Moritati i legende Quotes

“Lying there, I truly felt that this fresh, green earth, which had never promised or demanded anything, could become my dearest friend.”
― Bohumil Hrabal, Moritati i legende

“My entire life, […] I’d lived it for no other reason than to travel this narrow little road.”
― Bohumil Hrabal, Moritati i legende

“I thought about that marching soldier, giving him neither a uniform nor a nationality, and I grieved over the man's fate.”
― Bohumil Hrabal, Moritati i legende

“I was also dissolving time, since I knew I could never again participate in a ceremony more powerful than this one. And this is why, as I approached the line that separates consciousness and unconsciousness, I focused my entire being on that second, which still hadn't arrived but which certainly would arrive, when the past and future would be engulfed by a sheer and eternal present with which I would then merge.”
― Bohumil Hrabal, Moritati i legende

“És Beatrice nővérke ott lépdelt mögöttük, hátra-hátrafordult, hogy lássa, nem jön-e autó, mellettem egy hétéves kisfiú botorkált, fogtam nyáltól maszatos kezecskéjét, ő volt az, akit karácsonyra hazavitt Krejčík úr, a négygyerekes Krejčík, és akkoriban a fiúcska zavarosan, de hatalmas érzéssel szüntelenül azt sugdosta a fülembe… nekem van otthonom, nekem van otthonom… és a legjobban a karácsonyfa tetszett neki az égő gyertyákkal, csakhogy úgy bámulta, ahogy a kandúrok szokták, látta, de nem tudott mindent elrendezni a fejében, és a legszívesebben a gyufával játszott, sorra gyújtogatta őket, és lángra lobbantotta Krejčíkék függönyét, és boldog volt, de az égő függönyt eloltották, és míg mi Krejčík úrral összevissza fecsegtünk mindenféléről, ami épp a nyelvünkre jött, ez a fiú tovább gyújtogatta a gyufákat, és Krejčík úr nyakon legyintette, és nyomatékosan rászólt: Hagyd abba, a szentségit! És ez a kisfiú üdvözülten mosolygott, és azt mondogatta, nekem van otthonom, van otthonom… és most is odabújt a kezemhez, gyöngéd, hosszú nyálhúrokkal kente össze, és azt suttogta, nekem van otthonom, otthon vagyok, otthon, otthon! És én megrémültem ettől az otthon utáni vágytól, hogy mekkora nyomatékkal és érzéssel hajtogatja nem is a kívánságát, hanem a voltaképpeni adott állapotát, amelyben, bár a valóságban nem volt otthona, mégis otthon volt. És arról akartam beszélgetni a nővérkével, hogy micsoda felelőtlenség ilyen gyerekeket a világra hozni, és hogy micsoda kínszenvedés a gyerekeknek így élni, és hogy vajon nem lenne-e jobb, ha ezek a gyerekek nem volnának, és a nővérke megfordult, és mosolyogva mondta: Homérosz vakon született, és én ismét fölösleges beszélgetésbe bonyolódtam magammal, hogy hol vannak azok a daliák és bajnokok, hol vannak Homérosz egészséges kortársai? Valamennyien névtelenül szálltak a sírba, noha teljes jogú polgárok voltak, míg Homérosz, bár az ország törvényei szerint pusztulásra ítéltetett, örökkön-örökké királya marad a szépírásnak.”
― Bohumil Hrabal, Véres történetek és legendák