On Sai's Blog, page 4

Szahali: Illa, Illácska (fanfic)

(Utólag is érkezett fanfic, amolyan örömírásként :))

Hogy én hogy jutottam ide? Egy ronda nagy vár előtti, kopár pusztaság közötti, egy rosszindulatú erdő takarásába leselkedve...

- Valahogy be kéne jutnom, igaz? Nézek le a mellettem lévő vadmacskára. A kérdésre csak megröcögteti a farkát és néz vissza rám nagy okos szemével. - Észrevétlenül. Vagy legalábbis feltűnésmentesen. Mintha én is oda tartoznék. Ugye?Rá se nézek, tudom, ugyan az a reakciója. Közben ezerre pörgetem a lehetőségeimet. - Nem vagyok mágus. Sőt még férfi se. Így ezt az opciót kizárnám, hülyeség lenne. De csak van valami kiszolgáló személyzetük, nem?A kérdés lóg a levegőben, szemem sarkából látom, macska társam csak megdönti a fejét, mintha ő várná a válaszom. Ha van személyzet, talán ki is járnak. Élelem beszerzés meg ilyenek. Már csak tudni kéne, mikor. Vagy elintézni, hogy esetleg holnap hajnalba induljanak. Gondolom a közeli faluba járnak. Ott akár még szegény éhenkórászként bekönyöröghetem magam valami alja munkára. 

A macska ültéből lefekszik, mellső mancsára hajtja fejét. Mint akinek tetszik a gondolatmenete. 

Hatalmas sóhaj kíséretében felállok. Le se söpröm térdemről a földet, hisz épp éhező koldus vagyok ,vagy mi! 

Milyen szépen is indult még az utolsó otthon töltött reggelem! 

Merengek, a vállamra kanyaríntom a batyum. -Jössz? Vagy őrködsz?  - nevetek rá, persze csak halkan. - Nem hiszem, hogy a vár megszökik!

De nem várok rá választ, már irányba is fordulok, és lépek is tovább. Úgy is mindig feltűnik, eltűnik ez a macska. Hol mellettem van, hol nyomát se látni.

Ruganyos léptekkel haladok előre, visz a lendülete a gondolatnak: Szerencsés vagyok! Mindig is az voltam! Most se lesz másképp!

Szépen lassan dudolászó dallamok kúsznak elő, szinte észrevétlenül, majd az erdőt elhagyva a sötét leple alatt kis mondókára váltok.

Szél, szél kerekedj fel!Erdőt mezőt járod,

Falvakat, várakat is megtalálod.

Apró férgek, bogarak,

Moly, zsizsik sok akad.

Könnyű zsákmány,

Nem menekül!

Kapd hát hátadra, 

S Repítsd!

Szelek szárnyán őket!

Kizárni téged úgysem lehet,

Vár kamrájában 

leteheted terhedet.

Felkapja nagy loboncomat a szél, s fütyörészve megyek tovább a faluba.Milyen szép is volt az a reggel! 

***

Erdő mélyén kis tanyánkon a kutya se jár. Néha jön erre egy egy falusi gyógynövényért, de már ők is elmaradnak, évek óta. Mióta öreganyám elhunyt. Míg élt, sokkal többet sütött a nap a kis tisztásunkra. Mostanában csak komor felhők jönnek erre. A napvirágok is csak bánkódnak. 

De ma!

Végre!

Hétágra süt a nap! 

Legszebb ruhámat kaptam gyorsan fel eme ünnep alkalmára, és csak szaladta ki a tisztásra, pörögve táncolva köszöntöttem a napot, kezeimet égre emelve, addig még bele nem szédültem a magas fűbe. Pár poszméh felháborodva zümmögött kicsit arrébb a mezei virágokról.

Dübörög a szívem, forog velem a világ, melynek közepén tündököl a nap! 

Közben egyre csak Kicsinagyikámra gondolok. Szavai emlékeim sokaságából egyre csak előbuknak.

- Illa, Illácska, tanuljad csak! Te lesz az, aki tudja! Ez nagyon fontos!  Tanítanod kell, hogy helyreálljon a világ rendje! 

Egész életemben csak tanultam, bujkáltam és tanultam. Sosem bántam. Jaj, Kicsinagyikám! Veled élvezet volt tanulni! Játék az élet! 

Hiányzol!

Fakó lett minden, mióta elment. Gondolom ezt úgy, hogy a ragyogó nap végre cirógatja bőröm. 

Pedig próbáltam színesíteni napjaimat. Volt, hogy tilalmai ellenére lelógtam falunapra, mondván “ mi baj lehet belőle! hisz már nincs itt, hogy jól leszidjon! Amúgy is, tudok magamra vigyázni!” 

Hát, kifejezetten baj nem lett. Vagy legalábbis nem mondanám… mindegy is…

A fűben elterülve, egyre csak merengek, a nap meg csak halad felfelé. Valahonnan ezer meg ezer mezei virág bújik még elő nagy örömében, s vesz körül. Lehetetlen vörös hajam olyan köztük, mint egy gigászi pipacs. Lángol a nap fényében. 

Öreganyó azt mondta, megérintett a Tűzisten, azért ilyen a hajam, bár apámat nem ismerte, de anyámtól biztos nem örököltem, azért gondolta, hogy ez csak Tűzisten érintése lehet. 

Hát igen, ezért is kell bujkálnom. Mármint nem a vörös haj miatt, olyan van másnak is. Bár az enyém mindnél ragyogóbb! Igen, mágiával megáldott leány gyermek vagyok, irány a vérbál! Ettől óvott Kicsinagyi egész életemben. “ Ne menj emberek közé, csak ha muszáj. Az érzelmeidet mindig zárd el, de az arcoddal játszd. Mágusok előtt véletlen egy szikrát se! (Az érzelmek a szikrák alapjai.) Mert visznek is a vérbálba! Inkább kerüld mindet! A királyi főváros közelébe se menj, egyből felismernek! Annyira hasonlítasz jó anyádra! …. Hiába a hajad színe…. “ és még sorolhatnám.
Édesanyám állítólag valami forradalom féle nagy képviselője volt. Amibe nemcsak ő bukott bele, hanem körülbelül az összes szipoly. Azért csak körülbelül, mert hát én is itt vagyok, Nagyika is itt volt, hogy tanítson. Csak hát muszáj volt remeteként bujkálni. Közben tanította az összefüggéseket, technikákat, hogy szóljak a Szélhez, Fűhöz, Fákhoz. A Sziklák öregjeihez, kavicsocskákhoz, hogy megmutassák ragyogó belsejüket.  A Vízhez, hogy titkos utakat mutasson a föld mélyében. Még a Tűzhöz is! Pedig Kicsi Nagyikám azt mondta az a férfi mágusok sajátja. Talán a temperamentumom, vagy más miatt…. Imádok nyár közép ünnepen  éjjel a tűzzel táncolni! A parazsai ahogy felszikráznak a szél felkapja  a csillagos ég felé a végtelenbe….

Biztos vannak mások is! Különben miért kellett ennyit tanulnom, hogy majd tovább taníthassak más szipolyokat? 

Egyre komorulok el. Nem tudom miért ezek az emlékek, gondolatok környékeznek. Ahelyett, hogy élvezném a napsütést. 

Talán itt az idő, mennem kell? Erről soha nem beszélt az Öreglány, honnan fogom tudni? Merre induljak? Hogy találom meg őket? 

BOM! 

Egyik pillanatról a másikra jön ki minden szusz a tüdőből egy “Eeehh!” kíséretében. Mintha megállna  a világ, és a levegő nem akarná átjárni többet a tüdőmet.  Majd végül egy nagy sóhaj kíséretében újra lélegzem. 

Becsukom szemem, élvezem a levegőt, majd a napról leemelve tekintetem nyitom ki újra. Mégis mi ül a mellkasomon? 

- Hát te meg? 

Hatalmas sárga szemeket meresztő vadmacska, farkát dobálva ül, és engem bámul. Nem igazán zavartatja magát, hogy nehéz.

- Máúú - mondja módfelett kényelmesen. 

Még egy darabig farkasszemet nézünk. Majd nyújtózkodva feláll. Domborítja hátát, fordul kettőt, és visszaül. Oldalra dönti fejét és ismét csak “Máúú”

- Hát most mit kezdjek veled? Valamit akarsz azt látom. Csak hogy tisztázzuk, amíg rajtam ülsz, nem tudok felállni. 

Kitágult pupillája láttán egy pillanatra megijedek, hogy mindjárt levadásszák az orromat. Végül ismét feláll és egy úrihölgy is megirigyelné kecsességét, ahogy leszáll rólam.

Lesöprögetem szép ruhám, s közben felállok. 

Már indul is egy irányba. 

- Hé, hahó! Messze vezetsz? Mert akkor még össze készítenék ezt-azt az útra. Én nem szoktam vadászni, mint itt egyesek! 

Megáll, visszanéz mint aki elgondolkodik. Leül és csak vár. 

- Remek, akkor megyek és csomagolok. Meg kerítek valami úti ruhát. 

Ezek szerint itt az idő, s megyek. 

***

Ez az örökségem, ez az utam. Tehát megyek előre. Majd csak lesz valahogy. 

Fenn magasan az égen egyre kevesebb csillag ragyog, ahogy közeleg a pirkadat. Hát szedem gyorsabban a lábam. Macska társam elmarad. Ő a vár irányába ment. Gondolom intézi ügyes bajos dolgait. 

Macskák! ….

Fanfic pályázat eredményhirdetés

Köszönöm szépen a sok izgalmas írást, gyönyörű képet és a rengeteg kreatív ötletet. Nagy öröm volt nézni, olvasgatni mindezt :)

A novellákat megtaláljátok a fanfiction címke alatt, a másik két kategória alkotásait pedig ezen az összefoglaló oldalon.

Mindegyik kategória sok fejtörést okozott, végül ezek a művek lettek az elsők:

A novella kategória: Urbán Gitta: A meglepetés

Kreatív kategória: Váradi Anna báb és süti kompozíciója a Calderon regényből - "Csinos hulla leszel Tainasa-san."

Kép kategória: Fabók Bogi ikrek képe a Vágymágusok regényből.

A nyeremény: egy általatok választott On Sai könyv + meglepi + csoki + könyvjelzőcsomag. 

Minden kategóriában három szerencsés nyertes könyvjelzőt és meglepi apróságot nyert:

Somogyi Edina, Mészáros Anett és Molnár Kitti.

Meglepi apróságot kap a kreatív ötletért: Simon Viktória és Szepesi Eszter

Gratulálok! 

Kérlek, írjátok meg a címeteket magánban.

Köszönöm szépen mindenkinek, hogy játszott, alkotott és bearanyozta vele sokak és az én napjaimat is :)

Képek és kreatív tervek (fanfic)

A novellák mellett képek és kreatív tervek is érkeztek, köszönöm a rengeteg jó ötletet :)

Tácsik Anna  Vágymágusok, az ikrek

Szepesi Eszter - Vágymágusok, hímzés

 

Váradi Anna: "Csinos hulla leszel, Tainasa-chan"

báb és süti, jelenet a Calderon regényből

Molnár Kitti

Vágymágusok,  makramé nyaklánc

Somogyi Edina
Vágymágusok, báli ruha

Zámbó Ilona

lovagos könyv, varrás

Fabók Boglárka
Vágymágusok, Rianna és Lidérc

Simon Viktória

Havasi gyopár a Szép-völgy mélyén

4,5*3,6 cm, Miyuki delica gyöngyökből Peyote-technikával

Talabér Melánia

gravírozott bőr jegyzetfüzet

Vers T. Mici - Lidércnek

Bárcsak elmondhatnám!

Bárcsak meghallgatnál!

Csak egyszer még,

Lenne egy olyan éj

Mellém telepednél,

Válladon pihennék,

Őszinte lehetnék,

Mint akkor rég,

Lelkünk összeért,

Emlékszel még?

Bárcsak elmondhatnám!

Bár lenne alkalmam rá!

Láthatnám újra arcod,

Hallhatnám újra hangod,

Csókolhatnám homlokod

Vállad, hajad, mindened!

Két karodban elveszek!

Utána minden mindegy,

Elpusztíthatsz, megölhetsz,

Csak egyszer hallgatnál végre meg!

Hagyd, hogy őszinte legyek veled!

Ha ellöksz és megvetsz,

Legalább engem vess meg!

Bárcsak elmondhatnám!

Bárcsak megértenél!

Nem kiköpnéd szájam ízét,

Megvetően félrenéznél,

Utólag mindig szégyellve

De azért vágyva, epedve

Álmodban is keresve

Kezemet szívedre helyezve

Mondanád szemembe

Akkor sem számítok neked,

Nem értem teszed.

Bárcsak elmondhatnám!

Bárcsak szeretnél!

Vagy legalább őszinte lennél!

Nem megvetnél, de eltaposnál,

Nem kérdeznéd, de nem is várnád,

Igazam hogy magyarázzam,

Létjogomat bizonygassam!

Zavarlak, hát küldj akkor el!

Undorítlak? Ne alázz meg,

Csöndben vágd el a torkomat,

Előtte egyetlen percet adj

Az utolsó szó jogán,

Azt kívánom tőled hát;

Legalább családomra vigyázz!

Tarján Teréz: Jellana mesél (fanfic)

Régen történt, nagyon régen. Akkor, amikor anyánk feddő szaván és apánk morcos tekintetén kívül semmi nem fenyegetett. Békés, álmosítóan édes időket élt Vulkántorok népe. Egy meleg, mézillatú, nyári délután hangulata uralkodott évtizedekig. A háborút csak hírből ismertük, és senkinek a létezése nem volt bűn.

Mi, szipolyok megbecsülésnek örvendtünk. Értékesek voltunk, hiszen életet adtunk a mágusoknak, azonban nem kellett keményen dolgoznunk, küzdenünk, hiszen mégiscsak nők voltunk. Megbecsült helyünk volt a társadalomban, pedig nem tettünk érte semmit. Az egyetlen feladatunk az volt, hogy legyünk szépek a kastéllyal együtt, viselkedjünk illendően, és kössünk előnyös házasságot.

Az akkori szabályok is fojtogatónak tűntek annak a szabadságra vágyó fiatal lánynak, aki voltam, akik voltunk. Öten-hatan lehettünk, mind nemesi származású szipolyok. Eszünkbe sem jutott, hogy sokkal rosszabb sorsunk is lehetne. Azt kívántuk, bárcsak azt tehetnénk, amire kedvünk szottyan. Fogságban éreztük magunkat, nem tudtuk még, hogy sokunk nemsokára valódi börtönben végzi.

 Bensőséges közösséget alkottunk, összekötött minket a különleges kapcsolatunk a világgal, a mágia, és az is, hogy tilosban jártunk. Bizony nem törődtünk bele abba, hogy mások mondják meg, mit csinálhatunk és mit nem. Az éj leple alatt szöktünk ki otthonunkból. Titokban találkoztunk egymással és a Földanyával.

Ezek az éjszakák varázslatos élmények voltak, a legszebb emlékeim. Izgalmat adott a tiltás, biztonságot a társaság, eltökéltséget a cél. A természetre vágytunk, a szabad, őszinte erdő hívott minket, és mi engedtünk neki. Minden alkalommal sikerrel jártunk, de egy mégis kiemelkedett közülük.

 

Telihold volt. Aznap este nem aludtam el, nyitott szemmel vártam, hogy elcsendesedjen a kastély. Lassan sötétbe borult az egész épület, csak a holdfény világította meg az utamat. Egy pisszenés sem hallatszott, a mágiátlan szolgálók és a családom tagjai mélyen aludtak, akárcsak bármikor máskor.

Pedig ez az éj különleges volt. Óvatosan, halkan felkeltem, a már összekészített csomagomat kézbe vettem, és mezítláb osontam ki a szobámból. Féltem, hogy egy esetleges árulkodó neszt elnyom a fülemben dobogó vér. A szemem ide-oda cikázott, minden árnyékot, ajtórést ellenőriztem. Könnyed, nesztelen léptekkel siettem végig folyosók egész rendszerén, mire az őrizet nélkül hagyott kicsiny oldalajtóhoz értem. A szakácsnő horkolását hallva kuncogtam is kicsit, de mire észrevehettek volna, már elhagytam a kastélyt.

A fal mellett belebújtam a cipőmbe és sötét köpenyembe. Magabiztosságot színlelve haladtam a megbeszélt útvonalon. Sorra csatlakoztak hozzám a lányok, hasonló öltözetben, karjukon könnyű fátyollal. Minden egyes újabb, mellénk szegődő alakkal könnyebb lett a szívem. Mire elértük az erdőt, már táncolni lett volna kedvem.

Rejtett ösvényen lopóztunk be kedvenc tisztásunkig. A fű és a fák vidám élénkzöldjére a hold titokzatos ezüstfénye vetült. Ahogy a társaimra néztem, ragyogó arcukon a saját érzéseimet láttam tükröződni. Én kezdtem el először kacagni, és ekkor mindünkből kitört a lelkes, várakozással teli öröm hangja.

Hamar megszabadultunk cipőnktől, köpenyünktől és hálóingünktől, úgy éreztünk, könnyű lelkünket csak lehúzza az anyag súlya. Finom, légies fátylunk volt az egyetlen, ami illett az alkalomhoz. Végre igazán megérkeztünk.

Lassan beszívtam a hűvös, éjszakai levegőt. A természet, ami eddig csak figyelt, megéledt körülöttem. A fű lágyan cirógatta a talpamat, lassan kúszott felfelé, a leghosszabb szárak tapogatózva a bokámra csavarodtak. A talaj a lábam formájához igazodott. Ahogy elindultam, a föld minden lépésnél hozzám simult, a talpam teljes felületével érintkezni akart. A fűszálakról az esti harmat cseppjei gyöngyökként kúsztak fel a lábszáramon.

A szél először a hajamba kapott, magába itta a nevetésemet. Széttártam a karom, mire megkerülte a törzsem, és táncba hívott. Nem tolt, csak vezetett. Pörögtem az apró örvényeivel, suhantam a légáramlataival. Igyekeztem utolérni sebes mozgását, ő pedig bevárt, visszakanyarodott hozzám.

Hullámokban simított végig a szellő, követtem a mozdulatát, és követett minket az egész rét. Szentjánosbogarak kapcsolódtak táncunkhoz, ahogyan eggyé váltunk a természettel. Kitárt karral, szökkenő léptekkel kavarogtunk egymás körül, lebegett körülöttünk a hajunk, fátylunk. Nem irányítottunk, mégis szabadok voltunk, mert mi döntöttünk úgy, hogy átadjuk magunkat a természet erőinek.

Ahogy felnéztünk az égre, társnőim szeme akár a csillagok fényét is tükrözhette volna, úgy ragyogott. A hold fénye fátyol alól kivillanó kerek arcokat, vállakat, térdeket világított meg, ahogyan ősi, természetes táncukban hajladoztak. Teljesen átadtuk magunkat az ösztöneinknek.

Úgy éreztem, felforr a vérem, a bőröm mégis hideg volt a hűs levegőtől. A szél átkarolta a derekam, megsimította a vállam, mint egy táncpartner, majd hozzámbújt, és a nyakamba csókolt, mint egy szerető. Belesimultam az ölelésébe, fordulva léptem utána.

Ekkor eleredt az eső. Az első cseppek a fák levelét érték, aztán hamarosan a mágiánkra hangolódtak. Meleg, nyári zivatar volt. A víz könnyed kecsességgel folyt végig a testemen, mintha végigcsókolná a nyakamat. Körbevonta a vállamat, játékosan csorgott tovább, végigsimított a mellemen, derekamon, csípőmön, a lábam egész hosszán. Hozzánk simult az eső, törleszkedett, magához ölelt.

Minden rám hullott csepp egy történetet mesélt el, ahogy végigfolyt a testemen. Ahogy kacskaringózva cirógatott, elmondta, honnan jött, hova tart, suttogott rólam, hogyan keresett, várt, vágyott rám, hogyan szeret, csodál engem. Éreztem a természet gyönyörű mágiáját, része voltam valami hatalmas, varázslatos egésznek. Megtaláltam a helyem a világ örök körforgásában. Mágus voltam, akit szeret és magába fogad a természet ősereje. Feloldódtam a világ teljességében, és ezt annyira helyesnek éreztem, mint még soha semmit.

A táncunkhoz a zenét a lehulló cseppek nesze, bogarak neszezése, a lombok között átfúvó szél hangja adta. Az éjszakai erdő varázslatos muzsikát teremtett nekünk. A növényekkel együtt hajladoztunk az ösztönös, ősi ritmusra, összhangban volt a belsőnk és a körülöttünk lévő erdő. Minden gátlásunk feloldódott, kiengedtük a feszültséget. Teljesen önmagunk voltunk, titkok és hazugságok nélkül, és a Földanya így szeretett minket.

Egész éjjel táncoltunk. Minden gondolatunk elveszett az érzések és ingerek áradatában. Nem voltunk tisztában vele, hogy pontosan mi történik, a cselekvések a szavakhoz hasonlóan mind túl mesterségesnek, emberinek érződtek. Ahogy lehunyt szemmel átadtuk magunkat a hangulatnak, a külső világ, amiben egyébként éltünk, megszűnt létezni. Vitte magával minden kötelezettségünket és szabályunkat.

Egyre gyorsultunk.  Lassan mintha a testünkkel való kapcsolatot is elvesztettük volna, csupán a lelkünk lebegett a mező felett tökéletes, kiegyensúlyozott boldogságban, elvegyülve a széllel. A mágia egyre erősebb áramlása megszabadított minket a testünk korlátaitól is.

Hajnal felé jött el a pillanat, amikor többet már nem tudtunk befogadni. A szél ölelése szorosabb, az eső beburkolása hiánytalanabb, a föld mozgása gyorsabb már nem lehetett volna. Egyetlen pillanatra teljesen eltűnt a határ a természet és miköztünk. Feloldódtunk a tiszta mágiában, megszűnt minden kapocs a világ felé.

A következő percben már kifulladva, de boldogan terültünk el az immár mozdulatlan földön. Hevesen dobogó szívvel, széles mosollyal, lihegve feküdtünk egymás mellett. Az eső elállt, az égen megjelentek a felkelő nap vöröses árnyalatai. A mágia elcsitult, a szél lecsendesedett, mintha csak mellénk hevert volna. Lassan visszatértünk a valóságba, bár már nem egészen ugyanaz az emberként. Vidámabbá, könnyedebbé, mégis erősebbé váltunk. Megtaláltuk önmagunkat, tisztábbá vált a kapcsolatunk a világgal, felerősödött a mágiánk. Egymásra pislogtunk, láttam a többieken, hogy ugyanazt élték át, mint én.

A hazaút mindig nehéz volt. Senki nem akart elindulni. Az élményt őrizgettük, ameddig csak lehetett. A hajnalhasadás pontosan mutatta az időt, mégis mindig sietnünk kellett.

Kellemetlen volt a víztől elnehezedett ruháinkba bújni, de eléggé lehűtött ahhoz, hogy csendben, feltűnés nélkül hazaóvakodhassunk. Még így is félő volt, hogy elkacagjuk magunkat, vagy újra táncra perdülünk. Tele voltunk életerővel.

Éppen sikerült hazaérnünk. Mire elrejtettem a vizes ruháimat a szekrény titkos fiókjába, már meghallottam a pékünk neszezését a konyhában. Ha csak percekkel később érkezem, éppen belefutok. Kirázott a hideg a gondolatra.

Egyébként is fáztam. A hajam csatakosra ázott, a karom libabőrös volt, és jéghideg. Vastag tolldunyhám alá bújtam, és az éjszaka emlékében fürdőzve aludtam el.

Alig néhány órám volt aludni. Reggelre semmi nem maradt a jókedvemből. Zúgott a fejem, kapart a torkom, bedugult az orrom. A mágiám gyógyító ereje forróra fűtötte a testem, dideregve karoltam át magam.

Csúnya megfázásomat a családom teljes értetlenséggel fogadta, de nyertem pár pihenőórát. Átaludtam a délelőttöt. Az álmomat mintha még mindig őrizte volna a Földanya, nyugodt, pihentető álmom volt. Délre a mágiám helyreállította az egészségemet, és visszaadta az éjszakai boldogságom maradékát.

Kedvenc, elegáns és élénk ruhámban csatlakoztam édesanyámhoz. Éppen vendégei voltak, két ismeretlen úr toppant be váratlanul. Tudtak rólam mindent. Valaki meglátta éjszakai táncunkat, de a természet tökéletes egysége helyett csak a mi hatalmas, boldogságból fakadó erőnket látta.

Ez volt az első alkalom a sok közül, amikor boszorkánynak neveztek, és gonosz eretnekként bántak velem. A férfiak sosem látták a mágiában a szépet, eszköz volt nekik csupán. Képtelenek voltak megtapasztalni az egyesülést, kiteljesedést úgy, mint mi, és ezt elirigyelték tőlünk. Boszorkányok voltunk, mert mély, őszinte kapcsolatot alakítottunk ki a természettel. Sötét mágiát használtunk, mert a barátunk, társunk volt, nem a katonánk. A szipolyok gyűlöletének kezdete az irigység volt. A Földanya minden ereje minket segített, de nem egy férfi parancsára, csupán szeretetből. Ők viszont ezt sosem értették meg. A keménykezű mágiaforgatók gyilkolni kezdték a finom nőket. Nem viselhették a tudatot, hogy a nők tudnak valamit, amit ők nem.

Ezzel kezdődött minden. Vesztünket okozta egy éjszakai kaland, háborút indított a legszebb emlékem. A szipolyok elleni harc elkezdődött, az első lépés egy tánc volt az erdőben.

Zámbó Ilona: A vár meséje (fanfic)

Kezdetben aludtam, csak aludtam. Az álmom szép volt. Gyönyörű volt. Fákról álmodtam, virágokról, madarakról amelyek messze fenn az eget szelik át. Surranó kis lábakról, melyek az élet számtalan formáját hordozták. Súlyos léptekről is, melyekkel nagy ragadozók cammogtak akik az apróbb lényekből, növényekből táplálkoztak. Igen, halál is volt, mely az élet körforgását szolgálta. Boldog voltam, határtalanul boldog, hisz léteztem. Az örömöm átjárta a növényeket és az állatokat melyek rajtam éltek.Változtak az idők, változtak az évszakok. Néha a tél is tovább maradt, mint szokott. Időnként viharok jöttek és mentek. Volt hogy a fáim, a kedves fáim jajongva dőltek a földre, a madárkák, és az állatok odvaikat, fészkeiket, gyermekeiket, társaikat siratták. Majd a kidőlt fák helyébe új fák nőttek. Új fészkek készültek, és mindig maradt túlélő, az élet ment tovább a maga útján. 
Azután egy napon másfajta lények jöttek. Vihar nélkül kidöntötték a fáimat. Hangos zajukkal, éles fogaikkal testembe martak, apró darabokra törtek. Elvittek.
Mire a fájdalmamból magamhoz tértem a testem új formát öltött. Apró darabokból álltam ugyan de egymáshoz simultunk, egyek voltunk megint. Most nem a testemen, hanem a testemben hordoztam az életet. Zajosabb volt, izgágább, de ők is éltek és meghaltak. Szép lassan álomba merültem megint. 
Míg egyszer csak arra nem riadtam, hogy méhembe szelíd, törékeny lényeket zártak, akiknek a zokogásától, fájdalmától felriadtam. Ezek a lények egymást pusztították! Az erősek, kiáradók a gyöngéket, befogadókat! Ahelyett, hogy megvédték volna őket! Néha szerelem is helyt kapott. Ilyenkor dalra fakadt az alattam lévő víz, és szökőkútként tört az ég felé. A szerelmes napok egyre ritkultak. Egyre nőtt a méhembe zártak fájdalma. Fájtam velük én is. Gyűlölet ébredt bennem az elpusztítóik iránt. Mire örök álomba szenderült közülük a legutolsó is kihalt bennem a kiáradókon kívül minden élet! Csöndben, némán lestem minden mozdulataikat. 
Már nem aludtam. Már nem álmodtam. Vártam. Ha mágiát merészeltek használni az az én erőmet növelte, és lecsaptam rájuk amikor csak tehettem. Nem. Ó nem féltem a haláltól. Mindig újra építettek. Valamiért kellettem nekik. De nekem ők nem kellettek. Míg egy napon megérkezett. Megérkezett Ő! 
Olyan volt, mint akiket a méhembe zártak. De ő szabadon járt. Megérintett. Szeretett. A könnyei ízét még most is érzem a köveim között. Ő szeretettel nyitott rajtam ajtót, míg a mások mágiával. Csak azért nem omlottam rájuk mert meg akartam óvni őt. Ha nem lett volna oly közel egy percig sem habozok, de így állva maradtam. A megkönnyebbülése, a hálája adott erőt elviselni a gonoszokat. A pusztítókat. 
Tőle lassan visszaköltözött az élet a testembe. Apró lábak surrantak újra köveim között. Madarak szárnyaltak, daloltak rajtam és körülöttem. Még a vízköpőim is dalra fakadtak mikor szerelem született bennük, és vágyuk újjá, gyönyörűvé alkotta a tornyomat. Másik alkalommal még a szökőkutam is dalra fakadt. Én vigyáztam rá és ő vigyázott rám.

Mészáros Anett: 2810 (fanfic)

 

Hahn mestermágus a Rendház kertjében, a tó melletti emlékmű előtt állva merengett a múlton.

A bronz szobor egy igen furcsa, de hősies csapatot ábrázolt, akik habár többszáz éve éltek, bátorságuk és erejük nélkül ma ő sem létezne. A szoborművész kifinomult pontossággal ábrázolta Bah és Ah mágusokat, Miah'En csillagfattyú mágiatörőt, Kósza, Elán és Táncos lovagokat, valamint egy lovat és egy szolgát. 

Ez a különös csapat Aranyföld határáról, a történelem legvéresebb csatájából tűnt el. Pontosabban átkeltek egy másik, Föld nevű világba, ahol is legyőztek egy istent, aki mind a két világot veszélyeztette. Az isten által begyűjtött lelkek az ő megsemmisülésekor Örökhon földjein szétszóródva testesültek meg. Közülük sokezer érkezett a Földről, ők összegyűltek s együtt alapították Hungora városát Aranyföld keleti határától nem messze. Bár eleinte nehezen illeszkedtek be ebbe a világba, az azóta eltelt hosszú idő alatt mégis keveredtek szomszédos népekkel, így ma már egyik leszármazott sem tiszta földi vérű, mostanra őket is átjárta a mágia.

Ahogy a 197 éves Hahn mestert is, aki anyai ágon szintén Hungorából származott. Ő ráadásul olyan hatalmas erővel rendelkezett, mely meghaladta talán még azoknak a mágiatörőknek az együttes erejét is, akik az idők hajnalán a két világ közé felhúzták a Falat. Ez a hatalom azonban rengeteg aggodalmas percet és fejtörést okozott a mestermágusnak.

A Szent Mágia soha nem áramlik véletlenszerűen, oka van annak, hogy egyetlen személyben ilyen kirívó mennyiségben koncentrálódik az erő. Az az ok pedig nem lehet más, minthogy óriási veszély fenyegeti Örökhont, aminek az idejét és formáját azonban egyelőre homály fedi. Miah'En győzelme után egy darabig még tartották a kapcsolatot a Földdel. Lilloha nagyasszony a dólényeken keresztül mágiával üzent, s válaszokat is kapott, az idő múlásával ezek a válaszok azonban megritkultak, majd teljesen abbamaradtak. Amillah nagyasszony a harmadik főpapnő, mióta Lilloha lelke visszatért a Szent Mágia áramába. Az új főpapnő úgy vélte, a földi emberek már más felé fordítják figyelmüket, a mi világunkat pedig szépen lassan el is felejtették. Az égi istenek meg már jó ideje nem jelentenek veszélyt, belviszályaik lefoglalják őket. De mégis, talán náluk jut hatalomra egy világokra éhes istenség és seregével akarja igába hajtani Örökhont.

Ahogy Hahn ezen a lehetőségen gondolkodott, a mágikus Fal megremegett, majd egyre erősebb hullámok szaladtak rajta végig, s végül egy ponton meghasadt a szerkezete. Nem csak maga a Fal, de az ég is átszakadt, egy aprócska fekete lyuk tátongott a Rendház felett és egyre tágult, miközben magába szippantotta a lehullott faleveleket. Hahn érezte, ha nem cselekszik, hamarosan nagyobb dolgokat is beszív az a lyuk, s végül talán az egész világot. Így hát felfelé emelte a tenyerét és minden erejét beleadva mormolt ősi nyelven. Erre a fekete lyukat egy mágikus buborék vette körbe, ami gátat vetett a rés további hasadásának és a szívó hatásnak is.

A lyukat létrehozó erő azonban hatalmas volt, még Hahn mesternek is irdatlan erőfeszítésébe tellett kordában tartani. Már alig állt a lábán, mikor Amillah nagyasszony mögéért és megtámasztotta. A főpapnő az érintéssel együtt saját erejét is átvezette, hogy a férfi felhasználhassa.

Bart kapitány és a Rendház lovagjai azonnal elindultak, hogy a környező falvak népét biztonságban betereljék az északi hegyek gyomrába. Eközben újabb és újabb mágusok érkeztek a Rendházból és egész Örökhonból Ge'eh harci mágus hívására. Mindenki az előtte álló vállát fogva továbbította az erejét Hahn irányába. A Falban tátongó kapu nem tágult tovább, de a mestermágus nem tudta bezárni a sötétség szívó ereje és valami idegen energia miatt. Hosszú percek teltek el, a több mint 300 mágus lassan ereje vége felé járt, a kimerültségtől sorban összeestek.

Már Amillah nagyasszony is elalélt, mikor Hahn mester a szívó erő gyengülését érezte, de végül előtte is elsötétült a világ.

 

*

 

Nem. Ez nem lehet… De mégis. Te jó ég! - Ender főtanácsos energiaszintje megugrott, ahogy egyszerre érzett döbbenetet, gyászt, megkönnyebbülést, szomorúságot, örömöt és félelmet.

- Kérlek, gyere az alfa szektor (0,1,1) pontján lévő központba, azonnal - küldte gondolatban az öt másik tanácsosnak egyesével. Két percen belül az összes tanácsos megérkezett a térváltó kapszulákkal.

Ezek az egyszemélyes fém kapszulák a szomszédos természetgyógyász központok között tudtak közlekedni, és kis számuk miatt szigorúan csak a tanácsosok használhatták. Egy technikailag tehetséges abervadász fejlesztette ki őket nem sokkal azután, hogy a Belső Tanács a 2600-as évek elején megalakult. Így a lombikbébi programban résztvevők ivarsejtjeit könnyen és gyorsan a megfelelő laborokba tudták szállítani. A teleportáció gyerekcipőben járt még, csak kisebb távolságokon belül működött, ahogy a természetgyógyász elméje is csak pár fényévnyi teret tudott érzékelni maga körül.

Zia, a második tanácsos jött legmesszebbről, neki kellett a legtöbb természetgyógyász központot érintenie. Már utolsó ugrása előtt, fényévekről érezte a többiek mélységes döbbenetét és értetlenségét. A találkozási pont 1,4 fényévre volt a Földtől, az alfa szektor origójától, és miután Leoran önjelölt földi kormányzó kiirtotta az itt élő természetgyógyászokat, szinte üres volt. Egyedül Ender főtanácsos lakott itt, a háborús helyzetben az ő dolga volt a Föld és Leoran megfigyelése. Illetve eddig ez így volt. De mikor Zia megérkezett, a Föld nem volt sehol, a helyén csak egy meteorrajt érzékelt.

- Ez meg hogy lehet? Mégis mi történt? - kérdezte gondolatban Endertől.

- Jas, Heka, Eleon, Rim, Marek és Hub a magba teleportáltak és az összes energiájukat kisugározták. Ezzel elindítottak egy fúziós láncreakciót. A Föld felrobbant, s vele együtt Leoran, az egymilliárd katonája és a több milliárd ártatlan lakos is - küldte a főtanácsos az adatokkal és emlékekkel együtt a kommentárt a közös telepatikus térbe, amit ilyen közel egymáshoz már ki tudtak alakítani.

A telepátia képességével eleinte csak a természetgyógyászok ikergyermekei rendelkeztek, de mára rájöttek, melyik agyterület felelős érte és sok gyakorlással és egymás agyhullámaira hangolódással el tudta érni két különböző genetikai állománnyal rendelkező természetgyógyász is a tudatuk kapcsolódását, távolságtól függetlenül. Egyszerre több elmével kapcsolódni azonban rendkívül nehéz, sok közös gyakorlás szükséges hozzá és ekkor még csak egymáshoz közel tudták kialakítani a faj legnagyobb tudású egyedei, a tanácsosok is.

- Hihetetlen bátorság kellett ehhez a tetthez a fiatalok részéről - gondolta ámulattal vegyes tisztelettel a negyedik tanácsos, aki korábban még behódolt volna Leorannak, hogy mentse a saját és fajtársai irháját.

- Inkább kétségbeesés. Leoran elvette tőlük, mindannyiunktól a lehetőséget a békés, becsületes életre. A Jövőt vette el a fiataloktól. A saját utódját, Eleont is megfosztotta volna a szabadságtól, akár még az életétől is, ha korábban rájön, hogy a fiú nem támogatja világuralmi terveit. Eleon pedig bizonyára tudta ezt. Ő lehetett az értelmi szerző - így Ender.

- Ez szörnyű! De ami történt, megtörtént. Foglalkozzunk inkább a következményekkel…  Várjatok! Ti is észlelitek azt az ismeretlen eredetű energia szivárgást a meteorraj közepén? - kérdezte Zia. Ender kitágította az érzékeit.

- Hm. Valami tényleg van ott. Talán az egyik srác túlélte. Gyertek, segítsetek!

Mindannyian felhúzták molekuláris védőpajzsukat, teleportáltak az energia szivárgás köré, de testet nem találtak. Valami mást azonban igen. Egy emberi fej méretű, szivárványszínben játszó áttetsző gömb volt az energia forrása, a belsejében pedig mintha parányi emberek csoportosultak volna egy épületekkel körbevett udvaron.

- Mintha a tudatomat simogatná a szivárvány - gondolta a hatodik. A többiek bólogattak, ők is így érezték.

Ziát lenyűgözte ez a félelmetesen ismeretlen, mégis barátságosan hívogató gyönyörűség. Érezte, ahogy a szivárvány egyre mélyebbre hatol a tudatába, minden egyes neuronját megcirógatja, majd a gerincvelőjére is rákúszik. Ekkor hihetetlen módon látta magát az udvaron, az idegen emberek csoportja mögött. Sokan ájultan hevertek, de még három tucat ember talpon volt és fogta egymás vállát. Érezte félelmüket, hallotta gondolataikat. Az égen tátongó fekete lyuktól féltek, attól, hogy az kiszippantja és szétszaggatja őket és apránként az egész világukat is. Érezte a mindent átjáró, a csoport első emberében összpontosuló, majd onnan a lyuk felé áramló szivárványos energiát.

És ekkor megértette. Ez valóság. Ez a hely a Föld. Csak egy másik Föld, ami a felrobbant Földdel egyszerre, ugyanott létezett, egy másik valóságsíkon. Egy sziámi ikerpár, amelynek elpusztul a másik tagja is, ha az egyik elpusztul. Behunyta a szemét és a szivárványra, a világok közti energiakapocsra összpontosított. Belekapaszkodott tudatával, majd átrántotta magát a hasadékon. Amint újra egyesült a tudata az öt másik tanácsossal, megmutatta nekik, amit látott.

- Ez hihetetlen!

- Ez egyszerűen lehetetlen!

- A tudomány mai állása szerint… - hangzottak a tiltakozások.

- Pontosan. A tudomány mai állása szerint nem lehetséges. De a tudomány folyamatosan fejlődik. Volt idő, mikor az emberek azt hitték, a Föld lapos, most meg már az űrkorszakban élünk. A fizika leginkább tapasztalatok útján fejlődik, én pedig nem látom okát, hogy kétségbe vonjam a második tanácsos tapasztalatait. Ezek az emberek élnek és ártatlanok. Mindent meg kell tennünk, hogy életben is tartsuk őket. Zia, ki tudod hozni őket a természetgyógyász központba? - kérdezte a főtanácsos.

- Egyedül nem. Az egész bolygón legalább hárommillió lakos van. Az rengeteg forduló lenne.

- Nem baj. Kezdd el, a többiek addig kapcsolódjanak tudatukkal a szivárványhoz és saját szellemi energiájukkal biztosítsák az átjárót! Én hozok segítséget a legközelebbi központokból.

 

*

 

Amillah szemét elfutotta a könny, ahogy felnézett az éjszakai égboltra. Hiányzott neki Örökhon, s még ennyi év után is gyászolta Hahn mestermágust és a megannyi lelket, akik ragaszkodtak szülőföldjükhöz akkor is, amikor megértették, hogy az a biztos és végleges pusztulást jelenti számukra. Ő is maradt volna, de nem dönthetett. Aranyföld szellemi vezetőjeként Bart kapitánnyal karöltve az életet választókat kellett segítenie.

De ez a világ annyira idegen, annyira más. Itt nem áramlik a szivárványszín Szent Mágia, csak valami egységes, túlontúl szabályos fehér energia. Amillah nem értette, így nem is tudott belőle szellemi energiát meríteni. Halandóvá vált, s míg első 270 éve nyomtalanul múlt el fölötte, az utóbbi 40 év mély ráncokat vájt bőrébe, teste s lelke egyre csak fáradt.

Voltak azonban fiatal mágustanoncok, akik megértették a fehér energia működését. Ők csatlakoztak a "mentálok"csoportjához, segítettek az új világok, új otthonok kialakításában. Örökhon 300 népe 300 új világot kapott, de idővel mindegyik világba érkeztek új népek és hoztak magukkal mindenféle furcsa, érthetetlen szerkezetet. Nekik nem volt szabad beszélni arról, hogy honnan és hogyan érkeztek ide, de Amillah nem is nagyon szeretett velük beszélgetni. Bolond népeknek tartotta őket.

Az aranyföldiek ugyan minden tulajdonukat hátrahagyva nincstelenül érkeztek, mégis meg tudták teremteni boldogságukat tisztelettel, szeretettel és elfogadással. Az idegenek viszont számos tárgyat birtokolnak, amiket piedesztálra emelnek, egymás felé pedig önzéssel, irigységgel, bizalmatlansággal és gyűlölettel fordulnak. Érthetetlen, hogy többre becsülnek egy ketyerét, mint az életet.

A nő arcán már patakokban folyt a könny, rázkódva zokogott. Végleg elfáradt, nem akart már ennek a világnak részese lenni. Térdre borult, behunyta szemét és azért fohászkodott - maga sem tudta, hogy kihez vagy mihez -, hogy végre megpihenhessen, lelke csatlakozhasson az elveszett örökhoniakhoz a semmiben. Ekkor egy aranyos energianyaláb megcirógatta Amillah lelkét. Az asszony egy pillanatra békét érzett, megfáradt arca kisimult, majd teste oldalra dőlt, s nem mozdult többé.

 

 Epilógus

- Itt nézz körül. Nem sok maradt, hiszen a fajunk akkor még fejletlen volt, az agynak sokkal kisebb kapacitását tudtuk csak kihasználni, az ősök szelektálták a megtartandó információt.

- Köszönöm, Főmentál.

Edna egyedül maradt az Aoa bolygó tudathegységének mélyén egy szűk járatban. Azt az életreszóló feladatot kapta, hogy épüljön be az emberiségbe és Chester L'aighton feleségeként tartsa szemmel a császárt. Ehhez azonban mindent meg kellett tudnia az emberekről, amit csak lehet. Egészen a gyökerektől akarta kezdeni a kutatást, így megkérte a főtanácsost, hogy engedje átnézni a Földről megmaradt anyagokat.

Tényleg nem volt sok: régi adathordozókról átmentett geológiai leírások és hézagos történelmi események forrásmegjelölés nélkül.

Edna tekintete azonban megakadt egy selyemfényű ónix kavicson. Jobban megvizsgálta az adattartalmát és teljesen elámult. Egy olyan történet bontakozott ki elméjében, melyről még soha nem hallott a Föld pusztulásának kapcsán. Több ősmentál emléklenyomatán keresztül Edna megtapasztalhatta, szellemileg mennyire kimerítő volt a szivárványszín kapu nyitvatartása még úgy is, hogy folyamatosan váltották egymást, hogy mennyi energiába tellett az ismeretlen bolygó lakosainak evakuálása is. Mentálok százai vettek részt a mentésben. Emellett a magukat mágusoknak nevező, az akkori mentálokhoz hasonló képességekkel rendelkező emberek elmeséléseiből Edna betekintést nyert a néhai Örökhon életébe és működési mechanizmusaiba is.

A kavicson megtalálható legérdekesebb adathalmaz azonban azokat a számításokat tartalmazta, amelyeket az eddig a Föld és Örökhon kapcsolatával foglalkozó mentálok végeztek. Ezek mindegyike arra a következtetésre jutott, hogy Örökhon fizikája ebben az univerzumban lehetetlen, így tehát egy másik univerzumban kellett léteznie, mely elég közel esik ahhoz, hogy a két bolygó azonos téridő-koordinátán való elhelyezkedése miatt kapcsolat jöjjön létre köztük. A probléma az, hogy ezeket a számításokat még soha nem sikerült ellenőrizni, ugyanis ezidáig nem találták jelét még egy ilyen kapcsolatnak az ismert univerzumban. Így a kapcsolat minősége és tulajdonságai nem vizsgálhatóak. A kutatás zsákutcába futott és 300 éve le is zárták az előző főtanácsos parancsára.

Érdekes. Irreleváns, de érdekes - gondolta Edna és teleportált. 

Molnár Réka: A szél hangja (fanfic)

Robin Wight drótszobra
Még mielőtt a mágia és varázslat megjelent volna a világban, a természet nem Élt. Legalábbis nem úgy és olyan értelemben. Hanem egy sokkal ősibb módon létezett és vészelte át a halandók bűneit.

Az emberek varázs nélkül születtek, mind átlagosak voltak. Egyformák. Nem voltak félreértett szipolyok és az egekig magasztalt mágusok, egyszerű halandók voltak csupán, egy emberöltőnyi élettel megáldva. De egy napon egy apró, gyertyafénnyel megvilágított helyiségben egy anya vajúdott. Kisbabája első pillantásra teljesen egészségesen jött a világra. Fejét rövid, barna hajszálak borították, élettel telve kapálózott apró végtagjaival. Finom ívű szája sírásra görbült, majd levegőt vett. Hang azonban nem hagyta el torkát, némán rúgkapált és küzdött a hirtelen rátörő hideg ellen. 

A szobában lévők mind döbbenten figyelték a csöppséget, beleértve saját, levegőért kapkodó édesanyját is. Az ágy mellett álló férfi - az egyetlen a teremben -, hitetlenül, már-már dühödten termett a bába mellett, aki még mindig mereven tartotta a ficánkoló kisbabát. A díszes ruhába öltözött férfi kikapta az idős nő kezéből és rázni kezdte, hátha csak valami elromlott. Hiszen az nem lehet, hogy az ő gyermeke így szülessen! 

- Gyerünk, sírj már! - kiabálta. 

Anyja selyem hálóinge verejtékben ázott, csakúgy, mint pirospozsgás arca, melyen ekkor csordult le az első könnycsepp. Barna szemeiben enyhe félelem és kétségbeesett anyai szeretet kettőse tükröződött, ahogy a férje kezében hánykolódó kislányára szegezte tekintetét. 

- Tedd őt le…. HAGYD ABBA, GABRIEL! - kiáltotta. Teste gyengesége ellenére kipattant az ágyból, és elvette gyermekét a gróftól, fáradtságtól és érzelmektől remegő kezekkel szorítva magához a törékeny gyermeket. 

Férje dühe már-már tapintható volt, ahogy a feleségére meredt. Haragját még a csecsemő is megérezte, hisz abbahagyta a mozgolódást. 

- Ez a valami nem az enyém. Egy ilyen izé nem lehet a Szél Völgyének gyermeke, Aella, ezt te is tudod. Nem fogadom el a sajátomnak. - szavaiból csöpögött a megvetés, ahogy kiviharzott a szobából.

Az ajtó csapódásával a bába is magához tért a kábulatból. 

- Kislány, asszonyom… A baba leány - pillantott kedvesen a grófnéra. 

Az anya végre engedett szorításán, s jó alaposan megnézte babája arcát, egyik kezével megsimítva annak arcát. Az újszülött felemás szemekkel, nyugodtan nézett vissza anyjára. Aella óvatos mozdulatokkal törölte le a vért lányáról, majd bugyolálta be. Arcát az övéhez érintve nézett a kisded szemeibe. 

- A Szél óvja utad a világban, Tuuli…. - hangja elhalt, ahogy új nevén üdvözölte leányát.

Az idő felváltva rohant és vánszorgott számára. Legalábbis erre jött rá, miközben felemás tekintetével egy szikláról pásztázta az előtte elterülő tájat. Mióta az eszét tudta, megvetették az emberek, szörnynek tartották. Mindezt azért, mert nem tudott beszélni. 

Egy apró légáramlat meglebbentette egyszerű lenszoknyájának szélét. Megborzongott, ahogy régi emlékek tucatjai törtek rá. Mindegyikben hiányos ruházatban, vagy épp anélkül állt a szabadban, hang nélkül tűrve a rá kiszabott büntetéseket. Fejét megrázva fordult el a tájtól és indult útjára. Ha nem akart újabb zúzódásokat szerezni anyja érkezése előtt, muszáj időben visszaérkeznie. Faágakkal megrakodva tért vissza az apró kunyhóhoz, ami az otthonául szolgált, mióta csak az eszét tudta. Testvérei - vele ellentétben - a kastélyba tengették a mindennapjaikat, a nemesi család többi tagjával egyetemben. Apja mindent megadott nekik. Szép ruhákat és ékszereket a lányoknak, kardokat és csatalovakat a fiúknak. Mindenkinek, csak neki nem, amiért ilyen. Amiért más, mint a többiek. Egy sóhaj kíséretében lépett be a viskóba. Elkésett, anyja már odabent várta.

Újabb szidás, ám ez most más. A grófné hangja máshogy cseng, mint az embereké, akik nap, mint nap újabb feladatokkal bízzák meg, mint valami szolgálót. Mert hát, ez volt ő csupán, egy szörny a világ ranglétrájának legalján, akire bárki bármilyen munkát ráparancsolhatott, természetesen anélkül, hogy fizetnie kellene. Előfordult, hogy ok nélkül bokszzsáknak használták. Nem volt kellemes.

- Figyelsz te rám, Tuuli? Vagy megint elkalandoztál? - édesanyja kedves piszkálódása zökkentette ki gondolatai közül. Sosem mondhatja meg neki, mi történt. Összetörné. Halványan elmosolyodott, és anyjához lépve megölelte. 

- Édesem, jól figyelj. Holnap semmiképp sem jöhetsz a város és a kastély közelébe, megértetted? Bárki bármit mond, maradj itt. 

A lány kérdő tekintettel meredt anyjára. A grófné kissé elhúzódott tőle, kezébe vette lánya arcát. A szemeibe nézve megsimította a szeplőit. 

- Ne felejtsd el, édesem. A jobb szemed mindig apádé, a jobb pedig anyádé marad. Az örökséged semmi nem veheti el tőled, a szavaid hiánya nem tesz kevesebbé testvéreidnél. - Bármilyen másik magyarázat nélkül homlokon csókolta a felemás szemű leányt. 

Tuuli anyja barna szemeiben szomorúságot vélt felfedezni. Hiába támadt több kérdése, mint válasza, bólintott. Szíve mélyén érezte, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látják egymást. Szeme könnybe lábadt, ám erős maradt. A grófné kezeit megszorítva bátorítón nézett rá. Meglepetésére a nő, aki életet adott neki, és mindig erős maradt, most sírt. Mégis, ajkain mosoly játszott. 

- Most mennem kell, édesem. Egyszer…. Egyszer még látjuk egymást, kedves kis szellőm - ölelte még egyszer, erősen magához a fiatalt, mielőtt kilépett volna a viskó ajtaján. 

Másnap mindezek ellenére azonban mégis ott találta magát a főtéren, kezében plakátokkal. Elolvasni ugyan nem tudta őket - hisz édesanyja hatalma, hiába volt ő a grófné, nem tudta meggyőzni még a legszegényebb embert sem, hogy írni vagy olvasni tanítsa őt -, a grófot és a családját bármilyen képen megismerné, legyen az egy gyönyörűen festett portré, vagy egy rossz minőségű, mennyiségre gyártott plakát. 

Akármennyire igyekezett ellenkezni aznap hajnalban, a legény saját kezűleg rángatta el egészen egy kis, rendezett faházhoz. A kezébe nyomott egy hatalmas szennyeskosarat, majd a város széle mellett folyó patakhoz vezette. 

- Láss munkához, kislány - dobott oda egy darab szappant, majd otthagyta. Tuuli szemforgatva látott hozzá. 

A város egyre zajosabb lett körülötte, lábak dobogtak a macskakövön, kiabálva a főtér felé tartva. A lány az egyik pillanatban még a pataknál mosott, a másikban már ismét kezek cipelték valahova, fejére zsákot húztak. Kapálózott, rugdalózott, ahogy csak bírt, ám mindhiába, erősen tartották. 

Egyszercsak megváltozott a talaj fogvatartója lába alatt, léptei simábbá váltak. Körülöttük ujjongás hangzott fel. Tuuli tudta, hol vannak, egyszer már hallotta ezt az akusztikát. 

És igen… Lábai fahasábokat értek, kezeit hátra, egy oszlophoz kötözték. Fejéről lekerült a zsák, felemás szemei elé pedig borzasztó látvány tárult. A város lakói mind ott álltak a téren, kiabálva és öklüket rázva egy pódium felé. Ott voltak ők, a völgy grófja és családja, sorban odaállítva egy hatalmas farönk elé. De a lány nem hallott mást, csak a grófné fájdalommal teli kiállítását. Arcán könnyek folytak, szabadulni próbált kötelékeitől. Gabriel azonban hideg tekintettel állt mellette…. Szabadon, a saját lábán, béklyók nélkül. 

Tuuli szemei dühös könnyekkel teltek meg, ahogy felfogta, mi történt. Anyja megpróbálta megbuktatni a grófot, megváltoztatni legidősebb lánya sorsát. Megadni neki, ami járt. 

- Hát, itt vagyunk mind. Aella, nem hittem volna, hogy így csalódnom kell majd benned. Egy szörnyszülöttet adsz nekem elsőszülöttnek, aztán pedig megpróbálsz megöletni? Hát így bántam én veled, kedvesem? - fordult a nőhöz, már-már sajnálkozón szólva hozzá. - Legyen ez lecke mindannyiótok számára! Aki ellenem mer fordulni, az rútul meglakol! - intézte szavait a tömeghez, miközben körbemutatott a pódiumon állókon. 

- Gabriel, ezt nem teheted! - próbált a grófné ismét ellenkezni. Mellette álló gyermekei némán sírtak, nem mertek megszólalni. 

- Ugyan már, Aella, azt teszek, amit csak akarok - felelte negédesen. - Gyerünk, kezdjétek! - utasította a hóhérokat.

 
A grófnét és a gyermekeket körbeállították a farönk mentén, mindegyik mellett egy fejszét tartó férfi állt. Anyja továbbra is küzdeni próbált, ám az őérte felelős ítéletvégrehajtó a fához nyomta. 

- Sajnálom, drágám. De szeretetem jeléül nem kell, hogy végignézd, ahogyan az a szörnyszülött lányod elég a máglyán! Érezd magad kivételesnek. -

A kezével intett. A balták a magasba emelkedtek, majd lecsaptak. Öt fej gurult el gazdájuk testétől, mindegyiken keserves arckifejezés. 

Tuuli arcára félelem ült ki, egyszerűen nem tudta elhinni, hogy mindez megtörténik. Az ő hibája, minden az ő hibája! Ha tudna beszélni, akárcsak egy szót, ez nem történt volna meg! 

A gróf saját maga közeledett a máglyarakás felé, kezében egy égő fáklyával. Arcán beteg mosoly tükröződött. 

- Köszönöm, hogy megmutattad nekem édesanyád igazi arcát, Tuuli - mondta, meggyújtva a farakás szélét. A rönkök közé dugdosott száraz szalma gyorsan lángra kapott, pillanatok alatt elérve ezzel az egész kupacot. - A Szél adja meg neked a méltó büntetést, te torzszülött. - Ezek voltak apja búcsú szavai hozzá, ahogy vigyorogva a lángokba meredt. 

Tuuli maga alá nézett, ijedten kapkodta a levegőt, lábaival toporogva próbálta eloltani a felé közeledő lángokat. Ám azok felforrósították először a levegőt, majd vékony ruháját, végül a bőrét is elérték. Kiáltani próbált, de hang nem jött ki a torkán. Szél támadt, végig cikázott az emberek között, akaratlanul is oxigénnel táplálva a tüzet. A bőrét kíméletlenül égették a lángok, már egész testét belepték, haja is lángra kapott. Nem bírta tovább, érezte, hogy az élet egyre csak kúszik el testéből. Még egyszer… Csak még egyszer, utoljára sikolyra nyílt ajka. 

És ezúttal megszólalt. Sikoltás szelte ketté a csöndet. 

A szél néhány parázzsal egyetemben felkapta és magával repítette. Az emberek nem tudták ugyan, de a hangjával együtt a lány lelke is tovaszállt. Átjárta a szelet, belé költözött, új életre talált. Végre szabad lett, minden fájdalom, gyötrődés és hátráltatás nélkül szelhette a világot. Átsuhant fák lombjai között, patakok hullámai felett, lágyan érintve mindent, s örömtelve ficánkolt minden élőlény láttán.

Kezdetben kósza fuvallat volt csupán. Egy szellő, mely egyszercsak élettel telt meg, s megfogadta, hogy megvédi a hozzá hasonlókat. Akik nem olyanok, mint mások.

Könyvheti élmények

A pandémia miatt utoljára 2019-ben volt könyvhét. Idén a júniusi időszak helyett szeptemberre tették, és a kiadók sem a megszokott standhelyeken árusítottak, hanem nagyobb területen. Bizonytalan volt előre, hogy kevesen lesznek a növekvő fertőzési esetszámokat látva, vagy pont ellenkezőleg, nagy tömegek várhatók. Ez rengeteg háttérszervezést - és néha keveredést - jelentett. De azt hiszem, a sok káoszt pótolta az öröm, hogy végre újra süt a nap, könyveket lehet szagolgatni, olvasókkal lehet találkozni a vidám, nyüzsgő forgatagban 

Sok írónk kint volt, itt egy jó album a dedikálókról :) 

Nekem elég mozgalmas minden ilyen rendezvény, a Könyvmolyképző írói egész országban és határon túlról is feljönnek Pestre, ezért sok az élő megbeszélés a kéziratokról, írói tervekről. Ritkán jutok el más kiadók programjaira, de pénteken nagy örömömre sikerült megnézni Gyarmathy Éva szakpszichológus könyvbemutatóját. 

Legjobban ez a beszélgetés érdekelt, a tehetséggondozásról esett szó. Tíz éve foglalkozom írók tehetséggondozásával, ami persze, kicsit más mint a szélesebb képességkörű fejlesztés. Az előző könyve egy tanulmánykötet volt, és nagyon élveztem (meg pár dolgot letisztázott a fejemben magamról is). Az új kötet, a Tehetségfejlesztés olvasóbarátabb, inkább a nagyközönségnek szól, nem annyira a szűk szakmának. 

A beszélgetésben szó esett arról, hogy nem mindenki tehetséges, viszont az igazi nagy tehetségek gyakran kiesnek a rendszerből. A mostani generációnak nagyon más a világ azzal, hogy nem emlékezniük kell az információkra, hanem keresni és szűrni, ez akár új tehetségek felbukkanását is jelentheti. A beszélgetés után dedikáltattam a kötetet, és tök viccesen béna voltam, pedig lett volna pár kérdésem, csak kiröppent a fejemből, meg fotózni is elfelejtettem, de legalább tudom, milyen, amikor nálam dedikáltat valaki :D

Szombaton káosszal indult a nap, sajnos több megbeszélt találkozót le kellett mondanom, de azért a saját dedikálásomra sikerült eljutnom. Mivel ami nincs a neten, az ugye nem létezik, így még képes bizonyítékom is van :P 

Anyukám azt mondta amúgy, hogy ne dugjam ki a nyelvem, ha fotóznak...

Jól van, itt nem dugtam ki :)

Köszönöm szépen, hogy ilyen sokan eljöttetek, és szeretitek a szereplőket, és a világokat. Végül négy órán át dedikáltam (Micinek külön köszi a sor irányítását). Nagyszerű érzés volt látni a rengeteg lelkesedést, hallani a sokféle kérdést :)

  Nagyon örültem, hogy a fanficek alkotói közül többen bemutatkoztak, és tudtunk pár szót váltani :)

Sokan kérdezték, mikor jelenik meg a Vágymágus 3. Igen, idén még kijön, karácsony körül várható. 

Novellák, és regényrészletek már felkerültek belőle a patreonos oldalamra, de maga a kötet még nem került el a kiadóhoz, dolgozok még vele. A pandémia engem is megviselt, így kevesebbet tudtam írni, mint szerettem volna.

Brutyó János képe

Szombat este a kiadó íróival koccintottunk a standnál, beszélgettem írókkal és kollégákkal. Beugrott Katona Ildikó kiadóvezető is rá. Egyeztettünk a másnapi színpadi alkalomról is. Kérdeztem, hogy nem akar-e beszélgetni, ha mégis ráér. 10 éves az Aranymosás, a Könyvmolyképző Kiadó tehetséggondozó projektje, ami az ország legnagyobb szórakoztató irodalmi műhelyévé nőtte ki magát. 

Mire mondta, hogy oké, de milyen izgalmas lenne, ha egy tangó improvizációval kezdenénk... :D

Így alakult, hogy vasárnap különleges módon ünnepeltünk. Ildi, és a Tangó, Berlin kötet írója, Livits Réka a partnereikkel együtt rögtönöztek egy igazi, átütő tangós életérzést, úgy, hogy előtte semmit nem egyeztettek. Főleg a párcsere volt számomra meglepetés, hiszen ismeretlen partnerrel még nehezebb mindez :)

Róbert Katit megkértem, hogy mobillal streameljen, a videó talán átad belőle egy kis hangulatot.

Utána leültünk beszélgetni az írók támogatásáról, a Nem vagy egyedül antológiáról és az Aranymosásról. Persze, a legizgalmasabb kérdés is szóba került. Igen, elindul a 10. Aranymosás, hamarosan meghirdetjük :) 

Az Aranymosás tíz évéről később még írok egy szakmai cikket a weboldalra, meg egy személyes beszámolót is a blogra. De most jöjjön az őszi megjelenések körüli munka, és az írás :)

Örültem minden találkozásnak, gyors integetésnek. Remélem, mindenkinek hatalmas feltöltődés volt a könyvhét. Én számtalan élménnyel tértem haza, köszönöm mindenkinek :)

Bakay Réka: Az új kapitány (fanfic)

 

A hit az tudás. Bátor tettekre készteti az embert, aki pontosan tudva a következményeket, amikkel járhat, ha belevág, mégis a tudását felhasználva siker koronázza a küldetését.

A lovagot, kiről most mesélni fogok, ezek miatt nevezték el Hitnek.

∞

Magányos lovas vágtatott keresztül az alkonyi fényben úszó poros úton. Egyre gyorsabban, és gyorsabban hajtotta a csődört, szíve húzta haza, lovagtársai felé.

Már szinte hallotta az önfeledt mulatozást, ahogy vígan mesélnek és büszkélkednek tetteikkel, a hatalmas röhögéseket, ahogy ugratják a másikat. Lovagunk elmosolyodott, és végre megpillantotta a Lovagrend óriási épületet.

Parancsolóan emelkedett a Redház a búzaföldek fölé, a repkénnyel befuttatott falak, a parkban illatozó tengernyi virág, a frissen sülő kenyér illata, mind-mind az otthon érzését adta.  

Biccentett az őrt álló lovagoknak, akik a falról lepillantva észrevették a közeledő alakot. Jelezték, hogy tudják, bajtárssal van dolguk. Hit lovag belovagolt a rácsos kapun, és leszállt csődöre, Kaba hátáról. A zabla alatt megragadta a szárat, a lovarda felé irányítva szeretett kedvencét. Az ösvényen haladva örvendezett a szeme miközben a smaragdszínű füvet és formára vágott bokrok, a színes szirmok kavalkádját és a tavon megcsillanó holdfényt figyelte.

- Hit lovag, annyira örülök, hogy épségben hazaért! – szaladt felé lelkendezve egy apró kis fiúcska.

Alig lehetett több tíz évesnél, szeplős arcán hatalmas vigyor húzódott.

Elvette a szárat, és beszélgetésbe elegyedtek. Megtudta, hogy a fiút Berinek hívják, a bátyja a hetedik reinkarnációs Elán lovag, aki miatt nem dobták ki az elbukott vizsgája után, és lovászfiú pozícióba helyezték el, így elsőre.

- … és akkor Bah mágus megindul a tó felé, hallja, hogy zörög valami az egyik bokorban. Már készíti is elő a mágiát, hogy lecsapjon vele, gondolom én, de a bozótból egy nyúl ugrik elő. Erre megnyugodva kifújja a levegőt, és véletlenül szabadjára engedi azt a valamit. Én csak a lovardából figyeltem, valami kékes-zöldes villanást láttam, aztán meg puff, egyszer csak egy lángoszlopot látok, ami üstökösként közeledik a vízparthoz, maga mögött felperzselve mindent. Aztán egy csobbanás és a víztükör alól kibukkan Bah mágus bosszús arckifejezéssel. Életemben nem nevettem annyira.

- Vicces egy történet. Örülök, hogy megismerhettelek fiú, viszont remélem megérted, másra sem vágyom, csak egy finom vacsorára és egy meleg ágyra.

- Persze, persze. Sajnálom lovag, nem akartam feltartóztatni. Menjen csak. Én elviszem Kadát a bokszába.

- Köszönöm – búcsúzott a virgonc kedvű fiataltól.

Háta mögé csapta a rend egyenköpenyét, miközben sarkon fordult. Közben erősen éjszakába hajlott, ezért sietős léptekkel elindult az ebédlő felé. Mivel csak egy alapvértezet volt rajta, nem törődött az átöltözéssel, az ódon barna falak között célirányosan lépdelt. A méhviasz-gyertyákkal megvilágított folyosón szolgafiúk és könyvkupacokat cipelő mágustanoncok igyekeztek dolgukra.

Köszöngetett, és érdeklődve figyelte azokat, akikkel szót váltott, közbe kihúzott testtartással, már-már szinte büszkén rohant tova. Feltett szándékában állt ezentúl mindenkinek mondani pár kedves szót.

Befordult egy sarkon, és beleütközött legjobb barátjába, egyben mágusba, Leh’vibe.

- Ah, üdvözöllek, Hit lovag. Pont téged kerestelek, mágiatűzként szaladt végig a hír a birtokon, hogy megérkeztél.

- Én is örülök, hogy látlak, cimbora. Esetleg velem tartasz egy kései vacsorára?

- Fájdalom, de nem lehet – hadarta – jelenésünk van a tanács előtt. Gyere, majd később eszel, ne várakoztassuk meg őket – ezzel a végszóval sietősen elindult, maga után rántva a lovagot.

- Rendben, de ne húzz – dörmögte.

∞

Az épületegyüttes legnagyobb termében már várták őket. Mindenfelől lovagtársak pillantottak felé elismerően, a terem végében pedig Lilloha szélmágus és Hont kapitány együttes látványa sugallta, hogy valamilyen nagy dolog van készülőben.

Általában csak két alkalommal gyűlt össze ekkora tömeg. Kihallgatások, vagy kitüntetések alkalmával.

Hirtelen a fülébe érezte szíve minden egyes dobbanását. A vér kiszaladt a lábából, és majdnem megbotlott egy kiálló kő peremén. Zavartan megköszörülte a torkát.

Szemében kérdés csillant, amire a kapitány mosolyogva bólintott. Lilloha nagymágus felemelkedett a levegőbe kék kaftánjában, mire Hit rögtön féltérdre ereszkedett. Látta már, hogyan zajlik egy ilyen ceremónia.

A karzatról felhangzott egy édes melódia, bizonyára a gyönyörű Ah mágus fátyoltáncosait kérték fel erre a feladatra. A dallam mintha életre keltette volna a Rend szimbólumát, a szokásosnál is erőteljesebb, indigókékbe hajló fénnyel világítottak a virágok az ezüstösen csillogó kardot körbe fogva, ami vibrálni kezdett.

Egy pisszenés sem hallatszott. Lilloha kecsesen felemelte a kezét, mire egy fuvallat söpört végig a termen, végigborzolta Hit lovag loboncát. 

A lovag lehunyta egy pillanatra a szemét, és túláradó örömén keresztül hálát adott az Aranyföldnek, hogy minden gyerekkori rossz élményért cserébe felvételt nyerhetett a Lovagrendbe, és hogy idáig eljuthatott.

Emlékezett az első csatájára, amire Bátor lovag személyesen választotta ki őt. Soha nem felejti el azokat a lázadó gnómokat, akiknek egy velük tartó földmágus, Zahri végzetes földrengést keltő varázslata volt szegényeknek a végzete.

Hozzá kell tenni, az azt követő győzelmi lakomát és a látogatást a fátyoltáncosokkal sem fogja tudni soha semmi kitörölni. Még most is belepirult az emlékbe. 

- …Ilyen egy igazi lovag. Szüzeket ment gonosz szellemek elől, bármilyen fenyegetést kész elhárítani, de szelíden bánik minden ellenségével - visszhangzott Lilloha hangja. - Ha van más út, nem használ kardot. Kemény, mint a kőrisfa, de igazságos. Hű társaihoz, mindig előzékeny. A felsorolhatatlanul sok nemes tetteidért, Hit lovag, kapitányi rangban részesítelek! Emelkedj! – hangzott fel az ünnepélyes beszéd vége.

Feltápászkodott a földről. A társai kurjongattak, kardjukkal a pajzsukat ütögették. Meghatódott a felmagasztaló tekintetektől, és el kellett kapnia a fejét, mert nem akarta, hogy bárki meglássa a könnycseppeket az arcán. Az nem lett volna lovaghoz méltó.

Hont kapitány odasétált hozzá, és ünnepélyesen parolázott vele. Majd közelebb hajolt, és a fülébe súgott. 

- A lakoma után jöjj fel a szobámba. Máris van egy megbízatásom a számodra – még vállon veregette, azzal tovább állt, otthagyva az őt ünneplő tömegben.

Mindenki gratulálni szeretett volna, alig győzte fogadni a sok kezet. Egy ikerpár feltétlenül egyszerre kívánta megrázni a kezét, így különös szituáció alakult ki. Viszont mindenre kell egy első alkalom, szóval zavartan nevetve nyújtotta kézfogásra mindkét kezét.

Leh’vi az utolsók között tudott csak a közelébe férkőzni. Egymásra nevettek és barátja meghúzta a fülét. Ezt az érdekes szokást a szülőföldjéről, a hegyvidékekről hozta. Az őrületbe tudta kergetni vele, de egy ilyen napon már ez sem igazán érdekelte.

Ekkor úgy megkordult a hasa, hogy visszhangot vert a teremben, irdatlan kacaj közepette többen indítványozták, hogy térjenek át a díszebédlőbe. Mint egy kagylót, a viharos tenger hullámai, úgy sodorták el az emberek. Nekicsapódott egy vállnak, lábszárakon bukdácsolt át, de ép bőrrel megúszta.

A díszebédlő tölgyfaajtajain beengedett mindenkit, utoljára hagyva magát. A fapadokról már bekúszott az orrába a frissen sült birkacomb fenséges illata, meg sem állt az első üres helyig.

Lehuppant egy köpcös, ébenfekte hajú lovagtanonc és Drúg mester közé.  Az utóbbi a gyógyfüvek szerelmese volt, és élvezettel tanított mindenkit a birtokon. 

- Jó étvágyat a vacsorához – mondta a lovag, bocsánat, most már kapitány.

- Neked szintúgy, kapitány – mondta a fiatal tanonc.

Mosolyogva bólintott. Maga elé húzott egy tányért, megpakolta a combbal, friss gyümölccsel és kecskesajttal. Szájában összegyűlt a nyál, és élvezettel beleharapott az első falatba. Mennyei!

- Tessék– Drúg mester karja nyúlt felé, hatalmas korsó sörrel. – évekkel ezelőtt ittam ilyen finom búzából.

Lenyelte a falatot, és elvette a felkínált italt.

- Köszönöm, mester. Hogy van mostanság? – érdeklődtem.

- Elférne benne egy kis izgalom. Ugyan élvezem, hogy egész nap élezem a fiatal elméket, és gyógyítok sebeket…De néha nem mondanék nemet egy kis változatosságra.

Megértően hallgatta.

- Drúg mester, Hont kapitány máris küldetést szeretne adni nekem… - mondta lassan, halk hangon – és feltéve, ha szeretnéd, szívesen látnálak a csapatomban.

Drúg mester hallgatott, és csak nézett. 

A kapitány nem siettette, hagyta gondolkodni. Addig is, szedett még egy combot, és el is pusztította, mire a mellette ülő jóember megszólaltvégre.

- Igen, szeretnék veled tartani.

Több szó nem esett köztük a lakoma folyamán.

∞

Hont kapitány szobájában az első dolog, mit észrevett egy hatalmas, kitömött medve volt, ami láthatólag a parancsnoknak vértezettartókét is funkcionált. Hit értetlenül nézte egy darabig, majd az ajtónyitásra felkapta a fejét.

- Hit kaptány! – biccentett a belépő.

- Hont parancsnok! – üdvözölte a férfit.

Amaz megkerülte a kandallót, és lehuppant a kényelmes foteljába, szemben az ajtóval a meglepetések elkerülése végett.

- Na, elmondom gyorsan, aztán holnap reggel válassz ki ötöt társaink közül, és két mágust. – megköszörülte a torkát, és mag elé húzott néhány papirost. – A hegyvidéken álló kis településről, Zombrából jelentette pár falusi, hogy egy nő jelenik meg időről-időre, és lézerfegyverekről kérdezget, meg valamilyen nemeseket keres.

- Nemeseket? – kérdezte.

- Igen. Nos, nem tudjuk, hogy ki ez az alak, de ha veszélyforrás, akkor muszáj kiiktatnunk.

- Értem - feszülten figyelte minden szavát.

- Elsősorban azt kéne kideríteni, hogy ezek a Nemesek, nem valamilyen lovagrend-e, amiről még nem hallottunk, vagy külső fenyegetés. Ebben az esetben likvidáljátok őket. – itt elhallgatott – Van még egy eshetőség, kapitány. Mivel a helybeliek nem tudják, honnan érkezett, csak annyit, hogy nem szekérrel, vagy lóháton, megeshet, hogy egy kisistennel lesz dolgotok.

Akkorát nyelhetett az újonc kapitány, hogy meghallhatta a felettese.

- Ha nem járnátok sikerrel és hősiesen haltok meg, az Aranyföldhöz kötött lelketek reinkarnálódnának. Remélhetőleg erre nem kerül sor – nézett szúrós szemmel.

Összeszedte magát a lovag a pamlagon, és rezzenéstelen arccal felelt.

- Nem, parancsnok. Teljesítjük a küldetést.

∞

Másnap reggel Hit az ágyában ébredt, édesen keltegette a besütő hajnali fény, csicseregtek a madarak, már serénykedtek a szolgák és a reggeli edzés kardcsapásai zengtek végig a területen. Lovagunk meg annyira izgult a nagy napon, mikor ő vezethet egy csapatot, hogy majdnem az éjjeli edényébe sikerült belelépni.

Szélesre kitárta a zsindelyt, felöltözött, mint a villám, majd nekilátott a reggeli rituáléjának. Szúrások, forgások és pozíciók töltötték be elméjét, és ez lecsendesítette minden kételyét.

Épp a harcos póznál tartott, mikor kopogtak. Lihegve felkapott egy törölközőt, és megdörgölte arcát. 

- Igen?

- Leh’vi vagyok, engedj be.

- Máris – egy mozdulattal ott volt és lenyomta a kilincset.

- Na? – kérdezte letörölhetetlen vigyorral.

- Neked is szép reggelt.

- Mondd, mi lesz a küldetésed? Mikor indulsz? Kiket viszel magaddal? Én is mehetek? – hadarta egy szuszra.

- Nyugalom. Egy nő után küldtek, aki lehet, hogy nem is ember. Ezt kell kideríteni, és hogy akiket keres, valami Nemesek, az egy új lovagrend-e, vagy netalán ellenség. És természetesen reggeli után első dolgom lett volna felkeresnem téged, hogy velem tartasz-e – fejeztem be a gondolatmenetet.

- Igen, igen, igen. Még szép, hogy van kedvem – ugrált fel s alá a kék kaftánjában.

- Akkor gyerünk, szedjük össze a csapatot – kacsintottam.

∞

Pár gyömbéres keksz elcsenéssel később, a két barát a japánkert mellett állt, és a tó előtt felsorakozó jelölteket szemlélték. Annyian eljöttek, hogy a híd korlátjáról is ismerős arcok köszöntek vissza rá.

Nagyot sóhajtott. Azon dilemmázott, hogy kiknek van a legjobb képességük a feladatra, és nem is kapnak hajba apróságokon.

- Rendben, figyeljetek rám. – szólalt meg mély hangján, amitől a zsibongás elhallgatott. – A szerencsések, akik velem tarthatnak, menjenek a lovaik bokszához, és készítsék fel őket az útra. A lovagok közül… Drúg mester, Becsület lovag, Kitartó lovag, Leleményes lovag és Merész lovag. A mágusok közül pedig… Leh’vi és Ezrah. Köszönöm.

Habár csalódottan masíroztak vissza helyükre a lovagok, nem panaszkodtak. Tudták, hogy lesz még esélyük bizonyítani. Addig is az egyik legfontosabb erényt, a türelmet kell fejleszteniük. Mint mindenki másnak, bárhol a világon.

Leh’vi megvárta a kapitányt, és együtt indultak a nyihogó állatok felé. Sok szó nem esett köztük, ilyenkor mindig van az emberben egy természetes félsz, hogy lehet a küldetés egyben az utolsó cselekedet. Csak tudni kell felülemelkedni rajta.

A főépület felől Beri loholt utánuk, de ő is csak szerencsés utat kívánt, valamint küldtek nekik ellátmányt a konyháról. A kapitány megköszönte és a zsákot a vállára dobva menetelt tovább.

Az istállóban már mindenki készen várta, sőt meglepődve vette észre, hogy Kada is fel van már szerelve. Szétosztotta gyorsan a kulacsokat és az ételt, majd kivezette a gyepre a hátast.

Felszállt a nyeregbe, megfordult, és végignézett az emberein.

- A feladatunk célját elmondom útközben. Annyit szerettem volna mondani, köszönöm, hogy velem tartotok.

- Csak akkor válassz kardot, ha virágot nem lehet! – hangzott fel kórusban a jelmondat.

- Csak akkor válassz kardot, ha virágot nem lehet! – mondta utánuk a kapitány mosolyogva, ég felé emelve a kardját.

Kirontottak a várkapun, vágtattak a búzamezők felé. Hit szerint már maga a lovaglás is egy mágiafajta volt, de mindenesetre, varázslatos élmény biztosan. 

Csak úgy repültek az órák, a napkorong az égen lassan a fejük fölé került. Mezők mellett, erdőkön át és patakokon keresztül suhantak, mintha egy mérges farkashorda üldözné őket. Végül megérkeztek a keresett hegy lábához, ahol megpihentek.

Előkerültek a vizestömlők, kenyeret és sajtot vágtak, közben beszélgettek. Hit elmesélte nekik, amit az idegen nőről tudniuk kell, aztán ugratták egymást.

Drúg mester joviálisan mosolygott egyszer-kétszer, majd kimentette magát, és elment gyógyfüveket keresni. A többiek régi harci emlékeket idéztek fel, és akik élvezhették már a fátyoltáncosok társaságát, arról susmorogtak.

Leleményes talált egy kényelmes helyet valamelyik közeli gesztenyefán, onnan szórakoztatta furulyajátékával a többieket. Kitartó pedig egy közeli forrásba botlott, oda vitte el megitatni a lovakat.

Hit csak csendesen bekapott pár falatot, majd a környéket fürkészte veszélyforrás után kutatva. 

- Nem ártana indulnunk- mondta szelíden, végtére is nem üdülni jöttek, hanem küldetést teljesítenek.

Sóhajtozva pakoltak el, majd felkerekedtek. Ahogy haladtak elfelé a hegyen, egyre hidegebb lett, a lombhullató erdőket felváltották az tűlevelűek. Sehol máshol nem láttak eddig lilalevelű fenyőt, vagy olyan mókust, ami vitorlázik a levegőben.

Egy gally reccsenése törte meg az idilli csendet. A lovagok felkapták a fejüket, a mágusok aurája meg harcra készen világított. A bokrok felől egy szélfuvallat ütötte meg a kis csapatot, és különös, világoskék színű foltot vettek észre messze a fák mögött.

- Bármi is ez, lefogadnám bármibe, hogy a titokzatos idegenhez van köze – mondta Drúg mester.

- Egyetértek – bólintott Hit.

- Ne nézzük meg közelebbről, kapitány? – kérdezte az egyikük.

- Mire odaérnénk, nem hiszem, hogy bármi maradna. Ráadásul ne feledjétek, nem biztos, hogy mi világunkbeli teremtmény – válaszolt a lovag. – Induljunk inkább tovább, a falusiaktól biztosan több mindent megtudhatunk.

∞

A horizonton néhol már eltakarta a hófödte sziklákat a cölöpökből épített házakból szálló füst. A kis csapat lelassított, büszkén kihúzták magukat a nyeregben, kutakodó és kíváncsiskodó pillantások kereszttüzében. 

A fiatalok a kecskenyájakat őrizték, az asszonyok a házakból léptek elé, kezüket törölgetve kötényükben, férfiaknak viszont színüket sem látták. Zombra főteréhez érve, minden értelmet nyert.

Kettő harcba öltözött fiatalember állt őrt a legnagyobb építmény bejáratánál. 

- Üdv, néktek! – szólította meg Hit kapitány őket – A Rend küldött minket, a falu vezetőjét keressük.

Bizalmatlanul szemlélték őket. Végül az egyikük így szólt.

- Bizonyítsátok, hogy Aranyföld fiai vagytok! 

Hit biccentett Leh’vinek és Ezrahnak. Leh’vi szélmágus lévén, egy apró tornádót kavart tenyerei között, Ezrah pedig kardot formált vízből, majd megszilárdítva átnyújtotta az őröknek.

- Ennyi megfelel? – vont fel a szemöldökét Ezrah.

- Persze – most már mosolyogtak. – Csak az a nő, akiről már gondolom, akkor hallottatok, valamilyen eszközzel álcázta magát, és férfiként bejutott Adamhoz. Megrémisztette szegény öreget.

- Nem esett baja? – kérdezte Drúg mester, fonott szakállát birizgálva.

- Szerencsére nem. De győződjetek meg róla magatok - azzal kinyitották elöttük a vörösfenyő ajtót. – Csak fel a lépcsőn, balra a második ajtó.

Megindultak, közben egymás között sutyorogtak. Leleményest az érdekelte igazán, hogy hogyan szerzett a nő ilyen eszközt, Drúg mester pedig azt ecsetelte, hogyha mágiára van szüksége a nőnek, akkor biztosan nem kisistennel van dolguk.

A bizonyos ajtó tárva-nyitva volt, szóval csak beléptek a küszöbön. A szoba otthonosan volt berendezve, faliszőnyegek és állatszőrmék mindenhol. A helyiség közepén faasztal és kényelmes székek voltak elhelyezve.

Az asztalfőn vékony öregember foglalt helyet, a férfiak meg körülállták az őt. Beléptükre elhallgattak, csak a papírzörgést lehetett hallani, ahogyan az iratokat eltüntették.

- A mágia áldjon! – szólalt meg Leh’vi.

- És vezesse haza lelkünket! – felelte az öreg.

Hit csak most vette észre, hogy fekete kaftánban üldögél, kék virágok csokrában ezüst tőr hímzéssel a vállán.

- Üdvözletem, nagytiszteletű mágus – fogott bele mondókájába a kapitány. – Lehetne, hogy négyszemközt beszéljünk?

Kék szeme jó alaposan megvizsgált.

- Természetesen. Fiúk, hagyjatok magunkra! – parancsolta szelíden.

- Tartsatok velük. – szólt át a válla fölött Hit. – Igyatok valamit, ismerkedjetek.

- Igenis, kapitány!

Míg a többiek kivonultak Hit és az öreg alaposan megvizsgálta egymást. Az öreg egy jó kiállású, izmos, világosbarna hajú fiatalembert látott, akinek zöldes-barna szemében szelíd magabiztosságot figyelt meg. Hit egy vézna mágust látott, aki fölött ugyan még annyira nem járt el az idő, hogy egy falut vezessen, szurokfekete szemében viszont már fáradtság ült.

Kettesben maradtak. Az öreg sóhajtott egyet.

- Örülök, hogy ilyen gyorsan eljöttek, lovag. Már kezd kicsúszni a kezemből minden. Már egy jött-ment kis fruskát sem tudok elintézni magam.

Összehúzódott a torka a kapitánynak, megsajnálta az embert.

- Ne aggódj, sok dolog van, amit én sem tudok egymagam elintézni. Ezért van mögöttem hét különleges férfi, akikre tudom, hogy számíthatok.

- Szerencsés ember vagy – mondta sóváran – nekem már rég meghalt a feleségem, gyerekeink nem születtek. De mindegy is, most nem ez a fontos.

Bizalmasan közelebb hajolt felém, és felkönyökölt a karcos asztalra.

- Az a nő veszélyes. Pár hete bukkant fel először, és egyre csak azt kérdezgette, hogy melyik bolygón van. Mikor elém hozták, azt mondta, nem bántani szeretne minket, és nem érti, mi ez a középkori bánásmód. Szó szerint kijelentette, hogy őt nem lehet csak úgy megölni, a legnagyobb nemesi család tagja, és meghallgatást követelt. Megmondtam neki, hogy errefelé nem így mennek a dolgok, de…

- Igen? - nyelt egy nagyot a kapitány.

- … De nem érdekelte. Kikelt önmagából, ezért elvitettem a közeli barlanghoz, hogy zárják be. Mikor másnap felsétáltam hozzá, és arrébb löktem a bejárati követ. De eltűnt az a furcsa szerzet. 

- Hogyan? – hökkent meg.

- Sejtelmem sincs – rázta fejét az öreg. – Védővarázslatokkal láttam el, ez a specialitásom. Elvileg nem lehetséges az, mit tett.

A kapitány csak hitetlenkedve csóválta a fejét. Haja szemébe lógott, kisöpörte onnan.

- Aztán újra felbukkant.

- Igen – helyeselt az öreg. – Beszökött a házamba, valamilyen mágikus eszközzel férfit varázsolt magából. Aztán bocsánatot kért a viselkedése miatt, és be is mutatkozott. Azt mondta Andy Ferreronak hívják, és egy tele-mittudoménmilyen eszközön dolgozott, mikor magától életre kelt, és ide hozta…

- … aztán megkérte, hogy ne mondja el senkinek, mert nem akarok tömeghisztériát kelteni. – fejezte be a gondolatmenetet egy női hang.

- Várjatok, ne! – kiáltotta Andy, de már késő volt.

Hit felugrott a székből, és villámgyorsan megfordult. Egy fiatal, maximum harminc év körüli nő állt előtte, fekete hajzuhataga hullámokban omlott le a vállára. Zöld szemében bosszúság ült, arca kipirosodott. Úgy nézett ki, mint egy istennő.

Hit megpróbált megnyugodni. Lassan elszámolt tízig.

- Miért jöttél? – kérdezte halkan.

A nő szúrós szemmel nézett rá.

- Azért, hogy bebizonyítsam, sikerült a teleportációs karórám, és ezért a felfedezésemért tudományos elismerést kaphassak. Végre nem nézne le a családom, hogy vágyálmokat kergetek. – mondta fájdalmas arccal.

Hit kezdte más szemmel nézni az előtte álló embert. Csak bizonyítási vágyat látott benne tükröződni. Leeresztette a kardját. Andy értetlenkedve figyelte.

- Segítek neked – mondta határozottan Hit. 

- Tessék?

- Jól hallottad. Egy csapatnyi lovag és két mágus áll a szolgálatodra, hölgyem– azzal megindult az ajtó felé.

∞

Andy vezette a csapatot a fenyvesen keresztül. Amikor megérkeztek egy zöldellő tisztásra, ami zsongott a darazsaktól, és egy hatalmas szikla magasodott a tér közepén, megállt.

- Itt rejtettem el a találmányomat, a kőrakás mögött van.

Magabiztosan odalépett, félrerántott néhány ágat, ami a különös, agyagozókorong alakú, zümmögő valamit rejtette.

- Ezt a technológiát én fejlesztettem ki, saját magam munkája minden alkotódarabja. – mutogatta.

Leleményes érdeklődve szemlélte, a Leh’vi és Ezrah meg ujjtávolnyiságról vizslatták.

- Ez tűzmágiával működik – jelentették ki, tökéletesen egyszerre.

Ezrah megfogta, és kíváncsian benyomta a tetejét. Egy fehér-kék színű apró pötty jelent meg a tákolmány felett egy lábnyival, ami észveszejtő módon egyre nagyobb és nagyobb lett, eltakarta az egész kőmonstumot.

Az az örvénylő valami beszippantotta őket. Zubogott a fejükben a vér, csengett a fülük, és be kellett csukniuk a szemüket. Minta összezsugorítanák őket, olyan érzés volt.

Mikor elmúlt a zúgás, pislogva próbáltak hozzászokni az új környezetükhöz. Az első, amit tapasztaltak, az az épületek dobozszerű kinézete. Olyan magasak voltak, mint egy-két kisebb hegy, körülöttük csak suhanó csíkokat láttak.

Szájukat tátva figyelték, hogy egy arra járó repülő szekér volt. A sofőr megállt előttük.

- Mi ez a hacuka rajtatok, fiúk? – kérdezte kurjongatva a fukszia hajú ember, akin valamilyen szürke egyenruhaszerűség lehetett. – Igazából mindegy. Ha van kreditetek, akkor elviszlek benneteket az én Drágámmal. 

Azzal simogatni kezdte a szerkezetet.

- Ez az egyik leggyorsabb modell. Jó kis sikló, mi? – kivillantotta mind a harminckét fogát.

- Sikló?!? – azzal Merész kiugrott a körből és lesújtott a kardjával.

- Hé, ember, te meg mit csinálsz? – kérdezte a vezető kétségbeesetten. – Ti őrültek vagytok.

Ezzel a végszóval kilőtt a siklójával, vagy mijével, otthagyva szerencsétlen lovagokat.

- Na jó, mi ez a hely? – kérdezte Becsület. – Nyilvánvalóan megsértettük, csak nem tudom mivel. Nem lett volna nemes tett, ha megszabadítjuk a csúszómászótól, ami beette magát a közlekedésre használt eszközébe?

- Nem tudom, de nem tetszik ez nekem– mondta Drúg mester. – Sehol nem látok növényeket. Vajon itt mivel gyógyítanak az emberek? – tűnődött.

Hirtelen a semmiből ott termett előttük Andy, elég dühösen.

- Ti algaagyúak! - háborgott. – Az úticélt sem tudtam beállítani! Teljesen meg vagytok veszve? – ordította.

A két mágus villámgyorsan védővarázst húztak a csapatuk köré, kizárva ezzel az elmeháborodott asszonyszemélyt.

- Ezen a helyen is eléggé összpontosul a mágia, de valahogy más – motyogta Leh’vi. 

Ezért is jó egy szélmágus, gondolta Hit. A nő meg csak ostromolta a varázspajzsot, de nem járt sikerrel az átjutási kísérlete. Elviharzott mellettük, és valamilyen egyenruhás pasasoknak magyarázott nagyban. Azok figyelmesen hallgatták, majd bot szerű dolgot csatoltak le az övükről, és nyalábokkal kezdték el őket lövöldözni, amitől lyukacsos lett a mágikus védőfal.

- Fiúk! – csak ennyi hagyta el Hit száját, és ők máris harcra készen kört alkottak.

Leh’vi szokás szerint a jobbján talált helyet, balján Drúg mester. Így várták az egyenruhás férfiakat.

A nyaláboknak érdekes, süvítő hangja volt, amint eltalálta Ezraht, megrázkódott és aléltan esett le a földre. Drúg mester elkapta, a pulzusát kereste. Megnyugodva felsóhajtott.

- Még él.

A lovagok eközben rájöttek, ha a kardjuk lapjával érintkezik a sugár, akkor vissza tudják küldeni. Ezzel a módszerrel egy-kettőre megszabadultak az ellenféltől, főleg úgy, hogy közben Leh’vi fejjel lefelé fordította az egyenruhás férfiakat.

Drúg mester széttépte Ezrah ruháját, hogy megnézze, nem sérült-e meg súlyosan. A kaftán alól előkerült a teleportációs eszköz, és meghökkenve nézett az öreg gyógyító. 

Habozva körözött a keze a teleportációs eszköz gombja fölött, majd Hit biccentésére lenyomta a gombot. A nő tombolt, de nem tehetett semmit.

A fehéren izzó lyuk megint elnyelte őket. A Lovagrend otthonához közeli búzaföldön tértek magukhoz, hanyatt fekve, a kék ég felé nézve.

Merész szólalt meg először.

- Ez meg mi a nyavalya volt?

Somogyi Edina: Ne játssz a tűzzel! (fanfic)

 

Az öcsémmel az északi szárny szalonjában voltunk. Már egy ideje lógott az eső lába, így nem mentünk ki a szabadba, hanem bent, a kastély falai közt foglaltuk el magunkat. Én a pamlagon ültem, kecsesen és titokzatosan, vártam, hogy a mesebeli herceg felkérjen.

Roan elém állt és gálánsan meghajolt.

- Felkérhetem a bál legszebb hölgyét a következő táncra?

Erre én igyekeztem kacéran a szempilláimat rebegtetni és felé nyújtottam a karom – Igen, kedves herceg – rebegtem.

Roan büszkén a szalon közepére vezetett, majd elkezdtük a táncot. Hetente pár alkalommal eljárt hozzánk egy igétlen tánctanár, aki a báli táncokat oktatta nekünk. Épp a frissen tanultakat gyakoroltuk, miközben eljátszottuk, hogy mindenki ámulva minket néz, mert mi vagyunk a legszebb és legügyesebb pár az egész társaságban. 

Természetesen a kedvenc jelenetünket játszottuk el újra. Én voltam a titokzatos hercegkisasszony, akit megigézve bámul az egész bálterem, Roan pedig a gáláns herceg, aki első pillantásra belém szeret.

- Aú, Ria, a lábamra léptél, még nem ez a lépés jön – csattant fel Roan.

- Jól van tudom, tudom. Kezdjük inkább elölről – javasoltam.

Felvettük a kezdő pozíciót, és újra nekiálltunk, mialatt Roan magában dúdolta a dallamot. Légiesen suhantunk a képzeletbeli táncparketten. Imádtuk ezt csinálni, teljesen belefeledkeztünk a mozdulatokba és közben a képzeletünk szabadon szárnyalhatott a csillogó bálterem és a gyönyörű ruhák között. A tánc végén Roan a karjába kapott és úgy vitt vissza a pamlaghoz, alig bírtam visszatartani a nevetésem, végül ő is kacagva hanyatlott mellém.

- Ez biztosan nem lenne illendő egy bálteremben – közöltem vele.

- De egy szerelmes herceg nem hagyja csak úgy magára a szíve választottját és a karjaiban viszi, ha a hölgy már elfáradt – felelte mosolyogva.

Mindketten nagyon vágytunk arra, hogy egyszer egy igazi bálon is részt vegyünk, de Kimcse néne szerint tizenegy éves gyerekeknek még nem megengedett, hogy táncmulatságokra járjanak, pedig mi már alig győztük kivárni, hogy elég idősek legyünk hozzá.

- Szólni kellene valamelyik szolgálónak, hogy gyújtson be, eléggé fázom – javasoltam, mivel a tánctól alaposan megizzadtam.

- Majd én megoldom. – állt fel Roan, és már indult is az üresen tátongó kandalló felé, felhalmozott egy csinos kis fakupacot, majd összeérintette az ujjait.

- Krash – kiáltotta. Egy izgága kis láng jelent meg a tenyerén, amit elegánsan a kandallóba ejtett, a fahasábok pedig sercegve, pattogva lángra kaptak. Irigykedve figyeltem. Én miért nem tudok tüzet gyújtani? Ez igazságtalanság.

- Én is megpróbálom – jelentettem ki határozottan.

- Ria, még soha nem próbáltad. Tudod, hogy anya nem szerette a tűzmágiát.

- Anya, már egy éve meghalt, ne oktass ki engem – emeltem fel a hangom felháborodottan. Még egy év elteltével is fájt a hiánya, ürességet éreztem és persze dühös is voltam rá. Miért kellett az életét feláldozva gyógyítania? Persze tudom, hogy ezzel a gyerekeket mentette meg, de még fájón élt a hiánya, mint egy feneketlen mély kút, ami bennem tátong.

- Akkor is megpróbálom, állj arrébb – mondtam az öcsémnek.

Roan távolabb húzódott, míg én a kandalló elé léptem, arra gondoltam elsőre nem a meggyújtással próbálkozom, hanem a már meglévő tüzet fogom felszítani.

- Krash – kiáltottam, de nem történt semmi, nem sikerült megnövelni, sőt a vidáman lobogó lángok, mintha kinevettek volna. 

Feldühödtem, mérgesen toppantottam egyet.

- Ria, hagyd, megpróbáltad és ennyi, most már folytassuk a játékot – nyűgösködött Roan.

- Még nem – makacskodtam.

Erősen koncentráltam a tűzre és dühösen kérleltem

- Legyél már nagyobb a Tűzisten szerelmére!

Még egyszer elkiáltottam magam – Krash – minden dühömet és elkeseredettségemet beleadtam és erőteljes fröcskölő mozdulatot tettem a kandalló felé.

Sikerült! Alig hittem el, a varázslattal olyan hatalmas fellobbanást vittem véghez, hogy ijedtemben hátraugrottam és a lendülettől fenékre is estem. Azt hittem a tűz csak lobban egyet és ennyi, de egyáltalán nem csillapodott, hanem hatalmas lánggal lobogott tovább és rémülten tudatosodott bennem, hogy élővé vált. Dühödten kicsapott, hogy elkaphasson, mintha karjai nőttek volna, úgy kapott utánam, de szerencsére sikerült arrébb gördülnöm az útjából.  Roan odaszaladt hozzám és segített felkelnem a földről, majd megpróbálta varázslattal eloltani a lángokat.

- Krash – kiáltotta határozottan, de a tűz gond nélkül elszívta a rá irányított mágiát, a lángok nem tűntek el, hanem még nagyobbra nőttek, úgy tűnt ezzel csak még jobban felingereltük. Továbbra is dühödten minket akart elkapni, ezért ijedten összekapaszkodva elhátráltunk onnan, hogy az egyre jobban kinyúló lángok ne érjenek el minket. Soha nem gondoltam volna, hogy a tűz is élővé válhat, de sajnos a lángok sokkal többre voltak képesek, mint az egy normális tűztől elvárható volna. Mivel az élő elem rájött arra, hogy a „karjaival” nem tud minket elérni ezért szó szerint kiugrott a padlóra, pontosan arra a helyre, ahol az előbb még mi is álltunk. Rémülten láttam, hogy a fényesre csiszolt parketta egyre jobban megadja magát a perzselő tűz erejének. A lángok lassan minden irányba terjeszkedni kezdtek, azonnal minket vettek célba és alattomosan felénk araszoltak, de hamar elérték a padlóig érő sötétítő függönyt, majd az ablaktól nem messze álló fotelt is, amiben délutánonként nagyon szívesen olvastunk az öcsémmel, mert olyan méretes volt, hogy ketten is kényelmesen elfértünk benne. 

- Kérlek, kedves tűz, hagyd ezt abba, nem akartunk feldühíteni, nagyon sajnáljuk – rimánkodtam. De sajnos egyáltalán nem hallgatott rám, el akart pusztítani, amiért oktalanul életre keltettem és csak egyre dühösebb lett, amiért nem tudott elkapni minket. Roannal moccanni sem tudtunk a félelemtől, éreztem, hogy szorosan markolja a kezem, szinte már fájón, de egyikünk sem volt képes arra, hogy megmozduljon, vagy valahogyan megállítsa a tüzet. A szalon egyre jobban megtelt a csípős füst kellemetlen szagával, amitől kaparni kezdett a torkom. El kell jutnunk az ajtóig, villant be a megdermedt agyamba, hiszen az ablakhoz már nem jutunk oda és amúgy sem lenne túl jó ötlet kiugrani a második emeletről. 

-Roan, ki kell jutnunk innen – dadogtam összeakadó nyelvvel. 

Felszívtam magam és az öcsémet magam után rántva az ajtó felé szaladtam. A tűz érezte a rémülettől felszökő mágiánkat, így az egyre nagyobbra duzzadó lángok minden éghető felületen követni kezdtek minket.

Sikerült kimenekülnünk a folyosóra, de a terjeszkedő lángok nem álltak meg, nem volt időm, hogy becsukjam az ajtót magunk után, már is ott tombolt mögöttünk. A kastélynak ez a része főleg a hajdani vendégeknek volt fenntartva, gyönyörű mintákat ábrázoló falikárpitokkal és fából faragott szobrokkal gazdagon díszítve. Sajnos ez most nem vált előnyünkre, az élő tűz kíméletlenül a nyomukban volt, miközben az öcsémmel egymás kezét szorongatva próbáltunk menekülni előle. Még soha nem éreztem ilyen fokú rettegést, mint most. A belsőmben mintha minden apróra zsugorodott volna és az agyam szinte teljesen üres volt, egyáltalán nem tudtam gondolkodni. Csak az ismétlődött a fejemben, hogy futás, futás, mint valami unalmas mantra, tudtam, hogy az életünkért küzdünk, ha az élő tűz utolér minket, azt nem éljük túl. 

A hátunk mögötti izzó hőség még gyorsabb tempóra ösztökélt minket. Nem mertem hátra nézni, féltem, hogy az kizökkent és orra esem. Elértük a lépcsőt és lefelé rohantunk az alsóbb emeletre. Láttam mellettem az öcsém rettegéstől sápadt arcát és űzött tekintetét. Menet közben az egyik lépcsőfokon megbotlottam és majdnem elestem, de Roan erősen tartott és húzott magával tovább. Sikeresen leértünk a földszintre, és már szaladtam volna a nagy hall és a bejárat felé, de az öcsém visszahúzott.

- Nem engedhetjük a könyvtár közelébe – lihegte.

Hihetetlen, hogy ebben a helyzetben még ilyen élesen vág az esze, de természetesen igaza volt. Így a másik irányba indultunk el, ahol a folyosón mindkét irányból használaton kívüli vendégszobák nyíltak. Reméltem az öcsémnek van valami terve. Berohantunk az egyik szobába, ahol a sötétítők miatt alig láttunk valamit. Az öcsém egyből az ablak felé indult, elrántotta a nehéz függönyöket, amiből mindenfelé szállt a por, köhögésre ingerelve a füsttől így is megviselt torkomat. A tűz gyorsan utolért minket, a földön heverő poros szőnyeg már lángra is kapott és az izzó, vöröslő lángok be akartak keríteni minket. 

Roan szerette volna kinyitni az ablakot, de nem voltunk elég magasak ahhoz, hogy elérjük és könnyedén kiugorjunk rajta.

- Az asztal – kiáltottam.

A sarokban nem messze az ablaktól egy kis íróasztal állt, amin pár darab papír és egy tollszár hevert. Szinte egyszerre ugrottunk oda és megfogtuk a két végét, hogy az ablak alá tudjuk húzni. Közben a lángok már a baldachinos ágyat nyaldosták. Sikerült az asztalt az ablak alá ráncigálnunk, majd, gyorsan felmásztunk rá. Közös erővel ki tudtuk nyitni a kissé beragadt ablaktáblát, köztünk hűvös szél süvített be, még jobban táplálva a tüzet, ami időközben már elérte az asztalunk lábát. Kint erősen feltámadt a szél és vihar készülődött. Megfogtam az öcsém kezét, Roan rám nézett én pedig bólintottam, nekirugaszkodtunk és együtt kiugrottunk az ablakon. 

Fájdalmas volt a földet érés, nem sikerült teljesen átugranom az ablak alatti rózsabokrot, így éreztem, hogy össze-vissza karmolják a hátamat. A hátunk mögött, a tűz még dühödten próbált utánunk nyúlni, de már szerencsére nem tudott elérni minket, észrevettem, hogy dühétől lassan az ablakkeret is lángra kap. A kinti szél erősen tépázta a ruháinkat és a hajunkat, köhögve, botladozva igyekeztünk minél messzebb kerülni az épülettől, az egyik távolabb eső fa közelében megálltunk és visszanéztünk a kastélyra. Az egész északi szárny lángolt, a legtöbb ablak kitört a hatalmas hőségtől és a tűz erejétől. A bent tomboló lángokat csak sejteni lehetett, mert a törött ablaktáblákon keresztül sűrű, fekete füst hömpölygött kifelé, mint gonosz fekete démonok, akik táncolva röppenek az ég felé.

A szívem őrülten dobogott a mellkasomban, és még mindig éreztem az émelyítő füst szagát az orromban. Nem tudtam tovább tartani magam, térdre zuhantam és eleredtek a könnyeim, hangosan zokogtam az átélt sokkoló élményektől és sirattam a kastélyt is, ahogy a fekete kormos gomolyagok elcsúfítják a fehér falakat, belül a lángok pedig teljesen elpusztítják a gyönyörű helyiségeket. A tűz szerencsére nem jutott tovább az északi szárnynál a mészkőből épült falak miatt, de ezen a részen mindent elnyelt, már a tető is lángokban állt. 

Roan mellém térdelt és átölelt, összekapaszkodva sírtunk, éreztem, hogy még ő is remeg az átélt borzalmaktól. 

Pár csepp hideg esőt éreztem az arcomon, majd pillanatokon belül a cseppek megszaporodtak és sűrű zápor hullott ránk. Továbbra sem mozdultunk csak néztük, ahogy az eső szépen egymás után kioltja a lángokat, amik lassan fekete füstfelhővé szelídültek. 

Nemsokára Kimcse néne szaladt oda hozzánk, aki a faluban járt pár apróságot beszerezni és most érhetett vissza meglátva minket a fánál.

- Mit műveltetek, mihaszna kölykök? – kérdezte kifulladva, de az ő szemében is csak rémületet láttam.

- Sajnálom, annyira sajnálom – zokogtam és most már Kimcse nénébe kapaszkodtam, ő szorosan átölelt mindkettőnket és nyugtatgatni próbált azzal, hogy szerencsére nem sérült meg senki és ez a kastély úgy is túl nagy a jelenlegi létszámnak.

Szörnyen éreztem magam.

- Soha többé nem fogok a tűzmágiával próbálkozni – fogadtam meg nekik és magamnak is.