királyné közbeszólhatott volna így folytatta - Eldron örökösét majd okosan válaszd ki, vérszerint nem lesz örököse. Neked van még két mágus fiad, egyik talán alkalmas lesz királynak. Én feleségül fogom venni drága gyógyítóm, Szépvölgyi Roan húgát, Riannát, s itt fogunk élni Szép-völgyben. Ha eléggé elvonulunk tán a merényletek is elmaradnak. Fiaink és lányaink fognak születni – nézett Riannára, aki helyeslően bólintott – de nekünk elég lesz ez a völgy.
Este Kartal herceg féltérdre ereszkedett a Szép-völgy grófja előtt, úgy kérte meg Rianna kezét. Ami pedig az esküvő után történt, az egy másik történet.

Talabér Melánia: A bál (fanfic)

kép: pinterest
 A novella a Vágymágusok fanfic kiírásra érkezett:

Földanyára mibe keveredtem? Alkut kötöttem Ras parancsnokkal, ha segítek neki és Lidércnek megtudni a király titkát mért akarta megölni saját fiát Karlal herceget akkor elintézi, hogy se nekem se az öcsémnek nem kell a hadseregbe szolgálnia és megtartja titkomat, hogy lány vagyok egyben egy szipoly is, akinek nem lenne szabad élnie.      Elkészült a terv. Első lépésként helyet kell cserélnünk Roannal. Ras parancsnok kitalált egy ürügyet mért kell haza mennem ő pedig elkísért ne legyen feltűnő, hogy egyedül utazóm meg persze hogy biztos legyen abban nem futamodok meg.       Mikor haza értem helyet cseréltünk fivéremmel. Roan ment vissza Ras parancsnokkal én pedig a hintómban követtem őket már a bálra úri hölgynek kiöltözve úgy ahogy az ősi családokhoz illik. Miután testvéremet a többiek szeme látára felkísérte a parancsnok a szobájába csak hogy mindenki tudja nem kell keresnie senkinek, rá zárta a háló ajtaját legkisebb esélyt adva a lelepleződére. Ras hátasa helyett hintómba szállva elindultunk a bálba.       A királyi kastély nem messze a városközpont után, óceánra néző sziklaszirtre építették. Közel a vízhez mégis messze, legalábbis oly messze, hogy csak a nagyobb, vadabb mágikus erő bőszíti fel a természetet. Régi legenda szerint voltak, akik király árulásnak a súlyát nem bírva levetették magukat a kastély egyik ablakából, minthogy vérbálba küldjék őket. Nem akarok bele gondolni abba milyen halált halt az kit a tenger tépett szét és vére a habokat vörösre festette!-     Kérlek ne feledd a terve Roan! – zökkent ki a gondolataim közül Ras parancsnok.-     Riana, Ras parancsnok! Tudom még nem dolgozta fel teljesen, hogy miért is tűnt úgy mintha szőlőcske volnék, de legyen szíves meg adni azt a tiszteletet, ami egy úri hölgyhöz illik.  Már persze ha még nem felejtette el ezt a kis apró illemet. – automatikusan visszavágtam, de közben eszembe jutott kivel is beszélek és visszafogtam az éles nyelvemet – Természetesen nem feledtem.-Lidérc nem akarja, hogy az ő tanácsadója, végképp nem az ő „húgának”, akit mi tudunk, hogy egy és ugyanaz, bármi baja essen. Folyamatosan figyelni fog bármi olyan baj van, amit úgy gondol nem tudsz egyedül megoldani, közbelép és segít.-     Értem.      Ahogy válaszoltam a hintónk megállt a kastély bejáratánál. Ras kinyitotta a kocsi ajtaját, kiszállt majd kisegített engem is. Belekaroltam a kísérőmbe és miközben felértünk a lépcsőn még egyszer fejben átfutottam a tervet. Elkell jutnom Kilgram király dolgozó szobájába eközben a parancsnok megpróbálja feltartani öt, hogy nekem minél több időm legyen bármilyen hasznos információt szerezni.      Belépve a bálterem ajtaján hatalmas fényáradat vesz körbe, rengeteg a vendég és sajnos a mágus is. Féken kell tartanom a szipoly énemet mert ez az ünnepi bál könnyen az én vérbálommá is válhat. -     Sok sikert! Kérlek nagyon vigyázz magadra! – valószínűleg Rasnak is hasonló gondolatok járhattak a fejében. Bólintottam.      Megszorította a kezem és tovább állt én meg neki álltam olyan helyet keresni, ahol a lehető legkevesebben vannak ugyanakkor még a királyra is rálátásom legyen, aki a táncterem lépcsőfokokkal elválasztott részén a trónján ül és nézi a mulatozókat.  Tekintetéből rí, hogy fontosabb dolga is akadna, mégis itt kell töltenie azt a kevéske idejét is, ami van.      A királynő széke üres. Vajon megfogadta tanácsomat és azért nincs itt, hogy elrejtse egy kis szipoly növekszik a hasába? Vajon sikerült beszélnie Roannal ésKimcse nénivel, hogy ilyenkor hogyan tudják titokban tartani a gyermek kilétét, úgy ahogy nálam is tették? Ezernyi kérdés válaszok nélkül.      Elkalandoztak a gondolataim és arra eszmélek, hogy a parancsoknak már sikerült oda férkőznie a királyhoz. Földanyánkra! Nem tudom mennyi időt veszíthettem, de el kell indulnom. Hála Lidérc jó memóriájának és persze az enyémnek tudom merre kell indulnom, hogy oda érjek, ahova kell.       Már majdnem ott vagyok a dolgozó szobánál, mikor belebotlok két járőröző máguskatonába. Már túl késő elrejtőzni, így megpróbálok a lehető legtermészetesen viselkedni. -     Szép estét kisasszony! Segíthetünk esetleg? Tán eltévedt? Tessék jönni visszakísérjük a bálterembe! – hajoltam meg mindketten. Nem gondolják, hogy egy ily törékeny lány önszántamból jött ide és nem azért, mert eltévedtem, így könnyen az én oldalamra billenthettem a mérleget.-     Elnézésüket kérem jóurak való igaz, eltévedtem! Legyenek szívélyesek és kisérjenek vissza a kisérőm már valószínűleg halálra aggódja magát miattam.-     Természetesen! -mondja a másik – Kövesen kérem bennünket mutatjuk az utat!       Elindultak én pedig utánuk. Reméltem nem kell használnom, de úgy gondolom ebben az esetben nem tehetek mást. Lidérc adott egy nagyon erős kábító fűt azt mondta, hogy akár egy nagyon erős képzett mágust is ledönt a lábáról, ha legalább három másodpercig az orrához és a szájához tartom és belélegzi. Azt a mágust vettem célba, akiből nagyobb mágikus erőt éreztem. Ráugrottam hátulról és úgy tettem ahogy Lidérc mutatta. Nem kellet sok idő, hogy hasson a szer és mire a másik vágymágus észbe kapott a társa már ájultan esett össze. De ez volt a könnyebbik része.-     Mit műveltél te céda? Ezért most meglakolsz!-     Kérlek, szeress! – simogattam meg a kastély falát és reménykedtem benne, hogy segít nekem ugyanis Lidérc sehol sincs!Ekkor hirtelen a semmiből a mennyezetről leeset egy kődarab, ami pontosan a rám támadó katona fejére eset, ezzel harcképtelené tette. -     Köszönöm! – ahogy kimondtam a szót megsírogattam a falakat és a vár olyan mintha dorombólt volna a kezem alatt.      Be kell mennem a dolgozószobába, de előtte elkellet tüntetnem a katonákat mielőtt még több jelenik meg. A legközelebbi komódhoz húztam a mágusokat és elrejtettem őket.      Már épp benyitottam volna az ajtón amikor két kard egymásnak csapásának hangját riadok meg. A szobából jön. Benyitok és meglátom a két herceget, hogy élet halál harcot vívnak egymással. Mind a ketten meglepődve megnézik az új jövevény, nem számítottak rá bárki is megzavarhatja a párbajukat. Lidérnek a bal kezén egy kisebb vágás és az oldalán is véresnek látom a zekélyét, amit szabad kezével próbál leszorítani csökkentve a fájdalmát és a vérveszteség mennyiségét, Erdon hercegnek csak a jobb lábán van egy kisebb vágás. Rianna, hogy lehetsz ennyire kíváncsi, mindenbe bele kell ütni az orrod, ugye? -     Hát Ön meg kicsoda és mit keres itt? – kérdezi a herceg felém fordítva a kardját.-     Őt hagyd ki ebből! Ez a mi táncunk! Rianna menekülj! -     Ááá szóval ér neked annyit ez a leány, hogy megvédd? Hát akkor játszunk piszkosan! Minden olyan gyorsan történt nem tudtam reagálni. A herceg egy szempillantás alatt mögöttem termet és a nyakamhoz fogta a kardját. Éreztem a kard hidegét a bőrömön, a kibuggyanó meleg vért ahogy lefolyik a vállamra vörösre festve szeretett ruhámat. Lidércet még sose láttam annyira elveszettnek, mint ebben a pillanatban. Valamit szeretnék tenni érte, de mit?-     Erdon herceg! Biztos, hogy jó dolog egy ősnemesi család tagjának a nyakához kardot fogni? Ha megöl engem akkor vele együtt a családom támogatását is elveszíti, ha egyszer ön valaha is trónra ül! -     Ha jól emlékszem Rianna igaz? Szépvölgyi nemde bár? Nem veszem sok hasznodat! Nem kár, ha meghalsz hiszen így is az egész ország azt hiszi, hogy felségáruló az összes ember a családodból. Nekem az csak jó, ha egy árulóval kevesebb rontja a levegőt az országomban. Egy emberel kevesebb ki lázadást szítana ellenem.-     Azonnal engedd el! – kell védelmemre Lidérc – Krash!      A herceg eldob magától, hogy kitudja védeni a tűzgolyó támadást. De balszerencsémre egy üvegablaknak csapódok akkora lendülettel, hogy az kitörik mögöttem. Nem látok alattam mást csak a kék végtelent egy őserőt aki alig várja, hogy megkapja azt, ami kell neki. Azt amitől csillapodhat haragja. Vért és halált!       Zuhanás közbe nagyon sok mindenre gondolok arra, hogy Roan ott vár bennünket a négy fal között bezárva hogy visszatérhessen az otthonába, arra hogy Ras parancsnok biztos még Kilgram királlyal beszélget, édesapámra ki nem is oly bolond mint sokan gondolják, Kimcse nénire aki valószínűleg ha megtudja meghaltam össze törik a szíve hisz lánya helyet lánya voltam, a meg nem született kis szipolyra aki mellett ott akartam lenni, Lidércre mikor rájön arra hogy engem kért meg tanácsadójának ki férfi ruhába kényszerült közben végig a gyengébbik nemhez tartoztam , de arra nem hogy mi történik velem mikor elveszek a tenger habjaiba és átadom magam a Földanyának.      Utolsó dolog, amit hallok, hogy Lidérc utánam ugorva az ablakon kiáltja a nevemet.

Élő bejelentkezés szombaton

Itt a tavasz, itt a könyvfesztivál, amit ezrek vártak. Sajnos, a mostani helyzetben élő író-olvasó találkozásra nincs lehetőség, de azért a háttérben zajlik az élet :)
Szombaton reggel egy izgalmas játék veszi kezdetét az On Sai Facebbok falon, méghozzá Chester Intergalaktikus Sakkjátszmája. A Calderon és a Szivárgó sötétség sorozat mellékszereplői párharcot vívnak, hogy kiről szülessen a végén novella. Hm, vajon egy helyes szőke szamuráj nyer? Vagy épp Don köpenye? Ki tudja?Minden nap reggel nyolckor kikerül egy páros, és éjfélig szavazhattok, hogy ki jusson tovább. A Galaktikus Fanklub vezeti a játékot, szeretettel várunk rá mindenkit :) 
Április 25-én, szombaton 15 órakor az On Sai Facebook falon élő bejelentkezést tartok a Virtuális Könyvfesztivál keretében.Lehet előre is küldeni kérdéseket, és persze szeretettel várom élőben is. Szó esik majd arról, hogy állok a Vágymágusok folytatásával, milyen karanténban az élet, és minden másról, amit kérdeztek. Miután még sosem élőztem, így ígérem, rendkívül béna leszek, úgyhogy jól fogunk szórakozni :D
Május 1-ig még küldhettek a Vágymágus fanfic pályázatra írásokat. Nagyon izgalmas, hogyan látjátok a történetet. Szeretettel várom a novellákat :)
Mostanság két interjú készült velem, az egyik egy általános írói körkép az Álmok útján blogon. A másik kifejezetten karanténos életképként a Young Adult Könyvklubban.
Az On Sai kötetek a Virtuális Könyvfesztivál alatt 27% kedvezménnyel kaphatók a kiadónál.

Vidám tavaszt és sok jó olvasnivalót mindenkinek :)


 

Molnár Vanessza: A kapocs (fanfic)

kép: pinterest
A novella a Vágymágusok fanfic kiírásra érkezett:

Kavarog a fejem, akaratlanul is végig pörgettem a fejemben a nap eseményeit újra és újra, mintha ettől bármi is változna.Nagyot sóhajtottam és arcomat a szőrmébe fúrtam, csöndben átkoztam magam, hogy nem fogadtam el Lidérc ajánlatát és adtam neki fél aranyat, most Zaher halk szuszogásának hiányát is könnyebb lett volna elviselni.A Földanyára! Valami hideg, ragadós anyag itatta át a fekhelyem, a nap fénye óvatosan kúszott be az ódon várfalak ablakain. Azonnal felültem és lázasan gondolkodni kezdtem. Ha bárki benyit ide, végem.Gyorsan előkotortam a tarisznyámból a gyolcsokat és egyenruhát öltöttem, majd halk koppanással behúztam magam mögött a nehéz tölgyfaajtót. Erős ütést éreztem a halántékomnál, elsötétült az a kevéske fény is, ami beszűrődött a várba. Csak pár balladányit lehettem eszméletlen, erős, éles fájdalmat éreztem mellkas tájékon. Fejem tehetetlenül himbálózott, ahogy valaki a hátára dobva cipelt. Résnyire óvatosan kinyitottam szemem, két embert számoltam gyorsan össze, paraszt öltözékben. Az engem cipelő férfi is mágia nélküli lehetett, hiszen nem szívtam magamba erejét még ennyire súlyos sérüléssel sem. Émelyegtem, éreztem, ahogy vércseppenként száll el az erőm. Hányan lehetnek? Nem mertem leselkedni többet. Lehajítottak a földre, úgy terültem el, mint egy szerencsétlen szalmazsák. Felismertem a kút élő vizének csörgedező dallamát, ezúttal szomorúbban csengett. Egy ló lépett közelebb, hallottam mély kortyait a hűsítő vízből. Mellettem nehéz tárgy puffant, megcsapott a körömvirág illata. Meghűlt bennem a vér. Gondolkodás nélkül cselekedtem, összpontosítottam mágiámat.Szeress! – suttogtam.A víz kitört a kútból, a kanca azonnal megbokrosodott, felágaskodott hátsó lábaira és élő pajzsként állt elém, ez az idő elég volt arra, hogy begyógyuljon a tátongó lyuk a mellkasomon, szerencsére a nyílt sérülések gyorsabban gyógyulnak, mint a mérgezés, azonban több erőt emészt fel.A bátor kanca rárontott az egyik férfira, bár eléggé szédültem, azért fókuszáltam, három támadót számoltam össze.Egyszerű emberek lehettek, hiszen ép eszű mágus nem közelítette volna meg a kutat. Félfordulatot arrébb gurultam, kezem Lidérc mellkasára tettem, jól sejtettem, ott sebesítették meg.Ó, Földanya, add, hogy életben legyen!Imáim meghallgattattak, halványan, de éreztem, ahogy áramlik testében az energiája. Újra összpontosítottam a maradék mágiámat, halvány derengés közepette a szétnyílt hús cuppanós hanggal összeforrt. - Köszönöm. – suttogtam rekedten.Számban fémes ízt észleltem. Túlmentem a határomon, testem el kezdte lebontani szerveimet, súlyos belső vérzés, ezt már biztosan nem élem túl.Próbáltam felállni, de már nem sikerült. Átkoztam magamat a meggondolatlanságomért, nem a halálomat bánom. Aláírtam Szépvölgy halálos ítéletét. Szerettem volna egy harmadik alkalmat, megtudni legalább egyik kérdésemre a választ életemben, de nem ebben a szituációban. Nagyot nyögtem és messzebb rúgtam magam Lidérctől. Karcsú, vékony kezek szorították meg az enyémet, felpillantottam homályosan Fola asszonyságra.- Vigyél a lehető legmesszebb Lidérctől! – kértem könnybe lábadt szemmel. – Ha lehet, varrd meg a ruhám, mielőtt rám találnak. Nagyon szellős lett.- suttogtam immár csukott szemmel, játékos szellőm homlokon csókolt utoljára, majd kiszállt minden erő belőlem.
Lebegtem, sötétben kusza képek villództak fejembe, Volden papa szigorú, tekintélyt parancsoló arca, édes anyám időtlen szépségével állt előttem, mozgott a szája, de nem értettem, mit mond. Próbáltam figyelni, de más ismerős, külső hangok is vegyültek bele.A világ alapja a teremtődés… Maradj velem… az egyensúly fennálljon… őrség… mennie kell.. Hangok után ismét sötétség, meleg, áradó fény valahol a távolban, ismét sötétség.
Zavartan pislogtam párat. Ismerős szoba tárult elém. Megnyugtató köd ölelte körül lelkemet, mint a gyámoltalan kismacska, ki a gazdája lábai körül sündörög. A köd kitisztult és Lidérc arca nézett vissza rám, a karjaiban feküdtem.- Szükségem van rád!- suttogta ellágyult hangon, megcirógatta arcom, sápadt arca egy pillanatra visszanyerte színét. Aggódva fürkészett, melyben semmi tiszteletlen gondolat nem volt. Egy darabig néztük egymást, majd megszólaltam.- Mi történt? Apám és húgom is jól van? – tettem fel a legfontosabb kérdést, vajon kiirtották miattam a családom és felperzselték földjeinket. Lidérc az ajtóra pillantott, majd kis habozás után, lehalkította hangját, a távolba meredt, miközben folytatta, szeme tágra nyílt, mintha valami borzalmas dolgot látna.- Sötét volt, furcsa, zavaros képek voltak a fejemben, arcok, mondatok, amiket még sosem hallottam, rég elveszett emlékek. Majd megláttam egy kis apró fényt, követni kezdtem, míg végül felébredtem. Sok vér volt körülöttem, az ingem felhasítva. Három parasztot rúgott le a megbokrosodott kanca mellettem, majd észrevettelek. Fola asszonyság húzott téged a konyha felé, engem a cselédek, Ras fedezett, a felébredt őrök harcoltak pár kívülállóval és Frellelonnal. – egy pillanatra elhallgatott, néhány kósza könnycsepp jelent meg mély barna szemeiben. Megrázta magát, szemembe nézve folytatta: - Életemben először nem tudtam tisztán gondolkozni, rettegtem, hogy elveszítelek. Kitéptem magam a nők kezéből, ahelyett, hogy megbosszultalak volna, mint más normális férfi- mosolyodott el szomorúan- feléd rohantam. Éreztem, hogy ezt kell tennem. Átvettelek Fola asszonytól, hiába tiltakozott, próbált takargatni.  A konyhafal tövébe összeroskadtam veled. Meleg bizsergést éreztem a számon, óvatosan megérintettem, nem kellett mondania, tudtam mi történt. Nem szólaltam meg, ittam minden szavát, mint száraz, repedezett föld az esőt. Mohón hallgattam elmélyült basszusát, mintha a szívemig hatolna hangja. - Éreztem, hogy vonz valami benned, mint valami édes méhviasz, de szúrós fullánkok nélkül. Hatalmas erő szabadult fel bennünk, döbbenetemre nem szívtad el az erőmet, máshonnan merítetted. Egyszer régen olvastam egy könyvet, de nem hittem, hogy igaz, később elégették. Egy ősi párról szólt, kinek képességének alapja közös volt, hatalmas erővel rendelkeztek (valami ilyesmit éreztem én is)- jegyezte meg megszaporítva szavait. - nem volt ellenfelük, míg a férfit álmában megölték, a nő elszívta erejüket és bosszúból átkot bocsátott a világra, majd meghalt. Ezután minden női mágus szipoly lett. A többit már ismered. A látszatot fent kell tartanunk- váltott hangnemet és kikászálódott az ágyból mellőlem.- amit eddig zseniálisan megoldottál, a cselédeken és Fola asszonyon kívül más nem vett észre. Kérlek, folytasd velem a kiképzést.