b

“egyszerűen csak arról van szó, magyarázta később a hét gyereknek, hogy egy napon ,"eltört nála a mécses", mert most ha visszagondol, az ő története valójában nem is azzal a bizonyos folyóparttal indult, hanem jóval korábban, jóval a folyóparti események előtt, amikor egyszer elfogta egy addig ismeretlen, egy addig teljességgel ismeretlen mélységű és az ő egész lényét alapjaiban megrázó elkeseredés, hirtelen, egyik napról a másikra egyszer csak azon vette észre magát, hogy nagyon, hogy halálosan el van keseredve, amiként akkoriban fogalmazott, "a világ állapota" miatt, és ez nem valami gyorsan érkező és gyorsan múló hangulat következtében állt nála elő, hanem hát, ez egy olyan iszonyú éles bevillanás volt, mondta, ami örökre beég, tudniillik bevillant neki, hogy a világban, ha volt is, már nincsen semmiféle nemes, nem akarja eltúlozni, de tényleg, komolyan, hogy őkörülötte talán nem is volt, mindenesetre soha többé nem is lesz se szép, se jó”
― László Krasznahorkai, War & War

“[...] én, aki ezt írom, a felkiáltójel használatát a gyengeség jelének tartom. Még ha az ember napi rendszerességgel ír is, összesen talán ha két alkalommal engedheti meg magának a felkiáltójel használatát az egész élete során. Ha valaki ennél ritkábban ír, legfeljebb egyszer alkalmazhat felkiáltójelet, de akkor is csak a megfelelő feltételek fennállása esetén. A felkiáltójel használatával visszaélőket pedig száműzetésbe kellene küldeni - legalábbis egy időre.”
― Erlend Loe, Volvo Lastvagnar

“Amit mindenütt látunk, az a faj problémája. Egyikünk sem mentes tőle. Aztán ott az a másik üzlet, ami elég elterjedt manapság. Emberek - közösségek, kasztok, fajták, sőt országok is - trófeaként hurcolják körbe tragikus történelmüket meg a balsorsukat, vagy mint a részvényt, hogy adják-vegyék a szabadpiacon.”
― Arundhati Roy, The Ministry of Utmost Happiness

“A kép általában csak kép : de néha a kép több is : megnéztem az arcokat fáklyafénynél, és láttam, hogy menekülők : elszabadultak tőlem és a falról, amelyik megteremtette és megtartotta őket, sőt még önmaguktól is.

Nagyon szeretem, ha egy láb vagy mondjuk egy kéz átjön a peremen és a kereten a képen túli világba, mert a kép valóságos dolog a világban, és ez az elmozdulás ezt a valóságot jelöli : és szeretem, ha egy alak belemozdul ebbe a kép és a világ közötti tartományba, ahogy azt is szeretem, ha a test valóban ott van a festett ruha alatt, ahol valami, egy mell, egy mellkas, egy könyék, egy térd kitüremkedik alóla, és életet ad az anyagnak : az angyal térdét különösen szeretem, mert a szent dolgok világiak is, és nem így gondolkodni, hanem a szent dolgok valóságosságának teljesebb megértése.

De ezek pusztán világias örömök - kedvem volna felbérelni egy apró fiút, felállítani az asztalra, és elkiáltatni vele ezeket a szavakat PUSZTÁN VILÁGIAS ÖRÖMÖK - olyankor, amikor a kép élete maga is kilép a kereten túlra.

Mert akkor 2 ellentétes dolgot csinál egyszerre.
Az egyik, hogy hagyja a világot látni és megérteni.
A másik, hogy eloldja a nézők szemét és életét, és egy pillanatra megszabadítja őket a világától és az ő világuktól is.”
― Ali Smith, How to be Both