Fanni Kemese's Blog, page 3

Karácsonyi nyereményjáték

Évek óta szerettem volna írni egy mini karácsonyi sztorit, amely ráfér egy képeslapra, és idén végre időben sikerült is megvalósítanom a dolgot. Nem mondanám, hogy boldog vége van, de most úgy látom, hogy ez csak egy icipici szelete egy nagyobb történetnek. :)Ez most miért érdekes? :)
A Blogturné Klub karácsonyi játékának keretében többek között egy általam küldött képeslapot is lehet nyerni, amely pontosan ezt a mini (Pippa mentes) történetet tartalmazza majd. :) A képeslapért péntek (12.16) éjfélig lehet versenybe szállni, hogy még időben odaérjen a nyerteshez. A játék végén pedig sorsolnak egy dedikált Pippás könyvet is, amely mellé dedikált Pippa és Mya könyvjelző kombó is jár.Kövessétek nyomon a karácsonyi turnét! További részleteket a turnéról és a játékról ide kattintva találtok. Jó adventi készülődést kívánok Mindenkinek!

Videóinterjú velem a Varázstinta blogon

A Varázstinta blog bloggere, Csenge videóinterjú készítésére invitált, amelyet sikerült összehoznunk szeptemberben Budán, egy csodás, árnyékos kertben. Csenge kérdezett könyvekről, írásról, olvasásról és a kezdetekről, én pedig válaszoltam, és a végeredmény egy két részes videóinterjú sorozat lett, amelyet megnézhettek a blog youtube csatornáján.Csengének innen is nagyon köszönöm a lelkesedését, a kedvességét és az interjúba fektetett munkáját. :) Remek élmény volt!
1. rész: 
2. rész: 
És a végére egy werkfotó az interjú emlékére! :)

Elveszettek (Előzménynovella a Pippa Kenn-trilógiához)

Gage Mack
Aznap jöttem rá, hogy az öcsém férfivá érett, amikor életében először lefejezett egy sápadtat. Egy suhintással elintézte, amihez szerencse és erő is kellett. Végre utolérte magát a növésben azon a gatyarohasztó nyáron.Büszkén figyeltem, hogy a tett után Ruben szó nélkül felmászott egy diófára naplementekor. Odaszíjazta magát az egyik főághoz, hogy álmában ne zuhanjon le, és ölelgette a fatörzset, mint egy lány derekát. Vigyázott, hogy a leégett tarkóját és hátát ne sértse fel a fakéreg. Már megbocsátottam, hogy hiába pofáztam neki, ne vegye le a pólóját a tűző napon, csak levette.
Szokatlanul hallgatag volt azon az éjszakán, pedig jó ideig nem aludt el, hallottam a légzéséből. Reggel felajánlottam, hogy levágom a sápadt valamijét emlékbe, ha már az egykori emberi életéből nem maradt rajta karóra vagy fémdrótok a fogán, és még a ruhái is lekoptak róla. A bomló sápadt már szaglott; az életkapszula, ami a világvégén kisütötte az agyát, már nem működött.Ruben a drámakirály, azt akarta kihozni a potya ajándékból, hogy velem van a baj:– Kizárt, hogy magammal vigyem egy dög bűzlő ujját vagy fogát. Normális vagy? Megöltem, mert különben ő öl meg engem. De azt mondhattad volna, hogy ne nézzek a szemébe!Anyáék, ha még élnének, büszkék lettek volna Rubenre. Anya ünnepi fogást főzne – megkapod, Benny fivérem, lesz főtt kukorica, esküszöm –, apa megveregetné a vállát – ez is jár, ha már nem jajdulsz fel, ha hozzád érek.Észak-északnyugatnak mentünk, egy patakmeder mentén, és egyre több napnyi járóföldre távolodtunk el a barlangtól, ahol a családunk generációk óta élt. Mostanra csak ketten maradtunk. Még egy nap oda, visszafelé is plusz egy nap, és nyakunkon vannak az őszi esőzések, amikor ez a patakmeder is megtelik, és új utat kell találnunk hazafelé.Ruben hátáról időközben lehámlott a bőr. A vándorlásra felkészítő kiruccanás jól haladt, Ruben bírta a tempót, remekül betartotta a szabályokat, a pofázást leszámítva. Ha azt akarom, hogy befogja, akkor be kell varrnom a száját, máshogy nem megy. Éveket vártam, hogy felnőjön, és jövőre végre a kolóniára vándorlunk. – Mi bajod? – kérdezte Ruben, és átbújt egy kidőlt fatörzs alatt, amit kimosott a patak.– Fogd be!Körül kellett volna néznie a dögök után. A környék sziklás volt, szurdokká szűkülő patakvölggyel, barlangokkal és üregekkel. Sűrű zöld minden, nehéz átvágni a bozóton, a vadcsapásokat kerestük. Ideális, vízbő hely volt ez, csendes zugokkal, rengeteg lehetséges sztázisfészekkel, ahol a sápadtak alszanak, mint a medvék télen, csak épp több télen át. A fejükben az életkapszula életben tartja őket, azt is megmondja nekik, hogy mikor kell aludniuk. Meddig? Életek telnek le. Addig.– Még mindig a nyamvadt póló miatt vagy úgy oda? Az én hátam. Az én leégett bőröm.– Fogd már be!Megálltunk. A víz csobogott, rovarok ciripeltek, rágcsáló motozott az avarban. Az erdő nekünk dolgozott, elnyomta a hangunkat, így nem ébresztjük fel a dögöket, ha vannak a környéken. Irigylik a beszédünket, mert valamikor ők is tudtak beszélni. Bár, amikor szembenézek velük, rohadtul nem hiszem el.Ruben hátranézett rám a hátára szíjazott szamurájkard markolata mellett. Mindjárt kiakad, már láttam rajta, de gondolom megbocsátom neki. Én vagyok az idősebb. Az, aki meglépi, amit kell. Előre gondolkodik. Anya helyett anya. Apa helyett apa.– Eddig is dumáltam – csattant fel. – Reggel is megdumáltuk, mint minden francos reggel, hogy ha elszakadunk, hol találkozunk. Azt is megmondtam, hogy elég nekem a kaja, nem kell azt a gyanús gombát megenned, osztozunk a tegnapi maradékon. Azzal nem volt bajod! Azt kimondhattam hangosan. Még azt is be kell jelentenem, ha elmegyek szarni… Utólag már tudom, hogy pechünk volt. A dögök egy rókát üldöztek árkon-bokron át. Ropogott a hegyoldal, ágak csapódtak, kövek gurultak, száraz fa recsegett a rohadékok talpa alatt.Először a kis nyüszítő bundás folt húzott ki a bokorból Ruben lába előtt, és lesodródott a patakmederbe. Az első, emberméretű fehér folt elcsapta Rubent; ordítva, összegabalyodva gurultak a patakba.A következő dögnek lehasítottam a koponyája felső felét. Az azt követőt kigáncsoltam, de azt hittem kitörik a lábam, olyan gyorsan jött. Fejbe szúrtam a katanával, és kiiktattam a szeme mögött az életkapszulát. Nyitva maradt a szája, bele akartam taposni, és kitörni a fekete fogát, de már meghalt.A harmadiknál elrontottam a mozdulatot, és hasba szúrtam a sápadtat. Nem halt meg rögtön, volt annyi ereje, hogy belemarjon a karomba. Hátraugrottam, és levágtam a szörnyeteg karját, aztán fejbe szúrtam. A vadcsapást máris hullák borították.Lábdobogás a lejtőn. Jöttek még. Ruben éppen leborította magáról a sápadt hulláját, és prüszkölve, fejrázva tört fel a vízből. Túl sokan jöttek. Iszonyúan égett a seb a karomon, legyengített. Még egy támadás, és a patakban kötök ki, mert nem tudom tartani a helyet.– Bújj el! – ordítottam. A hangerőm rettenetes, de üvöltöttem tovább, és rohantam visszafelé, amerről jöttünk. El Rubentől. A sápadtak a hegyoldalon bedőltek a csalinak, és már engem üldöztek. Az öcsém irháját mentettem. Meg a rohadék rókáét, ami meglógott. Hálátlan dögök tudnak lenni az öccsök meg a rókák.Aznap először elvesztettem az öcsémet.Ruben jól van! Elcsalod a sápadtakat, és túléled. Ő egyenesen él és virul!Ilyeneket mondogattam magamnak. A hátamat húzta a táska, de nem mertem eldobni, még nem. Volt benne ivóvíz, és szomjazni fogok a marástól. Úgy ziháltam, hogy ha minden testnyílásomon beszívtam és kifújtam volna a levegőt, az sem lett volna elég. Nagyon közel voltak a dögök, amikor kitörtem a tisztásra. Középen sorban levert cölöpök, tetejükre busa fejű növényevők koponyáját húzták.Elrohantam a cölöpök között, a sápadtak lelassultak, vagy csak én szedtem gyorsabban a lábamat, de végre nőtt a távolság közöttünk. Az erdősáv a túloldalon beszarás; csontok lógtak az ágakról, mintha csonttermést hoztak volna; a fák tövében letört és lehullott csontdarabok ropogtak a lábam alatt.A legelső fa legmagasabb ágáig másztam, ami még elbírt. Elrejtett csont és levél. A sápadtak a tisztáson maradtak, tátott szájjal nézték a fákat. Megszelídítette őket a látvány, de nem értettem miért van rájuk nyugtató hatással valami, amit ember készített. Mert ezeket a fákat emberek aggatták tele emberi és állati csontokkal, az holtbiztos.Megfőzték és leszopogatták róluk a húst, hogy ilyen tiszták lettek? A nap meg fehérre szívta a színüket. Mellettem egy combcsont göbös vége alá zsinórt kötöttek, a bordákat körbekarcolták a közepükön, hogy a vájatokban megkapaszkodjon a kötél. Itt egy húsevő állat, hosszú szemfogas koponyája, ott rágcsálóé, összeroppanthatnám fél kézzel. Lógtak, mint a szélcsengők, amiket anyám készített.Megnéztem a karomat; beletört a sápadt undorító karma. Kirántottam a húsomból, mint egy mérges tüskét. Rozsdabarna volt, ahogy a felszakított bőr széle is az alvadt vér alatt. Kimostam a sebet, aztán bekötöztem néhány tépett ronggyal. Lemaradtam arról, hogy a fehérre festett férfiak honnan jöttek. A hátuk mögé rejtették a pengéiket, csendesen odamentek a sápadtakhoz, mintha ők is azok lennének. Elsőre én is összekevertem őket a dögökkel, nemhogy a dögök. A sápadtaknak végük volt, mielőtt kapcsolhattak volna. Pengék a fejekben és a szívekben kötöttek ki. Nem szaroztak a festett bőrűek, a hullákat a vállukra vették, mint elejtett vadat. Kézjelekkel mutogattak egymásnak, nem úgy, mint mi Rubennel egy-egy figyelmeztetést, hanem mintha a beszédet helyettesítették volna. Felszívódtak az erdőben, a feldíszített felében. Nem túl messze tőlem, de nem hallottam őket az össze-összeütődő csontoktól.Az emberek láttán örömömben az öklömet szorítottam elfehéredésig, és bele akartam bokszolni valamibe. Végül mégsem kiáltottam utánuk. A fellógatott csontok nem tetszettek. Egy temető kellős közepén ültem. A maradványoknak az anyaföldben volna a helyük.A marás okozta hőemelkedés rosszul esett a nyári hőségben. Szédültem, és pár óra múlva a vizem is fogytán volt, kiizzadtam és kipisiltem, amit megittam. A rohadék fán rostokoltam, pedig már úton kellett volna lennem a találkozási ponthoz. Rubentől még nem szakadtunk el soha ennyi időre a vadonban, és ha tippelnem kellett volna, nem bírta jól. Amikor véget ért a legnagyobb hőség, már éppen elindultam volna, de visszatértek a férfiak. A fák között kódorogtak. Nem beszéltek. Amíg ott voltak, nem mozdultam, és levegőt is alig vettem. Féltem tőlük. A csontokat okoltam ezért, mert minél több időt voltam odafent, annál nyomasztóbbak lettek.Megvártam, amíg lement a nap, és felkelt a hold. A hűvösben a hőemelkedés is elviselhetőbb lett. A tücskök őrülten ciripeltek.Lemásztam a fáról, hogy elhúzzak onnan. Ruben egy idegroncs mostanra, talán sebesült vagy rosszabb. De tűz égett nem messze. Haboztam. Csak egy kicsit körülnézek. Száz lépés. Mindössze annyi. Utána megyek. Biztosan tudnom kell, hogy jó döntés nem visszajönni ide, hanem elindulni az ismeretlenbe, és a hónapokig tartó vándorlás végén talán ott van a kolónia, talán nincs.Bevetettem magam a csontos erdőbe, a fény felé. Bátrak a festett férfiak, ha éjszaka tüzet mernek gyújtani a vadonban. Vagyis még óvatosabb lettem. Kivont késsel, fától fáig osontam. A bokrok és a fekete öltözékem, a fejemre kötött kendő elrejtett, de a magasságom nem segített, sem a kiszáradt csontszilánkok roppanása, amikor rájuk léptem.Aztán megéreztem a szagot; főtt hús, amikor még habzik a főzővíz, és a sápadtak rothadásszaga. A tűz fénykörén túl álltam meg, ahonnan láthattam őket, de ők nem láthattak engem. A fényesség nem egy, hanem két tábortűzből jött. Az egyik egy bazi nagy kádféleség alatt lobogott, a másikat pedig a festett férfiak ülték körbe. Mellettük sápadthullák lógtak a fákról fejjel lefelé, és egy-egy gödörbe csöpögött a vérük. Találgatnom sem kellett, hogy mi van abban a kádban.Mögöttük egy óriás lépett ki a sötétségből. A széles kámzsáját hátravetette, és a gyomrom összeugrott, nem az éhségtől, hanem a zsigeri rettenettől. Az óriásnak két feje volt, és széles mellkasa, mint egy palánk, keze akkora, hogy letéphetné a fejemet.Egy génroncs. Megvilágosodtam. A festett férfiaknak is annak kell lenniük, még ha innen nem is látom a testi hibáikat. A francba. Apámék meséltek róluk történeteket. A felmenőim őket tanulmányozták, sőt, egyikük a királyuk lett. Tündérmese az egész.Másfél évszázaddal ezelőtt a szintetikus vírus világméretű járványa nem csak a génkezelteken nem fogott ki, mint amilyenek mi vagyunk, de elzárkózott közösségek is megúszhatták. Túlélték a génroncsok felmenői is, de az új világban teret nyerő Vörös erdők mérgező, mutagén hatása eltorzította őket.A festett férfiak leborultak a kétfejű előtt, homlokukat a földnek érintették, tenyerük messzire kinyújtva előttük. – Ke'j fel! – Rekedt volt az óriás, mintha lenne valami a torkában. – Nem azért jöttem, hogy itt ta'pat nya'jatok! Csak az egyik fej beszélt, a másik rángatózott, mintha egy légy zavarná.– Keresem Sarát!A festett férfiak hevesen egy irányba mutogattak, egymást lekörözve akarták felhívni magukra a figyelmet. Fény derengett abban az irányban. A kétfejű biccentett, azt mondta megvárja Sarát, és letelepedett a tűzhöz. A férfiak elhalmozták étellel. Horrorpiknik sápadtakkal. Elment a francos étvágyam. Torz vademberek ezek! De…A Sara az női név. Láttam már nőt életemben, persze. Anyámat, meg a szomszéd családanyát mielőtt elvándoroltak a kolóniára. A gyenge fény felé osontam; egy örökkévalóságnak tűnt, olyan lassan haladtam, hogy ne ropogjanak a csontok a bakancsom alatt.Sarának egy feje volt, de szokatlanul hosszú a karja, épp, mint a festett férfiaknak. Hozzá közelebb merészkedtem, mert egyetlen földbe szúrt fáklya égett mellette, picinyke fénnyel, mint egy parázs. Egy tükörszilánk előtt illegett, és azt hiszem láttam kivillanni a fenekét, mielőtt felhúzta volna a nadrágját, olyan simulósat, mint egy második bőr. El akartam fordulni, mert az anyám arra tanított, hogy a lányok utálják a kukkolást. Nem jött össze.Felfigyeltem egy fehér foltra a szemem sarkában. Gyerekméretű volt, meztelen, és a bokorban lapult. Leskelődött, akárcsak én, leszámítva, hogy most már engem nézett, rohadt nagyra tágult szemmel, és eltátott fekete szájjal. A bőre sima, festékmentes, hófehér. Egy sápadt volt.Rászegeztem a késemet, a sápadt meg könyörgően a fejét rázta, és összekulcsolt kezét rázogatta felém. Nincsenek gyerekek a dögök között. Nincs értelem a dögök szemében, de ez nekem könyörgött.– Ne, ne, ne! – suttogta. És elvetettem, hogy sápadt, mert a sápadtak nem beszélnek. Intett, hogy menjek innen, nagyot lendített a karján, hogy jelezze a tisztáson túlra, kifelé az erdőből. – Menekü'j! Fe'á'doznak istennek!A hófehér bőre győzött meg mégis arról, hogy sápadt. Mintha ráöntötték, majd a háta közepén összehúzták volna egyetlen pontban, hogy sehol ne ráncosodjon. A szája fekete. A karmával kibelezhetne.Abbahagyta a hadonászást, és elnézett mellettem. Elaltatta az éberségemet. Sara már nem volt ott, ahol az előbb. Az ütés a tarkómon ért, de egy öccshöz voltam hozzászokva, aki lesből támadott. A késsel kaszálva pördültem meg, és Sara nem tudom min nevelkedett, de már alám bújt, úgy, hogy ráfogott a kést tartó kezemre, és megpördült a világ, az egész hátamat bevágtam érkezéskor, és elakadt a lélegzetem. Sara a lábam közé térdelt, a saját késemet szorította a torkomhoz, és olyan mozdulatlan lettem, mint egy hulla. Egyik kezemre rátaposott, a másikat leszorította. Erős volt. Nem láttam semmit az arcából, a fáklya hátulról világította meg.– Kéknéma! – üvöltötte. – Ide! Egy tiszta vérű!Halkabban, már csak nekem:– Mit fogtam? Embert. Mé'sem hazug ez a Kéknéma. Me'látott téged.A térdét dörzsölte az ölemhez, és a testemnek tetszett. De eszemnél maradtam. – Sara! Meg ne ö'd! – suttogta a kis sápadt. – Á'dozat alapanyag. Tiszta vér.– Takarodj innét szaros! – Sara rásziszegett, aztán kiabált megint. – Kéknéma!A férfiakat riasztja. Nem vagyok hülye, túlerőben voltak.– Elengedsz! – mondtam.A hangomra – mert gondolom szexi volt, mint annak a rendje –, megdermedt, és én kibillentettem az egyensúlyából, a kést ellöktem magamtól, talpra rángattam magunkat. Blokkoltam a rúgását, és egy fatörzshöz szorítottam őt, a késem az ő torkán. Szép vagy nem szép? Nem tudom. Leginkább foltokban festékes. Kora? Nálam idősebb. De a melle szép. Nem is. Gyönyörű. Nem bírtam levenni róla a szememet, pedig próbáltam.– Valaki kanos – kuncogta. – Ké'd szépen kisfiú!– Mit? – kérdeztem.Sara nevetett aztán már sikoltott. Irtó hangosan sikolt egy nő! A világ összes sápadtja idecsődül, a kis sápadt a fülére szorította a kezét. De nagyobb baj, hogy a tábortűztől ide sereglenek a festett férfiak.– Kéknéma! Itt ember! Tiszta vér!Próbáltam befogni a száját, de Sara bordán ütött, ahogy védtelenül hagytam. – Fuss! – nyüszítette nekem a kis sápadt.A férfiak közeledtek. Nem akartam sem a kádban végezni, sem fejjel lefelé lógva kivérezni, és a csontjaim sem kolompnak valók. A fatörzshöz csaptam Sarát, és leléptem. Sara már azt sikítozta, hogy menekülök. Egyszer hátranéztem, épp szájon verte a kis sápadtat, aztán belerúgott, mint egy kutyába. Mindjárt a tisztásra érek! Gyerünk!Festett férfi lépett ki a fa mögül, és mellkason ütött. Megtántorodtam, de sikerült talpon maradnom. Káromkodtam, és a hangomra megdermedt a férfi, éppen csak eltöprengett valamin. Az arcán a nagy, sötét kidudorodásba ütöttem, és olyan vastag volt ott a húsa, mintha nem is arcon, hanem karon vágtam volna. Eltátotta a száját, csak egy fojtott nyögés szakadt ki belőle, más hangot nem adott ki. Meglógtam. Cikázva futottam, nyilak csapódtak a fatörzsekbe mellettem. Kiértem a tisztásra, aztán be az erdőbe, a csontmentes részébe.Jó ideig nem lassítottam. Talán korábban abbahagyták az üldözést, minthogy megálltam meggyőződni róla.Botladoztam, a holdfényben is alig láttam. Mentem, amíg meg nem hallottam a patakcsobogást. Megtöltöttem a kulacsomat, ittam, sebtében megmosakodtam; füleltem a festett férfiak után. A szívdobogásom lelassult, már nem ziháltam, és a sápadtmarás megint fájt, az oldalam zsibbadt, ahol megütöttek.Időbe telt, mire megnyugodtam. Nem követtek. Biztosan nem. Egyedül voltam. Ha csend van, akkor az öcsém nincs velem. Zavart a csend. Otthagyhattam volna a fogamat, a csonterdőben, és akkor az öcsém magára maradt volna. Én hülye!Amikor az éjszakát felváltotta a derengés, és mentemben már majd' lecsukódott a szemem, felmásztam egy fára aludni. Arra ébredtem, hogy a nap magasan jár. Azt hittem, összeálmodtam valami baromságot egy nőről és egy beszélő sápadtról. De a bakancsom talpán az el nem kopott barázdák közé csontszilánkok szorultak, és a pólóm Sara testfestékétől fehérlett.Léteznek génroncsok, nem csak mese. Egy gyereksápadt figyelmeztetett rá, hogy meneküljek.Órákig gyalogoltam egy útelágazásig, ami a Rubennel megbeszélt egykori városba vezetett. Teleettem magamat szamócával, és az öcsémnek is szedtem. Ha már nem vihetek neki hírt arról, hogy egy emberi várost találtam, ahol megpróbálhatnánk új életet kezdeni, legalább egyen valami finomat. Még egy éjszakát töltöttem egy fán. Hajnaltól meneteltem, de mire átvergődtem egy bokroson, és elértem a várost, megint lemenőben volt a nap.A kisváros romjait benőtte a futóbab. Fák törték fel a betont, kikandikáltak az ablakok egykori helyén, bokrok sarjadtak tenyérnyi felületen. Autóroncsok rozsdásodtak a burjánzó növényzet alatt. Vadkutya lézengett a fák között, kinézett magának vacsorára, de nem féltem tőle egyelőre. Ha van vadkutya, nincs a közelben sápadt.Ruben a főtéren a legmagasabb fa lombján rendezkedett be, a holmiját felaggatta az ágakra, a fa tövében egy sápadthulla hevert. Ruben trehányul otthagyta és szagolta a bűzét, annyira minden mindegy volt neki. Az öcsém észre sem vett a sírástól.– Benny! – kiáltottam, és Ruben olyan hévvel takarodott le a fáról, mintha üldöznék, majd kitörte a bokáját igyekezetében. Elém rohant, és a nyakamba borult. Nagy hátveregetés közepette álldogáltunk egy darabig a nyílt terepen, de nem jött sápadt, és a vadkutya is eloldalgott.– Hol a szarban voltál? – kérdezte később, miközben nagy duzzogva tömte a fejét a szamócával. Még nem jött rendbe, remegett a keze, cserepes volt a szája. Egy roncs volt szegény. Akkor először gondoltam arra, hogy hiába nőtt fel Ruben, ha én meghalok, ő összeomlik, és előbb utóbb hibázni fog, ami a vadonban egyenes út a halálba.Rubennek egy éve van, hogy a lelkét is felkészítse a vándorlásra. Gőzöm sincs hogyan segíthetnék neki, és nincs kitől tanácsot kérjek. Ezerszer kijöhetünk a barlangházból, elpróbálhatjuk az egészet, de a vándorlást kell túlélnünk. Fogalmam sincs mi vár ránk a hegyeken túl. – Inkább megmutatom hol.Elvittem a csontos fákig, hogy a saját szemével is lássa. Nem találkoztunk sem sápadttal, sem génronccsal, igaz, nem merészkedtünk a területükre. Elmondtam Rubennek egy sztorit az éjszakáról, ami akár meg is történhetett volna. Nem voltak benne ölekhez dörzsölődő térdek, sem beszélő gyereksápadt, génroncs is alig. A rettenetet felnagyítottam, hogy Ruben ne akarjon maradni. Ruben nem ölné meg a dögöket, ha reménykedne, hogy egyszer megszólalnak. Mindig ezt csináltam a fájó igazságokkal; elvettem belőlük és hozzájuk tettem. Ez a hazugság is beáll a többi mellé a sorba.Sarát nem felejtettem el. Éjszakánként, amikor lüktető öllel ébredtem, Sara mellére, térdére meg sok minden másra gondoltam. A következő nyáron, amikor újra találkoztunk, a nap minden rohadt percében szidtam magamat, amiért nem vágtam el a torkát a csonterdőben, amikor alkalmam volt rá.

Mit érdemes tudni az "Elveszettek" előzménynovelláról?

A most decemberben megjelenő Star Wars - Rogue One sztori a legelső Star Wars film egyetlen  szóban említett mozzanatát bontja ki egy egész filmben. Na de hogy jön ez ide? :D
Amikor azon gondolkodtam, hogy miről szóljon a következő Pippás novella, akkor eszembe jutott Gage egy gondolata a Pippás könyvből, amikor is visszaemlékezett rá, hogy Ruben mennyire rosszul viselte, amikor korábban szétváltak és Ruben nem találta meg őt.Mire belevágtam a novellába, addigra már bőven volt elképzelésem a befejező Pippa rész egyes történéseiről, így elhatároztam, hogy egy kicsit kibontom ezeket a terveket.
Mivel idén már nem várható a Pippa Kenn-trilógia befejező része, ezért arra gondoltam, hogy a rossz hír mellé kárpótlásul ideje megosztanom ezt az írást. :)
Szóval mire lehet számítani az Elveszettekben?Gage szemszögre (Végre! :))Gage és Ruben egykori testvéri kapcsolatának felvillanásáraÚj helyszínre és szereplőkre. Egyikük neve ismerős lehet a Mya könyvből, ha valaki figyelmesen olvasott. ;)A novellához először az Olvasás Éjszakáján lehetett hozzájutni, majd rengetegen jelentkeztetek egy Facebook-os villámjátékra, amelynek díja szintén a novella volt.
Egy aprócska horrorisztikus részlet továbbra is elérhető ide kattintva.Holnap este 18:00-kor felkerül az Elveszettek előzménynovella a blogra is. :)

Olvasás Éjszakája program

Helena Silence-szel interaktív beszélgetést tartunk az Olvasás Éjszakája alkalmából. Könyvmolyos hívószavak mentén beszélgetünk arról, hogy az egyes témákat hogyan dolgozzuk fel íróként, és hogyan állunk hozzájuk olvasóként:
Egy író a művében túllépheti a saját humorának a határait? Melyik jeleneteken sírtunk az Enigma és a Pippa könyv írása közben, és olvasóként utoljára mikor nem láttuk a könnyeinktől a lapokat? Melyik könyv olvasása közben kezdtünk félni a sötétben és melyiknél rándult görcsbe a gyomrunk az izgalomtól? Melyiktől csapkodtuk a térdünket, majd néztünk körbe ijedten, hogy ki nézhet minket bolondnak?
Talán ugyanazoktól a könyvektől, amitől Te is. Szeretnénk megosztani veled az olvasás és az írás szépségeit, lásd a mi szemünkkel Pippa és Lena világát, egyúttal szeretnénk a Te élményeidről is hallani.
—Extra meglepetés— Egy-egy Enigma és Pippa könyv kiegészítő novellát is viszünk magunkkal, amelyekhez ezen alkalomból lehet először hozzájutni. (A Facebook oldalamon egy rövid részletet el is lehet olvasni belőle.)
Időpont: 2016. október 8. szombat, 18:30 Helyszín: Bp., Pólus Center Bevásárlóközpont, Könyvmoly Store

Író-olvasó találkozó Cegléden

2016. június 4-én, szombaton, 10:00-től író-olvasó találkozóra hívunk. Helena Silence-szel beszélgetünk majd csupa könyves témáról, művekről, alkotói folyamatunkról. :)

Helyszín: Cegléd, Gubody utca 15. (Kossuth Művelődési Központ és Könyvtár)
A Facebook eseményt ide kattintva eléred.
Várunk szeretettel! :)

A nagy alámerülés

Egy bejegyzés erejéig elszakadok Pippától. :)
Tavaly egy írótáborban jártam, ahol az egyik napi téma a "járvány" volt, az egész világot sújtó pandémia típusú, apokalipszist hozó fajta. A témát előre lehetett tudni, így volt idő gondolkodni rajta, hogy mihez kezdjen vele az ember abban az egy-két napban, ami a feladatra jutni fog.
Nem sokkal korábban éppen hőségriadó volt a városban. A tomboló kánikula kellős közepén medencében hűsöltünk barátokkal, és volt egy pillanat, amikor arra gondoltam, hogy én onnan ki nem jövök, leköltözöm a víz alá inkább, és ott fogok élni, amíg világ a világ (de legalábbis amíg ennyire meleg van).
Szóval volt ez a Pippa mentes időkre eltett ötletmag, bejött a képbe a járvány téma, és valahogy egymásra talált a kettő, így lett a Chocapic (ahogy gyerekkorom reklámjában elhangzott, amikor a csokoládé elöntötte a búzamezőket).
Na de miről is szól A nagy alámerülés? Dióhéjban:

Egy gatyarohasztó nyáron, világszerte felüti a fejét a vízimádat jelensége. Eleinte csak médiahisztériának tűnik az egész. Pár youtube videón dagálykor, a mély vízben lebegő emberek nem jönnek fel levegőért, vagy épp tömegek ülnek a sekély tengerben és a horizontot bámulják.A főszereplő fiatal nő életébe is lassan beszivárog a jelenség, bármennyire is próbál nem tudomást venni a jelekről. Kollégák mondanak fel, hogy a tengerhez költözzenek, új divatos hóbort lesz például a vizifitnessz. De ennél aggasztóbb, hogy egymást érik a csőtörések a társasházban, a kerti locsolókat emberek ülik körbe hajnalban, mintha valami szekta tagjai lennének. Ráadásul a nő kedvesének is, mintha elment volna az esze: az hagyján, hogy folyton vizet vedel és vakarózik, de a fejébe vette, hogy az autóra félretett pénzt inkább fürdőszoba átalakításba ölné, hogy végre kádjuk lehessen.Eljön az a kritikus pont, amikor mindketten a dolgok sűrűjébe találják magukat, és nem tudnak olyan messzire futni, hogy ne érje el őket is a vízimádat, és annak a nyomában maga a világvége.

És íme a novella felütése:

Egy szombati napon tetőzött a kánikula, és a hűvös medencében pancsolva arra gondoltam, hogy kopoltyút növesztek, és a víz alá költözöm. Talán gyanút kellett volna fognom, de azon a héten már-már megzápult az agyunk a hőségtől és a jó ideje tartó médiahisztériától, a világszerte tömegeket megmozgató vízimádástól.
Emlékszem, azon a héten a nap ezer wattos mosollyal hevítette a betonplaccokat, és a panelkülvárosok éjszaka is ontották magukból a meleget, mint a kályhában átforrósított téglák télen. Könnyeztek a klímák az erőlködéstől, és ha a hírekben nem éppen a vízimádókról esett szó, akkor a fővárosi vízosztást vagy az ájuldozó néniket mutogatták.

A novellában leginkább az foglalkoztatott, hogy vajon mikor eszmél rá az ember, hogy itt a világvége, a régi szabályok nem érvényesek, új szabályok vannak kialakulóban. Ezek a pillanatok érdekelnek a zombi apokalipszist feldolgozó történetekben is, emiatt foglalkoztat a téma ennyire (még ha a Pippa sztoriban a hangsúlyok el is tolódtak egy kicsit).
Nagyon megszerettem ezt a világot, úgy érzem, vannak még felfedezésre váró részei, karakterei és élettörténetei. Remélem egyszer sorra fog még kerülni az írós étlapomon egy hosszabb történet erejéig.
Addig is számomra tanulság: jó móka felfedezni hasonló ötleteket novella formában. Hamar kiderül, hogy érzek-e bennük kakaót, akarok-e hosszabban is foglalkozni velük. A vízimádatból induló apokalipszisben pedig abszolút érzek.
A blogbejegyzés apropója pedig az, hogy A nagy alámerülés novella otthonra talált az Új galaxis antalógia hamarosan megjelenő, 24. számában. :) Ha lesz infóm az antalógia elérhetőségéről, akkor frissítem a bejegyzést.

Pagony Café megnyitó

Sós mogyorós és karamellás töltött muffin.
(Imádtam a szalvétát is!)A bejegyzésekből úgy tűnik, hogy az utóbbi időszak az események időszaka volt, legalábbis ezeket örökítem meg itt a blogon is.
A Pagony Könyvesboltok nagy kedvenceim, mindegyik olyan, mint egy apró kis mesebirodalom. A Gellért téri Pagonyban azonban most egy kávézót is nyitottak, a Pagony Cafét, és ha könyvekről meg kávéról van szó, nos, nekem azt meg kell néznem a saját szememmel is.Nem mellesleg a nyitási ajánlat is igen csábító volt: cupcake mellé adtak egy ingyen kávét.
Múlt héten pénteken este 18:00-kor kezdődött a megnyitó, az érdeklődés nagy volt, még épp időben sikerült beállni a sorba, így cupcake-kel és kávéval felszerelkezve nézhettük végig az első beszédeket.
5+1 random dolog az eseményről:
1. Cupcake: sós mogyorósat és karamellásat kóstoltunk, mindkettőben töltelék, és meg kell mondjam, isteniek voltak. A kávé keserű arabica volt, nem az én műfajom, a csészék azonban roppant csinosak, abszolút "kell" kategória. Remélem meggondolják magukat a Pagonyosok és beszerezhetőek lesznek.
2. A Pagony Kiadó 15 éves, az első kiadott könyvük Marék Veronikáé volt.
3. A legfiatalabb szerzőjük pedig Kemény Zsófi, aki gyerekként sokat járt a Pagonyba játszós programokra. Remélik, hogy a megnyitón jelenlévő gyerekek között is akadt jövőbeli Pagonyos szerző.
4. Marék Veronika érdekes sztorikat mesélt a gyerekkoráról, az egykori Hungária Kávéházhoz kapcsolódó személyes élményeiről. Az egykori New York Kávéház nyitott újra Hungária Kávéházként 1954-ben, és Marék Veronika felidézte, hogy sok ősz hajú ember ült odabent, akik maguk voltak az irodalom. Lelkesen a barátaival egymás közt megalapították a Hungária Bébit, egyiküket fel is karolta egy irodalmár, másikuk (?) pedig szerelmes lett sorba az összes lányba a csapatban, az utolsót pedig el is vette feleségül. Végül a Hungária Bébi megszűnt, amikor 56-ban a társaság egy része elhagyta az országot. Már ezek a kis infómorzsák is érdekesek voltak, nagyon jó lenne egyszer elolvasni, hogy egészen pontosan mi is történt akkor, Marék Veronika hátha tényleg meg is írja, ahogy pedzegette egy kicsit.
A beszéd végén pedig egy kávéspoharat kocogtatott kiskanállal, hogy igazi kávéházi hangulat legyen. :)
5. Kemény Zsófit végre élőben is hallottam slamelni, és tetszett a szöveg. Némi kutatás után meg is találtam youtube-on a slamet - bár egy kicsit finomabb volt a megnyitón, tényleg rengeteg pici gyerek járkált ott, a szülők pedig a kávépult előtt sorban állva hallgatták. Egészen más a hangulata egy Slam esten elmondott szövegnek, és egy kávéházi megnyitón, más közönségnek elmondott slamnek. :)
+1. Láttam Pippa könyvet az egyik polcon.

Könyvfesztivál élmények (2016)

Standok a B épületben nem sokkal nyitás után.Idén szombaton mentem ki a Könyvfesztre a Millenárisra. Évek óta mindig kilátogatok, de még mindig nem tudom megunni. Minden évben egy kicsit más oldalát mutatja a fesztivál, és mindig rájövök, hogy mennyire szuper  csupa könyvszerető emberrel találkozni és egy légtérben lenni, amikor tényleg mindannyiunkat hajt a lelkesedés a régi-új kiadványok láttán, könyv illatot szipákolva. Minden sarokban és teremben könyves beszélgetésekbe, könyvbemutatókba lehet botlani; a csarnokokban hosszú dedikálós sorok kígyóznak, úgy kell az embernek átverekednie magát rajtuk.
Számomra a dán szerző, Janne Teller előadással kezdődött a nap, aki a Semmi című könyvéről mesélt. Idővel kicsit lassúnak éreztem a beszélgetést, mert a moderátor magyarul kérdezett, a szerző pedig dánul válaszolt, és így le kellett fordítani minden egyes mondatot. Dánt most hallottam először, csupa l és h, néha az az érzésem támadt, hogy a szerző mindjárt lenyeli a nyelvét.A beszélgetés maga egyébként érdekes volt, a moderátor jó kis keresztkérdéseket tett fel. Teller pl. elmondta, hogy nagyon hamar arra kényszerült, hogy önállósodjon és maga keresse meg a kérdéseire a válaszokat, illetve  éveket élt Afrikában, ahol egészen más értékek szerint élnek az emberek, és ez is segített neki abban, hogy egy kicsit távolabbról szemlélhesse a nyugati kultúrát, éppen úgy ahogy a Semmiben Pierre egy fa tetejéről néz le a többiekre.A beszélgetés után sprinteltünk a Scolar standjához, ahol sikerült dedikáltatni az írónővel a könyveinket. :)
A GABO standjánál beszereztem egy Rengeteg kötetet, amely egy keménykötéses gyönyörűség, és a borító szerintem nagyon szuper lett, a fekete-fehér illusztráció arannyal van megbolondítva. A könyvről nem mellesleg csupa jót olvastam. :)
Dedikálás után pózoltunk a plakátunkkal Zakály Vikivel
és Helena Silence-szel, és mosolyogtunk rendesen. 
Helenával és Vikivel együtt dedikáltunk 13:00-tól elviekben, de Böszörményi Gyulához jó hosszú sor állt, emiatt a Kiadó egy új asztalt állított fel nekünk, hogy párhuzamosan menjenek az események. Várakozás közben elkapott két olvasó; a Varázstinta blogos Csengétől saját készítésű könyvjelzőket   és túlélő csomagot kaptam, előbbiből dedikált példányokat lehet megnyerni egy játék keretében erre a linkre kattintva.
Fergeteges egy óránk volt, az olvasók jöttek és jöttek a könyveikkel, rengeteg kedves szót kaptunk. Helena dedikált táskára, mind aláírtunk egy matek könyvet, és befutott két jelmezes olvasó is, akik a jelmezversenyt keresték, reméljük, hogy megtalálták és meg is nyerték. :)Sokan kérdeztétek, hogy mi a helyzet Pippa3-mal, azt tudom mondani, hogy készül és igyekszem vele. :) Illetve felmerült kérdésként, hogy Mya nevét hogy kell kiejteni, én Miának szoktam, de a Maja is helyes egyébként, kinek hogy kényelmesebb. :)

Mya könyv a Szívritmuszavar társaságában
 a Könyvmolyképző standján a Könyvfeszten. :)Az idei első fűben ülünk, kávézunk/sörözünk és dumálunk élmények pipa, szerencsére jó időnk volt, csak este szakadt le az ég. Legközelebb irány a Könyvhét, ahol nagyobb a hőség, kevesebb az előadás, de legalább olyan jó móka, mint a Könyvfesztivál. Találkozzunk ott is! :)

Mi a fene történik egy zinefesztiválon?

Szombaton az Ukmukfukk Zinefesztiválon – ja, nem írtam el, tényleg zine, nem zene :) – jártam az Ankertben. Leszögezném, hogy nem csak odakeveredtem, hanem célirányosan oda tartottam. Az úgy volt, hogy a héten tök véletlenül találkoztam a fanzine szóval, aztán egyik dolog a másikat követte, és már egy Fb eseményleírást olvastam egy zinefesztiválról, és a fotók is felcsigáztak, úgyhogy elmentünk körülnézni.Persze első kérdés, hogy mi fán terem a zine?

A zine szó a magazin és fanzine szavak rövidüléséből jött létre. Legtöbbször kis példányszámú, magánkiadásos munkák, eredeti vagy épp lopott szövegek – akár gépen, akár kézzel írva –, képek, fanartok, képregények, kiadvánnyá szerkesztve, legtöbbször fénymásológépen sokszorosítva.A példányszámnak ezer alatt kell lennie, de gyakoribb a száz darab alatti, és a profittermelés nem elsődleges szempont.A témák nagyon változatosak, fanfictiontől kezdve (és itt el is értünk a fanzine-ig), politikán, költészeten, művészeten át személyes naplókig, de tulajdonképpen bármiről szólhat egy zine.

Szemléltetésként itt van például egy Inuyasha zine, de a fenti Fb esemény bejegyzései között is érdemes böngészni.

Az Ankertben tényleg csak néhány asztalt állítottak fel a fesztre, így hamar körbe lehetett járni, igaz, tömeg volt, úgyhogy szlalomozni kellett az emberek között.Tényleg nagyon sokszínű volt a választék; belelapoztunk olyan műbe, ami tulajdonképpen egy füzet beszkennelt és kinyomtatott, összetűzött másolata volt (a rajzolt madarak és matematikai feladványok szemet szúrtak). De az alábbi képen látható minizinek pl. füzetkévé hajtogatott A4-es lapokból készültek. Persze láttunk színes, fényes lapra nyomtatott és kötött gyönyörű kiadványokat is. A zine-eken kívül printeket, füzeteket, képeslapokat is lehetett vásárolni.A zine-ek ára kb. 70 Ft-tól több ezer forintig terjedt, az árszint egy kicsit meglepett, de úgy láttam, az utóbbi árkategóriának is megvolt a közönsége – az egyik kiállító éppen azt mesélte, hogy a szép, színes zine-jét egy adott zenéhez készítette, annak a hangulatát ragadta meg. Sokan nézegették az új szerzeményüket egy limonádé mellett arrébb az asztaloknál, olyan beleéléssel, hogy megkérdeztük, mit találtak, és visszamentünk megnézni a kiadványt a kiállítóhoz.
Nagyon tetszett egy Star Wars zine, tele tényleg jó minőségű, teljesen élvezhető rajongói alkotásokkal, de voltak képregények, és számomra értelmezhetetlen témák is, de való igaz, hogy nem néztük át á-tól cettig a teljes kínálatot. A minizinek megtetszettek, mert mindössze egyetlen gondolatot bontottak ki velősen, mint egy rövid vicc: Miért nem tetszem neked?, Mi lehet a dobozban?.
Számomra ismeretlen ez a műfaj, a Sketchbook Projectet juttatta eszembe (a projekt keretében veszel egy vázlatfüzetet, amit telerajzolsz azzal, amit jónak látsz, aztán visszaküldöd nekik, és Brooklynban lefűzik egy könyvtárban), de nagyon izgalmasnak tűnik, mert a témaválasztás végtelen, a megvalósítás és a sokszorosítás pedig lehet borzasztóan egyszerű is. Ez is valami olyasmi, amit a saját örömére csinál az ember, és ha még érdeklődő is akad rá, az külön jó érzés.
Matricákat is lehetett zsákmányolni az asztaloknál, itt is a kézzel rajzolttól a tikettre nyomtatotton át a színes-fényes illusztrációig volt minden. A zöld jetis képeslap például számozott, mindössze negyven darab készült belőle.
Magáról a fesztről jó kis hozzáértőbb összefoglalót írt a vs.hu – igaz, tizennyolcas karikát kapott a cikk –, és a hg.hu is.
Ha legközelebb lesz ilyen zinefeszt – amúgy a zine piac pontosabb kifejezés lenne –, megyek újra, és kicsit nyitva tartom a szememet a témával kapcsolatban. Rájöttem, hogy nekem zine-t kell készítenem. Egyszerűen muszáj. Rögtön lett vagy három ötletem is, amiket most eltehetek befőttnek, ugyanúgy, mint az úton-útfélen rám találó sztoriötleteket. A Pippa3 írás most abszolút elsőbbséget élvez. :)