Csabi

“A mámor csúcspontján a magyar mindig rágyújt kedvelt törzsi nótájára, együtt harsog boldog-boldogtalan. Erről a népies énekszámról, melyet számtalanszor kellett végighallgatnom, ejtenék pár szót. Patetikus-búskomor színezetű műdalról beszélhetünk, mely megszámlálhatatlan strófából áll, s tulajdonképpen egy felsorolás, egy végeérhetetlen kívánságlista. Azzal kezdődik, hogy isten segítségét kérik népüknek, főként a remek hangulat és a kiadós étkezés terén. Háborús helyzet esetén szintén elvárják a Legfőbb Lény mielőbbi intervencióját. Ezen felül vidám és mulatságos évért könyörögnek, s kérésük indokaként azt hozzák fel, hogy a súlyos csapások, amelyek őket a történelmük során érték, felmenti a népet még a távoli jövőben elkövetendő gaztetteik alól is. A továbbiakban a dalszöveg valóságos történelmi tablót vetít elénk, felsorolja a múlt századok jelentős személyiségeit, akik mint valóságos extrémsportolók, sziklamászók vezették népüket az új hazába. A hegymászás, a kalandtúra amúgy is hangsúlyos szerepet játszik e törzsi dalban, néha, mint barlangokban menedéket kereső, de nem lelő, máskor mint romos várak fokán küzdő harcosok napi foglalatossága. Mindezen kalandokból, diadalból és bukásból összeszőtt ábrándot addig harsogják, míg az asztal alá borulnak, vagy a vad táncban összekapaszkodva megbillennek, és csoportostul legurulnak a meredek domboldalon.”
― Attila Ménes, A bolt

“Ha a demokrácia a világ leegyszerűsítése elleni állandó harcot jelenti, úgy a nacionalizmus állandó harc azért, hogy megsemmisítsék a sokrétűséget, olyan akarat, amely bizonyos dolgokról nem akar hallani, választott tudatlanság, nem az ártatlanságé.”
― John Keane, Civil Society: Old Images, New Visions

“Több mint hat évtizednyi munka, azaz a nyelv előtti és a nyelven túli létérzékelés különbségtételének tapasztalatával a múzsák tevékenységéről mindenesetre annyit mondhatok, hogy csók biztosan nincs.”
― Péter Nádas, Szépírás mint hivatás

“Mindig is az volt a véleményem, hogy a történetmesélés művészetének titka: úgy felserkenteni a hallgató képzeletét, hogy az – jóval az elbeszélés vége előtt – a saját képzelgéseibe szédüljön. A legjobb történeteknek, melyeket valaha is hallottam, nem volt poénjük; a legjobb könyveknek, melyeket valaha is olvastam, nem emlékszem a cselekményére; a legértékesebb emberekkel, akikkel valaha is találkoztam, nem jutottam semmire.”
― Henry Miller, The Colossus of Maroussi