On Sai's Blog, page 5
September 1, 2021
Tóth Teodóra: Csata (fanfic)
Kopp.
Az éles koppanás gyorsan elhalt a zsibongó teremben, de valami megváltozott. Rianna merengve nézett rám. Teljesen rossz irányban kereste a feleletet. Az igazi ellenség nem a csatatéren keresendő. Azért a kis közjáték Zimandon fiával igazán figyelemre méltó és szórakoztató volt. Magam sem gondoltam, hogy épp a mímelt nagyothallásom fogja próba elé állítani.
Visszaidéztem, ahogy zsigerből odaintette a fiút, hogy ne kelljen illetlenül ordítania. Mint egy valódi nemes, pedig korántsem szokott hozzá a rangja használatához. Voltaképpen ez annyira talán nem is különös, hiszen többször láttam már, ahogy Roanként parancsokat osztogat. Eme gondolatot meg is mosolyogtam, látványosan meghökkentve ellenfelemet. Ilyen ritkán látna mosolyogni? Bár meglehet, a koppanás lepte inkább meg.
Elégedetten láttam, hogy a kezdeti érdektelenség helyét kezdte átvenni a tűz, melyet a kihívás táplált, amit annyiszor láttam már, mikor Roan álruháját viselte. Mindössze annyi a dolgom, hogy ezt felélesszem a játékon kívül is. Én most a lányomért küzdök. Bármit is gondoljon a külvilág. Nem mintha törődnének egy hóbortos, süket öreggel és annak beteges lányával. Bolondok, de igazán nem tehetnek róla, hogy ilyen jól játszunk ebben a társasági életnek nevezett színdarabban.
Kopp.
Kopp.
Kopp.
A tűzokádók valóban sok kérdést felvetnek, de továbbra sem közelítik meg a megfejtést. Hozzájuk még az én kutatásaim sem értek el. Az emberi gonoszság már érdekesebb, végre elkezdett szabadabban gondolkodni. Így-így virágszálam. Ó, nem… A természet a legnagyobb szövetségesünk lehetne, ha hagynánk neki. Ezt megtanultam az elmúlt években. A körték nélkül birtokunk sem lenne már. Azt hiszem, megfelelő értékrendre tanítottuk a lányunkat, ha ilyen fontos problémaként kezeli az éhséget. Ha viszont továbbra is ilyen messze keresi a megoldást, hamar elmegy a hangom. Minő szerencse… A csendesedő teremben kevesebb erőfeszítéssel is kiabálásnak tűnhet a mondanivalóm.
A társaság reakcióiból ítélve Rianna épp most vívja ki a tiszteletüket. Önmagaként. Már csak azt kell elérnem, hogy erre ő maga is rájöjjön. Nem vagyok megmondhatója, hogy ezt a teknőcharccal vagy a kérdésemre adott válaszaival érte el, de ez talán mindegy is. Látják. De az álcáinkon továbbra sem láthatnak túl. Különös ez a játék. Egymás ellen vívunk csatát, mégis más harcot vívunk.
Kopp.
Kopp.
Drága lányom, tényleg a társadalom nyom el téged? De végre, végre jó irányban gondolkodsz! Az ellenség itt van köztünk. Bennünk. Akárcsak a düh, de az talán inkább egy fegyver, mintsem maga az ellenség. A délután elszállt, a teknőcharc véget ért, de a játszmának még nincs vége. Nincs, míg mindketten nem nyerünk. A nézősereg elismerését már elnyerte, de az nem elég, nekem nem. Ideje a végjátéknak. Mocsárvízi Jerin kérdésével már meg is adta a végszót.
— Az igazi ellenség belül van. Semmi sem nagyobb pusztító erő, mint amikor nem hiszünk önmagunkban, és nem a saját utunkat járjuk.
Ezzel átadtam a kulcsokat, ráruházva a kutatási eredményeket, és ami a legfontosabb… A bizalmamat mutattam ki mindenki előtt. Rianna arca felragyogott, ahogy megértette a szavaim mögött rejlő üzenetet. Nem kell másnak lennie, hogy tiszteljék. Nem kell Roannak lennie, hogy elismerjék. Nem kell fiúnak születnie, hogy értékes legyen. Önmagában kell hinnie, hogy mások elismerését kivívja. Akkor tud gyökeret ereszteni bennünk az erő, ha mi is elhisszük, hogy képesek vagyunk irányítani.
Eljött az ideje, kis gyopárom, hogy kivirágozz! Hozd el a kikeletet mindannyiunknak!
August 27, 2021
Molnár Vivien: Meleg pillanatok (fanfic)
(Lidérc szemszöge)
A harcokról kicsikart válaszok óta valami megváltozott, Roan nem volt önmaga és nem tudtam, mi zajlott benne.
Nyugtalanított.
A megszerzett tudás kirekesztett elméjéből. Mintha a háború nem csapatjáték lenne, mintha ott sem lettem volna! Tudni akartam, hogy min járt az a pengeéles esze, milyen elrugaszkodott ötletek cikáztak gondolataiban.
Megfejthetetlen, üres arccal bámult maga elé hosszú perceken át, teljesen kizárva a külvilágot. Ha a Tűzisten maga állt volna vele szemben egy szál vágykendőben, azt sem vette volna észre. Napok óta ez ment, rohadtul kiborított!
A napi gyarkolatok után elvesztettem, tehetetlennek éreztem magam. Magába mélyedt, hol fel-alá sétált, hol egy helyben ült, miközben érthetetlenül motyogott valamit, majd sietve az ajkába harapott és körbekémlelt, meghallotta-e valaki.
Négy napja még csak el sem vörösödött. Mi ütött belé és miért zavart ez engem ennyire?!
Élesen mart belém a felismerés: hiányzott.
A beszélgetés óta az élet a megszokott mederben folyt tovább, a napjaimból azonban mintha kiszökött volna az éltető napfény és csak a fakó félhomályban tébláboltam, egyedül.
Néha fel-fel villant az égkék szempárban az élet, megcirógatta a várfalakat lelke melegével, majd amilyen gyorsan jött, úgy távozott, sajgó ürességet hagyva maga után.
Hiányzott a csilingelő nevetése, az okos kérdései, de legőrjítőbben a közelsége hiányzott. Ott volt mellettem ugyan, de a közöttünk lévő távolságot napközben csak percekre tudtam leküzdeni, az éjjel hozott csupán némi békét.
Az elmúlt években az éjszaka lett a legjobb barátom, a sötétség elrejtett, árnyék lettem a segítségével, mely minden kíváncsiskodó szem előtt láthatatlan maradt. Régi barátom azonban meglepetésemre mást is tartogatott a számomra, egy aranyszőke nemest a gyilkos völgyből.
Roan keze minden éjjel a szívemen pihent meg. Hogy ő maga tette oda, vagy én húztam volna magamra, nem tudom, de éreztem, szükségem van rá. Az éjszakák ugyan megnyugtatták háborgó lelkemet, de ez már kevés volt. Nem csak a kezét akartam magamon tudni, az elméjét is akartam. Vissza kellett szereznem.
Nem bírtam tovább, egyik este odamentem hozzá és próbáltam kizökkenteni a világából.
- Hahó, van itthon valaki? - kérdeztem bosszúsan. Eltelt pár pillanat mire jött a meglepett válasz
-- Tessék?
-- Mort épp tök pucér, és a lavórban mosdik. Te meg nem vagy vörös - mutattam magam mögé, miközben Mort is meglepetten fordult felénk.
Sikerült! Most végre figyelt rám! Imádtam, amikor ezt csinálta. Elvörösödött, elkapta a pillantását és éreztem, hogy a mágiája is felszökött.
Most, hogy végre figyelt rám, a tárgyra is tértem. Néhány szót váltottunk csupán, de megértett, elfogadta a felajánlott segítségem.
A többiek előtt nem beszélhettünk, kifelé intettem. Roan felöltözött és követett.
A padlásra mentünk, vittem a nyúlszőr takarót is magammal, veszedelmesen hidegek lettek az éjszakák és nem akartam, hogy megfázzon.
Vigyázni akartam rá, óvni a bajtól, távol tartani a gonosztól és ma éjszaka a hideg volt az ellenségünk.
A padláson az asztalra terítettem a takarót, leültem rá és odahívtam őt is.
Kiszáradt lelkem szomjazta a közelségét, a belőle áradó fény a csillagoknál is erősebben ragyogott és én mindennél jobban vágytam rá, hogy elmerüljek benne.
Mélyen tudtam, hogy távolságot kellene tartanom, hogy nem tarthat örökké, a vége pedig akárhogy is következik be, fájdalmas lesz. De most csak élveztem a pillanatot, oly kevés jutott ki a jóból, minden cseppjét be akartam fogadni.
Akármennyire is kilátástalannak tűnt a helyzet, hittem, hogy a háború a megfelelő lépésekkel megnyerhető. A sorsunk a kezünkben volt és tudtam, hogy együtt képesek vagyunk győzni.
Már jó ideje ötleteltünk, haladtunk előre a megértés ködös és hosszú ösvényén, megvolt bennünk a lehetőség, hogy együtt erősebbek legyünk, mint bármilyen ellenség. Az ő esze és az én tapasztalataim a segítségünkre voltak, szikráztak a gondolatok, a felismerések, a lehetőségek.
Teljesen belemerültünk, de észrevettem rajta, hogy fázik. Az éjszaka még hosszú volt és nekünk még sok dolgunk volt, nem térhettünk vissza a hercegi szobába. Közelebb húzódtam, hogy én se legyek teljesen védtelen a mardosó hideg ellen és ráterítettem combunkra a köpenyem.
A lábaim ugyan nem fáztak, de egy kis idő után a hideg bekúszott a bőröm alá. Úgy harapta csontjaimat tűhegyes fogaival, mint éhes vadmacska az éjszakai erdőben elejtett madarat.
A rohadt életbe! Hogy lehetett ennyire hideg zárt ablakok mellett is?!
Megborzongtam. Megoldást kellett találnunk és nem bírtam már sokáig.
Zekémet összehúztam magamon, nem mintha sokat segített volna. Roan észrevette, gondolkodás nélkül kioldotta a sajátját és én bebújtam alá.
Illata úgy ölelt körül, mint hajnali napfény az álmából ébredező tavaszi ligetet. A világ körülöttem hosszúra nyúlt pillanatokra megszűnt létezni, lelkem napfürdőben merült el.
Akkor eszméltem csak, amikor Roan kérdően rám emelte tekintetèt. Szemei akár a lágyan fodrozódó ég, fürkésző tekintetével belém látott, mágiánk egymás után szökött fel.
A Tűzisten jószagú szerelmére, Lidérc! Fogd már vissza magad!
Az arcára különös árny vetődött, alig tudtam visszatartani, hogy fel ne ugorjon mellőlem.
Nem tudom miről beszélt korábban, de tovább kellett haladnunk, nem maradt sok időnk és nem hagyhattam, hogy kizökkenjen. Gondolkoznia kellett, szükségem volt az eszére, ez volt az egyetlen esélyünk.
A léghajó irányításáról kérdeztem, de teljesen belezavarodott, egyetlen értelmes mondatot sem tudott kipréselni magából.
Nyugalmat erőltettem magamra és elkezdtem magyarázni a hajókról, a legapróbb részletekről is hosszan meséltem. Időt akartam adni neki, de mintha a falnak beszéltem volna, csak aprókat pislogott maga elé zavartan.
Azt hittem a hangom nem jutott el mágiától ködös tudatáig, de tévedtem. Éles elméjéből kipattant egy szikra. Ez volt az! Végre nyomon voltunk!
A hideg a mellkasomra süvített be, megigazítottam magunkon a köpenyt a nyakánál, de képtelen voltam elvenni a kezemet a válláról. Roan hangja elakadt.
Már megint túl messzire mentem!
Vártam. Még a tüdőm is megfeledkezett feladatáról, a bent ragadt levegő türelmetlenül kereste a kiutat, hiába.
Vártam. Vártam, hogy felpattan és körmondataival kimenti magát karom alól.
Ólom súllyal nehezedett rám a végtelenre nyúló pillanat, de nem menekült el. A meglepetés elsöprő hulláma söpört végig rajtam, ahogy a mellkasomnak dőlt.
A mágiánk fellobbant és éreztem, hogy összekapcsolódott. Mint rég nem látott társak, úgy üdvözölték egymást. Elképesztő volt!
Alig bírtam visszafogni magam, szinte simogatott, elmondhatatlanul vágytam rá és éreztem, hogy ő is rám.
A francba! Lidérc akartam lenni, árny a sötétben, akinek nincsenek hercegi feladatai, aki nem háborúba készül, aki tét nélkül szerethet.
A felismerés egy sóhajban tört ki belőlem, mely meglebbentette a mellkasomon nyugvó aranyló fürtöket, végigsuhant a köpenyen, majd a hideg egy röpke pillanat alatt magába fogadta. A gondolat azonban már kitéphetetlenül mély gyökeret vert bennem. Egész életemben otthonra vágytam, szerető karokra, melyek gyengéden ölelnek.
A csilingelő szellő hangján tört a legváratlanabb pillanatban az életemre ez a napfényben úszó mézédes gyümölcs, amely táplálja a szívet, csendesíti az elmét és körülölel, akár a Földanya.
August 25, 2021
Shai: Az utolsó narancsvirág tea (fanfic)
- Elnézést, nem akartam zavarni, csak feltűnt, hogy világos van a konyhában és …- elhallgattam egy pillanatra - ugye, elmúlt már az éj közepe is.
- Semmi gond - mondta a kulcsárhelyettes asszony, de láttam, ahogy elfordul, egy könnycseppet töröl le az arcáról - jól tette, katona, hogy benézett, de csak én vagyok. Nem tudtam aludni és megkívántam egy teát. Nem kér egyet? – kérdezte.
Nem tudtam visszautasítani, az esték így a tél közeledtével egyre hidegebbek és már régóta voltam őrjáraton.
- Üljön le, mindjárt elkészítem - ajánlotta fel a kulcsárhelyettes - de sajnos ilyet, amit én iszom már nem tudok adni, tudja ez volt az utolsó adag. Esetleg egy citromfű tea megfelel?
Természetesen mindennek örültem volna, ami meleg abban a cudar időben. Csend telepedett le közénk és mivel kínosnak éreztem, ezért mondani akartam valamit.
- Asszonyom- kezdtem- ne haragudjon, de úgy láttam, mintha sírt volna. Nem akarok személyeskedni, de ha megengedi, segíthetek valamit?
Rám nézett hosszan és némán megrázta a fejét, aztán mégis megszólalt.
- Tudja ez az utolsó szárított narancsvirág teám. Akkor vettem, amikor idekerültem és megkaptam az első juttatásomat. Az özvegy királynét szolgáltam, mint cselédlány és egyszer ő kínált meg vele. Mintha egy virágoskert robbant volna fel a számban. Elhatároztam, hogy az első járandóságomból ilyet veszek és ha valami nagy dolog történik az életemben, akkor mindig iszok belőle.
Elgondolkodtam, hogy mi is történt ma, amit ünnepelhet, és eszembe jutott, hogy ma végezték ki az utolsó szipolyt, aki a lázadásban részt vett. Ránéztem és láttam a szemében, hogy rájött, hogy mire gondoltam.
- Igen, az utolsó szipoly kivégzésére iszom meg az utolsó narancsvirág teámat. Jégszirti Jelena és az összes követője halálát kívánom most és mindörökre! – szinte kiáltotta ezeket a szavakat.
-, A királyné - folytatta- volt a legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam. Még amikor a király idejött, akkor se emelte fel a szavát, pedig mennyit sírt a gyermekei miatt. A lánya és a kisebbik fia halála után is mindig kedves volt. És a többi idekerült szipoly feleség és leány…- mondta a semmibe meredve. - Tudja fura, hogy ezt mondom, de sajnáltam azokat a nőket. Kedvesek voltak, szomorúak és ahogy a férfiak elmaradtak, egymás után haltak bele a bánatba, hogy nem láthatják többet a szeretteiket. Nem értettem, hogy Kilgram király miért volt ilyen szigorú a szipolyokkal. Csak sajnáltam őket.
Fura volt hallgatni ezeket a szavakat. A kulcsárhelyettes nő tőlem idősebb volt és tudtam, hogy nagyon régóta itt szolgál már. Tudtam, hogy a férje, Bertram, volt az előző parancsnok és a szipoly lázadás alatt halt meg. Mindenki tudta ezt a várban. De mivel neki mindenhez volt kulcsa legfőképpen a konyhához, ezért mindenki tartott tőle és távolról tisztelte. Igazából még én se beszéltem vele eddig a napig.
Ha ránéztem egy merev tekintetű, inkább szigorú, mint szomorú nőt láttam, aki magas volt, kissé szikár és sose mosolygott. De nem sok nő volt a Fekete várban és a sok katona között figyelniük kellett mindenre és mindenkire. Szó nélkül kezelték a kisebb sérüléseket a katonák között, mosták a ruhákat és igyekeztek megfelelő élelmet adni. Itt már nem lakott szipoly, csak mi katonák, akik a királlyal vagy a legidősebb fiával Sollal gyakoroltak és fenntartották a királyság biztonságát mágiával. Én is ilyen mágus harcosnak készültem és nagyon nagy szerencsém volt, hogy bekerültem a kiválasztott katonák közé. A ma esti őrjárat is csak rutinnak indult, igazság szerint nagyon kevesen voltak a várban, mivel többen is kimenőt kaptak, hogy részt vehessenek a nyilvános kivégzésen.
- Ennek a várnak szenteltem az életemet. Azért kerültem ide, hogy a szipoly nemes asszonyokat szolgáljam. Itt találtam meg a szerelmet is, elvett Bertram, vele is együtt ittunk itt narancs teát és az volt életem legboldogabb napja.
De a szeme a teljesen mást mondott, ahogy az első könnycsepp kigördült a szeméből. Nem törölte le és csak ültünk egymással szemben, a saját bögréink felett. Nem szólaltam meg, nem tudtam, mit is mondhatnék, a férfiak nem beszélnek az érzéseikről és éreztem, hogy ez egy olyan ritka pillanat volt, amikor ez a kemény asszony ennyire is megnyíljon bárki előtt.
- Tudja nagyon szerettük egymást, de csak szipolyokkal lettem terhes. Mintha ez a vár az egyre fogyatkozó szipolyokat így próbálta volna pótolni. Az elhajtó főzet után mindegyik kicsikémet a vár mellé temettük. Öt évvel ezelőtt megtörtént a csoda és végre sokadik próbálkozásunk után kisfiút vártam!- mosolyodott el- A legszebb kisfiú született ebben a gyermektelen várban, Alarnak neveztük el.
Tudtam, hogy mi történt két éve - és féltem attól amit mondani fog, ám nem szólaltam meg.
- Amikor elkezdődött az átkozott szipoly háború Bertramot elvezényelték a csatatérre és egy szép tavaszi napon kaptam a hírt, hogy meghalt – elhallgatott egy pillanatra. - Akkor ittam meg az utolsó előtti teát. Jelena ellen harcolt és úgy mesélték, eltalálta egy tűzgolyó, azonnal meghalt. Nem tudtak már segíteni rajta. Őszre ideért a szipoly sereg és mindenki menekült. De nekünk nem volt hova menekülnünk, így itt maradtunk a várban. Az én szemem virága akkor tanult meg járni és a fürdőbe menekültünk a többi cseléddel együtt. De az egyik lány elveszett és vissza kellett menni érte. Odaadtam a kisfiamat a legmegbízhatóbb szolgálólánynak és felmentem a lányért a mindenfelé röpködő tűzcsóvák között. Mire visszaértem a kút helyén csak egy hatalmas romhalmaz maradt. Tíz lány halt meg és a kisfiam. – Most már potyogtak a könnyek a szeméből.
Megfogtam kezét és megsimogattam. Mit lehet erre mondani, hogy sajnálom? Vannak, amikre nincsenek szavak.
- Odatemettem a többi gyermekem mellé, itt vannak velem. Akkor megfogadtam, hogy minden Jégszirtivel végzek. Azonban a király és a tenger megelőzött. És azt is megfogadtam, hogy az utolsó narancsvirág teát akkor iszom meg, ha meghal az utolsó szipoly is, aki a lázadásban részt vett. Többet én már nem iszom ilyen teát.
Megfogtam a vállát és megsimogattam, és ahogy kitört a sírás rajta magamhoz öleltem ezt a szomorú asszonyt, akinek a tragédiája a várral és a királysággal egybefonódott. Nem kellettek szavak kettőnk között, a pillanat mindent magába foglalt. Lassan megnyugodott, megköszönte, hogy ott voltam és egy mosolyt is kipréselt magából amikor megkérdeztem, hogy jól lesz e most már.
- Köszönöm, hogy meghallgatott, katona. Még csak nem is tudom hogy hívják!
- Ras vagyok -feleltem.
- Engem meg hívjon nyugodtan Folának vagy Fola asszonynak.
August 24, 2021
Urbán Gitta: A meglepetés (fanfic)
A gyümölcsoltás éjszakája minden évben meglepetéseket tartogatott. Jót is. Rosszat is. Zoanna kavargó gondolatokkal és közönyösnek remélt arckifejezéssel szemlélte a tűzőrtorony alatt elterülő vásárteret és az ott összesereglett, ünneplőben feszengő embertömeget. A téren felállított asztalok fehér abroszát fel-fellibbentette az estével érkező szellő, a kocsmából kigurított, csapraszerelt hordók büszkén strázsáltak a nyársakról illatozó ürühúsok körül. Egyetlen éjszaka alatt veszett oda a hetekre elegendő élelem.
Zoanna tűzőri szolgálata egyszerre szolgált ürügyként az éjszakától való távolmaradásra, menedékként a városba látogató mágusok elől, és okként az ártatlannak egyáltalán nem nevezhető szemlélődésre, ami egy bizonyos harci mágus szemérmetlen bámulását jelentette. Feltéve, ha nem esett el. De Zoanna azt is tudni akarta volna.
Mire a nap vöröslő korongja végig csókolta a szemközti hegy oldalát, Hidegvég már felkészült asszonyként, türelmetlenül várta a mágusokat.
– Biztosan nem kell segítség itt, Zoa? – kérdezte Trinna, aki a térről hozott egy kevéske harapnivalót a városka tűzőrének. Trinna úgy festett, mintha a szabad gyümölcsoltást hirdető vörös szalagokat csak kényszerből fonta volna a hajába. Zoannának az az érzése támadt, hogy nem véletlenül lépcsőzött ennyit Trinna. Egy máguskatona sem téved három emelet magasra, hiszen jóval alacsonyabban is gyönyörű gyümölcsök lógtak, szerte a városban. Próbált hát rájönni, hogy Trinna mit is akar hallani tőle. Menjen? Maradjon? Egyszerűbbnek látta, ha felnőttként kezeli Trinnát, és rábízza a döntést. Ő is csak tizenhat éves volt az első gyümölcsoltásának éjszakáján, és mennyi fájdalomtól óvta volna meg őt az élet, ha valaki azt mondja, nem kell részt vennie rajta.
– Ha szeretnéd, innen fentről közösen nézhetjük az estét. Jövőre pedig már tudod, hogy mire számíthatsz.
– Nem is tudom… Mama azt mondta, ha egy mágus szemet vet rám, akkor Ijan biztosan feleségül kér. A családjában több mágusfiis született mostanság, egyértelmű, hogy az anyja mi alapján keres menyeket. Ó Zoa, ha ez kell ahhoz, hogy Ijan ne mosolyogjon többet arra a béka Kriannára, hát legyen! A Földanyára esküszöm, hogy lócitromot fogok kenni arra a két szál hajára, ha még egyszer Ijan körül sündörög!
A Zoannából kitörni készülő nevetést a téren felmorajló éljenzés akasztotta meg. Tekintete éppen akkor rebbent az erdei szekérútra, amikor a fekete kaftánt viselő lovas előporoszkált a fák árnyéka alól. Szíve olyan hevesen dobbant, mintha az Éjdobolót, a harci dobot indították volna el mellkasában. Itt van! Annyira kihajolt a derékmagasságú falon, hogy majd’ kizuhant. Be kellett harapnia alsó ajkát, nehogy felsikkantson örömében. Hát még él!
A vörös hennát viselő, kopasz férfit legalább két tucat harci mágus követte. Kevesebb, mint az elmúlt években. Erdon herceg serege az erdőt átszelő Hősök útján kapaszkodott fel a hegyekbe, de az éjszakai táborhelyekről a közeli településeket mindig meglátogatta néhány mágus. Ekkor csatlakoztak a települések katonái hozzájuk, és ekkor gyűjtötték be a hadi ellátmányt is. Másnap már tábort is bontott a felduzzasztott csapat, hogy folytassák erőltetett menetelésüket a határ felé. A hójárókfelé. A frontvonal felé.
A sor eleje a vásártér széléhez ért. Katonás rendben szálltak le lovaikról, csizmájuk sarka egyszerre döndült a macskakövön. Felszegett állal, egyenes háttal néztek szembe a tömeggel. A városi férfiak karvaly tollas kalapjaikat megemelték, az asszonyok maguk mellé parancsolták lányaikat. A városi elöljárók leszegett fejjel közeledtek, hogy méltóképpen üdvözöljék a vendégeket. A tér túloldalán ezalatt kisebb riadalmat keltett egy csapat bakfis körül feltámadó szélörvény, ami mintha a mágusok felé tolta volna a lányokat. A katonák egy emberként fordultak egy szőke üstökű, finom vonású gyógyítótanonc felé.
Zoanna nem tudta kivenni a kedélyes sikkantások közepette az üdvözlés szavait, nem hallhatta a férfi rekedtes köszönését, pedig bármit megadott volna, hogy újra a fülébe duruzsoljon a völgymély hang. Kivéve azt, hogy találkozzon vele.
Az elöljárók intésére a zenészek azonnal vidám nótába fogtak, mire lazult a katonák szigorú tartása és már mosollyal az arcukon léptek közelebb vendéglátóikhoz. A teret pillanatokkal később összekoccanó kupák, öblös férfinevetések és a táncosok önfeledt kurjongatása töltötte be. Bús vigadással búcsúzott a város azoktól, akik sosem térnek már haza.
Trinna ahelyett, hogy elindult volna, tétován állt egyik lábáról a másikra. Zoanna már éppen taktikát váltott volna, hogy nagy erőkkel marasztalja, de Trinna szólalt meg előbb: – Veled… veled hogyan volt? Mi történik, amikor…?
Zoanna elnyomta szitkozódását, Trinna anyjának biztosan nem Ijanról és a házasságról kellett volna locsognia egy ilyen éjszaka előtt… Pont ő adjon tanácsot Trinnának?!
Földanya, most ne hagyj el!
– Tehát… jól ismered a történetet a Földanyáról és a Tűzistenről – a szőke fej vadul bólogatott –, nem sokban lesz más ez sem. Ha valamelyik mágus táncra hív és neked is tetszik az a férfi, de csakis akkor – nyomta meg a szavakat – nyújtsd oda neki a kezedet. Így! – Megfogta Trinna kezét, majd homlokát a lány kézfejéhez érintette, ahogy a katonák szokták. – Utána táncolj vele, nevess, élj! Ez a férfi az éjszaka folyamán veled fog hálni, ahogy a Tűzisten tette a Földanyával, kettőből lesztek eggyé. Mire a nap előbújik a Kékhágó mögül, benned egy új élet fogan. Egy erős mágus.
– És mi van, ha nem tetszik? Mind olyan… kopasz. Ijannak szép haja van!
– Van jogunk dönteni, Trinna, még akkor is, ha előttünk nem sokan éltek ezzel a joggal.
– Te utasítottál már vissza mágust?!
– Egyszer.
– A Mama szíjat hasítana a hátamból! – sikkantott Trinna. – De mégis mi történt?
– Néhány fiatal katonát hoztak a faluba, azt rebesgették róluk, hogy vágymágusok, emiatt nézniük kellett a társaik gyümölcsoltását, de ők maguk egy lányhoz sem érhettek. Amikor beküldtek az egyik szobába, hat szempár nézett vissza rám. Anya azt mondta, legyek ügyes, hogy büszke legyen rám. Rettegtem. Könyörögtem neki, hogy vigyen haza, erre csak becsukta mögöttem az ajtót. Nem tudom, hogy voltam rá képes, de megmondtam az előttem vetkőző mágusnak, hogy én ezt nem akarom.
– És akkor elmehettél?
– Nem, kinevetett. Azt mondta, hogy ez a nők kötelessége a háborúban. Az egyik vágymágus szedte le rólam a pocakos tisztet. Nem tehetett volna erőszakot rajtam a törvény szerint, de a fiún kívül senki sem segített. Végül sikerült kijutni a házból.
– Mi lett a fiúval?
Zoanna keserűen rámosolygott Trinnára, azt kívánta, bárcsak többet mesélhetne neki a Hidegvégbe érkező csapat parancsnokáról. Arról, hogy már fiatalon milyen bátorság, szeretet lobogott benne, és még a másnapi ostorverés ígérete sem riasztotta vissza, hogy azt tegye, ami helyes. De túl nagy kockázatot vállalt volna minden további szóval.
– Nem tudom. Trinna, ígérd meg magadnak, hogy nem cselekszel a szíved ellen. Ez az egyetlen szabály, amit ma éjszaka be kell tartanod. Persze, csak ha szeretnél menni, de ha nem… akkor jobban belegondolva, kellene a segítség itt is.
Trinna nemet intett a fejével, ami bármit jelenthetett, majd megölelte Zoannát és puszit nyomott a jobb arcára. Azután a balra. Zoanna egy pillanatra megmerevedett, majd gyors mozdulatokkal szeme elé söpörte a haját, hogy csak a fél arca látszódjon. Trinna lemondóan sóhajtott, de nem szólt semmit, hanem szaladva indult lefelé a lépcsőn. Vörös szalagjai csak úgy lobogtak utána.
Zoanna megszokott helyén, a torony kőfalának peremén ücsörgött, közel az őrzött Lánghoz, amibe olykor fahasábot dobott. Ezt az estét leszámítva, nem tartózkodott a városban felnőtt mágus, aki újra gyújtotta volna az oltárt. De még három településsel arrébb sem. A Tűzisten Lángját emiatt a tűzőrtoronyban táplálták, ha kialudt, akkor pedig vártak. Olykor heteket is, mire egy könyörületes mágus elért hozzájuk. Addig viszont nem tudták elhamvasztani a halottakat, nem kötöttek házasságot, és a gyermekek sem kaptak nevet. A vének hónapokig tartó babonás jajveszékeléséről már nem is beszélve.
Alatta a téren, egyre hangosodott a jókedvű kacagás, mélyült és lassult a zene, a távolban pityókásan énekeltek a lányos apák és a hamarosan szintén apává váló férjek. Zoanna elvonta tekintetét a Lángról és a mulatságot szemlélte. Az egyik asztalnál Trinna Ijannal beszélgetett. Egyiküket sem érdekelte a színes forgatag, ami körülvette őket, csak egymásért voltak.
Mosolyogva tekintett róluk a házak fölé, arra az esetre, ha tűz ütne ki a városban. Ami gyümölcsoltás idején gyakran megesett, de sosem kellett riadót kongatnia, mivel a katonák azonnal eloltották a felcsapó lángokat. Nem úgy az év többi napján, a gyümölcsoltásból született mágusfikesetén, akik nem tudták féken tartani a szabadon csapongó mágiát.
Zoanna borzongva dörzsölte meg bal karját. Felhúzott térdén illetlenül félrecsúszott a tűzőrök jellegzetes, vörös szoknyája, de nem törődött vele. Mégis ki szólná meg érte? Már évek óta a hegyekkel körülzárt tornyot választotta otthonául, hitveséül.
Lehunyta a szemét, nem akart a múlton keseregni, mikor boldogabb emlékeket is felidézhet. A mágus valahol az alatta elterülő téren volt. Lélegzett. Élt. Csak ez számított. Önkéntelenül zúdultak rá annak az éjszakának a történései. Ahogy az anyja mindenki előtt megszégyenítette, ahogy sírva elfutott, és ahogy összetalálkozott a kedves szemű fiúval, akit a felettese zavart vissza a katonai táborba. Mindketten menekültek a kegyetlenség elől, egymásban lelve vígaszt. Végül még a nevét is elfelejtette megkérdezni, aztán inkább már nem kérdezősködött. Nem akart gyanút kelteni senkiben, azt pedig végképp nem szerette volna, hogy a férfi fülébe jusson, hogy valaki róla érdeklődik.
– Átkozott lépcsők!
A mézhangú mágus mintha gondolataiból lépett volna elő. Zoanna szeme felpattant, majd felocsúdva, a rakoncátlan szoknyáját kezdte rendezni.
– Ne olyan hirtelen! Még leesel! – A férfi egyetlen lépéssel termett mellette és meleg ujjait könyöke alá csúsztatta. A jó könyöke alá. Pont ettől a gondoskodó mozdulattól zuhant kishíján a mélybe, de végül sikerült stabilan megállnia a férfi előtt. Úgy ahogy.
A bátorság a legjobb álca, ha retteg valaki.
– Úgy érti, egy illendően fedett térdkalács érdekében nem érdemes a halállal viaskodni, parancsnok úr?
A katona szeme érdeklődve szűkült össze, mire Zoanna bokán rúgta magát, majd kihúzta könyökét a férfi forrósodó ujjai közül. Minden erejével a várost próbálta szuggerálni, mégsem tudta teljesen elvonni tekintetét az ismerős arcról.
Vajon a mágus is felismerte őt?
Nem, biztosan nem. Már a tetőtartó oszlopokat vizsgálgatta, mintha Zoanna ott sem lett volna. Majd kezét az oszlopok alapjául szolgáló, derékmagasságú falra helyezte.
– Dobognak – állapította meg csodálkozva.
Mármint a kövek?
Zoanna kiszáradt szájjal figyelte, ahogy az erős férfitenyér végigsimított a falon. Az ő tornyának falán. A szíve majd’ kiugrott helyéről, aztán pedig szinte nem is dobogott, amikor a férfi megismételte a mozdulatot.
– Mégis… miért csinálja ezt?
– Őszintén? Fogalmam sincs. Nagyon úgy tűnik, hogy a Szépvölgyi-kölyök kezd őrületbe kergetni. Most épp amiatt kelt ki magából, hogy ez a torony márpedig engem figyel, és előbb-utóbb a térre fog omlani. Letargiájában! Választhattam, vagy kiderítem mi történik idefent, hogy elhallgasson végre, vagy betömöm a száját. Csak az eszközigényesség mentette meg az utóbbitól.
– Szóval fogalma sem volt róla, hogy…
– Hogy itt vagy? Ne tréfálj Zoanna, akkor kettesével szedtem volna a fokokat. És mégis, miért magázol?
*
Dang. Dang. Dang.
A torony tartóoszlopai megropogtak, ahogy Zoanna mandulavágású szemében az eddigi félelem helyett rettegés csillant, és eltátotta csinos száját.
Mégis mit hitt? Hogy nem emlékszik rá? Mégis mi a jóbüdös fene történik itt? Egyik csuklóján sem viselt bőr szalagot a lány. Nem volt férjnél. Akkor meg? Miért hagyta el Szürkefokot? Annyi éven át kereste a torkolatvidéken, erre tíz év után Vulkántorok túlfelén, egy átkozott toronyban talál rá.
Ez a nő, maga volt a megtestesült rejtély. Ő pedig egy felderítő, aki mindenhol válaszokat keresett.
Mégsem találta, mondta egy gonosz belső hang. Lekussolta.
Emlékeiben nem hullott a lány arca elé göndör fürt. Önkéntelenül emelte a kezét, hogy arrébb simítsa azt. Mint ijedt őz, úgy szökkent el előle a lány.
Egyet előre lépett, mire Zoanna tovább hátrált. Mint egy tánc, egészen a torony túlsó faláig.
– Nem az vagyok, akire emlékszel – hadarta a tűzőr.
– Egyikünk sem az.
Lassan húzta el a lány arca elől a puha tincset.
Egy pillanatra megfagyott a világ körülötte, aztán mint éjszakai pillangó, úgy rebbent ujja Zoanna égett bőrére. A heg a fehér vászoning alatt folytatódott.
A csatamező villant fel előtte. Újra és újra. Érezte saját égett húsának szagát, a csontig hatoló fájdalmat. Hallotta társainak velőtrázó kiáltását. Mellkasára nehezedett a várakozás gyötrelme, az órákig tartó küzdelem élet és halál között, amíg a gyógyítók sátorába került. De Zoannához igétlenként nem érkezhetett gyógyító. Azonban megsérülnie sem szabadott volna ennyire.
Felemelte a tűzőr állát. A szégyen csupán egy pillanatra villant fel az arcon, de rögtön utána átvette a helyét valami más. Erő. Elszántság. Kihúzta magát a lány. Hátra söpörte a megzabolázhatatlan tincseket. Sötét szeméből ugyan könnyek buggyantak elő, mégis bátran állta a tekintetét.
Lélegzetelállítóan gyönyörű volt.
Talpuk alatt a torony sűrítette a Lángból lopott mágiát. Már évek óta élhettek a kövek, mégsem figyelt fel a jelenségre senki. Senki, kivéve a sereg titkos, sz-betűs fegyvere.
Olyan érzése támadt, mintha egy kitörni készülő vulkán fölött álldogáltak volna. Egyértelműen csődöt mondott az életösztöne, ha a lány a közelében volt. Ezzel a gondolattal buggyant fel emlékeiből a patak partján töltött éjszaka. Minden reggeli ostorcsapást megért.
Az első tétova mozdulatokat határozottabbak követték, amikor a lány szájához hajolt.
Megremegett talpuk alatt a torony, ezt már Zoanna is érezte, egy pillanatra elszakította száját a szájától, de a remegés egyre csak fokozódott. Már nem volt egyértelmű, hogy okozza, vagy elszenvedi a torony a mágia örvénylését.
– Nem tehetjük – suttogta bele a csókba Zoanna, majd ellépett tőle.
Mintha hideg vízzel öntötte volna nyakon a lány. Tíz éve is ezt az a két szót ismételgették egymásnak. Akkor nem tudtak ellenállni a kísértésnek. Most miért kellene?
A Tűzisten jöjjön le! Zoanna nem viselt vörös szalagokat. Hova tette a szemét, hogy ezt eddig nem vette észre?!
Homlokát a lány homlokához szorította. A visszatartott vágy alapjaiban remegtette meg a tornyot. Kétszer nem követheti el ugyanazt a bűnt. A törvény, az törvény.
Rég eltemetett tudását hívta elő, miközben a toronyról pergő, apró kövek és az oltár tüze kavargott a fejük felett. Nem látta. Tudta. Vágymágia.
Árnyék, egykori társának szavai jutottak eszébe: Hagyd túlcsordulni. Engedd el. Adj a világnak belőle.
Óráknak tűnő percek teltek el. A mágiától felforrósodott levegő kitartóan csókolta kopasz fejét, miközben a remegő Zoannát ölelte. A körülöttük kavargó láng fájó emlékeket hívhatott életre a lányban. Ez a felismerés segített, hogy visszafogja saját mágiáját, válaszul a toronyé is csökkenni kezdett.
Ria szélszörnye tekeredett kíváncsian köréjük. Pont ez a bestia hiányzott még! Végül az élő szél oltotta el a makacs lángokat. Valami rosszban sántikálhatott az Anyatermészet.
A lány fészkelődni kezdett az ölelésében. Hála a Tűzistennek! Aztán egész testében megfeszült.
– Hogy a Földanya csókolja valagon az összes mágust! – szitkozódott, majd azonnal kilépett az öleléséből. – Ezért… a fejemet veszik! – Nézte a terem közepén árválkodó oltárt, amiben immáron csak parázs pislákolt, de talán még annak sem lehetett nevezni. Egymásra tévedt a tekintetük. Legutóbb felgyújtották a nádast, most pedig eloltották az oltár Lángját. Átkozott egy vágyakozás ez közöttük.
Mivel nem tudta szép szóval visszacsalogatni Zoannát, így ő volt kénytelen az oltárhoz lépni.
– Égjen a Láng, a Tűzisten ajándéka, adjon fényt a legsötétebb éjszakán, burkoljon be a tél legfagyosabb napján, és mutassa az utat az élet rögös útján – hadarta el a jól ismert szavakat, gondolnia sem kellett rá, lángcsóva szaladt ki az ujjai közül. Erdon herceg odáig lesz a gyönyörtől. A falitáblához lépett és a korábbi tűzgyújtók nevei mellé katonás, rendezett vonalakkal odaírta, hogy Ras. – Most pedig felküldhetem a Szépvölgyi-kölyköt ide, hogy tűzőrködjön, ha már úgyis itt a szele. Ha jól sejtem, vagy mindenki meg akarja verni ezután a… vagy… Mindegy, menjünk. Szeretném végre megtudni, hogy mi történt veled Szürkefok óta.
Ras a torony lépcsője felé lépett, de Zoanna nem követte. Mozdulatlanul állt az oltár előtt.
– Nekem itt van feladatom – intett Zoanna a Láng felé. – Jó éjszakát, Ras parancsnok.
Meglobbant a mágiája, de vasmarokkal tartotta. Annyi éven át kereste Zoannát, most pedig nem fogja elengedni. Legalábbis nem ilyen könnyen.
– Rendben, akkor itt maradok veled. Megértem, hogy nem hagynád el az őrhelyed. Szóval, mikor költöztél el abból az álnok kis faluból?
Gyanakvó tekintettel méregette őt Zoanna, de végül beláthatta, hogy nem fogja egykönnyen feladni, így kényszeredetten, de válaszolt.
– Kilenc téllel ezelőtt.
– Ezért nem találtalak a következő gyümölcsoltáskor a faluban. Miért jöttél el? Az apád sem tudta hol talállak. Elszöktél?
Bólintás.
– Szerelem volt a dologban?
Erőtlen mosoly jelent meg Zoanna arcán, mintha ez annyira lehetetlen gondolat lenne.
– Nem igazán.
– Rögtön ide hozott az utad?
Fejrázás.
– Egy halászfaluba. El akartam hagyni Vulkántorkot, de pénz kellett hozzá, viszont túl sok idő telt el, mire megszeretem a viteldíjra valót. Aztán meg…
– Miért hagytál volna mindent magad mögött? Mi történt? Miért nem vártál meg? Segíthettem volna.
Ras pontosan értette Zoanna hallgatásának jelentését. Olyan irányba haladt a beszélgetés, amiről Zoanna nem szeretett volna beszélni. Őt pedig annál jobban érdekelte. Nem kínozni szerette volna a lányt, csak megérteni. Semmi logika nem volt abban, hogy elvágta magát tőle. Talán… a jó fenébe, talán még nőül is vette volna!
– Egyedül élsz Hidegvégben? Merre laksz?
Csend.
Ras érezte, hogy Zoanna kötelességtudatán hamarosan felülkerekedik a menekülési vágya. Meg kellett hát kérdeznie:
– Hogyan történt?
Olyan hosszúra nyúlt a csend közöttük, hogy azt hitte, erre sem fog választ kapni.
– Még a halászfaluban éltem, ott ütött ki a tűz. Éjszaka volt, már a lángokra ébredtem. Rengeteg idő eltelt, mire segítség érkezett. Nem is tudom… elmosódott képek maradtak csak.
– Hogyan történt? – ismételte újra a kérdést.
– Most mondtam…
– A tűz. A tűz, hogyan csapott fel?
Zoanna habozott. Már majdnem szóra nyitotta a száját, de égett kezével fojtotta magába a kitörni készülő szavakat. A torony újra rázkódni kezdett a talpuk alatt.
– Bízz bennem! – A tervezettnél pattogósabban szólt Ras hangja. Az elmúlt évek tehetetlensége gyűlt benne. Miért rejtőzött éppen előle?
– A sírásra ébredtem. Lángolt minden az ágya körül. Rettegve sírt. Muszáj volt… muszáj volt közelebb jutnom.
Hát persze. Mint mozaikkép, úgy állt össze a történet. Egy gyermek önkéntelen mágiája. Az élővé vált tűz. Még azelőtt akart tengerre szállni Zoanna, hogy felébredt volna a gyermek mágiája.
Tétován lépett Zoannához, és magához ölelte. Annyiszor hallott már ilyen veszteségekről. A kisfiú akár az ő fia is lehetett volna. Talán így is volt, és sohasem ismerheti meg. Zoannának miatta kellett elhagynia a szülőhelyét, hogy őt védje, hogy sose derüljön ki, hogy akkor éjszaka megfogant egy nem engedélyezett gyümölcsoltás termése. Az életét köszönheti neki, ha kitudódik, nem néhány ostorcsapást kapott volna…
Némán szitkozódott.
– Sajnálom, Zoa. Elképzelni sem tudom, min mehettél keresztül. Egy anyának sem szabadna elveszítenie a gyermekét.
Zoanna megmerevedett az ölelésében.
– Igen… – nyögte a lány.
Ami színtiszta hazugság volt. Ras évekig titkokat derített fel a fronton túl, pontosan tudta, mikor hazudnak neki az emberek.
Életben van a kisfiú? Akkor mégis hogyan élhet Zoa férj nélkül és miért nem találkozott soha Zoa fiával, ha mágus? Rossz érzése támadt.
Eltolta magától Zoannát.
– Zoa, életben van a fiad?
Csend.
Egyre nagyobb szemű törmeléket szórt rájuk a torony. A tetőtartó oszlopok szinte kicsavarodtak a helyükről.
Zoanna meghalna a titkával, hasított Rasba a felismerés.
– Az enyém?
Zoanna gyötrődő arca egyszeriben dühössé vált. Mintha már maga a feltételezés is sértené, hogy másé lehet. De most egy cseppet sem tudta meghatni Zoanna önérzete, itt egyedül neki volt joga dühösnek lenni. Nem foszthatta volna meg a fiától!
– Láthatom?
Fejrázás.
El kellett engednie Zoannát. A tornyot alig tartotta össze valami és az ő ujja is viszketett már a sajátjától.
– Nem tilthatod meg, hogy lássam a fiam – nem akart kiabálni Zoannával, de elvesztette a türelmét.
– Soha nem mondtam, hogy…
Zoanna a szája elé kapta a kezét, majd egyszerre ugrottak hátra, ahogy egy gerenda közéjük zuhant. Úgy imbolygott a torony, hogy bármikor összedőlhetett volna.
– Anya!
A padlásról levezető létrán egy gyerekláb jelent meg, amit egy fehér hálóing követett. Végül egy göndör, barna hajzuhatag. Egy kislány.
Hogy a mágia csapjon beléjük!
Düh, öröm, félelem, kétség… annyi érzelem kavargott Rasban, mint egész életében összesen nem. Uralkodnia kellett magán, hogy ne üvöltsön Zoannával. A gyerekkel. Az istenverte toronnyal.
Aztán megállt az idő. Csend telepedett közéjük. A torony is elhalkult, lesben álló vadként figyelte őket. Ras minden ösztöne vészharangot kongatott, innen nem jutnak ki élve. Egyikük sem.
Szeress, hallotta gondolataiból a sereg legnagyobb titkának hangját.
– Gianna drágám, gyere ide – Zoanna kitárta karját a lánya felé. Szeméből potyogtak a könnyek, ahogy magához szorította az álmából felriadt kis szipolyt.
Szeress, hangzott fel újra Rianna hangja.
Ekkor jött rá Ras, hogy nem emlékeiből hallja, hanem a gyógyítótanonc a lépcső tetején állt. A tornyot csitította. Egyszeriben megértette, miért veri az élet a Szépvölgyivel. Erre a döntésére készítette fel. Vagy mind meghalnak, vagy…
Rianna tőle szokatlan módon nem okoskodott, csak a falhoz beszélt.
Ras lába magától lépett át a leszakadt deszkán. Zoanna a földön térdelt, úgy szorította magához a törékeny testet. Aztán felpillantott. Könyörgött a tekintete. A gyors halálért. Magának és a gyermekének, akinek meg sem szabadott volna születnie. Ras pedig egyszeriben szörnyetegnek érezte magát. Egyik mágusnak sem szabadna megszületnie, ha csak arra használják az életüket, hogy öljenek.
Szeress.
Ras melléjük roskadt. Sosem tudná bántani őket. Viszont arról sem volt fogalma, hogyan szerethetné, vagy hogyan védhetné meg a családját. Kristálytisztán látta maga előtt az életüket. A boldogságot. A veszélyt. A hazugságot. Karja lassan emelkedett, egy pillanatra meg is torpant a mozdulatban, mielőtt átölelte volna Zoannát és a kettejük közé zárt, kamilla illatú gyermeket. Mosolyra szaladt a szája. Sosem érezte még ennyire otthon magát.
Rianna közben megdicsérte a tornyot, hogy szépen viselkedett, de aztán mégsem hagyta magukra őket. Ras szinte hallotta, ahogy járnak az ősnemes agytekervényei.
– Rendben, Rian… szükségem lenne a híres Szépvölgyi találékonyságra.
– Pontosan arra van szükséged, parancsnok. De meg kell mondanom, hogy egyszerűen zseniális ötlet élő épületben rejtegetni szipo… menekülteket. Teljesen elmaszkolja a mágiáját, sosem találták volna meg itt őket. Persze most már nem maradhatnak itt… azt hiszem, gyanakodna a város, a mai… mutatványotok után. Ha a kislányról nem is tudnak, akkor az anyját gondolnák annak.
– Most az egyszer fogd rövidre…
– Dehát mit?
– Földanya adj türelmet – sóhajtott Ras –, hogyan védhetném meg őket?
– Ó – kuncogott fel Rianna –, azt hittem, azt már megbeszéltük a Szépvölgyi találékonysággal. Ugyan Ras, ahol én… akarom mondani mi az öcsémmel felnőttünk, ott a lányod is biztonságban lesz. Legalábbis, amíg arra nem téved egy őrült mágus, hogy gyerekeket fogdosson össze, akikből vérengző harci mágusokat képezhet.
– Köszönöm, kölyök.
– Köszönöm én is – szólalt meg Zoanna. – Remélem, egyszer meg tudjuk hálálni a jóságod, uram.
– Áh, legalább lesz mivel zsarolnom Rast, ha nem kapok teát a fronton.
Azzal el is búcsúzott, hogy levelet írhasson az atyjának még napkelte előtt. Ras sejtette, hogy inkább csak hármasban akarta hagyni őket. Sok mindent kellett bepótolniuk és már csak pár órát tölthetett velük, mielőtt tovább vonult volna a sereg. Ez órákkal több idő, mint amit valaha remélt az élettől.
August 3, 2021
Zámbó Ilona: Delon dilemmái (fanfic)
(Erősen spoileres, A két herceg után érdemes olvasni.)
Kíváncsian vártam a kis Szépvölgyit. Most végre megtudom azt is, hogyan gyógyít. Érdekelt ez a szép kölyök, jobban mint bárki más. Már az első pillanatban felkeltette a figyelmem. Talán azért is, mert őt nem bűvölte el az egyéniségem. Nem akart a kedvemben járni. Érdekes módon nem vonzott úgy, mint a többi fiú, de akkor is van benne valami ellentmondás, valami különleges, más mint a többiek. Minden mozdulatán látszik, ősi nemesi családból származik, határozott érzékkel irányítja az embereket, mégsem fölényes. A hercegek dühét is mindig lecsillapítja. Van benne méltóság, és valami különös megmagyarázhatatlan erő. Pedig olyan gyengének látszik, mint akit elfúj egy erősebb szél. A mágiája is hullámzó és mégis, rajta kívül kevesen veszik észre, és még kevesebben tudják elhárítani a letapogatásomat. Elmosolyodtam a nadrág-lehúzós jelenet emlékétől. Jól móka volt. Egy kicsit csalódás is, mivel azt hittem, szipoly.
Megjött. Illetve dühösen sértetten beront. Ezek tegnap tényleg összevesztek a hadijáték után. Nem vitás tényleg megalázó lehetett a hercegnek, mikor a győztes csapás után zokogva rohant hozzá, de nélküle sokkal több munkánk lett volna, és ki tudja, hány halott. Amit a jelenlegi helyzetben nem igazán engedhetünk meg magunknak. Minden egyes katonára szükség van.
Értetlenül néz. A vizsga ellenére sem tudta, hogyan gyógyítunk! Na jó, nem is verjük nagy dobra. A szemtelen kölyke kineveti a herceget. Pedig most a gyógyításra kellene koncentrálnia, de a büszkesége nem engedi. Most meg fülig pirul. Jobb lesz sürgetni őket. Ha látja, hogy engem visszautasít, az hátha jobb belátásra bírja.
A herceghez fordultam.
- Ájultakat nem lehet gyógyítani. Már mondtam százszor. Mielőtt összeesel be kéne venned azt a rothadt főzetet, és elkezdeni. Mindkettőnknek el kell élveznie. A tudatodnál leszel és bármikor mondhatsz nemet, ez csak egy kis fájdalomcsillapító és ajzószer. Csak a második főzet törli ki az emlékeket. De persze ha emlékezni akarsz….
Kartal a várt dühkitöréssel válaszolt. A következő javaslataimat is visszautasította.
A kis Szépvölgyi egyre magabiztosabban, vigyorát visszafojtva szemtelenül kérdezte a herceget, távozhat e. Szemmel láthatóan ki akarta zsarolni a hercegből, hogy kérje a gyógyítást.
Kartal kínosan feszeng. Próbál kibújni a kérés elől. Itt nemcsak a tegnapi összeveszésről van szó, Roan a régebbi sérelmekért is most akar elégtételt venni.
A mi hatásunkra Kartal megtudta hogy gyógyítunk és azt hitte a kis Szépvölgyi is ugyanígy gyógyította meg. Most bizonyítékot nyert arra, tévedett. Kínos. A büszke herceg nem híres a bocsánatkérésről.
A kis Szépvölgyi sem adja alább. A herceg rájöhetett volna már rég, nem nyerhet. A kifinomult Szépvölgyi a szavak mestere.
Egyre szórakoztatóbb a szócsatájuk. Hihetetlen ez a két kölyök. Mire a herceg megtört, bocsánatot kért és elsuttogta a gyógyítás iránti kérését, már majdnem megpukkadtam a nevetéstől.
Ez még mindig nem volt elég a kis Szépvölgyinek. Most látványosan ő húzódozott. Ezt már nem bírtam tovább. Ellenállhatatlanul tört ki belőlem a nevetés. Ras veréssel fenyegette a kölyköt. Lidérc is feladta.
- Ha nem akarod nem kell, ne érezd kényszernek. Csak egy baráti kérés volt. Menj nyugodtan a kimenődre ... – mondta.
A kis Szépvölgyiből kibukott a beleegyezés.
Na végre! Épp ideje volt már. A herceg nem bírja már sokáig.
Viszont a kis Szépvölgyi már megint az időt húzza. Szégyenlős a drága. Teát, mézet és fürdetést akar. Igen. El akar bennünket távolítani a szobából. Úgy tettem, mint aki hajlandó belemenni a játékba.
Kiküldtem a vérző társunkat az egyik gyógyító kölyökkel. Vadrózsa teát főztem és kiöntöttem egy-egy pohárral a kölyöknek, és magamnak is. Közben a kölyök alaposabb mosdást követelt. Mire a herceg pimaszul ledobta a vágykendőjét, amitől a kis Szépvölgyi már megint vörösödött és fellobbant a mágiája.
Kétségtelenül igaza volt Rasnak. Már nevet is rajta. A kölyök mágiája a pajzán gondolatoktól indul be. Figyelem elterelésül beszélgetni kezdtem vele.
- Roan, a test természetes. Mikor szokod meg? - ültem le mellé.
A mézre tereltem a szót meg a süteményekre, hogy felengedjen a szégyenlőssége és lankadjon a figyelme. Határozottan az volt a gyanúm, folyamatosan leplez valamit. Valahogy nem hagyott nyugodni az érzés. Valami a test ellenőrzés ellenére sincs rendben. Mintha …
De nem, az nem lehet! Hogy cserélhetett volna a húgával? Sehogy sem áll össze a kép.
Óvatosan tereltem a beszélgetést a mérgezéses gyógyításhoz. A kis Szépvölgyi azonnal bezárult. Ráadásul a herceg is végzett a mosdással és bekapcsolódott a társalgásba. Kiderült, utálja a mézet. Roan finoman próbálta rábeszélni, legalább kóstolja meg, és most a saját csapdájába esett az istenek nedve kifejezéssel. Mindkét kölyök zavarba jött, de a kis Szépvölgyi most is hozta a mellébeszélős formáját.
A herceg viszont már végre gyógyulni akart. Megragadta Roan kezét és lenyalta róla a felkínált mézet. Mindkettőjük mágiája fellobbant. A herceg fájdalmai csökkentek. A következő méz adagnál a herceg szopogatni kezdte Roan ujját, aki ettől oldalra kapta a fejét.
Nincs ádámcsutkája! Mégis cseréltek valahogy! Összekapcsolódik a mágiájuk és a herceg gyógyul! Hogy a fenébe!
Alig tudtam megállni hogy ne ugorjak fel. A herceget így vagy úgy meg kell gyógyítani. Ha szipollyal, hát szipollyal, de a hercegnek egészségesnek kell lennie mire csatába kell indulni. Egyre kíváncsibb lettem, de Kartal kiparancsolt bennünket a teremből. Rasék szinte örömmel távoztak, én viszont vonakodtam. Látni akartam, mi történik. Hiába hivatkoztam álszentül arra, gondoskodnom kell a biztonságáról. A herceg a földmágiájával figyelmeztetett, nem tűr ellentmondást. Távoznom kellett.
Lemaradtam egy jó kis szórakozásról, de van gondolkodni valóm elég. Reggelig rá kell jönnöm hogyan történhetett a csere.
A veszedelmesen okos Szépvölgyi veszélyt jelenthet e Erdon hercegre? Szerepet játszik-e vagy tényleg olyan ártatlan mint amilyennek látszik?
July 30, 2021
Matócsi Illés Gábor: Hat arany (fanfic)
- Baltazár, gyere csak ide! - szólt ki a kapu rostélya mögül a kovácsfiú.
- Ion! Tényleg te vagy az?
- Naná! Ugye mondtam, hogy sikerülni fog - ujjongott.
- Megmondtad, megmondtad. Aztán lehet, hogy te örülsz ennek, én nem igazán. Ian is itt van?
- Itt vagyok én is - felelt a másik kovácsfiú.
- Gyere csak ide! Most haza mész?
- Igen. Befizettem az adót. Most egy évig nyugodtan élhetünk megint.
- Az nagyon jó. Megkérhetlek valamire?
- Hülye vagy, Ion. Ha nem tudnád, akkor felvilágosítalak. Barátok vagyunk. Bármire megkérhetsz. Persze nem biztos, hogy teljesítem, mert nincs az az isten amiért én beállnék máguskatonának, de megkérni attól még megkérhetsz erre is.
- Jó, jó, tudom. Gyere csak közelebb.
Baltazár megtette azt a néhány lépést ami még a rostélytól elválasztotta, és kíváncsian nézett a barátjára.
- Mondd gyorsan mit akarsz. A falu messzi van és szeretnék hazaérni mielőtt teljesen besötétedik.
- Tegnap kaptuk meg a sikeres vizsgánkért a három-három aranyat, és szeretném ha hazavinnéd a szüleinknek. Mi innen egy jó darabig nem mehetünk ki, és ha nincs szerencsénk akkor akár az első csatában el is patkolhatunk.
- Hát igen. Egy dolog csatába menni, és megint egy másik onnan hazajönni.
- Elviszed nekik?
- Igen.
Ion és Ian a zsebébe nyúlt és átadták Baltazárnak a pénzt.
- Köszi. Aztán el ne idd!
- Ennyit? Egy évig merev részeg lehetek ennyiből.
- Mondd meg anyánknak, hogy Tankának és Lionának is adhat belőle hozományt.
- Jó, megmondom. De most már megyek, télen korán sötétedik.
Ian hosszan bámult Baltazár után, és nem igazán tetszett neki az ötlet, hogy hazaküldik vele a pénzt. De az meg igazán fölösleges, hogy ennyi pénzzel a zsebükben patkoljanak el. Így legalább van némi esélye, hogy megkapják a szüleik.
- Te megbízol Baltazárban?
- A menyasszonyomat nem bíznám rá egy több napos úton... Most fog kiderülni, hogy mennyit is ér a barátságunk.
Ion némán bólogatott.
*
Baltazár ahogy megígérte sietett haza. A faluban egyenesen a kovácshoz ment.
- Ion és Ian azt üzenik, hogy megint nem sikerült a vizsgájuk, és nem mernek hazajönni, ezért inkább elbujdokolnak.
Az anya keserves zokogásban tört ki.
- Hová mentek? - kérdezte az öreg kovács. Az ő szemében is megjelent egy-egy könnycsepp.
- Szerintem még ők se tudják. Én azt mondtam nekik, hogy menjenek a Szépvölgybe, de fölmerült még a Forró-partok is. Ám, hogy hova mennek azt nem tudom. Szerintem még ők sem.
*
Egy év múlva
Kartal herceg dicsőséges hazatérésére a király hatalmas partit adott. A herceg és seregének diadala már régesrégen eljutott a palotába. Egy szekéren egy zsákmányolt tűzokádót és egy égi hajót is hozott, no és persze és egy egész hordónyi fekete port.
Ami pedig még nagyobb haditett volt azt Erdon herceg hőstette. Sokévnyi csatározás után végre békét kötött a hójárókkal. Igaz, ő még most nem jött haza, mert éppen most szervezi meg az új hadjárat során kialakult határok védelmét.
De haza jött Kartal herceg, a személyes testőrsége, és velük egy egész ezred katona. Amikor beértek a városba csak a vajúdó kismamák, halálos betegek és az ő ápolóik nem voltak kint az utcákon. Mindenki más odakint nyüzsgött. De nem csak a városból, hanem a környező falvakból is, aki csak tehette, itt volt.
A hírük persze már messze megelőzte őket, és a nép nem csak éljenzett, hanem az út menti fákra fölmászva a nyakát nyújtogatta, mert mindannyian kíváncsiak voltak a titokzatos hadizsákmányra.
Ion és Ian is hazatért. Ők a menet legvégén a szanitéckocsin érkeztek, mert bár sértetlenül megúszták szinte az egész háborút, az egyik legutoljára elhajított fekete porral töltött csupor közöttük robbant föl. Ion a bal, Ian a jobb fülét veszítette el a robbanásban. Mostanra már fölgyógyultak. Az orvos viszont a biztonság kedvéért még nem engedélyezte számukra a lovaglást.
A tömegben már mindenki észrevette a rokonait, és most türelmetlenül várták a király beszédét ami után végre mindenki hazatérhet a családjához.
Ian és Ion nem hallott semmit a beszédből, mert még a város határa előtt leugrottak a szekérről.
- Mi itt leszállunk - mondták az orvosnak.
- Innen már csak két óra járás a szülőfalunk.
- Menjetek csak. Nem lesz névsorolvasás - mosolygott az orvos.
A két kovácsfiúnak sem kellett több biztatás. Leugrottak a szekérről, és rohantak haza.
A szüleik otthon voltak, bár a falu igencsak csöndesnek bizonyult. Az apjuk mint eddig oly sokszor most is a műhelyében volt és dolgozott. Ha a fiúk ez alatt az egy év alatt el is felejtették volna, hogy hol is laknak, a kovácsműhely hangjai odakalauzolták volna őket.
- Megjöttünk a csatából, édesapám - szólt Ian
Az öreg fölnézett a munkából, majd elejtette a kalapácsot és úgy kovács módra bordaroppantósan magához ölelte a fiait. Szeméből potyogtak a könnyek.
- Hé, asszony! - ordította el magát.
A felesége is megjelent. Kezén még ott voltak a kenyér tésztájának foszlányai.
- Édesanyám! - kiáltotta Ion - hazajöttünk a csatából.
De a végére már elcsuklott a hangja. Az anyjuk lisztes köténnyel és tésztás kézzel rohant oda és ölelte meg azon nyomban mindkettőjüket.
- Meséljetek, mi volt - kérte az apjuk.
- Hát... Vizsga után nem sok időnk volt - kezdte Ian. - Reggeltől estig gyakoroltatták velünk a mágiát.
- Szerencsére minekünk a vérünkben van a mágia, így szinte mindig a legjobbak között voltunk -folytatta Ion.
- De hát Baltazár azt mondta, hogy nektek nem sikerült a vizsgátok, és szégyenetekben elbujdokoltatok.
A két kovácsfiú egymás szavába vágva bizonygatta, hogy bizony ők nemhogy nem buktak meg a vizsgán, hanem a legjobbak, vagy majdnem a legjobbak lettek.
- Akkor Baltazár azt a hat aranyat sem adta oda édesapánknak amit vele küldtünk el ?
- Nem.
- Akkor Ian most megyünk, és elbeszélgetünk ezzel a Baltazárral.
- Bizony, Ion. Érdekelne, mit csinált a pénzünkkel.
- Ó fiaim, Baltazárnak egy hónappal azután miután ti eltűntetek, óriási szerencséje volt a kártyán és elnyert egy kocsmát. Most is ott van szerintem.
- Melyik az a kocsma ?
- Az Öt kisegér.
-Azt tudjuk is, hol van. Induljunk most ?
- Én maradok. Több mint egy évig nem voltunk itthon. Nem fog elrepülni a madárka.
- Pedig jobban járna - hangzott a vészjósló válasz.
Ion is felnevetett, és ez a nevetés sem ígért sok jót Baltazárnak. Innentől már nem is törődtek vele. Egymás szavába vágva mesélték a kiképzés nehézségeit, az ellenség kegyetlenségeit, a nyári forróságot, a téli fogvacogtató hideget, a hősies barátokat, a haldokló bajtársakat... és minden mást ami ezalatt az idő alatt történt velük.
Közben átjött hozzájuk a szomszédjuk, mert már rég nem hallotta a kovács kopácsolását, és neki megint el kellett mondani néhány élményt.
Estére pedig mikor már az egész falu hazatért már alig fértek be a kicsiny házikóba. A fiúk pedig nem voltak restek és elmondták újra és újra a szép, és a kevésbé szép élményeiket is. Tartottak bemutatót is.
Kicsi tűzlabdák növekedtek hatalmasra a kezeikben, majd labdázni kezdtek velük. Félszemmel pedig nem is egymást hanem a számukra kedves leányokat figyelték.
Másnap reggel Ion felrázta Iant
- Induljunk testvér.
- Hová ?
- Már elfelejtetted ? Van egy beszélgetésünk Baltazárral.
- Egy perc Ion, és indulhatunk
Arcába hideg vizet locsolt, majd felkapott egy fél cipót, és egy sajtot.
- Indulhatunk.
A hó szállingózni kezdett. Az ikrek nem fáztak, mert szaporán lépegettek, és délre már ott is álltak az Öt kisegér előtt. Szinte teljesen egyszerre megropogtatták a csülkeiket, majd benyitottak.
A kocsma üres volt. Mindössze a kandalló mellett horkolt egy részeg.
Az ajtónyitás hangjára nem sokkal később megjelent a tulajdonos is.
- Mit hozhatok az uraknak? - kérdezte mert a torz fülek nem ismerte meg a barátait.
Ion elkapta Baltazár nyakát és lenyomta az asztalra.
- Baltazár ! Mit érdemel az a bűnös aki meglopja a barátait?
- Ion, Ian...
- No lám ! Mégis csak megismersz minket?
- Én csak... - kezdte de a feje nagyot koppant az asztalon, ahogy Ion fölemelte, majd belevágta az asztalba. A következő pillanatban pedig már Ian öklét érezte a szeme alatt.
A dulakodás hangjaira a kemence mellett alvó felébredt, és beleavatkozott a verekedésbe. Vesztére. Ian emiatt gazdagabb lett egy monoklival, és a padlóra esett. Ion viszont a tüzes pokróc varázslatával betakarta őt, így felgyújtva a ruháit.
A férfi ordítva rohant ki a hóesésbe.
- Hol is tartottunk ? - kérdezte mosolyogva Ion.
A beszélgetés következtében Baltazárnak hat foga kiesett, elrepedt négy bordája, belilult mindkét szeme alja, és eltört a bal lába is.
-Holnap visszajövünk a hat aranyért amit rád bíztunk egy évvel ezelőtt. Tudod, most még kedvesek, finomak és nőiesek voltunk veled szemben. Holnap már morcosabbak leszünk.
- Ha pedig megpróbálnál elszökni, akkor utánad megyünk.
- Viszont akkor már nem morcosak, hanem dühösek leszünk.
Az ikrek lelökték a földre Baltazárt.
- Tudod Baltazár, hazug embert hamarabb megverik mint a sánta kutyát.
July 17, 2021
Fanfic pályázat az On Sai-művekhez
Sokan kértétek, hogy legyen újra fanfic pályázat, és amíg én békés magányomban írok, addig örömmel csökkentenétek a várakozást az ilyen izgalmas percekkel.
Vasárnap találkoztam a Galaktikus Fankub tagjaival, és felvetették a szuper ötletet, hogy ne csak novellát lehessen küldeni. Így aztán három kategóriában várjuk a műveket:
I. kategória - Novella
Szeretettel várok előzményeket, mellékszereplők életét, vagy akár crossover írásokat is, ahol kereszteztek világokat. Bármit, ami kapcsolódik bármelyik kötetemhez vagy novellához.
II. kategória - Képek
Bármilyen technikával készíthettek képeket. Lehet kézi rajz, festés, számítógépes rajzolás, csak legyen saját rajz.
III. kategória - Kreatív
Az első kettő már volt a korábbi években, de ez most újdonság. Lehet vers, dal, varrhattok táskát, ruhát, faraghattok kardot, agyagból mintázhattok szereplőket, dinnyéből harci jelenetet, vagyis bármi lehet, ami alkotótevékenység és nem fér bele az előző kettő kategóriába.
Ha tárgy, akkor ne azt küldjétek el, hanem fotózzátok le, és a képet kérném.
Határidő: 2021. augusztus 25.
Minden képet, írást az On Sai Facebook oldalra küldjetek üzenetben, és albumban megosztjuk, illetve a novellák felkerülnek az On Sai blogra. Írjátok meg, hogy mihez készült a mű, melyik történethez.
Küldhettek több alkotást is.
Minden kategóriának lesz egy nyertese, amit a GF szavaz meg. (Tehát három nyertesünk lesz.)
Nyeremény:
egy általuk választott On Sai könyv + meglepi + csoki + könyvjelzőcsomag, és ha Pesten át tudják venni, akkor tali velem egy kávé mellett :) (Ha messze laktok, akkor postán érkezik.)
Minden kategóriában egy szerencsés alkotót is kisorsolunk, és ez a három ember könyvjelzőcsomagot, és egy kis meglepi apróságot nyer.
Jó játékot, jó alkotást! Szeretettel várjuk a műveket! :)
July 8, 2021
Kívánjatok, ahogy a mesékben... :)
kép: thinkstockItt a pillanat, amikor a Vágymágusok 3. része kapcsán kívánhattok :)Amikor írok, az alkotófolyamat nagy részében egyedül szeretek lenni, hogy a történet fő ívét tisztán érezzem, és ne húzzon el külső hatás. Ám amikor az alapok és ívek stabilan állnak, már megnyílnak a kapuk. A kis színesek, vagy egy-egy jelenet fókusza még módosulhat, egy beszélgetéssel több még belekerülhet.
Az írás olyan, mint egy boszorkánykonyha, sokféle fűszer bele tud kerülni, hogy a főzetnek pikáns zamatot adjon. Mindig többet tudok a világaimról és a szereplőkről, mint ami a regényekbe kerül, de lehet, hogy pont "azt" az apróságot nem látom annyira fontosnak betenni.
A háború okát, menetét meg fogjuk tudni, és persze kedvenc főhőseink kapcsolata is fejlődik. Mellékszereplőkből elhagyunk párat, de lesznek újak, pl Árnyék, Ras parancsnok jóbarátja.
Mi az, amiről esetleg többet szeretnétek hallani? :)
Most kívánhattok, mint a mesékben. Lássuk, talán lesznek vágyak, amelyek valóra válnak :)
April 27, 2021
Jön az újabb utánnyomás :)
Tóth Petrának és kedvesének képe, köszönöm szépen :)
Most kaptam a hírt, hogy Az apa, randizhatok egy lovaggal? kötet elfogyott, és hamarosan jön a harmadik kiadása.
Nagyon örülök, hogy ennyien szeretitek, és lelkesen olvassátok :)
Ennek örömére bele is néztem a statisztikákba. A második kiadás van a polcokon a két Calderon kötetből, ezek humoros űroperák. A Segítség, támadnak a betűk! című másodikosoknak szóló olvasást megszerettető könyvből is volt már utánnyomás.
A Scart a pandémia miatt még nem adták ki újra, ez sajnos elakadt. A kiadónál bő egy éve elfogyott a kemény és puha is, de egy-két tucat akad a könyvhálózatokban, bár főleg kemény fedeles. Viszont az e-bookot megoldották a sorozataimnál.
Az Esővágy novelláskötetnél érik az új kiadás, de még le lehet vadászni a kiadónál is, aki gyors, és most akció is van rá :)
Sokan kérdeztétek a dedikált Artúr és Vágymágusok köteteket, de ezek a Könyvmolyképzőnél már elfogytak. Viszont a kiadónak indult egy személyesebb, olvasóközpontú könyvklubja a Happily, és itt A két herceg kötetből találtok dedikált könyvet, mindegyikbe egyedi üzenetet írtam :)
Köszönöm szépen mindenkinek a lelkes olvasásokat! :)
April 25, 2021
Kalandjaim a Zsoldos-díjjal
Ezt a könyvtámaszos díszdoboztnyertem a Preyeren :)
Itt az ideje, hogy lezárjak egy ajtót, és nekem ebben mindig sokat segít, ha összegzem a gondolataimat.
Annak idején nem íróként, hanem szervezőként ismerkedtem meg a Zsoldos-díjjal. Az ilyesmi gyakori az életemben, mert tizenöt éves koromtól segítek jótékonysági szervezeteknek, vallási vagy civil csoportoknak, besegítek a háttérszervezésbe bárhol, ahol közösségért dolgoznak.
2006-ban történt, hogy második lett egy novellám a Preyer-pályázaton, és elugrottam Salgótarjánba az Avana Egyesület Hungarocon rendezvényére. Első találkozásom volt velük, és mivel akkor már blogoltam, le is írtam a rendezvényről a benyomást, jót, rosszat egyaránt.
Visszajelzést mindig azért adok, hogy aki jó szervező, az fejlődni tudjon és új szempontokat kapjon. Az Avana akkori vezetője, Bódi Ildikó rám is írt, és elkezdünk beszélgetni. Láttam, hogy egy kicsi, vidéki, sok idősebb emberből álló egyesület, ami erején felül végez irodalmi közösségi munkát.
Hamarosan be is léptem az egyesületbe és az első közgyűlésen, amin ott voltam, elkezdtem átszervezni a hátteret, pl a díjat tárgyévesíteni, egy írótól csak három novella nevezhetőségét bevezetni, meg a külső kommunikációt is javítani kellett.
Pest környékén laktam, így elvállaltam a Zsoldos-díj köteteinek begyűjtését, és az ezzel kapcsolatos háttérszervezést. Az etikailag tiszta keretekben hiszek, így párhuzamosan kiléptem az Írókörből, hogy ne legyen a hátszél gyanúja sem, ha ők neveznek. Három évig szerveztem a díjat, közben hat sf novellám jelent meg, ezeket természetesen nem engedtem nevezni. Hamar kiderült, hogy íróként meg is szívattam mindezzel magam, mert a sci-fi egy férfiközpontú világ volt, ahol nyíltan ment, hogy nők nem tudnak sf-t. A régi tagok mondták, hogy ezt ne csináljam, engedjem a nevezést, de én radikálisan nem értek egyet a belterjesedéssel.
Három évvel később hirtelen megváltozott az életem, és a válásom olyan nehéz gazdasági helyzetet jelentett, hogy máshová kellett az energia, így letettem a ZsP szervezést.
Utána kezdtek elindulni a díjon az írásaim, és mindig élmezőnyben voltak. Azonban gyakran zsűrizési problémák zajlottak, így az utolsó időkben már pénzfeldobással döntöttem, hogy menjen-e a nevezés.
A díjak különösebben nem érdekeltek, de át akartam törni az üvegplafont. A Zsoldos-díj nekem arra lett volna lehetőség, hogy a kiadóknál végre valaki beleolvasson a regényeimbe, mert hiába voltam egyre ismertebb novellista, még mindig megkaptam, hogy nőtől regényt esélytelen, hogy megjelentessenek. Én viszont el akartam jutni az olvasókhoz.
A 2012-es díjkiosztó kapcsán betelt a pohár a hímsovinizmus miatt. 2013-ban meg az a regény nyert, amit én szerkesztőként elutasítottam, és úgy voltam, hogy oké, ez már fájt.Olyan mértékű a szakmai probléma, ami az én nagyon erős türelmembe sem fér bele.
Mondtam az avanásoknak, hogyha két éven át szakmai értékelés megy ki, akkor nevezhetőek lesznek a műveim, de addig nem. Közben én a sff körön kívül elkezdtem publikálni, és robbanásszerűen megindult az írói utam, a legsikeresebb sff írók között vagyok.
Az avanásokkal a jó viszony megmaradt, elvitatkozgattunk a díjon, néha asztalt csapkodtunk, de mindig próbáltak változtatni, nyitni, átformálni. Látszott, hogy a közösség érdekeit nézik a háttérben szervező egyesületi tagok.
Pont azért, mert az avanások két évtizedes munkája mindig is közösségi szervezés volt, és mindenkinek szólt, minden kiadói csoportot hívtak rendezvényre, beszéltek a könyvükről, fel sem merült bennem, hogy az egyik megerősödő sff csoport nem így gondolkozik.
Elindult egy olyan folyamat, ami másról szólt. A Könyvfesztiválon kiült három kiadó a "merre halad a fantasztikum"-témával, de saját könyvek promóját csinálta. Elindult az egyetemi réteg felé az aktivitás, de csak gabós-agavés könyvekkel. Elindult a Próza Nostra szervezésében a ViTa, ahol a cím ellenére nem találkoztak világok, például a gabós antológiások szerepeltek, de soha nem voltak meghívva elsőkönyves galaktikások, főnixesek, új galaxisos novellisták, a kerekasztalokon sincsenek igazán más véleményű emberek. Vagy ott a Spekulatív Zóna, ahol szintén ezen könyvek hájpja ment, de más könyvekről gyakran lehúzó értékelés került a linkgyűjteménybe. Nem feltétlenül rosszindulatból, hanem egyszerűen olyan buborék keletkezett, amiben csak az jó, ami a körön belül van.
Naivan azt hittem, hogy ezt csak gyerekcipős probléma, és ezek független közösségi dolgok szeretnének lenni, de idő kell, míg kiforrnak. Többször is szóltam, amikor láttam, hogy félrecsúsznak. Hát, nem örültek neki, én meg nem értettem, miért.
A Hexa-díjnál lett egyértelmű, hogy maga az alapgondolkozás teljesen más.
A díj eredeti ötlete az volt, hogy olyan névtelen háttérembereket díjazzanak, akik sokat tettek a hazai sff közösségért. Ehhez képest gyakran megkapták ismert írók szerkesztők, fordítók, akiknek a tevékenységük nagy része szakmai, fizetett munka volt. A felmerült nevek is mindig homlokráncolást okoztak nálam. (Sárdi Margitnak nagyon örültem, bár ő is ismert ember volt, de tényleg ingyenes munkákat végzett.) Föl sem merültek olyan emberek, akik, mint Bódi Ildi, másfél évtizedig a közösségért szerveztek, vagy a Preyeres csapat, de a Masfitt tagjai sem, vagy a karcolatosok, akik írópalántákat ingyen nevelgetnek már mióta, az Új Galaxis ingyen dolgozó szerkesztői, a Próbagoblinosok, a mindenféle sff weboldalak üzemeltetői... Ezek az emberek a valódi, láthatatlan közösségi szervezők, háttéremberek. Attól, hogy egy díj helyszíni szavazáson alapul, nem bonyolult megoldani a háttérszervezők megismertetését, és szavazást kérni rájuk.
Azt éreztem, hogy ez a díj ignorálja az igazi közösségi értékeket, azokat, amelyeket én nagyon sokra becsülök. Úgyhogy vállat vontam, és úgy voltam vele, többet nem megyek tanácsokkal. Virágozzon minden virág. Mindenki megtalálja a maga útját az életben.
Csakhogy most ezek a hangadók átvették a Zsoldos-díj szervezését.
Az Avana 1997-ben alapította ezt a díjat, és akkor kérték meg az író fiát, hadd használhassák a nevet. Szervezték, támogatást szereztek, sőt, az utóbbi három évben, mivel nem kaptak pénzt, ők dobták össze a díj összegét. Egy lelkes, de amatőr kis csapat feje felett átnyúlva Takács Gáborék meggyőzték Zsoldos Dávidot, hogy ők átveszik a díjat, és profi zsűrizést csinálnak.
Komolyan meglepődtem, hogy az avanások átadták, de az egyik tag mondta, hogy jogilag tehetetlenek voltak, és egyszerűen ízléstelennek tartottak volna egy vitát. Inkább alapítottak egy másik díjat.
Kíváncsian vártam, hogy mi lesz ebből a helyzetből.
Önmagában szerintem nem probléma, hogy kiadói emberek vették át a díjat. (Évek óta tanácsoltam én is, bár több kiadó kiegyenlített csapatára gondoltam.) Az em baj, hogy nemcsak a sci-fit díjazzák (bár állítólag Zsoldos Péter nem sokra becsült mást, csak a sf-t szerette.) És az sem baj, hogy '21-ben a '19-es műveket is díjazzák (bár valószínűleg, ha nem lett volna annyi gabós regény abban az évben, ez jó eséllyel nem történne meg, Moskát Anitát egyszerűen díjazni akarták.)
A probléma maga a háttérrendszer, ami megint sérti a közösségi szervezés alapjait.
Tegyük fel, hogy Bandon Hackett (az egyik nyertes, aki ismert kiadó ismert szerzője), valójában Pálfalván él, Julcsinak hívják, és első könyve a Szent Gellért kiadónál jelent meg.
Bejut-e egy vidéki, névtelen elsőkönyves, egy nem zsánerkiadótól a zsűri elé egy olyan gyanús címmel, mint Eldobható testek, ami tuti valami puszilkodós női regény?
Ha a díj valóban egy közösség díja, akkor igen. Az avanásoknál fel sem merült a kérdés, hogy ne juthatna be.
Hogy fest ez most? Nézzük a háttérrendszer problémáit:
1. Miért szűnt meg a nyílt nevezési lehetőség?
Ez biztosítaná, hogy nyitott legyen a rendszer. (Ha Julcsi nem került a sffvektor listájára, mert észre sem vették a létezését, akkor a kiadója be tudná nevezni.)
2. A díj tanácsadói miért a szervezők maguk, és miért nem független, külső tanácsadók?
Ha megnézzük a felépítést, a díj abszolút a Gabo és Proza Nostra kezében van. Mind az előszűrők felkérése, a díj szervezése, a tanácsadói része, és a zsűritagok is erős szállal kötődnek ugyanazokhoz a személyekhez. A short listre kerülő művek pedig kiugró számban gabós művek voltak. Nem írok százalékokat, sem neveket, mert egy kattintás megnézni.
A díjnál nincsen biztosítva a külső szemszög, sem egy ellenőrzési szint. Ez szerkezetileg nem közösségi díjra, hanem házi díjra hasonlít.
(Julcsi bejutását egy független tanácsadók elő tudnák segíteni, mert ők látná a rendszer vakfoltjait.)
3. Kik a jelölők?
Mivel gabós szerkesztő kéri fel a zsáner aktív embereit, így ezekre nagyon hat a kiadói márkahatás. Főleg, ha két hét van a jelölési listára.
(Ha a Könyvmolyképző húsz bloggerét felkérném, hogy jelöljön fantasztikus műveket, akkor pl. Hackett nem jutna be, egyszerűen, mert más előszűrői csoport van.)
A jelölők köre eleve eldönti azt, hogy milyen művek kerülnek be. Amúgy nem feltétlenül kell megváltoztatni ezt a kört, hanem inkább meg kell tanítani nekik a márkahatások kiküszöbölését.
4. Milyen módszerrel dolgoznak a jelölők?
Úgy tűnik, többségi szavazással. Ami eszükbe jut, azt jelölik.
Ez viszont azt jelenti, hogy az ismertebb művek jutnak be, hiszen ha valamit tizenöten olvasnak, az nagyobb eséllyel bejut, mintha ketten. És a mikroközösségben ismertebb könyveket természetes módon többen fogják olvasni. Ezek közül a bloggerek közül sokan recenziós példányokat agavés-gabós könyvekből, vagyis ezeket fogják ismerni, míg más kiadó könyveit nem feltétlenül.
(Julcsi, a gyanús című Eldobható testek regénnyel telkesen esélytelen ebben a rendszerben. )
5. Mi a díj profilja fordítás esetén?
A döntés nagyobbik része jelöléskor megtörténik, tehát valójában az előszűrői szinten már tartalmi döntés zajlik, noha a jelölők valószínűleg nem is tudják.
Kaptak bármilyen szempontlistát, hogy mit nézzenek egy fordítás esetén? Van-e bármilyen objektív szakmai szempont? Mi alapján dőlt el, hogy milyen fordítás érték?
6. Mi a díj profilja regény és novella esetén?
Szintén ugyanaz a kérdés: a "nekünk tetszett" véleményen kívül mi a szempont? Van-e szakmai szempontrendszer, kaptak-e ilyen listát a jelölők?
A 2019-es év regényei több szempontból érdekesek. Itt elég sok megjelenés volt, így nem juthatott be minden, mint a 2020-as évben.
Három regény - ha nem ismerősi kör lenne -, akkor meglepő fordulat, hogy bekerült egy elvileg felnőtt sff-weird díjra.
Szintén kérdés, hogy a meseregények más kiadótól meg lettek-e nézve vagy csak a gabósoktól?
A magyar mondavilágra épülő fantasy történetek értéknek számítanak és jelölve lesznek? Tartód legendáját nemcsak Kleinheincz Csilla dolgozta fel, hanem ugyanabban az évben Eszes Rita Perkák könyve is. Látókörbe került ez a könyv?
A leírásosabb- atmoszférateremtősebb könyvek vannak jelölve? Ha igen, akkor Szélesi Sándor humoros ifjúsági könyve miért van a nevezettek között? Ez nem leírásosabb sztori. És nem is felnőtteknek szól.
Hogy áll a láthatósági hatás?
Ugyan nem akartam nevezni, de feltűnő az is, hogy az Artúr, ami vallási sf űropera, nem lett jelölve. Szintén le lett szűrve egy nagyon ismert sorozat, ami az itteni buborékon kívül van.
Itt nemcsak képzeletbeli Julcsi, az elsőkönyves nem fog bejutni, hanem kétséges, hogy más kiadók szerzőinek is van-e egyáltalán bármilyen lehetőség zsűri elé kerülni. Vagy csak akkor, ha kevés regény jelenik meg, mint a 2020-as évben?
A díjról a nyilatkozatok gumiszabálynak látszanak, olyannak, ami úgy van alakítva, ahogy a szervezőknek jó.
7. A zsűri véleménye kikerül?
Most, amikor írom ezeket a sorokat, még nem látom kint, de állítólag ki fog kerülni. Az elmúlt húsz évben azért kellett a pontozótáblát, majd a zsűri véleményét kitenni, mert voltak szélsőséges döntések, amikor rossz művek nyertek. Ha egy zsűri elnémul, akkor pillanatok alatt tere lesz a belterjnek. A szépirodalmi díjaknál gyakori az a probléma, hogy tekintélyelv alapján kéne elhinni, hogy mi a jó. Ezt a zsánerirodalomba nagy hiba lenne bevezetni.
Milyen módszer és szempontrendszer szerint dolgozik a zsűri? Azt ugye tudjuk, hogy a szépirodalmi szempontrendszerek gyakran alkalmatlanak zsánerirodalmi megítélésre? Pl a humort nem feltétlenül tudják kezelni. A másik, hogy csipkekesztyűs szívatási módszerek is előfordulnak, amikor olyan értelmezési keretet keresnek bírálók, amelyek valójában nem relevánsak.
8. Ki a díj finanszírozója?
A díj weboldaláról hiányoznak alapinfók. Ilyenek a fenti pontok is, de legfeltűnőbb az, hogy pontosan ki a finanszírozó, aki a díjazottak pénzösszegeit adja. Kívülről annyi látszik, hogy a Libri reklámot biztosít, és hogy egy PIM-tag aktívan részt vesz.
Ez a kérdés azért fontos, mert ha állami finanszírozású a díj, akkor egyrészt tisztázni kéne, hogy a díjadónak milyen mértékű beleszólása van a háttérben, mert vannak olyan szépirodalmi díjak, ahol jóváhagyási jogkör van, és ugyan esetleg most ez nincs gyakorolva és csak formaság, de a politika gyorsan változó dolog.
Másrészt ezt tisztán kéne kezelni, mert ellenzéki írók lehet, hogy nem szeretnének közvetett kapcsolódású díjakat sem, és meg kéne hagyni a döntési lehetőséget a nevezésre. A sff a rendszerváltás óta teljesen független az államtól és a politikától. Egyszerűen nem volt látókörben, és nem biztos, hogy a szakmai validálás egyetlen útja az, hogy ilyen irányból kerüljön be.
Ez az egészet két okból írtam le.
Az egyik, hogy ha sff közösség tiszta díjat szeretne, és olyat, ami valóban a közösségnek szól, akkor ezeket a pontokat érdemes végigvenni, és rendszeresen ellenőrizni.
Ezeknek az embereknek, véleményem szerint, vagy borzalmas vakfoltjuk van, vagy kiváló saját márkaépítési tendenciáik, és hát, nem tudom, melyik a rosszabb eset. Fel kellene kérni avanásokat a díj tisztaságának biztosítására.
Egy fordulópontnál áll a hazai sff közösség. Egyik oldalról, ha a hangadókban van igazi alázat és szeretnének szintet lépni, és a közösségért dolgozni, akkor megoldják ezt a szituációt, és fejlődnek.
Másik oldalról ideje lenne a csendesen figyelő, más kiadóhoz tartozó szereplőknek kiállni saját magukért. Ha közösségi díjat akarnak, akkor nem lehet hallgatni érdekből vagy tartva a lejáratástól, hanem ki kéne állni a jogtisztaságért. Különben elmúlik az a pillanat, amíg még megtehetik. Be fog betonozódni egy olyan rendszer, mint sok szépirodalmi díjnál, ahol elitizmus, belterj és kapcsolatépítés megy. A világ olyan, milyenné formáljuk. Ha nem tesszük, akkor viszont olyan lesz, amilyennek hagyjuk.
Másik ok a bejegyzés kapcsán az, hogy nekem ez egy lezárás. Az egész Zsoldos-kaland zárása.
Jövő évtől megint felnőtteknek szóló sff regényeim jönnek ki, viszont nem szeretnék részt venni a díjon. 2013 óta amúgy sincsenek nevezve a regényeim, a szakmai elismeréseket meg rég megkapom magánban más kiadók íróitól, szerkesztőitől, akik várják a folytatást. Mondhatnám azt, hogy ha etikus lesz a szűrési rendszer, és szakmai a zsűri, na, majd akkor nevezek... de igazából nem. Belegondoltam, hogy a mostani tendenciák szerint hol lesz a díj öt év múlva, és én biztos, hogy nem ilyen irányba tartok.
A Szivárgó sötétség halad a maga útján. Az én célom az volt, hogy eljussak az olvasókhoz, drukkolhassunk közösen egy vesztésre álló zseni császárnak, és maroknyi kereszténynek az űrben. Mi megleszünk jól az olvasókkal a következő években is nyugisan, balhémentesen a saját kis kiegyensúlyozott közegünkben.
Virágozzon minden virág. Jó írást, nevezést, zsűrizést mindenkinek.
Ha esetleg valaki fontosabb dolgok iránt érdeklődne, katt ide... :)
On Sai's Blog
- On Sai's profile
- 67 followers
