Les Confessions d'un bourgeois Quotes

“Soha nem „udvaroltam” senkinek. Nem is tudom, hogyan kell – vagy magától beszél egy találkozás, rögtön az első pillanatban, vagy hiábavaló minden beszéd.”
― Sándor Márai, Les Confessions d'un bourgeois

“Kafkát úgy leltem meg a magam számára, mint az alvajáró az egyenes utat. Egy könyvkereskedésben egyszerűen kihúztam a többi ezer könyv közül Verwandlung című füzetecskéjét, olvasni kezdtem s rögtön tudtam: ez az. Kafka nem volt német. Nem volt cseh sem. Író volt, ahogy a legnagyobbak azok, nem lehetett eltéveszteni, félreérteni.”
― Sándor Márai, Les Confessions d'un bourgeois

“Skąd mam wiedzieć, na ile jest przeżyte czy zużyte, na ile wystygło lub jeszcze ciepłe jest słowo z minionych stu, a choćby tylko dziesięciu lat; taki stary, przeżyty i wypełniony całym niepokojem żyjącego gatunku język nie zdradza obcym swej ostatniej tajemnicy; w decydującej chwili - a dla pisarza każda twórcza chwila jest "decydująca" - czujemy gorycz samotności niewtajemniczonych; słowo zdradziło tylko swoje znaczenie, jego wartość pozostała jednak tajemnicą rodziny.”
― Sándor Márai, Confesiones de un burgués

“Chodzimy do kościoła niczym do zakładu duchowej dezynfekcji. Religia jest częścią składową naszego życia, jedną z podstawowych idei, jak ojczyzna czy zasada własności prywatnej. Że ten szacunek dla religii, to cnotliwe, lecz mechaniczne posłuszeństwo nie ma nic wspólnego z wiarą - tego nawet nie podejrzewamy.”
― Sándor Márai, Confesiones de un burgués

“A legkevesebb ember iszik a mámorért. Az ember hurcol valamilyen sérülést, aztán egy napon nem bírja. Akkor kezd inni.”
― Sándor Márai, Les Confessions d'un bourgeois

“Az ember homályban él; egy napon tisztul a köd, de a világosság már nem segít sokat. Miért megy el valaki egy napon, különösebb „ok” nélkül, a jó, a biztos családból, abból a meleg vacokból, fülledt és édes rejtettségből és valahova tartozásból, ami az anyaméhvel kezdődik, s aztán óvja és rejti tovább azokat, akik hűségesek maradnak hozzá: a családban, az osztállyá, állammá szélesült másik, nagyobb családban; csak ott kell maradni, csak nem kilépni a bűvös körből, s első szívdobbanásodtól pártoló és hatalmas kezek emelnek, etetnek, ruháznak, vállalnak és védenek, utolsó szívdobbanásodig… Miért megy el egy bizonyos fajta ember ebből a biztonságból, ebből a szervezett idillből, melynek temperált napsütése elárad az engedelmes életek minden szakasza fölött? Egy délelőtt elindultam nagybátyám kastélyából, hogy soha többé ne találjak, sehol és senkinél, haza. S néha már úgy hittem, talán ez az állapot egy lelki alkat ára; talán ez a „munka” ára… Ingyen nem adják, még azt a szenvedést sem adják ingyen, amely az alkotó munka légköre, feltétele. A boldogtalanságot sem adják ingyen. Az írói munka – akármilyen a minősége – megköveteli, hogy a szívet, az ideget és eszméletet valamilyen, az átlagos életérzésnél perzselőbb hőfokon tartsuk. Nincs alku, és nincs az, hogy „megéri”-e – az ember nem alkudozhat rögeszméjével, melyet mások tarthatnak „elhivatásnak”, s címkézhetnek tetszetős jelképekkel; meztelen és durva neve, úgy hiszem, mégis a rögeszme… „Boldog” ember nem alkot; a boldog ember egyszerűen boldog. Soha nem vonzott a „boldogság”, mint valamely módszeresen megközelíthető életcél; inkább lenéztem kissé; s ez a magatartás kétségtelenül beteges. Csakugyan, nehéz „józan ésszel” megérteni, mi késztet egy embert, hűtlenül otthagyni a „napos oldalt”, a családot s később azt a bőséges és szapora-meleg életközösséget, mely a család összeköttetéseiből közvetlenül következik: oly egyenes volt az út előttem, csak be kellett volna ülni a „készbe”, abba a nagy-nagy együttesbe, ahová eredetem és osztályom szerint tartoztam… Bizonyos, hogy akadt volna íróasztal, talán kényelmes zsöllye is számomra a másik oldalon, s ami ennél is boldogítóbb, micsoda szolidaritás, az érdekeknek és emlékeknek milyen bőséges közössége várt volna odaát! De egy napon elindultam az aszódi országúton, s ez az út nem vezetett sehová. Néha meg úgy gondoltam, talán mégis vezetett valahová; egy-egy pillanatra magamhoz; s olyan kisebbségekhez, melyekkel rokonságot éreztem, sorsukat, ha ideig-óráig is, magaménak tartottam. Miért kerekednek fel egy napon csoportok, osztályok, nagy társadalmak abból a békés és rendezett idillből, ami a béke, s vetik eszméletlenül magukat a pusztulás kalandjába?… Miért nem jó az embernek a földön? Ezt a kérdést bizonyosan nem fogalmaztam meg ilyen költőien és szónokian, mikor az aszódi országúton kivándoroltam a családból – mindenféle családból, abból a közvetlenből és szűkebből, s a másikból, a fajta és az osztály nagy családjából is –, de kifejezetlenül, s a szavak gyanús pátosza nélkül is megszólalt bennem. Húsz éve ennek. Gyakran másról beszélek; de szüntelenül hallom.”
― Sándor Márai, Les Confessions d'un bourgeois

“Eszméletem első tisztulásától írni készülök, s ma úgy érzem, gyermekkorom óta dolgozom, nem is egyes feladatokon, hanem valamilyen egységes „művön”, amely tökéletlen, hebehurgya, tele van gizgazzal és felesleges anyaggal, de az alkalmi feladatokon túl ez az egész foglal el, valahogy ennek a körvonalait iparkodom megpillantani; s néha már világosan és élesen látok egy-egy részletet; de az „egész” persze homályos és beláthatatlan marad...”
― Sándor Márai, Les Confessions d'un bourgeois

“Milyen tiszta, milyen soha nem ismétlődő, milyen semmiféle más kapcsolattal nem pótolható kaland az első fiú-barátság! Soha nem kaptam később emberektől azt, amit ettől a gyermekbarátságtól kaptam; nem is találkoztam többé baráttal életemben. A családon belül féltékenységek, becsvágy, érdekek hatják át a vonzalmakat, a szerelem kínos-ünnepélyes, betegség hangulatú, valószínűtlen és lázas hőfokú állapota sem adja azt a szelíd békét, az érdektelenségnek, a jóindulatnak, a szándéktalanságnak azt a megható idilljét, ami az első barátság két fiú között... Senki nem vár semmit; még hűséget sem. Úgy sétálunk, éveken át, ebben az érzésben, mint valamilyen nyájas, egyenletesen derűs éghajlatban. Kivételesen érzékeny és hálás, tiszta jellemű fiú volt első barátom. Az ifjúság érzékeny szakaszán végigkísért ez a barátság; felnőtt fiatalemberek voltunk már, mikor elromlott, s akkor is én bontottam fel, terhes volt ez a kapcsolat is, egy napon brutálisan menekültem előle. De még később is, a „szakítás’ után is ő volt az, aki kezét nyújtotta felém, s mindenesetre az egyetlen ember volt, aki – halála órájáig – hűséges maradt hozzám. Fiatalon halt meg, alig múlt harmincéves.”
― Sándor Márai, Les Confessions d'un bourgeois

“Egy délelőtt elindultam nagybátyám kastélyából, hogy soha többé ne találjak, sehol és senkinél, haza. S néha már úgy hittem, talán ez az állapot egy lelki alkat ára; talán ez a „munka” ára… Ingyen nem adják, még azt a szenvedést sem adják ingyen, amely az alkotó munka légköre, feltétele. A boldogtalanságot sem adják ingyen. Az írói munka – akármilyen a minősége – megköveteli, hogy a szívet, az ideget és eszméletet valamilyen, az átlagos életérzésnél perzselőbb hőfokon tartsuk. Nincs alku, és nincs az, hogy „megéri”-e – az ember nem alkudozhat rögeszméjével, melyet mások tarthatnak „elhivatásnak”, s címkézhetnek tetszetős jelképekkel; meztelen és durva neve, úgy hiszem, mégis a rögeszme… „Boldog” ember nem alkot; a boldog ember egyszerűen boldog. Soha nem vonzott a „boldogság”, mint valamely módszeresen megközelíthető életcél; inkább lenéztem kissé; s ez a magatartás kétségtelenül beteges. Csakugyan, nehéz „józan ésszel” megérteni, mi késztet egy embert, hűtlenül otthagyni a „napos oldalt”, a családot s később azt a bőséges és szapora-meleg életközösséget, mely a család összeköttetéseiből közvetlenül következik: oly egyenes volt az út előttem, csak be kellett volna ülni a „készbe”, abba a nagy-nagy együttesbe, ahová eredetem és osztályom szerint tartoztam… Bizonyos, hogy akadt volna íróasztal, talán kényelmes zsöllye is számomra a másik oldalon, s ami ennél is boldogítóbb, micsoda szolidaritás, az érdekeknek és emlékeknek milyen bőséges közössége várt volna odaát! De egy napon elindultam az aszódi országúton, s ez az út nem vezetett sehová. Néha meg úgy gondoltam, talán mégis vezetett valahová; egy-egy pillanatra magamhoz; s olyan kisebbségekhez, melyekkel rokonságot éreztem, sorsukat, ha ideig-óráig is, magaménak tartottam. Miért kerekednek fel egy napon csoportok, osztályok, nagy társadalmak abból a békés és rendezett idillből, ami a béke, s vetik eszméletlenül magukat a pusztulás kalandjába?… Miért nem jó az embernek a földön? Ezt a kérdést bizonyosan nem fogalmaztam meg ilyen költőien és szónokian, mikor az aszódi országúton kivándoroltam a családból – mindenféle családból, abból a közvetlenből és szűkebből, s a másikból, a fajta és az osztály nagy családjából is –, de kifejezetlenül, s a boldogtalanságot sem adják ingyen. Az írói munka – akármilyen a minősége – megköveteli, hogy a szívet, az ideget és eszméletet valamilyen, az átlagos életérzésnél perzselőbb hőfokon tartsuk. Nincs alku, és nincs az, hogy „megéri”-e – az ember nem alkudozhat rögeszméjével, melyet mások tarthatnak „elhivatásnak”, s címkézhetnek tetszetős jelképekkel; meztelen és durva neve, úgy hiszem, mégis a rögeszme… „Boldog” ember nem alkot; a boldog ember egyszerűen boldog. Soha nem vonzott a „boldogság”, mint valamely módszeresen megközelíthető életcél; inkább lenéztem kissé; s ez a magatartás kétségtelenül beteges. Csakugyan, nehéz „józan ésszel” megérteni, mi késztet egy embert, hűtlenül otthagyni a „napos oldalt”, a családot s később azt a bőséges és szapora-meleg életközösséget, mely a család összeköttetéseiből közvetlenül következik: oly egyenes volt az út előttem, csak be kellett volna ülni a „készbe”, abba a nagy-nagy együttesbe, ahová eredetem és osztályom szerint tartoztam… Bizonyos, hogy akadt volna íróasztal, talán kényelmes zsöllye is számomra a másik oldalon, s ami ennél is boldogítóbb, micsoda szolidaritás, az érdekeknek és emlékeknek milyen bőséges közössége várt volna odaát! De egy napon elindultam az aszódi országúton, s ez az út nem vezetett sehová. Néha meg úgy gondoltam, talán mégis vezetett valahová; egy-egy pillanatra magamhoz; s olyan kisebbségekhez, melyekkel rokonságot éreztem, sorsukat, ha ideig-óráig is, magaménak tartottam. Miért kerekednek fel egy napon csoportok, osztályok, nagy társadalmak abból a békés és rendezett idillből, ami a béke, s vetik eszméletlenül magukat a pusztulás kalandjába?… Miért nem jó az embernek a földön?”
― Sándor Márai, Les Confessions d'un bourgeois

“Az igazsághoz úgy szoktatom magam, mint a nagybeteg az életveszélyes, keserű orvossághoz; talán megöl, de lehet, hogy segít; tulajdonképpen nincs mit vesztenem.”
― Sándor Márai, Les Confessions d'un bourgeois

“Az életben nem történnek „nagy dolgok”. Ha később visszanézünk, s keressük a pillanatot, mikor valami elhatározó, jóvátehetetlen történt velünk – az „élmény” vagy „baleset”, mely későbbi életünket alakította – legtöbbször csak ilyen szerény nyomokat találunk, vagy még ennyit se. Igazában nincs más „élmény”, csak a család; s nincs más „tragédia”, csak a pillanat, mikor döntened kell, megmaradsz-e a családban, s annak nagy, széles sugárkörben táguló változataiban, az „osztály”-ban, a világnézetben, a fajtában – vagy mégy a magad útján, s tudod, hogy most már örökre egyedül maradtál, szabad vagy, de mindenki prédája, s csak te segíthetsz magadon...”
― Sándor Márai, Les Confessions d'un bourgeois

“Nap mint nap egy órán át tanultunk latinul; franciául csak aki akart; németül csak ötödiktől; s angolul egyáltalán nem tanultunk. Jó latinista voltam, igazi gyönyörűséget szerzett nekem a latin szöveg boncolgatása, különös örömérzet fogott el, ha áttekinthettem és végre megértettem egy latin szerző mondatalkatát; világosságot, következetességet, egyszerűséget éreztem e nyelv szerkezetében, minden szó csodálatosan a helyén volt, és nem lehetett félreérteni, a mellékmondat nem tűnt fölöslegesnek s nem dagadt ki, mint a vadhús, a mondat testén; értettem és szerettem a latint. Már nehezebben boldogultam a magyar „stilisztikával”; Toldit bifláztuk, míg a nyelvünk kilógott, s nem hallottuk többé szavai zenéjét, nem éreztük a szavak ízét és illatát. S a történelem is milyen dagályos volt, milyen valószínűtlen, szándékolt és hazug is! S mifajta bonyolult rendszerrel tudtak meggyűlöltetni olyan vonzó érdekességű tárgyköröket, mint a növény- és ásványtan? Hogyan varázsolták érthetetlen képletek szövevényévé az egyszerű és átlátszó geometriát? Miért sűrítették mnemotechnikai, szorgalmi bűvészmutatvánnyá a fizika tüneményeinek meghatározásait? Miért unatkoztunk kegyetlenül a legtöbb órán, s miért voltunk hálásak ragyás és öblös hangú számtantanárunknak, aki nehéz és látszólag bonyolult tételeit olyan magától értetődő hangnemben, olyan köznapi szavakkal magyarázta el, mintha jóízű tréfákat mesélne; a törtszámokról vagy a szinusztételről úgy adott elő, mintha régi ismerősökről anekdotázna, s a nehézfejű diákban is a beavatottság cinkosi érzését ébresztette. Néha felbukkant a tanárok hosszú körmenetében egy-egy ilyen eredeti alak; csodálatos-e, ha ezekkel elébb-utóbb meghasonlott az iskola, kifogásolták magánéletüket, vagy eltévedtek a politikában, vagy „kiugrottak” a rendből, s megnősültek?… Ragyás számtantanárunkat is ez a végzet sújtotta, egy napon levetette a reverendát, s elköltözött a városból; s később még két fiatal tanár kallódott így el, egy nagyon tehetséges irodalomtanár, s egy sűrűvérű, nyugtalan, gőgös parasztfiú, akivel nagyszerűen éreztük magunkat, míg valamilyen röpke szerelemért odadobta a katedrát… Ilyen kivételes eseteket akkortájt szigorúan ítéltek meg; a háborúban aztán sűrűn ismétlődtek ilyen „kiugrások”, a fiatalabb tanárok „hálátlanul” kiléptek a szerzetesrendből, mely kora ifjúságuktól nevelte, táplálta, öltöztette őket; az effajta szökevényeket persze megbélyegezték a világi tanügyi hatóságok is, a dezertőrt kis, vidéki városokba nevezték ki, polgári iskolákba száműzték. De az a kevés, ritka emberi emlék, melyet tanáraimról megőriztem, legtöbbször ilyen „dezertőr”-höz tapad.”
― Sándor Márai, Les Confessions d'un bourgeois

“A legtöbb házasság mezaliansz. Az élettársak maguk sem sejtik, mi az, ami idővel két pártra állította őket. Soha nem tudják meg, hogy a lappangó gyűlölet, amely átfűti az együttélést, nemcsak a nemi érintkezés csődje, hanem, egyszerűbben, valamilyen osztálydüh. Évtizedekig vándorolnak az unalom és megszokás jégmezőin, s gyűlölik egymást, mert az egyik előkelőbb, finomabban nevelték, kecsesebben tartja a villát és kést, vagy mert elhozott magával gyermekkorából valamilyen választékos kasztszellemet. Mikor az érzelmes kapcsolat meglazul, rövidesen osztályharc tör ki két ember között, akik közös ágyban alusznak, közös tálból esznek, s legtöbbször maguk sem értik, mit gyűlölnek hát ilyen alattomosan és titokban egymáson, mikor nagyjából és szemre minden olyan szép rendben van közöttük. A másik osztályt gyűlölik, vetik meg vagy irigylik. Ha a férfi az „előkelőbb” származású, a nők persze szívesen sütkéreznek a napos oldalon, a világ előtt terpeszkedő, méltósággal és magukkelletéssel helyezkednek el férjük magasabb társadalmi rangjának emelvényén, de odahaza, ágyban és asztalnál makacs következetességgel bosszulják meg magukat valamilyen elszenvedett őssérelemért. Nagyon ritka az olyan házasság, ahol a házasfelek egyikének rangérzékét nem sérti a hitestárs öregapjának viselt hivatali méltósága, múltban elkallódott vagyona, s nem hallja időről időre az előkelőbb házasféltől, hogy „nálunk odahaza így volt, meg úgy volt”. A család mindig osztályharc is.”
― Sándor Márai, Les Confessions d'un bourgeois

“A nyári hónapokban künn tanyáztak a patríciuscsaládok a „Bankó”-n vagy a „Csermely” nyári lakjaiban. A fával fűtött kávédaráló június elsejétől kidöcögött mindennap a Csermely-patak partján a „Bárányká”-hoz címzett kocsmáig; ott kezdődött a meredek szerpentinút, mely gombaszagú, alig irtott erdőségen vezetett fel a hegy tetejére, a Bankó kezdetleges fürdőtelepére. Őserdő volt ez, városi birtok, dús, félelmes, szűz terület. Az „Ottiliáról”, az erdő egyik halványzöld tisztásáról napos időben el lehetett látni az országhatár havas hegycsúcsáig. Az erdő tele volt málnával, hideg vizű forrásokkal, nemes gombafajtákkal, borókával, áfonyával. Olyan „igazi” erdő volt ez, amelynek később nem találtam mását sehol; fanyalogva szemléltem francia és angol erdőket, de mind szegényesnek látszottak, nyomába sem léphettek az őserdőnek, ahol gyermekkorom nyarait töltöttem. Ez az erdő végtelenül terjengett, sokszázezer holdon át terült el, s a Hradova tisztásairól látni lehetett a völgyet, sárosi, szepesi falvakat – tiszta, színes, nyugodt tájkép volt ez, más volt az éghajlata, íze, illata, mint mindennek, amit az országban később megismertem. A környék kis városainak életén, a házak homlokzatán s a boltíves, apró szobák berendezésén évszázados, igazi városiasság nyomait lehetett felismerni. Igazi „haza” volt ez a néhány megye, melyet be lehetett látni az Ottiliáról s a Hradováról – talán igazibb, bensőségesebb, mint a másik, az ismeretlen, az akkor még óriás és hatalmas, melynek része volt. Fönn a hegycsúcson kezdődött a fenyves, végtelenül. Ezt a fenyvest, melynek zúgását és csendjét úgy idegzette be fülem, mint ahogy tengerparton született ember örökre hallja, nagy városban is, a hullámcsapás zörejét, a háború első napján földig tarolta a szélvihar; a gyermekkor nagy erdejét úgy fújta el ez az őrült lehelet, mint minden egyebet, ami hozzátartozott, s becses volt.”
― Sándor Márai, Les Confessions d'un bourgeois

“Az ebédlő ablakából látni lehetett a nagy, kockakövekkel kirakott teret, ahol a fuvarosok és vásárosok gyűltek össze minden reggel. Színes, rikító kép volt ez, mint valamilyen ázsiai vásár. Ennek a térnek sarkán zendült fel minden délben, ablakaink alatt, a temetési menetek „circumdederunt me”-je vagy a katonatemetések gyászindulója, melyet rezesbanda fújt. A városi halottakat idáig kísérte csak gyalog a papság, itt beszentelték a koporsót, a pap, a fáklyavivők és a gyásznép kocsira ültek, s a gyászdíszbe öltözött, fekete strucctollas paripák innen már gyors ütemben robogtak tovább a halottaskocsival a köztemető felé. Pontosan déli két órakor, gyermekkorom hosszú évtizedén át majd minden délben, mikor a szobalány behozta a tésztát, felharsant az ablak alatt a gyászinduló, hallottam a pap panaszos énekét, a latin szavakat, a katonazenekar öblös, recsegő gyászhangjait – s csaknem minden délben kétségbeesés és szomorúság facsarta meg szívemet. Ezt a kétségbeesést nem éppen a halál érthetetlen és kegyetlen titka váltotta ki belőlem, hanem anyám merev pedagógiai elvei, aki egyszer s mindenkorra kereken megtiltotta, hogy mindenféle szedett-vedett, idegen halottak kedvéért felugráljunk az asztaltól. Ha katonát temettek, másfél óra múlva megint csak elmasírozott ablakaink alatt a rezesbanda, de most már víg, ropogós dallamokat játszott, így hirdetve „az élet diadalát a halál fölött”. (Egyik nevelőm értelmezte így a temetőből visszatérő honvédzenekar jókedvét.) A katonatemetések díszes parádéja egy időben sok bakát csábított az öngyilkosságra; érzelmes parasztlegények megvallották búcsúleveleikben, hogy megirigyelték a díszesen eltemetett falubeli bajtárs tisztességét, ők sem maradhatnak el a virtusban, követik a jó pajtást a halálba, s kérik a családot, jó ismerősöket és a komaságot, ne sajnálják a fáradságot és kísérjék ki őket is a rezesbandával a temetőbe. Valóságos járvány tört ki egy időben a bakák között, akik vetélkedve lőtték agyon magukat szolgálati fegyverükkel, hogy a falubeli Borcsa láthassa a zenekaros parádét, amellyel jegyesét a temetőbe kísérik. A katonai hatóságok később megtiltották, hogy öngyilkos bakákat is zenekari és díszkísérettel temessenek. A járvány enyhült, a bakák meggondolták, érdemes-e zene nélkül temetkezni.”
― Sándor Márai, Les Confessions d'un bourgeois

“A „cseléd és a gazda közötti viszonyt szabályozó 1876-iki XIII. törvénycikkely”, mely ma is érvényes és minden cselédkönyv harmadik oldalán olvasható, meghatározza ugyan, hogy „a cseléd… szolgálatba való lépésével a gazda, illetőleg családja háznépének tagjává válik” – de a gyakorlatban különösen és tökéletlenül érvényesült csak ez az emelkedett szempont. Ez a szolgálati szabályzat előírja a gazda és a cseléd jogait és kötelességeit, melyek meglehetős aránytalanul viszonylanak; például „azon cseléd, aki… a szolgálatba, melyre szegődött, beállani vonakodik, a gazda kívánatára arra hatóságilag kényszerítendő”; aztán „a cseléd tartozik ládáját, ruháját és minden ingóságát, ha a gazda úgy kívánja, gazdája házánál tartani, s ha a gazdának alapos gyanúja támad, a cseléd holmiját, annak jelenlétében megvizsgálhatja” – s ezzel a joggal a gazdák sűrűn éltek. Ennek a szabályrendeletnek 45. paragrafusa szó szerint és keresetlen őszinteséggel kimondja, hogy: „A cseléd a gazda parancsait tisztelettel és megadással fogadni tartozik; kifejezések és cselekmények, melyek a család és háznép keretén kívül más személyek között sértőnek tekintethetnek – a gazda irányában nem támasztják a vélelmet, hogy a cselédet becsületében érinteni szándékozott volna.” Magyarul, a gazda szidhatja a cselédet, mint a bokrot, lecsepülheti a sárga földig, becsmérlései nem „tekintethetnek sértőknek”. Ilyen feltételek mellett élt a polgárság közös fedél alatt cselédeivel.”
― Sándor Márai, Les Confessions d'un bourgeois

“Csak tüzetesebb vizsgálat után, s mikor már a bácsi több mesterművét látta az ember, tűnt fel, hogy valami hiányzik e képekből. Éppen csak ő hiányzott e képekből, a bácsi. Oly szerény volt, oly finom, hogy nem mert soha képein megszólalni. Művész volt, de az utolsó szót nem mondta ki soha.”
― Sándor Márai, Les Confessions d'un bourgeois

“Gondolkozási képessége – valamilyen különös szellemi elfogulatlanság, az ítélet megvesztegethetlen bátorsága és a meghatározás készségének spontán bősége -hallgatóiban és kortársaiban a „zseni” képzetét keltették. Munkásságában, lényében, fellépésében érezni kellett azt az egyszeri, személyhez kötött, nevezhetetlen erőt, a kifejezés és definiálás lehetőségének ehhez az egy emberhez rögzített sajátosságát, ami a „zseni”. Különös tanár volt, nem sokat törődött tanítványai buzgalmával, gyűlölte a magolókat, s hamarább és szívesebben átbocsátott a vizsgán egy értelmes embert, ha nem is tudott választ adni a vizsgakérdésre, mint egy biflázó jelöltet, aki hadarta a tételt, mint a vízfolyás…”
― Sándor Márai, Les Confessions d'un bourgeois

“Az élet homályban telik el, kimondatlan szavak, mozdulatok, melyeket idejében elvetélünk, hallgatás és félelem, ennyi az élet, az igazi.”
― Sándor Márai, Les Confessions d'un bourgeois