Leonard Bernstein > Quotes

“Music . . . can name the unnameable and communicate the unknowable.”
― Leonard Bernstein

“To achieve great things, two things are needed: a plan and not quite enough time.”
― Leonard Bernstein

“This will be our reply to violence:
to make music more intensely,
more beautifully,
more devotedly than ever before.”
― Leonard Bernstein

“I've been all over the world and I've never seen a statue of a critic.”
― Leonard Bernstein

“Any great art work … revives and readapts time and space, and the measure of its success is the extent to which it makes you an inhabitant of that world - the extent to which it invites you in and lets you breathe its strange, special air.”
― Leonard Bernstein

“Music, of all the arts, stands in a special region, unlit by any star but its own, and utterly without meaning ... except its own.”
― Leonard Bernstein, The Joy of Music

“I'm no longer quite sure what the question is, but I do know that the answer is Yes.”
― Leonard Bernstein, The Unanswered Question: Six Talks at Harvard

“Life without music is unthinkable. Life without music is academic. That is why my contact with music is a total embrace.”
― Leonard Bernstein

“Inspiration is wonderful when it happens, but the writer must develop an approach for the rest of the time... The wait is simply too long.”
― Leonard Bernstein

“The point is, art never stopped a war and never got anybody a job. That was never its function. Art cannot change events. But it can change people. It can affect people so that they are changed... because people are changed by art – enriched, ennobled, encouraged – they then act in a way that may affect the course of events... by the way they vote, they behave, the way they think.”
― Leonard Bernstein

“We're neither pure, nor wise, nor good
We'll do the best we know.
We'll build our house and chop our wood
And make our garden grow.
And make our garden grow!”
― Leonard Bernstein, Candide - Vocal Selections: Revised Edition Vocal Selections

“A writer is a person for whom writing is more difficult than it is for other people.”
― Leonard Bernstein

“The gift of imagination is by no means an exclusive property of the artist; it is a gift we all share; to some degree or other all of us are endowed with the powers of fantasy, the dullest of dullards among us has the gift of dreams at night - visions and yearnings and hopes. Everyone can also think; it is the quality thought that makes the difference - not just the quality of logical thinking, but of imaginative thinking. And our greatest thinkers, those who have radically changed our world, have always arrived at their truths by dreaming them; they are first fantasized, and only then subjected to proof.”
― Leonard Bernstein

“The key to the mystery of a great artist is that for reasons unknown, he will give away his energies and his life just to make sure that one note follows another…and leaves us with the feeling that something is right in the world.”
—”
― Leonard Bernstein

“A liberal is a man or a woman or a child who looks forward to a better day, a more tranquil night, and a bright, infinite future.”
― Leonard Bernstein, Thinking and Writing in College

“There are two ways to think about all this. One way is that life is absurd to start with and that only a mad man goes out and tries to change the world, to fight for good and against evil. The other way is that life is indeed absurd to start with and that it can be given meaning only if you live it for your ideals, visions and poetic truths, and despite all the skepticism of all the Sancho Panzas' in the world, saddle up whatever worn out horse you've got and go after those visions.”
― Leonard Bernstein

“A work of art does not answer questions, it provokes them, and its essential meaning is in the tension between the contradictory answers.”
― Leonard Bernstein

“Two things are necessary for great achievement: a plan and not quite enough time.”
― Leonard Bernstein

“I'm not interested in having an orchestra sound like itself. I want it to sound like the composer.”
― Leonard Bernstein

“...I also believe, along with Keats, that the Poetry of Earth is never dead, as long as Spring succeeds Winter, and man is there to perceive it....And finally, I believe that because all these things are true, Ives' Unanswered Question has an answer. I'm no longer quite sure what the question is, but I know the answer is Yes.”
― Leonard Bernstein

“Why are we still here, struggling to go on? We are now face to face with the truly Ultimate Ambiguity which is the human spirit. This is the most fascinating ambiguity of all: that as each of us grows up, the mark of our maturity is that we accept our mortality; and yet we persist in our search for immortality. We may believe it's all transient, even that it's all over; yet we believe a future. We believe. We emerge from a cinema after three hours of the most abject degeneracy in a film such as “La Dolce Vita”, and we emerge on wings, from the sheer creativity of it; we can fly on, to a future. And the same is true after witnessing the hopelessness of “Godot” in the theater, or after the aggressive violence of “The Rite of Spring” in the concert hall. Or even after listening to the bittersweet young cynicism of an album called “Revolver”, we have wings to fly on. We have to believe in that kind of creativity. I know I do. If I didn't, why would I be bothering to give these lectures? Certainly not to make a gratuitous announcement of the Apocalypse. There must be something in us, and in me, that makes me want to continue; and to teach is to believe in continuing. To share with you critical feelings about the past, to try to describe and assess the present—these actions by their very nature imply a firm belief in a future.”
― Leonard Bernstein, The Unanswered Question: Six Talks at Harvard

“As for my unrestrained podium comportment: to this I will answer that that the one and only purpose my gestures serve is a musical one. I do not consciously set out to perform histrionics on the podium. If I did, it would immediately show up in the music. Phony gestures produce phony sounds.
For myself, I approach what I play not from a conductor’s point of view, but from a composer’s point of view. When I conduct the 'Eroica', as I recently have with the (New York) Philharmonic, I feel as though I’m actually writing the piece.”
― Leonard Bernstein

“Azt halljuk, hogy a művészet elkerülhetetlenül művészetkommentálássá vált; félünk attól, hogy a technika elnyeli azt, ami egykoron tartalomként volt ismeretes. Minderről azt mondják, siralmas dolog, gyenge látvány, szomorú állapot. És mégis, nézzük csak meg, hány a fentiekhez hasonló módon fogant művészi alkotás virágzik, talál lelkes követésre, és indít meg mélyen bennünket. Kell valami jónak is lennie mind e negatívumokban.
És van is. Ezek a művek állandóan a jelentőségteljesség mind költőibb területei felé tartanak. Legyünk konkrétabbak: a Godot-ra várva rendkívül megindító és részvétteli antidráma. Az ürességgel és cifrasággal foglalkozó Az édes élet furcsa módon éltető, sőt ösztönző film. Nabokov antiregénye, a Sápadt tűz (Pale Fire) szenzációs mestermű, hőse, Charles Kinbote valódi antihős. Balanchine legabsztraktabb, legelvontabb balettjai bombasikerek. De Konoing képei csodálatosan dekoratívak, szuggesztívek, serkentőek és rendkívül drágák. Ez valóban igen hosszú lista lehet, ám egyvalamit nem foglalhatnék bele – valamely komoly antizene-darabot. A zene nem boldogulhat mint anti-művészet, mivel gyökerében és radikálisan absztrakt, míg a többi művészet mind alapvetően a valóság képével foglalkozik – szavakkal, formákkal, történetekkel, az emberi testtel. És amikor egy kiváló művész a valóság képét absztrahálja, vagy másik, látszatra nem odaillő képpel kapcsolja össze, vagy illogikus módon vegyíti – ez a költői formába öntés. Ebben az értelemben Joyce poétikusabb, mint Zola, Balanchine, mint Petipa, Nakobov, mint Tolsztoj, Fellini, mint Griffith. De John Cage nem költőibb Mahlernál, s Boulez sem Debussynél.”
― Leonard Bernstein, The Joy of Music

“Fiatal létemre úgy véltem, minden dallamnak ismétlődésesnek kell lennie – mivel rövid zenei tapasztalatom még csak arra szoktatta hallásomat, hogy ezt várja.”
― Leonard Bernstein, Young People's Concerts

“Klasszikus értékű az, ami örökké tart, mint a görög váza, vagy Robinson Crusoe, vagy Shakespeare színművei, vagy egy Mozart szimfónia. Klasszikus kor és a klasszikus érték közé viszont a legkevésbé sem tehetünk egyenlőségjelet! A zeneszerzők százai komponáltak Mozart idejében – írtak remek darabokat, melyek betartották az összes szabályokat, és elegánsak és minden kívánalomnak eleget tettek. De zenéjük mégsem maradt fenn, mert hallgatásuk közben nem érezteti meg a klasszikus tökéletességet – ezzel a hozzáadott többlettel. És éppen ez a külön valami, ez az extra az, amit szépségnek nevezünk; amit viszont szépségnek nevezünk, annak érzelmeinkhez van köze. Éppen ez rejlik Mozart zenéjében – szépség. Pl. ha ezt a gyönyörűséges dallamot hallgatjuk már korábban idézett zongoraversenyéből, ez megindít, meghat minket – érzünk valamit. A hangok e hosszú, csodálatos sorának hatására mély érzelmeket érzünk – csaknem, de nem egészen bánatosat, és nem is igazán boldogat. Nagyon sajátos érzelmeket.”
― Leonard Bernstein, Young People's Concerts

“Miért kevésbé közvetlen Bach zenéje, mint – mondjuk – Brahmsé vagy Csajkovszkijé? Talán a fő ok az, hogy zenéje nem nyilvánvalóan drámai. Olyannyira elkényeztettek bennünket a Bach után írt zeneművekkel, melyek alapvetően drámai természetűek, hogy már drámát várunk mindenfajta zenétől, és csalódunk és unatkozunk, ha ezt nélkülöznünk kell.”
― Leonard Bernstein, The Joy of Music

“But now, as we move forward through the nineteenth century, we're going to find all three strains of ambiguity increasing sharply in both quantity and intensity. By the time the century is finished this epidemic increase will have brought us to Webster's other definition of ambiguity — sheer vagueness. And that's where the aesthetic delights of ambiguity start turning into dangers.”
― Leonard Bernstein, The Unanswered Question: Six Talks at Harvard

“Only then comes the fourth and last movement, the Adagio, the final farewell. It takes the form of a prayer, Mahler's last chorale, his closing hymn, so to speak; and it prays for the restoration of life, of tonality, of faith. This is tonality unashamed, presented in all aspects ranging from the diatonic simplicity of the hymn tune that opens it through every possible chromatic ambiguity. It's also a passionate prayer, moving from one climax to another, each more searing than the last. But there are no solutions. And between these surges of prayer there is intermittently a sudden coolness, a wide-spaced transparency, like an icy burning — a Zen-like immobility of pure meditation. This is a whole other world of prayer, of egoless acceptance. But again, there are no solutions. "Heftig ausbrechend!" he writes, as again the despairing chorale breaks out with greatly magnified intensity. This is the dual Mahler, flinging himself back into his burning Christian prayer, then again freezing into his Eastern one. This vacillation is his final duality. In the very last return of the hymn he is close to prostration; it is all he can give in prayer, a sobbing, sacrificial last try. But suddenly this climax fails, unachieved — the one that might have worked, that might have brought solutions. This last desperate reach falls short of its goal, subsides into a hint of resignation, then another hint, then into resignation itself.

And so we come to the final incredible page. And this page, I think, is the closest we have ever come, in any work of art, to experiencing the very act of dying, of giving it all up. The slowness of this page is terrifying: Adagissimo, he writes, the slowest possible musical direction; and then langsam (slow), ersterbend (dying away), zögernd (hesitat-ing); and as if all those were not enough to indicate the near stoppage of time, he adds äusserst langsam (extremely slow) in the very last bars. It is terrifying, and paralyzing, as the strands of sound disintegrate. We hold on to them, hovering between hope and submission. And one by one, these spidery strands connecting us to life melt away, vanish from our fingers even as we hold them. We cling to them as they dematerialize; we are holding two-then one. One, and suddenly none. For a petrifying moment there is only silence. Then again, a strand, a broken strand, two strands, one ... none. We are half in love with easeful death ... now more than ever seems it rich to die, to cease upon the midnight with no pain ... And in ceasing, we lose it all. But in letting go, we have gained everything.”
― Leonard Bernstein, The Unanswered Question: Six Talks at Harvard

“(…) Dalok, táncok, szvitek, partiták, szonáták, tokkáták, prelúdiumok, fúgák, kantáták, oratóriumok, misék, passiók, fantáziák, versenyművek, korálok, variációk, motetták, passacagliák – ötven év szakadatlan munkálkodásának fehéren izzó termékei.
És mi az, ami mindezt összetartja, ami vitathatatlanul egyetlen ember alkotásává teszi? A vallásos szellem. Bach számára minden zene vallás, a komponálás a hit megnyilvánulása, a zene előadása pedig egyfajta istentisztelet volt. Minden hangjegyét egyedül Istennek ajánlotta. És ez mindegyik művére áll, legyen az egyébként bármilyen világi célzatú is. A zenekarra írt hat Brandenburgi versenyt formailag a brandenburgi őrgrófnak dedikálta, de a hangokkal istenét dicsőíti és nem az őrgrófot. Bármelyik csellószvitben vagy hegedűszonátában, a Wohltemperiertes Klavier valamennyi prelúdiumában és fúgájában istenét dicsőíti.
A Bach-életmű gerince: az egyszerű hit. Máskülönben oly sok egyidejű tevékenység közepette és határidőkre hogy hozta volna napfényre, hogyan rendezte volna el mindezt a fenséges anyagot? Orgonált, kórust vezetett, iskolában tanított, gyermekei hadát nevelte, részt vett hivatalos találkozókon, szemmel tartotta a jövedelmezőbb állásokat. Bach végül is ember volt, és nem isten, de istenének embere, és jámborsága elejétől végéig áthatja zenéjét.”
― Leonard Bernstein, The Joy of Music

“Tudjuk, a világ zenei központja Wagnerról és az általa képviselt egész túlvirágzott német romantikus mozgalomról áttolódott Párizsba. Egy kis csoport volt kialakulóban Erik Satie úttörő személyisége körül, aki úgy reagált a fenti mozgalomra, hogy egyszerűen elutasította az effajta „nagyságot". Ő csak a legegyszerűbb kicsiny zeneműveket írta, kis dallamot kis kísérettel, mint amilyen például a ma is játszott és kedvelt, higgadt Gymnopédie (…) Milyen frissen hangozhatott ez a zene 1888-ban, a súlyos német háttérrel összevetve! Satie így őrizte meg a tonalitást. A századforduló táján Satie erős hatással volt Debussyre, Ravelra, Milhaud-ra és más nagy francia zeneszerzőkre, akik tőle tanulták meg ezt az új egyszerűséget és objektivitást.”
― Leonard Bernstein, The Joy of Music