Az Úr Nyolcadik Kerülete Quotes

“A fejem azon nyomban kitisztult, és hideg pengével
húsomba vágott, hogy bárki volt ez, segíteni nem
tudok, rendőrt hívni céltalan teher, ami meg nem old
semmit, de engem megpecsétel, és lett légyen bármi
ez, nekem mennem kell innen, mennem kell azonnal
és gyorsan. Mert idegen vagyok itt, nem ide tartozom
és soha nem is fogok.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Nem olvasok tovább, nézem a plafont. Csend van,
gondolkozom. A lakás is olyan lehet, mint az emberi
test. Abban őrzöd azt, amit csak magadnak és az általad
kiválasztottaknak tartogatsz. Nem adod bárkinek,
nem engedsz be bárkit. Ez így van jól. S amíg azt
hiszed, te kontrollálod, addig nem leszel se átjáróház
– bármilyen értelemben –, se magatehetetlen – leginkább
orvosi értelemben.
Amikor pedig kicsúszik a kezedből ez a kontroll,
kétségbeesel, szorongsz, nehezen tudod visszahozni.
Ha hajnali kettőkor valaki be akar jönni hozzád, akkor
az ilyen. Ha csak egyszer, az egy rossz emlékseb
lesz – lásd fentebb –, ha rendszeresen megismétlődik,
az pedig olyan nyomasztó hártyaként telepszik
rád, aminek csak egy vége lehet: elkezdesz rettegni a
folyosóról beszűrődő lépések zajától, csendesebben
veszed otthon a levegőt, lekapcsolod a villanyt is, lenémítod
a tévéd, ha valaki jön, aztán már akkor is, ha
csak azt hiszed, hogy jön valaki, hozzád.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Engedelmesen behunytam a szemem, szabadjára
engedtem a figyelmemet. Végtelen nyugalom lepett
el. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor
éreztem eddig hasonlót. Ráhullt a bőrömre, mint egy
pókfonálból tündérkezek gondos munkájával szőtt
vékony selyemkendő. Ellepett teljesen, nem érzékeltem,
mennyi idő telik el, pár önkéntelenül is visszatartott
pillantásnyi kóbor másodperc vagy sok, nagyon
sok és hosszú óra. S egyszer csak, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne, megéreztem, amiről
a vak lány beszélt. Megéreztem a két fiatal lány megfoghatatlan
illatát. Azt a semmihez sem hasonlítható
illatot, hogy ők ketten, ez a két fiatal lány fülig szerelmes.
– Érzi? – húzott vissza kedves érintésével a lány,
ahogy finoman közelebb hajolt.
– Igen, érzem.
– Ugye, milyen más így minden? – mosolyodott el.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“A többieknek nem nagyon tűnt fel a változás, a kilences
busz vagy a nyolcvanhármas troli ablakából
csak annyi látszott, hogy már nem felújítanak, újra
megnyílt a tér, a beton és a megannyi lépéssel gondosan
döngölt anyaföld helyén járólapok díszelegnek,
és vannak ott valamilyen oszlopok vagy szobrok is,
de ugyan le nem szállt senki se – akiket én láttam nap
mint nap a buszon –, hogy megnézze, mik lehetnek
ezek, felfedezze közelebbről is az új teret.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Szanálás volt, ott találtam kirakva, keservesen sírt,
éhes volt, remegett, nézett rám egy kihajított mosógép
tárcsájából. Úgy nézett rám, a szívem szakadt
meg, fogtam, hazavittem, megmosdattam, megetettem.
Az enyém lett.
240
Maradhatott, anyám megengedte. Azt hiszem, ő is
szerette az állatokat. Mást nem nagyon, de az állatokkal
ki volt békülve, a szíve mélyén jó ember volt, kemény
asszony, megtört asszony, egy alkoholista kurva,
de a szíve mélyén szelíd és igaz. Én így gondolok rá.
Mondta, nevezzük el a macskát. Én nem tudtam,
mi legyen a neve, nem neveztem még el akkor soha
semmit. Napokig gondolkodtam, néztem azt a macskát,
az meg nézett vissza rám. Járkáltam mindenfelé
a lakásban, az meg jött utánam. Az a kis névtelen kolonc!
Az én kis szentem, mindenem! Már majdnem
csak cicának neveztem el, amikor felugrott a szekrényre
és leverte ükapám katonaképét. Az ripityára
törött, az üveg szétszabdalta a képet is. Próbáltam
én, de nem sikerült helyre hoznom. Anyám jól meg
is vert, nem sok emléke maradt, azt mondta, és azt
is elveszem tőle, így sírt, ahogy ütött, meg úgy, hogy
majd megtanulom, hogy vigyázzak az emlékeimre,
az emlékeim nélkül senki leszek.
Jól megvert, én meg elneveztem a macskát Tihamérnak.
Ha nincs már semmi az ükapámból, változzon
macskává, és akkor itt marad velünk. Így gondolkoztam. Anyám miatt is, és azért is, mert még mindig
nem jutott semmilyen normális név az eszembe, jól
lesz tehát ez. Így lett Tihamér az én első cicám.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Feltápászkodtam. Zúgott a fejem, lüktetett mindkét
szemgolyóm. Visszazuhantam a padra, rágyújtottam
egy cigarettára, és ahogy kiszáradt torokkal lassan
elszívtam, eszembe jutott, hogy mit álmodtam,
és hogy álmomban egy kutya beszélt hozzám, hogy
képzeljem csak el, mi lenne, ha ők mind, valamennyi kutya, kicsik és nagyok egyszerre vallanánk színt
nekünk, embereknek, és hogy képzeljem csak el, mi
lenne, ha azt mind, mi bennünk felgyülemlett, ránk
zúdítanák, kivétel nélkül…
És ahogy ott ültem, két kezemmel támasztottam a
fejemet, mintha hallottam is volna, hogy a távoli ugatások
értelmes beszéddé állnak össze, és mit jelentenek.
Fejem fölött a telihold pedig szép lassan elhalványodott,
ahogy megérkezett a hajnal.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“– Képzeld el – mondta. – Képzeld csak el, ha mi
mind, kutyák, kicsik és nagyok, egyszerre vallanánk
színt nektek, embereknek. Képzeld csak el, ha megszólalnánk,
és mi bennünk felgyülemlett, rátok zúdítanánk,
kivétel nélkül… hogy mit kellett eltűrnünk,
elviselnünk, mi van rengeteg bennünk, ha a szemetekbe
nézünk, vagy a holdra vonyítunk.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“– Okos egy kutya – mondta erre egy másik, talán
füttyentett is hozzá, ösztönösen.
Az asszony elmosolyodott.
– Hogy okos-e, azt nem tudom. De erkölcsei, azok
vannak, az szentbiztos.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“– Jó napot kívánok! Tudna adni egy kis aprót?
Kiveszem az aprót, odaadom:
– Persze, tessék.
Berakja a zsebébe, vidáman rám néz:
– Köszönöm, és kellemes világvégét!”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Az adakozás már egyfajta luxus.
Ahogy a felebaráti szeretet is. Az éppenhogyból
nagyon keveset adni nem lehet, nem szokás, elképzelhetetlen.
Nincsen felebaráti szeretet, amikor ilyen vékony
a határ két nincstelenség között. Annál inkább
van egy-egy nincsen belül cserekereskedelem. A nagyon
nincs elcseréli valamire a nagyon nincsét egy
hozzá hasonló ugyanolyannal. Értékében, persze,
például egy pulóvert egy másikra – a színe miatt –,
egy adományként kapott cipőt – ami töri a lábát – egy
olyan cipőre, ami nem töri. És így mindenki jól járt.
Ahogy akkor is, ha megosztja vele a fekhelyét, egymást
melegítik, túlélnek másnapig, van holnap: olyan
holnap, amikor már megint csak aznap van.
De eggyel lefelé nem működik a felebaráti szeretet.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Elég megnézni, hogyan rendeződnek reggel vagy
a nap bármelyik szakában az emberek a kisbolt előtt.
Elkülönülve egymástól. Talán éppen azért, mert pontosan
tudják, hogy neki sincsen, nekem sincsen, de az
ő nincsenje nincstelenebb nincsen, mint az enyém,
adni pedig nem tudok, hisz nekem sincs miből.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Nyilván én is így csöppentem bele többször ezekbe
a szabaduláspartykba – kifolyt a boldogság a lakás
ajtaján, végigcsörgedezett a folyosón, le a lépcsőház
húgyfoltos, kopott lépcsőfokain, le az udvarra, ott felgyűlt,
folyóvá duzzadt, és elindult megállíthatatlanul
az utcai kapu felé, s mikor elért a leharcolt faszerkezethez,
úgy ömlött ki rajta, mint ahogy a zöldár bolygatja
fel a hétköznapokat. Ennek ilyenkor se szomszéd,
se járókelő, se isten, se hivatalos közeg nem tud,
és legfőképpen nem akar se gátja, se elrontója lenni.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Ránéz az idősebb, kivárja, amíg a fiatalasszony abbahagyja,
és csak akkor szólal meg, halkan, hogy rajtuk
kívül senki se hallja, úgy szeretné mondani:
– Sírjál csak, gyermekem, sírjál, ne tartsd vissza.
A könny a lélek gennye, néha ki kell, hogy fakadjon,
és akkor hagyni kell, hadd folyjon világba.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Nekem nyilván
nem volt semmi félni- és féltenivalóm, hiszen még
lakásom sem volt. Még egy lyukam sem, így gondolkodtak.
És nyilván azok közé tartoztam, akik besurrannak,
akik beengedik azokat, akiktől félünk, akiktől
félnünk kellene, akiktől a tisztességes ember félti ös�-
szekuporgatott életét. Én már területet foglaltam, mögéjük
kerültem, a hátukba! Csak azért költöztem oda,
hogy kifigyeljek, hogy bekukkantsak az óvatosan, de
óvatlanul résnyire nyitott ajtókon, és leadjam a drótot,
mi van odabent, mi vihető, van-e kutya, macska,
élettárs, ékszer, festmény vagy csirkefarhátleves.
Majd nyitva hagyjam a kaput a rosszarcú, gyanús
cimboráimnak.
„Álmos voltam, bocsánat” – utánozta
egyszer a hanghordozásomat egy öregasszony a kukatárolóban.
„Korán volt, nem figyeltem” – folytatta
fejhangon, és a szavak ritmusára aszott öklével ütötte
a kuka műanyag tetejét. Semmi jambus nem volt
benne, se a szívdobogás ritmusa, csak félelem, a közös
félelem ritmus nélküli üteme.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Kora este volt, vénasszonyok nyara, langyos, illatos,
fecsegő.
A szomszéd ház kapualjában egy tucat gyönyörű
cigány lány cicázott. Feszes testükre úgy tapadt a selyemből
és bársonyból készült csinos ruha, mintha
második bőrük lett volna. Mintha éppen csak annyira
nem lettek volna meztelenek, hogy meztelenségük
felcsigázza az érzékeket.
Alig tudtam átfurakodni köztük, megcsapta orromat
a rózsaesszencia parfüm, a mentolos rágó és a
forró combok illata.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Tegnap este a kisbolttól egy kapualjnyira két férfi
üvöltözik
egy lánnyal.
– Járkálj, járkálj, néz a rendőr! – üvölti az egyik.
– Közlekedjél! – üvölti a másik.
– Hagyjátok, ért hozzá! – kotyog bele egy idősebb nő.
– Ne ácsoro-o-o-ogj! – üvölti az egyik férfi.
– Szopjatok le, én vagyok a kurva! Tudom, hogy
kell! – üvölt vissza a lány.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Egy cigány fiú és egy cigány lány kutyát sétáltatnak.
– Olyan helyen laktam, hogy onnan premier plán
nyílt a világra.
– Mi az a premier plán?
– Hogy úgy látsz mindent, oda sem kell nézned
igazán.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Majd papírt mutattál és én is papírt mutattam. És
abban maradtunk, hogy papír papír ellen – hisz jobb
esetben mindketten írásból élünk – nem fogja eldönteni
a vitánkat.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“És megbeszéltük, hogy a szerelem egy különös állat
– egy másik kis méretű rágcsáló, a gonoszabbik fajta,
a sunyi kis rohadék –, ahogy egymillió tejfoggal harapja
a lábad, meg a szíved, meg a léped, meg a májad.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Benyitottam a boltba. Egy fiú térdelt a földön, körülötte
és a pult üvegfalán minden csupa vér, üvöltött és
könyörgött, a boltos is üvöltött és átkozódott. Állt még
ott egy asszony is, az nem csinált semmit.
Sokkolt a jelenet, lefagytam az ajtóban. Amikor
egy szerencsétlen, szúrós, drogos srác épp előtted
vérzi szét a vénájából ömlő sötét vérrel az éjjel-nappalit,
miközben sírva azért könyörög, hogy váltsák fel a
pénzét, akkor tehetetlenségedben reflexből elkezded
mondani a Miatyánkot.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Átmentem az utca túloldalára, és mondtam magamnak,
hogy ne fordulj meg, ne nézz vissza, ne nézz
vissza rá. Mondtam ezt újra és újra, magamra parancsolva.
De ezt harminc fölött, minél távolabb a harminctól,
negyvenhez minél közelebb már nem lehet
csak úgy, ha lehet egyáltalán. Már nem olyan könnyű, hogy megálld, amit meg kellene állnod.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Azt szereti hinni az egyszeri előítéletes ember, hogy
a nyolcadik kerület nem más, mint turisztikailag
értékelhető épített örökség – a Körút egyik oldalán ez
a Palotanegyed – és szörnyű hírű, rettenetes állapotú,
szlömösödő, bűnben dagonyázó, drogosokat,
striciket, gyilkosokat, rablókat és egyéb félvilági elemeket
kis helyen összetelepítő gettó – a Körút másik
oldalán. Egy kétarcú zárvány, egy sereg megoldásra
váró probléma, egy olyan városrész, ahol nappal is,
hát még éjszaka, pár árnyalattal mindig sötétebb van,
mindig sűrűbb és pár fokkal mindig forróbb a levegő.
Nem, a nyolcadik kerület nem ez. A nyolcadik kerület
hazánk legnagyobb alapterületű, nem mesterségesen,
hanem önmaga természetességével létrejött,
legsokoldalúbb és legszínesebb, organikusan fejlődő
egyetemi campusa. Olvassa csak el, kedves olvasó, kérem,
újra a fentebbi listát, rakja fel képzeletben vagy
ténylegesen ezeket az épületeket és szellemi központokat
egy térképre, és látni fogja, hogy alig tud menni
úgy a nyolcadik kerületben két-három sarkot, hogy ne érjen egy újabb egyetemi vagy főiskolai épülethez, ne
fusson bele az egyikből kifelé igyekvő vagy a másikba
befelé bandukoló hallgatókba. Sűrű itt a szellem,
sűrű itt a tudás, sűrű itt az ész! Ideje kicsit átértékelni,
hogyan gondolunk Magyarország egyik olyan pár
négyzetkilométeres területére, amely ennyi IQ természetes
lelőhelye és élettere.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“A cigány fiú körbenézett – mint pár évvel korábban,
amikor az iskolai színjátszó körben a népmesék
legkisebb fiújának választották –, kihúzta kamaszosan
vékony magát, kinyomta mellkasát, és annyi magabiztossággal
válaszolt, amennyit tüdejéből ki tudott
préselni:
– Igen.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“...nálunk is bemutatták a Harcosok klubja
című, Chuck Palahniuk regényéből amerikai–német
koprodukcióban készült David Fincher-filmet, főszerepben
Edward Nortonnal, Brad Pitt-tel, Meat Loaffal
és Helena Bonham Carterrel.
Még középiskolások voltunk, a filmet akkori drámatanárunk
javaslatára a bemutató után nem sokkal
mindannyian megnéztük. Aztán megint, aztán még
egyszer. Ellenállhatatlan volt a film kapitalista uniformizálás
elleni anarchista alapattitűdje, és az a vagány
vizuális erődemonstráció, ahogy mindezt lélekbe beleivódón
képkockáról képkockára megjelenítette.
És nemcsak számtalan alkalommal és felállásban
néztük újra a filmet, hanem divatja is lett, egészen
szürreálisan házibarkács módon. A tanórák közti szünetekben
széttoltuk a hátsó padokat és egymást gyepáló
„harcosok klubja” meccseket játszottunk. Hogy
levezessük a feszültséget, hogy imponáljunk a csajoknak,
hogy csak jól helyben hagyjuk egymást.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Valamikor máskor. Pár percnyi lassú séta után kiértem
a Kálvária térre. Leültem egy padra, nézegettem
az álmosan bóklászó ebeket és embereket, figyeltem a
napsütésben mozdulatlanul rezgő tompa árnyékokat.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Ekkoriban csíptem el azt a mondatot is – ha ugyan
nem félrehallottam –, amikor egy hat-hétévesforma,
tűnődő szemű, bájos kisfiú folyamatosan kérdezgette
az édesanyját, egy pillanatra sem hagyva nyugalomban,
hogy például elefántok miért nem élnek a nagyi
tanyáján, vagy például, hogy ha beleesik egy felhőbe,
akkor az megtartja-e, vagy például, hogy miért csíkos
a tigris, vagy például, hogy apa miért ment el tőlük
már megint, vagy például, hogy neki miért nincs testvére,
vagy például, hogy mikor lehet neki is szemüvege,
vagy például, hogy a szomszéd bácsi miért vesz fel
esténként női ruhát, vagy például, hogy meddig kell
még oviba járnia, vagy például, hogy lehet-e majd ő
is katonatiszt, vagy például, hogy hogyan írják rovásírással,
hogy liberális.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Néztem őket, előbb a bácsit és a gyermeket, majd
hármukat együtt, és ahogy elnéztem őket, egymáshoz
így vagy úgy összenőve, eszembe jutott, hogy: „honnan
kilökődik egy szeretet, helyét egy másik veszi át…
kell átvegye, hogy ne pusztuljon el ez a világ.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“A bácsi szája szóra nyílt volna, de valami volt vele,
amikor beszélt. Kásás szavai nehezen találtak utat, artikulációt, értelmet és célt. Látszott rajta, hogy erőlködik.
Kínlódva kereste azokat a szavakat, melyek nem
akadnak meg nyelve hegedűjén, és ha lehet, még
ennél nagyobb kínnal formálta őket valami kakofón dallammá össze. Mellettük, az ülés támlájába kapaszkodva,
másik kezében apró fenyőfát tartva állt egy
vézna asszony, egykedvűen nézett maga elé.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Ültem a buszon, néztem felváltva hol magam
elé, hol embertársaim arcára, szemébe, fényes tekintetébe
vagy gondoktól barázdált tarkójára. A szépen
kivilágított Baross utcán lassan haladtunk a feltorlódott
forgalomban a Nagykörút felé.”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete

“Felújított játszótér. Fiatal apuka ül a homokozó szélén,
kisfia nagy beleéléssel homokvárat épít. Megunja,
apja mellé kucorodik:
– Apu?! Átmehetek a másik homokozóba? Átmehetek
a másik homokozóba, és játszhatom, hogy többen
vagyunk?”
― Pál Dániel Levente, Az Úr Nyolcadik Kerülete