Haragvó Liliomok Quotes

“Sokszor mondják, hogy ha a balsors átka ül a nyakadon, mindig van valami, ami biztatást ad a jövőre nézve, amibe kapaszkodhatsz és amiből erőt meríthetsz. Ahogy ott álltam a dergöcsi vár udvarán és a lábujjaim között a lábbilincsem hűtésére szánt vízből és a fellazult földből összeálló sár préselődött át, nem igazán leltem meg magamban és a világban azt a dolgot, ami reményt kelthetett volna a szívemben. Rab voltam, kiszolgáltatva az ellenségeim kénye-kedvének, és csak néhány szó jelentette minden bizodalmamat: egyelőre nem ölnek meg.”
― Csikász Lajos, Haragvó Liliomok

“Óvatosan, egyelőre csak résnyire nyitottam a torony bejáratát, de mivel nem hallottam nyikordulást, kissé jobban megnyomtam és kidugtam a fejemet. Odakint holdfényes éjszaka volt, a Holdisten fénye elég erősnek bizonyult a vár bevilágítására. Szerencsére a torony bejárata az épület árnyékos oldalára nyílt és egyelőre nem keltettem fel senki érdeklődését sem. Ha a szél nem rázza meg időnként a folyóparti nádas leveleit és neki-nekilódulva nem zúg a város házai és az erősség körül, tökéletes csend uralkodott volna a kőfalak között. Bíztam a szél keltette hangokban: ha jól választjuk meg az időpontot és nem vertünk a szükségesnél nagyobb zajt, nincs az az őr, amelyik felfigyelne a lépteinkre. A szél más módon is segítségünkre lehetett, mert tépett oldalú felhőket hurcolt át az égen, és amikor ezek az éjszürke cafrangok elfedték a holdat, hirtelen elmélyült a sötétség. Talán mégis kedvelnek az istenek, vetettem számot magamban az esélyeinkkel, aztán visszafordultam.”
― Csikász Lajos, Haragvó Liliomok

“Az éjszakai pára még nem szállt fel, és halvány, áttetsző fátylat borított a mezőkre, csupán a nádasok és a vizenyős részek fölött sűrűsödött meg annyira, hogy igazán eltompítsa a részleteket, és fejmagasságban lebegő vékony, fehéres ködsávokat varázsoljon a levegőbe. Ezekből a helyenként tejfehér felhőcskékből óriási pöfeteggombákként emelkedett ki a kunhalmok teteje. A halvány, légies párákba szürke, gyengén imbolygó oszlopokat és a magasban szétterülő fejű gombákat varázsolt az elhamvadó tábortüzek füstje. Derült, barátságos nap ígérkezett, a felhőmentes ég olyan tiszta és hibátlan volt, mint a csiszolt opál. Keleten, ahol a Napisten még nem emelte fényes arcát a láthatár fölé, vöröses-sárgás fényben tündökölt az ég, és amint egyre magasabbra emeltem a tekintetem, a hajnali színekbe előbb csak befurakodott egy kis kékség, majd a végén teljesen kiszorította azokat, és a ragyogó lányszemek bujaságát kölcsönözte a mindenségnek. Harmatcseppek ültek a fűszálak hegyén és a kelet felől előretörő fény milliónyi kis csillanással jelölte meg őket. A néha érkező gyenge fuvallatoktól lassan ingatta bugáját a tavalyi, elsárgult nád, ilyenkor a friss fűzlevelek is meglendültek, és zöld színük, valamint ezüstös fonákjuk csillogva váltogatta egymást. Úgy látszott, mintha a fák életre keltek volna és zöld-fehér fényekkel hívogatnának. Mögöttem még szinte feketének látszott a kúria udvaráról felmagasodó tölgyfa; ezernyi ága szeszélyes mintákat követve tört az ég felé. A korona tetején két ölyv gubbasztott és lustán nyújtogatta a szárnyát, miközben óvatos mozdulatokkal tollászkodott.
A kutyák végre megosztozhattak a véres cafatokon, mert lassan elcsitult a küzdelem zaja. A mindinkább halkuló morgást, és egy, a fejünk felett elszálló darucsapat krúgatását leszámítva csend honolt mindenfelé, amelyet csupán a megbéklyózott lovak prüszkölése és patáik halk dübbenése zavart meg.
Ott álldogáltam a végtelen puszta közepén és lelkemet békesség árasztotta el, bár harcba indultam és háború hírét vittem magammal. Lehet, hogy nemsokára ölnöm kell vagy engem ölnek meg, ám ez a pillanat az enyém volt és nyugalommal töltött el. Ki tudja, mióta érezhették a békét remélő, ám azért küzdeni sem rest férfiak azt az erőt, amely most magabiztosságot és hitet adott nekem. Úgy éreztem, mintha a róna minden egyes fűszála, a nádasok és füzek levelei felém integetnének és azt üzennék, hogy nem veszíthetsz, az oldaladon van a földi igazság és az égiek csalóka kegye. Mélyre szívtam a hajnali párától és nedves fűszagtól terhes levegőt, és élveztem az ereimben meglóduló vér zubogását, a testem minden porcikáját átható erő pezsgését.”
― Csikász Lajos, Haragvó Liliomok

“...az életem folyamán megvívott számtalan harcom nagy részében nem külországi támadókkal, hanem pártütő vagy rabló szándékú magyarokkal kellett összemérnem a szablyámat. Ingerlékeny, még békeidőben is folyton bajt kereső náció a miénk, amely ha nem talál magának külső ellenséget, könnyedén megleli azt itthon is. Egykori jó szomszédok és barátok képesek szíre-szóra egymás torkának ugrani; mindig van olyan, aki többre tartja magát a többieknél és maga alá akarja alázni őket;”
― Csikász Lajos, Haragvó Liliomok

“Tekintetem elmerült a szarkalábakkal már bőségesen keretezett szemeiben, és ugyanazt a huncut vidámságot láttam bennük megbújni, amellyel annyi meghitt pillanatot szerzett mindkettőnknek. Az élet sava-borsa ez az asszony, futott végig a fejemben ki tudja, már hányadszor a gondolat, de szóval azért ki nem mondtam volna. A férfiak keze markolja a kardot és emeli a pajzsot, de végül is az asszonyok vezérlik a cselekedeteinket. Szép és kemény szóval, szemöldökrándítással, kacsintással, vagy épp egy kis tomporrázással tartják a nyakunkon a gyeplőt, és akire megharagszanak, az még életében megismerheti a pokol legmélyebb bugyrait, mert nemcsak örömöt, hanem mérhetetlen bánatot is képesek okozni. Aki erre még nem jött rá, az vagy túl fiatal, vagy legföljebb annyi esze van, mint Kormosnak, a legnagyobb ökrünknek. Bölcsen elhallgattam, ami a fejemben forgott: minek fennhangon elismerni azt, amit úgyis tudunk mind a ketten, legfeljebb úgy teszünk, mintha az Úr rendelésének megfelelően a férfi lenne az úr a saját házában. Csengele sosem élt vissza a szívem fölött gyakorolt hatalmával, talán ez az oka annak, hogy ősz fejjel sem tudok ellenállni a varázsának. No, nem is mintha nagyon törekednék rá…”
― Csikász Lajos, Haragvó Liliomok