Levelibéka

“– A négy kelta druida magával hozta a feleségét és a gyerekeit. Úgy szaporodnak, mintha személyes küldetésük lenne benépesíteni az országukat arra az esetre, ha valaki újra megtámadná, mintha bárkinek is kellene az az átkozott hely. Többtucatnyian voltak. Mindenhol. Teljes káosz uralkodott.
– Ryodant biztos az őrületbe kergetik. – Az ajkamba kellett harapnom, hogy ne nevessek fel. Barrons egyenesen rémültnek hangzott.
– Az egyik gyerek követett minket, amikor a királynőhöz mentünk. Azt akarta, hogy Ryodan javítsa meg neki a játékát vagy mit.
– És megtette?
– Teljesen kikelt magából, mert a gyerek nem fogta be a száját, és letépte a fejét.
– A gyereknek? – kérdeztem levegő után kapkodva.
Barrons úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
– A medvének. Kezdett lemerülni benne az elem, és újra meg újra ugyanazt a hangfájlt játszotta. Csak így lehetett elhallgattatni.
– Vagy ha új elemet tesznek bele.
– A gyerek hevesen óbégatott. Egy seregnyi Keltar futott oda hozzánk. Nem tudtam elég gyorsan elmenekülni.”
― Karen Marie Moning, Shadowfever