Arkhai Quotes

“Don Quijotéról azt terjesztették, hogy irreális és individualista és idealista és fantaszta, szemben Sancho Panzával, aki józan és reális, szóval olyan ember, mint a többi. Don Quijote az az ember, aki a közösségből kiszakadt. Outsider lett. Egyedül maradt, Hamlettel, magányosan, autoritás nélkül, mint kétszáz évvel később Kierkegaard mondta, nem volt tekintettel a többségre, mondván, hogy az igazságot nem a szavazatok többsége dönti el. A többség mindössze annyit jelent, hogy a becsapottak többen vannak.”
― Béla Hamvas, Arkhai

“Megérteni? - mi az comprendre c'est sentir de l'esprit, ahogy Helvetius mondja, szellemmel érzékelni. A megértésnek semmi köze az intellektushoz, érzéki átélés ez is, de a szellem érzékisége. Megérteni annyi, mint beszívni a szellemet, szellemmel végigtapogatni és szellemmel látni.”
― Béla Hamvas, Arkhai

“Rendkívül sajnálkoznék, ha bárki - különösen azt, amit a legutóbbi fejezetekben mondtam - úgy fogná fel, mintha annak tanító célzata lenne. Semmi sem állott távolabb tőlem. Ha a mondottak mégis ilyen benyomást keltettek, azt kifejezésem tökéletlenségének rovására kell írni, mert határozottan szándékom ellenére volt. Igazán nem óhajtottam senkit semmire se tanítani már csak azért sem, mert tudomásom van arról, amiről mindenkinek, aki korszerű tudatszínvonalon él, hogy a nevelés századunk legkompromittáltabb szava. Ha valaki még nem tudná, megmondom, miért. Azért, mert a hégeliánus nevelés élettechnikája a gyermek előtt kompromittálni akarta az életet, és az eszmébe be akarta ugratni. A gyermek, főként a tehetséges, eleinte kézzel-lábbal tiltakozik ellene, mert a természetes életszerelem vérében van. Ez az iskolautálat első oka. Később rájön arra, hogy a nevelési technikának nem sikerült kompromittálnia az életet, hanem éppen fordítva, a nevelés volt az, amely az élettel szemben tökéletesen kompromittálódott. De ugyanakkor rájön arra is, hogy erről nem szabad beszélni. Nem az iskola buktatta meg az életet, hanem az élet buktatta meg az iskolát. A gyermek ettől a pillanattól fogva szánakozva nézi szüleinek és tanítóinak hiábavaló erőlködését. A nyilvánosság előtt (publik) úgy tesz, mintha a dologba belemenne és kifelé a hazudozást, a lehülyített látásszínvonalat és a degradált szabadságfokot lehetőség szerint mindegyik többé-kevésbé jól megjátssza. De mihelyt barátaival, különösen barátnőivel együtt van, s pillanattól fogva már tudja, hogy az egész nevelés nem is olyan ravasz trükk, mint amit azért eszeltek ki, hogy az inferiorizmusba becsalogassák. És ha azt tanítják neki: szeresd még ellenségeidet is, azt feleli: Jó, hajlandó vagyok rá, szeretem őket, de arra kérem, hagyjanak békében, mert terhemre vannak. Amint látszik, a komisz kölyök, az elvetemült, aljas, taknyos mindenáron őszinte akar lenni, és igazat akar mondani. Éppen úgy, mint mindenki, ő is „minden tárgyi tudáson messze túl, egészen egyszerű attitűdben saját autentikus létét akarja" (vouloir son 'étre authentique dans une attitude au delá de tout savoir objectif).”
― Béla Hamvas, Arkhai

“Századunk botrányát a lehető legforróbb helyen igyekeztem megfogni. Ez persze nem jelenti azt, hogy mert botránynak neveztem, ellene kifogásom lenne. Ellenkezőleg. Rendkívüli előnynek tartom, hogy olyan időben élhetek és élek, amikor éppen ilyen pompás botrány tört ki. Azt hiszem, híven követem nagy mestereimet, Lao-cét, Démokritoszt, Rabelais-t és Powys-t, amikor kijelentem, hogy kíváncsi vagyok arra a borzalomra, amely ezek után megszerzett jó kedélyemet el fogja tudni rontani. Nem jutottam hozzá olcsón. Igaza van annak, aki mosolytalanul jegyzi meg, hogy vacogott a fogam, amikor a háborúba mentem, reszkettem a légitámadások alatt, majdnem beleőrültem az üldözéstől való félelembe és öngyilkosságot akartam elkövetni, mert annyira szenvedtem az éhségtől. Ez mind igaz. De nem hogy nem átkozódom és szidom végzetemet, amiért ilyen korba vetett, mint csaknem kivétel nélkül mindenki, hanem hálás vagyok neki s egyben századomnak, amiért ennyire megkínzott s így alkalmat adott arra, hogy mindezt átélve elérjek oda, ahol vagyok. Nemcsak a ragyogó borzalmakra kell gondolni, hanem a még ragyogóbb ellenerőkre, amelyek e borzalmakkal való küzdelemből születnek meg és nőnek nagyra.
Ebből a szempontból századunkat a világtörténetben egyedülállónak tartom. Azt hiszem, sohasem volt még idő, amikor egészen rövid ötven év alatt csaknem tömény állapotban sok ezer esztendő irtózatát át lehetett élni. Ez a mi századunk nagyszerűsége. Arra elég korán rájöttem, hogy mindnyájunkat nagy veszély fenyeget s ez az, hogy igen könnyen hiszünk úgynevezett haladásban, abban, hogy egyszer csak mégis jobb lesz, csak még ezt kell kibírni, aztán a viszonyok már javulni fognak és egyre közelebb érünk El Doradohoz, akárminek hívják, testvériségnek, vagy Világközösség részvénytársaságnak. Bármilyen hízelgőnek hangozzék is, be kell vallanom, sohasem voltam olyan ügyefogyott, hogy ennek a haladásnak felüljek, hogy a Slaraffiában higgyek, még akkor sem, ha azt Utópiának, vagy másnak hívják, s e hitet ijesztően tudományos gondolatokkal támasztják alá.”
― Béla Hamvas, Arkhai

“A nagy neurotikus tiltakozása körülbelül ebben az egyetlen mondatban foglalható össze: tiltakozom a hazugságnak, mint kormányzati eszköznek alkalmazása ellen. Arra azonban nem gondol, hogy ez a hazugság bennünket nem tud őszintén felháborítani - már csak azért sem, mert ugyan mi lenne, ha nem hazudnánk? Egyébként is, ma elvi dolgokért már nem is illik felháborodni. Az elvek az érdekházasság körébe tartoznak és itt mindenki úgy hazudik, ahogy tud. Aki mégis felháborodik, nevetségessé teszi magát. Mi már sokkal komplikáltabbak vagyunk, semhogy az egyszerű morális felháborodás őszinteségében higgyünk és tudjuk, aki most felháborodik, a következő percben már hazudni fog - a legjobb esetben. Mert általában már ugyanabban a percben máris hazudik, sőt valószínűleg azzal, hogy felháborodik, máris hazudik, csak olyan ostoba szegény, hogy nem tudja, hogy a többi már tudja, csak ő az, aki úgy tesz, minta nem tudná, de azért ő is tudja. Komplikáltabbak, ravaszabbak vagyunk, sokkal több titkos és tilos mellék- és hátsó gondolatunk van, semhogy fel tudjunk tételezni olyan tíz percet, amely alatt nem kell tízszer hazudni.”
― Béla Hamvas, Arkhai

“Alig van nagyobb élvezet, mint sötét és fenyegető szentbeszédet tartani a disznóhús-evés ellen, aztán hazamenni, és titokban négy darab, tenyérnyi, pirosra sült, rántott karajt lenyelni.”
― Béla Hamvas, Arkhai

“Don Quijote megjelenése nem új műfajt, hanem formát teremtett, az európai ember új formáját, vagyis új tudatot, ha ez a szó jobban tetszik, új életkoncepciót, a valóságnak új megfogalmazását. Mindezt együttvéve azóta regénynek hívják. A regény az úgynevezett reális történet mellé az ember személyes történetét helyezi. Néha azzal szemben. De mindenesetre külön kezdettel, az előbbit néha keresztezi, néha azon kívül marad, néha beléje hatol, néha feloldja, néha kineveti, néha elveti. Minden autoritás nélkül, szubjektíven, mindössze a szélmalomvalóságra támaszkodva, Hamlet-szerűen. De ez az autoritás nélküli, bizonyíthatatlan szubjektivitás, ez a realitásból kifityegő emberi sors, vagyis a regény azóta a világot elárasztotta, a realitást át- meg átjárta, megőrölte, regényesítette a társadalmat, az asszonyokat (senkit mélyebben és alaposabban, mint az asszonyokat), a tudományt, a politikát, a vallást, a filozófiát, annyira, hogy ha ma valaki az ember valódi sorsa felől kérdez, esze ágába se jut a hivatalos történethez fordulni, ahol csak az obligát fő- és államtörténet közhelyeivel találkozik, hanem a regényhez nyúl, mert arra a kérdésre, hogy mi történt Angliában a múlt század közepén, nem a szcientifikus történet válaszol, hanem Dickens és Thackeray és Meredith, és ma sem történetünket éljük, hanem regényünket, és mindenki kénytelen azt élni - selbst die Niedrigen, die Kleinen Schicksal haben, gleich so wie die Grössen: a kicsinyeknek éppen úgy van sorsuk, mint a nagyoknak. A régieknek csak egy történetük volt, nekünk kettő van. Egy reális és egy szélmalomtörténet. Két eszkatológiánk van. Dupla sorsunk, egy macbethi és egy hamleti. Egy Don Quijote-i és egy Sancho Panza-i. Az egyik hivatalos (nyilvános), a másik privát (illegális).”
― Béla Hamvas, Arkhai

“Ugyanazok, akik Hamletet álmodozónak mondták, azt állítják, hogy Don Quijote bolond és Böhméről azt, hogy misztikus. Böhméről azt mondják, nehéz. Igen, Böhme nehéz, mint minden, ami egyszerű és természetes. Nehéz, mint nem árulkodni és nem hízelegni és nem névtelen levelet írni és világosan látni és értelmesen gondolkozni. Nehéz, mint normálisnak lenni.”
― Béla Hamvas, Arkhai

“Richelieu bűvölete egészen különös, és még annak sem fér egészen a fejébe, aki már holtbiztosan tudja, hogy békés közösség addig, amíg azt Richelieu ellen megvédeni nem tudjuk, nincs és nem is lehet. A bűvölet egészen különös. Richelieu saját lénye és a realitás fogalma között szoros kapcsolatot teremtett. Elhitette, hogy ő a reális ember, és az a realitás, amit ő csinál. Mivel sikere volt, el is hitték. Ezt a kapcsolatot Machiavelli fejtette ki, és ezzel mestere lett mindazoknak, akik ettől a pillanattól fogva a realitást aljasnak és közönségesnek, otrombának és hitványnak tartották. Minél gazdagabb, annál reálisabb. Leginkább, természetesen, az erőszak és a hazugság és a hízelgés. Egyszerre mindenki gyorsan befogta a száját, mert nem akart börtönbe kerülni. Troppo vero.
Legyünk a helyzettel tisztában. A realitás egyetemes fogalom, amelyben egy sereg mindenféle gondolatnak és érzelemnek és képnek és szenvedélynek helye van. Morálisan ez a valóságnál talán nem jobb, néha rosszabb. Főképpen nehezebb elviselni. De az biztos, hogy a valóság ezzel az új realitással nem azonos. Ez itt semmi egyéb, mint Richelieu igazolása. Van? Kétségtelenül van. Amennyiben Ince pápa is van. Minden fogalmat emberinek kell tartani. Ezt a realitásfogalmat Ince pápa tartja. És az összefüggés egyre világosabb, minél jobban közeledik az ember a modern korhoz. Ez a hatalmi ösztön alátámasztása és igazolása. Mintha teljes értékű valósága csak az ő létezésüknek lenne. Mintha a stréber reálisabb lenne, mintha a hazugság, és az árulás reálisabb lenne. Mintha a titkos feljelentés reálisabb lenne.
Kétségtelen, hogy Richelieu-éknek ezzel a fogalommal olyan mértéket sikerült teremteniük, amellyel az egész emberiséget lerohanták. Senkinek sem jutott eszébe kételkedni abban, hogy ez a realitás nem a valóság. Senkinek, kivéve Don Quijotét, Hamletet és Tristram Shandyt és Miskin herceget. Richelieu hatalma nem eszén, pénzén és erején múlott. Egyes-egyedül azon, hogy ő lett a reális ember. A realitás az ő védelme és végső bizonyossága. Őt igazolja, és mindenki mást kizár. Először a rendőrök és a bankárok és az újságírók hitték el, és ezek hitették el a többiekkel. Ami, módszereiket tekintve nem is különösebben csodálatra méltó. A siker mindenkit meggyőzött, még a tudományt is, valamennyi között a leggyanútlanabbat. Az a valóság, ami szívtelen és erőszakos és kegyetlen és közönséges és buta. Ez a realitásfogalom az, amellyel önmagát az újkori hatalom fenntartja, és fennmaradását biztosítja.”
― Béla Hamvas, Arkhai

“A gondolkozás igazi szenvedélye nem tűr meg tiltott területet. Semmiféle határon nem szabad megállni. Semmiféle szótól nem szabad megijedni. Tudomásul kell venni egyszer s mindenkorra, hogy aki megáll, bárhol álljon is meg, gondolkozását felfüggeszti. Felállítja azt a határt, ameddig gondolkozik, és melyen túl gondolataival már nem merészkedik. De nem gondolkozni éppen olyan veszélyes, mint gondolkozni. Éppen olyan veszélyes és végzetes. Sőt, ki tudja, talán még sokkal veszélyesebb és végzetesebb. Mert ahol elkezdek nem gondolkozni, ott elkezdem saját alvajárásomat elfogadni. Azon a helyen éberségem lefokozott marad, én pedig ostoba, gyáva és tudatlan. Egyetlen törvény van: ébernek lenni. Aki ettől eltér, önmagától tér el. Aki nem így cselekszik, önmaga ellen cselekszik.”
― Béla Hamvas, Arkhai

“Platón azt mondja, hogy minden gondolkozás megrázkódtatással kezdődik. És most ez minden lépéssel egyre jobban kiderül. Nem, a gondolkozás nem tartozik az ártatlan és az ártalmatlan foglalkozások közé. Minden lépéssel egyre jobban és jobban kiderül, mennyire vagyok személyesen érdekelve, és minden gondolatom reám hat vissza, és senkire sem hivatkozhatok, senki sem segít, nem súg, mintha az egész világ azért lenne, hogy azt, amit tudni akarok, előlem eltakarja. És tényleg el is takarja. Ez a takaró a májá. Ez saját lefokozott éberségem varázslata.”
― Béla Hamvas, Arkhai

“A gnóthi szeauton éppen ellenkezője annak, ami önismeret. Éppen a róla való lemondás. Semmit sem tudni. Ismerd meg, hogy nem tudsz semmit. Ezt mondta a delphoi felirat. Ezért kellett a delphoi papnak azt mondani, hogy a legbölcsebb ember Szókratész, aki egyet tudott, hogy nem tudott semmit. A gnóthi szeauton nem buzdítás az elemzésre, a szétszedésre, a reflexióra, hanem valami eszmélet. Felismerés, megrázó megnyilatkozás. Semmi több annál, hogy: vagyok. Mi ez a vagyok? Az élet, amely bennem él, felismeri azt, hogy él. Elkezdi ezt tudni és látni és tapasztalni. És amint ezt látja és tudja és tapasztalja, megérti azt, ami benne a legmélyebb: önmagát. Az önmagára feleszmélő lét. Tudd meg, hogy: vagy. Ez minden, amit tudhatok.”
― Béla Hamvas, Arkhai

“Apollón szentélyének kapujára ezt a feliratot vésték: gnóthi szeauton. Hozzávetőleges szószerinti fordítása: ismerd meg önmagadat. Az emberiség gondolkozásának története zsúfolva van találgatással, hogy mit jelenthet ez a rejtélyes két szó, ami oly világosnak látszik, mint a nap. Találgatások, amelyek között vannak nevetségesek, és vannak nagyszerűek. Goethe azt mondja, hogy a gnóthi szeauton eredete nem apollóni, hanem kegyes, vagy talán nem is olyan kegyes papi csalás, amely ravasz félrevezetők műve. Az önismeretet azért eszelték ki, hogy az embertől lehetetlent követeljenek. Mert lehetetlen, hogy az ember megismerje önmagát. De ezzel a tekintetet befelé fordították, s az embert így szerelték le.
Ziegler e feltevés miatt komolyan megharagszik. Azt mondja - és igaza is van -, hogy még Goethe sem volt ment korának szégyenteljes magatartásától, amely az istenségek legnagyobb megnyilatkozásait profanizálta. Voltaire sem lehetett volna szellemeskedőbb, felvilágosultabb. Pedig abban, amit Goethe mond, van egy szikra igaz. Persze nem az, ami a papi csalásra vonatkozik. Ez egészen gyerekes. Az igaz abban van, hogy az önismeret mint a világtól elforduló befelé irányuló tekintet egészen hamis, és Apollón szelleméből ilyesmi nem fakadhat. Ma jól látni ezt, oly nagyra vannak pszichológiával, önmegfigyeléssel mindennemű maga felé fordult reflexióval, s azt hirdetik, hogy ebből az ember tökéletesebb és mélyebb ismerete fakad. Ostobaság.
Igen: az ember tele van áltatással. Csalja a világot és csalja önmagát. Részint, mert tudatlan, részint, mert ravasz, részint, mert gonosz. Hazudik másnak, és ha lehet, még többet hazudik önmagának. Hiú, gőgös, korlátolt és vak. Botorkál, képzelődik, álmodozik, becsapódik és becsap. Hamisít és meghamisodik. Valóságok előtt szemet huny, őrületet felmagasztosít. Csupa látszat, koholmány, felültetés, illúzió, s így bogozódik az a szövevény, ami ez a hazug, látszat, csaló világ: torzkép, tévedés, hiba, ferdeség, valótlan.
De amikor az ember mindezt elkezdi fölfejteni, elkezd, ahogy mondják, leleplezni, pszichologizálni, analizálni, kezdi magát figyelni, szétszedni, kezdi magát megismerni, az egész helyzet egyáltalán nem változik meg semmit. Micsoda őrültség még csak el is képzelni, hogy az emberi szűk és rövidlátás, naivitás, hiúság és önzés megszűnhet! Milyen végtelen ostobának kell lenni annak, aki fel tudja tételezni, hogy az ostobaság levethető. Pszichológia? Kritika? Önismeret? Hátha az, amit önismeretnek hívunk csak más bonyolultabb és gőgösebb formája az önáltatásnak? De, míg a közönséges önáltatásra néha rá lehet eszmélni, erre a kritikára nem. Mert az esetleg tudatára juthat annak, hogy hazudik: ez a hazugság azonban ismeretnek, sőt tudásnak hívja magát. Az önáltatásból föl lehet ébredni, az önismeretből soha.
Ha a gnóthi szeauton csak azt jelentené, hogy ismerd meg magad, nem származhatna Apollóntól, a könyörtelen igazság isteni szellemétől. Ezt a követelményt Apollón nem támasztja. Ki tudja jobban, mint ő, hogy a közönséges önáltatás csak naiv, esetlen, komikus és bosszantó, de az, amit önismeretnek hívnak, ha hideg, finom, meggondolt és fölényes is, csak más és magasabb rendű formája ugyanannak az áltatásnak. Az ember nem ismeri magát, és nem tudja megismerni magát. A leghelyesebb, nehogy nagyobb baj legyen belőle, minden további nélkül elismerni.”
― Béla Hamvas, Arkhai

“Az Esquilinusi Vénusz a tengerparti séta filozófiája. Az ember sétál, magányosan, vagy in Zweisamkeit, ahogy Goethe mondaná, mindegy, a tengerparton az ember mindig egyedül van. Megsemmisítő bámulás a határtalan felület felszabadító terébe, eltűnődve magán a bámulás tehetetlenségén és az emberi ént teljesen felszívó tér átható nyugalmán. A gondolat a gondolt gondolata, írja Joyce. A filozófiában az ember nem gondol, hanem gondoltatja magát valamivel ami több, mint az ember. Nem gonddal, szocializmussal, statisztikai tabellákkal, kormányválsággal, ingerültséggel és önmarcangolással gondoltatja magát, nem világi utálatokkal és fortyogó elégedetlenséggel. A tengerparti séta a szilárd föld a nagy víz határán, a nyugalom és a cselekvés határán, a biztos és bizonytalan között, az anyag és a mozgás elválasztó vonalán, mint a félig életre nem kelthető merevség, félig megállíthatatlan örök ingás - ez is, az is, mind a kettő, az embert egyszerre gondolja a föld és a víz, a szél és a kő, a homok és a felhő. Oly különösen fontos lesz minden, a szél egy önfeledt mozdulata, amint, úgy látszik, megborzolja a lombot, a tenger ütemes emelkedése-süllyedése, ahogy „lélegzik", mint Szophoklész mondja, egy légy zizegése, kis felhőfolt a láthatár alján, egy kagylóhéj, egy kavics, egy a sziklán összegyűlt sós rétegen megtört sugár, mindez oly közel került és olyan jelentős lett, olyan új és tiszta és súlyos, mintha egyszerre kiderült volna, hogy mindez aranyból van, és az ember e mérhetetlen kincs birtokosa lett. A sugárzó nap fehéren izzó fénye, a sás pára, olajfák, ciprusok, babérok, tengeri fenyők zsongító illata, a forrón nyirkos levegő bársonyos érintése, s egy nem hallható feloldott összhang, minden érzék azt kapja, amit a legjobban szeret, és önmaga teljességében csordultig issza magát. Mámor, és mégsem az. A sétáló maga elé dúdol és ténfereg. Aztán elfelejt dúdolni és ténferegni. Mit csinál? Van. Megszűnt lenni. Felszívta a tengert, a fehér sziklákat, az illatot, a langyos léghullámokat, és mialatt felszívta, elveszett benne, felszívódott. Elosztotta magát azok között, akik megajándékozták. Egyszerre mérhetetlen gazdagság ura lett, mindenét elvesztette. Most mindenre gondolhatna, de nem gondol semmit. A világ gondolja őt. Nincs más dolga, csak hogy legyen, és egészen eltelik e teljesíthetetlen feladat könnyűségével. A tengerparti séta filozófiája a világ legnehezebb tudása, Úgy, hogy a legkönnyebb: nem csinálni semmit, hogy ezalatt csinálódjék minden, ami lényeges.”
― Béla Hamvas, Arkhai

“Hogy a férfiak csak nemzenek, az asszonyok csak szülnek, de az embereket a művész teremti, oly tény, amit nem kell igazolni. Csak nézze meg az ember a mai férfit és nőt, mindje ugyanaz - a mozisztár. Volt idő, amikor a brutális romantika teremtett, aztán a "szellemiség kora" következett, s ma mindenki a film hőseihez akar hasonlítani. Ez a példa. Modell. A művészet teremti meg az emberforma lényegét, a művészet az a bájital, amely emberré tesz semleges lényt, amely sem nem állat, sem valami más. Ez a varázsital nem tartalmat ad, hanem lényeget, a példa hatása mindig a leghatásosabb fizikai valóság. Ha egy város tele van korcs szoborral, a város lakóinak korcsosodását varázsolja valósággá. Ez a hatás oly nagy, hogy az ellentétet is kiváltja, hogyha hazudik - valószínű, hogy a keskeny gótikus szobrok idején azért volt oly sok pohos ember -, de mind a kettő torz. A film új embertípust teremtett, a sztárok mosolyát látni minden arcon, ez a mosoly alakítja át az izmokat, változtatja meg az arcot, és azt, ami az arc mögött van. Mozipillantás, mozijárás, mozigesztus, mozicsáb. Sztársóhaj, sztárbánat, sztárkönnyek. Úgy látszik, ez az, amit a mai emberiség megérdemelt.”
― Béla Hamvas, Arkhai