Céljainkon túl Quotes

“Mi a végső tanulság? A „tudom” érzése, zsigeri élménye alkotja meg a nagy világketrecet, annak rácsait és zárjait: a helyet, az időt, az okságot, minden dolog kimért, pontos helyét, viszonyrendszerét, a dolgok és események jelentését és jelentőségét, s nem utolsósorban magát a ketrec lakóját, az egot, aki végső soron magával a ketreccel azonos. Talán jógácsárin szempontból értelmezhetjük úgy a bibliai bűnbeesést, mint a tudásnak azt a paraboláját, ami létrehozza az ént, s vele a végességet, a lezárulást, a halált.”
― Attila Márton Farkas, Céljainkon túl

“De ami ennél is fontosabb, hogy ennek (és a többi ehhez hasonló) analógiának a segítségével talán mi ezredfordulón élők közelebb tudunk kerülni a valamikori buddhista elképzelésekhez, esetleg azokat újra tudjuk teremteni a magunk számára anélkül persze, hogy e különböző kultúrák hasonló elképzelései közötti durva azonosításra ragadtatnánk magunkat, mint az a különféle ezoterikus-újokkultista körökben dívik. A mi szempontunkból úgy is megfoghatjuk a dolgot, hogy talán örök és egyetemes gondolat, s mint ilyen, egyfajta ősi válasz a halálra, hogy a vég - legyen az halálunk, avagy a kozmosz pusztulása egy olyan abszolút és szó szerint fölfoghatatlan határt is jelent, mely éppen ezen abszolút és fölfoghatatlan volta miatt teszi lehetetlenné az elmúlást. E határ azt jelenti: rajta kívül semmi nincs, s így nem csupán a „mindennek tökéletes vége” fölfoghatatlan, hanem a „mi lesz azután” is értelmezhetetlen, minthogy ezen áthághatatlan határ árnyékában immáron nincs többé olyan, hogy „azután”. Így viszont minden ezen a határon belül marad: a tár-tudaton, azaz a tudaton, mint mindent magába foglaló táron belül, s vele az időn belül, mely e határ-érzés révén abszolút Idővé növeszti a szubjektív időt is.”
― Attila Márton Farkas, Céljainkon túl

“A tibeti mahámudrá gyakorlatok instrukciói hangoztatják, hogy aki letisztult meditatív állapotba akar kerülni, annak nem szabad arra gondolni, hogy „én most meditálok”, arra pedig pláne nem, hogy „letisztult állapotba akarok kerülni”. Olyan lesz, mint a már sokszor említett elaludni akaró ember, aki görcsös igyekezettel képtelen elaludni, éppen igyekezete miatt. Ezért aztán, aki ezt az írást itt valami gyakorlandó életelv receptjének fogja fel, nagyot téved. Olvassa el, aztán felejtse el, leszüremlik ez az egész a tudat mélyére magától. Tudatosítása viszont éppen az ellentétét fogja kiváltani. Nem kell szem előtt tartani itt semmit.”
― Attila Márton Farkas, Céljainkon túl

“A náma-rúpa tehát „psziché és test” egységet alkotó kettőssége. A testben lakó lélek, test és elme, illetőleg test és szellem dualitás maga. Annak az élménye, hogy a testemben itt vagyok én. Egységet alkotok a testemmel, de nem vagyok vele teljesen azonos. Hogyan is lehetnének akkor olyan élmények, mint a testelhagyás, vagy éppen olyan brutálisan dualista elképzelések, mint a tudat, s vele a személyiség beszkennelése egy adathordozóra, vagy épp az agyátültetés, és vele a személy megmentése? Testünk összes tagját lecserélhetik, végtagjainktól a belső szerveinkig, mégis ugyanannak az énnek éljük meg magunkat. Vajon miért? Mert az, aki állandó, az csak lakója a testnek.”
― Attila Márton Farkas, Céljainkon túl

“Így van ez mindennel. Ha az ösztönökre, a puszta mechanizmusokra bíznánk magunkat, nemcsak gyorsak lennénk, hanem szinte minden kiszámíthatóvá válna, mindent előre tudnánk. Voltaképp ez a programozottság, s vele a kiszámíthatóság figyelhető meg a tudatossággal nem bíró lények (például a rovarok, vagy az alsóbbrendű gerincesek, sőt talán emlősök) esetében is. A tudatosság fejlődése, erőssége mintha egyenes arányban lenne a váratlan helyzetekre adott válaszokkal, vagyis a kiszámíthatatlansággal.
Mi történne, ha kikapcsolván a tudatos akaratot, olyanok lennénk, mint a legnagyobb jógik, vagy zen szamurájok, vagy szupersportolók? Amikor minden úgy történne, ahogy annak történnie kell, mindent előre éreznénk, látnánk, sejtenénk, minden a maga villámgyors automatizmusával működne, olajozottan? A világ álomszerű lenne, az egyszer biztos. De talán unalmas is.
Ezt a tökéletes világot zavarja meg a tudatosság, a maga lassító, akadályozó, olykor bénító hatásával. Amikor a program megzavarodik, mert nem az történik, amire számítunk. És azért nem, mert egyáltalán bejön az a tényező, hogy számítani valamire. Megjelenik az „ez fog történni” tudatosítása, ami megakadályozza, hogy tényleg az történjen. Megjelenik a tervezés, ami fiaskó, a görcsös akarás, ami gátló tényező, a téves ítélet, a hamis vélekedés, a megbénító mérlegelés, a be nem teljesült vágy. És velük a kiszámíthatatlanság, a váratlan, a valóság.
Melyik a magasabb rendű? A bármely világbajnokot egy percen belül legyőző szuperszámítógép, amibe minden lehetséges lépést beprogramoztak, vagy az a program, ami önmagát fejleszti, olykor suta, de saját válaszokat ad a kihívásokra, s épp emiatt képes veszíteni is?”
― Attila Márton Farkas, Céljainkon túl

“Longcsenpa más tibeti mesterekkel egyetemben azt mondja, hogy a tudatot hiába keressük, sose találjuk. Viszont ez maga a siker, a tudat meg nem lelése a tudat természetének megértése. De azt is mondhatjuk, hogy a tudat meg nem lelése maga a tudat lényege. Persze nem azért, mert nincs olyan, hogy „tudat", hanem mert a kereső szubjektum maga a tudat, és kereső nem találhatja meg a keresőt. A látó nem láthatja saját magát. Az ismert példával élve: a szem nem nézheti önmagát, legfeljebb egy tükörben, de az már tükörkép és nem saját maga. A tudat természete, sőt veleje, mindenféle értelemben vett lényege az a paradoxon, ami az ironikus ellenhatás versus elengedéssel elérés jelenségében is megnyilvánul: úgy van, hogy nincs, és úgy nincs, hogy van.”
― Attila Márton Farkas, Céljainkon túl

“A kontrolláló funkció kapcsán felmerül az a kérdés is, hogy a tudatosság vajon nem az ősi ösztönkorlátozásunk terméke, ami végül is kiemelt minket a többi faj közül? Alapszinten persze megvan ez számos más fajnál is, hiszen az állatok többsége sem rohan oda, hogy felzabálja az ételt, ami bizonytalan eredetű, vagy nem megy közel gyanús objektumokhoz. Kivár. Nem tesz olyan mozdulatot, ami generációk tapasztalatai szerint esetleg az életébe kerülne. A túlélés érdekében korlátozza zabolátlan ösztöneit, és ez hosszú távú stratégiájává válik. Ez az ösztönkorlátozás ösztöne. Talán ez a tudatosság eredete. A mérlegelés, a döntés előtti számítás. Aztán ez fejlődött túl, kissé abszurd módon belső ellenőrré a csupasz majomnál, és hozta létre az embert, majd a civilizációt.
Tudatosnak lenni a köznyelv és vele a hétköznapi felfogás szerint is jobbára annyit tesz, mint önfegyelmet gyakorolni. Minél tudatosabban él valaki, annál több és erősebb a kontroll az életében. Tudatos az, aki odafigyel önmagára és a környezetére. Akinek nem kószálnak el a gondolatai egy pillanatra sem. Aki tud figyelni, aki mérlegel döntés előtt, aki alárendeli magát a szabályoknak.
A civilizációk versenyében a tudatosság, s vele a kontroll növekedése evolúciós előnyt biztosítanak. A Nyugat a 16-19. századok folyamán azért lett a világ vezető civilizációja, mert hallatlanul erős kontrollal, önfegyelemmel és társadalmi szabályok sokaságával rendelkezett. Gondoljunk például egy fegyelmezett görög, római, porosz, vagy éppen viktoriánus brit katonatisztre, és hasonlítsuk össze őket egy törzsi társadalom szenvedélyes, ösztönös, fegyelmezetlen barbár harcosával.”
― Attila Márton Farkas, Céljainkon túl

“Lao-ce, az ironikus ellenhatás egyik korai és tőlünk távoli, ámde kiváló ismerője mondja: „A világosság útja (tao) mintha sötét lenne; az előrevivő út mintha visszafelé haladna; a sima út mintha hepehupás lenne; a magas erény mintha közönséges lenne; a legfehérebb mintha maszatos lenne; a hatalmas erény mintha fogyatékos lenne; az erény erősítése mintha gyengítése lenne; a természetes állapot mintha megfakult volna.” Egyébként csak úgy mellékesen: ha valaki ezek után újra elolvassa a Tao Te King-et, hamar rádöbben, hogy az egész írás az ironikus ellenhatás jelenségének és törvényszerűségeinek egyfajta szakrális-archaikus összefoglaló műve.”
― Attila Márton Farkas, Céljainkon túl

“Maga a tudatos akarássá erősödő vágy az, ami saját tárgyának elérését akadályozza meg. Az őrjítő vágy lényege: akarni valamit, irányulni, közeledni valami felé, sóvárogni valami iránt. Sóvárogni pedig annyi, mint nem beteljesülni, nem kielégülni. A vágy és a beteljesülés egymást kizáró fogalmak, illetve állapotok. Amíg vágy van, addig nem lehet beteljesülés. Mihelyt megtörtént a beteljesülés, már nincs vágy. Amíg közeledünk, addig nem vagyunk ott, ahová közeledünk. Amint odaértünk, már nem közeledünk.
Ez az oka, hogy amikor végre megkapjuk vágyunk tárgyát, az mintha nem ugyanaz lenne, mint akiért epekedtünk. Megváltozott, átalakult, nem az igazi. Hogy lehet ez? Valójában tudatunk változott meg, csak ezt nehezebb felfogni, megérteni, illetve beismerni.”
― Attila Márton Farkas, Céljainkon túl

“Ilyen többek között a gondolatok elfojtása, amikor nem akarunk valamire gondolni, és épp emiatt persze, hogy rágondolunk. De ugyanez történik a figyelemösszpontosítás esetén is: minél inkább akarunk koncentrálni, annál kevésbé megy. Amikor nagyon oda kellene figyelni, mindig elkalandoznak a gondolataink. És tévedés lenne azt hinni, hogy ennek oka az adott tárgy unalmas volta. Ugyanez történik bármivel, ha muszáj odafigyelnünk rá huzamosabb ideig.
Ezt tapasztaljuk a hangulatok, a kedélyállapot kontrollja esetén: az ünnepségeken ünnepélyesnek kell lenni, a bulikon vidámnak, az ajándéknak örülni kell, a köszöntőkön meghatódni, de minél jobban akarjuk, mert kötelező, mert illik, annál kevésbé megy. Még akkor sem, ha amúgy az ünnepség valóban felemelő, a buli valóban jó, az ajándék tetszik, a köszöntő pedig tényleg szívhez szóló. Ismerjük a bemutatkozás fiaskóit: Előre rákészülünk, hogy mit és hogyan mondunk magunkról, de persze elbénázzuk, félszegek leszünk vagy túlzottan harsányak, de mindenképp idétlenek.
Nem lehet szándékosan kikapcsolódni vagy pihenni sem. Sőt, az ember jobban elfárad, mint a munkában. Ahogyan, ha minél jobban el akarunk aludni, tutira ébren maradunk, legyünk bármennyire is fáradtak. De ennek ellentétét is ismerjük: ébren kell maradnunk, mégis bóbiskolunk, szemünket alig bírjuk nyitva tartani, pedig korábban még ki is pihentük magunkat. Ugyanígy nem tudjuk szándékosan elterelni a figyelmünket a fájdalomról vagy bármely rossz érzésről. Viszont gyakori tapasztalat, hogy ha szembenézünk vele és átadjuk magunkat neki, a fájdalom hajlamos alábbhagyni.
Még gyorsabban vagy lassabban mozogni sem lehet, ha ráfeszülünk. Ha gyorsabban akarunk lépni vagy futni, óhatatlanul lelassulunk, és fordítva. És érvényes ez minden más teljesítményre is. Az ironikus ellenhatás igen jelentős akadály vagy hátráltató tényező tud lenni egy adott feladat megoldásában.
Ráadásul a tudatos akarás igen kimerítő. Már maga a puszta tudatosság is nagy energiát igényel, gondoljunk a figyelem vagy a döntés előtti megfontolás kimerítő voltára. A tudatos szántszándék pedig ennek az energiának a sokszorosát igényli. Minél erőteljesebben akarunk, annál nagyobb fáradtság lesz úrrá rajtunk. És mivel a sikertelenség garantált, a bosszúság is egyre nő, ami újabb erőveszteség. Tudatos akarásunk egyike életünk legnagyobb paradoxonjainak.”
― Attila Márton Farkas, Céljainkon túl