Karnevál Quotes

“Eddig, szólt Boromeus, rövidebb vagy hosszabb idő alatt, de mindent megszoktam, kivéve magát az életet. Ezt, úgy érzem, teljesen sohasem fogom tudni megszokni.”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Úgy látszik, nem is szenvedett sokat, legalábbis nem panaszkodott, csak néha ijedt arca volt, és tanácstalanul nézett, és kávét kért, mert a kávé volt az, amit a legjobban megszokott.”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Igen, a magam részéről azt hiszem, hogy amiért bennünket nem szeretnek eléggé, vagy talán: az a hitünk, hogy bennünket nem szeretnek, sok egyébként megmagyarázhatatlan tettünket érthetővé teszi.”
― Béla Hamvas, Karnevál

“És én most, kétségtelenül didaktikus pátosszal, de ez az egyetlen, amit az ön érdekében tenni tudok, azt mondom, kérem önt, abból az egyetemes akár értelmes, akár értelmetlen felfordulásból, ami emberi élet és történet, önmagát ne vegye ki, és ne higgye, hogy önnek talán különleges elbánásban lesz vagy van része, és kivétel, és ön az egyetlen ember, akire az, ami a többire vonatkozik, nem érvényes.”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Mindegyik azt hiszi magáról, hogy félreismerik, azt hiszi, hogy a többi hülye vagy zsivány, mert benne nem látja meg azt a páratlant és azt a nagyszerűt, amilyen még soha nem volt és nem is lesz, ahelyett hogy abba, ami előtte fekszik, belemarkolna, hogy élvezné a szépségnek és az egészségnek járó hódolatot, a művészeteket, a szenvedélyek melegét, a nemesedett szokásokat, a civilizáció rendezett életmódját, az ételeket, az öltözködés örömét, a barátságos közösségeket, a természetet, képességeinek adományait, a véletlent, az ünnepet, munkájának eredményeit, az emberek tulajdonságainak sokszerűségét, ahelyett, igen, elzárkózik és félrevonul, és orrát felhúzza, környezetének szemrehányásokat tesz, és indulatos és makacs és kényeskedik és rigolyás, és elkezdi azt nem enni, és ó, nem, kék ruhát igazán nem visel, azt az embert nem kedveli, titokban elégtételeket kohol és ingerült és goromba, közömbös és monomániás, ettől persze megbutul, és már nem tud semmi másról, csak hogy őt állandó bántalom éri, és jönnek a mély és keserű ráncok, jön az étvágytalanság, a rossz emésztés, a haj hullani kezd, az áll megkeményedik, az orr felpuffad, a szeme megriad, az ajka komisz, hiába mázolja festékkel, egyre gonoszabb és szenvedőbb, és egyre inkább pojáca és halotti maszk és chiméra és embertelen és csúf és tragikus és hallatlanul nevetséges.”
― Béla Hamvas, Karnevál

“De nézzen körül, csak nézzen körül, uram, mondta Bormester Virgilnek, ne szégyellje magát, az ember, ha a valóságot nézi, nem lehet eléggé irreális, mert hiszen ebben a valóságban az ésszerű dolgok százaléka meglepően alacsony.”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Azt hiszi, hogy az ilyesminek nincs következménye? Majd meg fogja látni. Igenis van, az ördögbe is, nem lehet érintkezés nélkül, a többire való tekintet nélkül a világba csak úgy büntetlenül beleélni.”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Kétségbeesetten igyekeznek egymás gondolatait kitalálni, mert tudják, hogy a veszély nem a kimondott, hanem az elhallgatottban van. Az igazi veszély abban van, amit feltételeznek. Ez ellen nem lehet védekezni.”
― Béla Hamvas, Karnevál

“A lelkiismeret az a valami, amit mi a másik ember elől oly gondosan elrejtünk. Lelkiismeretünk, hogy engedelmével mondjam, csak a zárójelben jut szóhoz. Miért? Mert ott nem lehet hazudni. Viszont a dolgokra lényeges befolyása nincs, hiszen nem hallható. Még csak le se kell tagadni. Ugyanakkor a lelkiismeret az a valamicske, ahol az ember mindig és kivétel nélkül valóságosan él.”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Egyetlen órát kívántam csak. Leülni valahol, a következő pillanattól való reszketés nélkül –
Karipa hallgat.
Egy szavad sincs? kérdem.
Nem tudok szólni ahhoz, akinek a kulcs a kezében van, és az ajtó előtt sírdogál –”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Szüntelenül hazudok. De nem másnak (mert nem a színpadon vagyok), hanem magamnak, mert életem monológ, és ha látni tudnám (vagyis, ha saját tükröm tudnék lenni), komédiámnak egyetlen nézője lennék.”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Tételem az, hogy az emberek nem ismerik egymást, csak maszkjaikat, vagyis egymás rögeszméit, és mert egymást nem ismerik, magukat sem ismerhetik, s így életük csődbe jut, és az egész emberiség csődbe jut (…)”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Én az emberiséget próbára akartam tenni –
Az egész emberiséget? Érdekes. Ne mondja, ez igazán érdekes. És hogyan akarta ön az egész emberiséget próbára tenni?
Episztemon még jobban elszomorodott.
Meg akartam tudni, lesz-e valaki, egyetlen ember, egyetlen ember, aki észreveszi, hogy eltűntem.
Milyen különös ember! És talált ilyen embert?
Nem találtam, szólt Episztemon igen lassan.
Igen, igen, szólt Episztemon hirtelen, próbára akartam tenni, vajon lesz-e valaki, aki keresni fog. Aki sajnálni fog. Akinek hiányozni fogok. Elbújtam ide –
No és –
Mit no és? Tudott ön az én eltűnésemről? Hallott rólam valamit? Ugye nem?
Igaz, tényleg nem hallottam.
Senki se vette észre, senki. Az égvilágon senki. Eltűnésemet még a hivatalomban sem vették észre. Senki és semmi.
Milyen fájdalmas, mondta Pergelin. Később hozzátette: Van önnek háza?
Van, mondta Episztemon.
Ó, akkor eltűnését biztosan észrevették volna előbb vagy utóbb –
Kicsoda?
Az adóhivatal, mondta Pergelin, de persze lehet, hogy csak egy év múlva, amikor az adót be kell vallani. Milyen szomorú.
Episztemon egyre jobban elborult.
Ennyit érek, mondta, itt bujkáltam, és az ön kamráján élősködtem, éjjel mentem csak ki, és azt lestem, hogy beszélnek-e rólam. Senki. Senki se vette észre”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Én megváltoztam. Én tudom, hogy vezeklő vagyok, én szenvedek, uram, nagyon szenvedek, mert látszólag én még mindig ugyanaz az ízléstelen és piszkos Hoppy vagyok, mint a báró írta, nyekergő hangjával és felháborító cikornyáival, az vagyok, de én ezt most már tudom, és nem tudok más lenni, és szenvedek, és ettől a szenvedéstől én már egészen más vagyok, megváltoztam – (…) Ön most itt hallgat engem, közben azt gondolja magában, mit akar ez tőlem, kicsoda ez itt, ez a Hoppy, ez a, mint a báró mondja, piszkos és ízléstelen Hoppy, nyekergő hangjával és felháborító cikornyáival, azt gondolja, hogy ez a három év és nyolc hónap alatt semmidelen semmit sem változott, pont olyan pojáca, mint volt, pont olyan piszkos és ízléstelen, ezt gondolja ön, de rosszul gondolja, mert én megváltoztam, uram, én bizonyos tekintetben már akkor sem voltam pojáca, vezeklésből, mint a báró mondja, de akkor azt hittem, hogy csak nekem van igazam, mert fél lábon az oszlop tetején álltam húsz évig, akkor még azt hittem, hogy mindenki bolond, kivéve én, én vagyok egyedül józan, mert az oszlop tetején állok fél lábon, de most már tudom, hogy éppen ez a bolondság, az oszlop tetején állni, az, mindenkit bolondnak tartani, kivéve önmagamat, persze ez nem elég belátás ahhoz, hogy megváltozzam és más legyek, de éppen elég ahhoz, hogy mégis megváltozzam, érti? Ugye érti? Mit magyaráztat? Megváltoztam anélkül, hogy megváltoztam volna, tudja. Belülről? Nem, hagyjuk ezt a szót, Toporján azt szokta mondani, hogy belül izmok és csontok és sejtek vannak, hagyjuk ezeket a szavakat, amelyek csak megtévesztenek, higgye el, megváltoztam, egészen más lettem, mégis ugyanaz a pojáca vagyok, és kénytelen vagyok az lenni, piszkos és ízléstelen, nyekergő hangjával és felháborító cikornyáival –”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Ezek közül az emberek közül egy sem rossz, mondta, igaz, nem is jó, de nem is rossz. Nincsenek erényeik, de bűneik sincsenek. Nem jutottak el addig, hogy bűneik lehessenek. Ezek az emberek gyarlók (szünet). Bűnök? Nem, nem! (espressivo), hát bűnös ez a szegény Kuruc, mert harminc éven át mindennap tökrészeg volt, hetenkint egyszer elment megkérni fiatalkori menyasszonyát, de az kidobta? Hogy lenne bűnös? Bár az lenne! Az ilyesmi nem érdemli meg a bűn elnevezést (allargando). Gyarló emberek, se jók, se rosszak, sem a kárhozatra, sem az üdvösségre nem valók, csak nevetségesek határtalanul, és szánalomra méltóan nevetségesek –
Vétkek? (con brio) Ne beszéljünk ilyen nagy szavakkal. Viccek ezek, kérem, nem vétkek. Bohócok ezek, nem bűnösök. Senki közülük nem tudott a komolyságnak olyan fokára emelkedni, hogy bűnt kövessen el. És senki se gondolja, hogy ez csak itt van így. Ó maga, Ábel utazott, éppen eleget ahhoz, hogy azt mondhassa, nagyobb városban esetleg nagyobbak a bolondok, faluban esetleg kisebbek (ritardando), de nem törvény ez sem, néha falun is akad nagy bolond, városban is akad kicsiny –
Mi lesz, kiáltotta Ábel (passionato), ha ez a gyarlóság a világot elárasztja? Mi lesz, ha a világot a bolondság fogja kormányozni, és az emberiséget a paprikajancsik vezetik! A mértéket senki sem üti meg. Ilyenek vagyunk itt valamennyien, legalább bűnt szeretnénk elkövetni, de ahhoz is gyengék vagyunk, és nem vagyunk méltók még az ítéletre sem –”
― Béla Hamvas, Karnevál

“A valóságnak senki az égvilágon hitelt nem ad, de nem is tud adni. Itt van mindjárt a fénykép. Hitele és elhihetősége csak annyiban van, amennyiben nem igaz, vagyis amennyiben száraz és dermesztő és színtelen fehérfekete, szinte nevetségesen lapos, unalmas, szimpla és buta. Ha önnek most valaki a valóságot elmondaná, annak kénytelen lenne azt válaszolni, hogy ez a tökhülye fantaszta önt be akarja ugratni. Nevetni kezdene és kiutasítaná. Ellenben, ha valaki valamilyen bolondságról kezdene beszélni, ön azonnal szimatolni kezdene, és azt mondaná, ebben mégiscsak van valami. És minél bolondabb lenne, annál nagyobb hitelt adna neki. Végül, ha valami abszurdumot mondana, akkor ön megesküdne, hogy ez az igazság. Minél nagyobb valamely állításban a valószínűtlenségi mozzanat, a dolog számukra annál hihetőbb, és minél kisebb, annál hihetetlenebb. Ezt én praxisomban, de azon kívül is a gyakorlati életben számtalan esetben tapasztaltam. Én a valóságot nem vagyok képes felismerni és elhinni. Nemcsak én. Senkit sem ismerek, aki a valóságot fel tudja ismerni és el tudja hinni. Ha ön valakinek igazat mond, oda se figyel, füle mellett csak úgy elereszti, én is, éppen úgy, mint más. Mintha nem is mondta volna. Ellenben, ha az illető füllent, azonnal fülét kezdi hegyezni, hogy is, micsoda, miért, elkezd érdeklődni, a részleteket akarja ismerni, és máris beugrott. Szóval minél valószínűtlenebb valami, számunkra annál hihetőbb, minél valószínűbb, annál hihetetlenebb. Ez, kérem, a mi életünk és gondolkozásunk alaptörvénye. Egymásnak csak azt hisszük el, amiben a valószínűtlenségnek legalább árnyalatát fel tudjuk fedezni. Ha, tegyük fel, a valóságot mondanánk egymásnak, nem lennénk képesek elhinni, de talán meg se értenénk. Ez az emberi gondolkozás alaptörvénye. A logikai axioniatika legelső pontja. Számunkra csak az hihető el, amelyben a valószínűtlenségnek bármely kevés, de észrevehető mozzanata megnyilatkozik. Minél valószínűtlenebb valami, annál hihetőbb. A teljes valószínűtlenség az, amit mi valóságnak nevezünk. Ezzel szemben a valóság számunkra elhihetetlen.”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Ó, kiáltotta, mi mindent nevezünk mi szerelemnek, ami nem az. A szerelem igen ritka virág, erről már többször beszéltem. És a nőuralom idején mindig ritkább lesz. A legtöbb esetben magnetikus és elektromos erők vagy kémiai és biológiai, legfeljebb szociológiai tényezők kiegyenlítődése. Ostobaság azt hinni, hogy mi vagyunk, akik ezeket az erőket irányítjuk. Azok uralkodnak rajtunk. Olvasta Weiningert? Egyetlen komoly modern könyvet sem olvasott. Jegyezze fel sürgősen, Otto Weininger Nem és jellem. Amit mi szerelemnek nevezünk, a legtöbb esetben pszichológiai zűrzavarok levezetése. Vagy szociológiai bankrott. A közösségben nem tud elhelyezkedni, és bosszúból valakibe beleszeret. Sok esetben nem egyéb, mint kísérlet a valódi szerelem elkerülésére. Elkent és bukott és csődbe került egzisztenciák végső menedéke. És, ami a legkülönösebb, a nők idegenkedése. Nekik ez tál veszélyes. A leggyakoribb eset, inkább testüket dobják oda, nehogy szerelmeseknek kelljen lenniök. És hogy kibújjanak. A dolog egyszerűen testi kielégülésre megy. Még az erotika is lassan kivész. Angela őnagysága se kivétel. Neki a szerelem sok. Ő, kérem, ebbe a kockázatba nem hajlandó belemenni. A szexus vegetatív langymelegére van szüksége. A nők általában a kotlóshőfokon szeretnek élni. A szerelem pedig a létezés forrpontja, mint a hit vagy a műalkotás, szóval mint a szenvedély. Ezt legközelebb meg fogom írni. Már előre örülök, hogy mennyi színes és illatos levélkét fogok kapni. Mert a hölgyek az én értekezéseimből egy hangot sem szoktak érteni, csak azt, hogy az ő paplanalattijukról van szó, és ez rendkívül izgalmas. Kötelező félreértés. Minden siker fundamentuma. Különösen ma, mint mondom, amikor a logika egyetlen ponton maradt érvényben, s ez a következetes önámítás –”
― Béla Hamvas, Karnevál

“A technika arra való, hogy az ember helyett a munkát elvégezze. Nem édes? Sejtelme sincs róla, hogy a technika az életirtó hatalmi ösztön démoni aktivitása. A gép az emberi kéztől elsősorban nem a munkát veszi át, hanem az emberölést. Persze itt aztán baj van, mert ha a gép öl, akkor az ember a gyilkosság gyönyörétől elesik. Más úton kell magát kárpótolnia, de kárpótolja is, az embert ön ne féltse. A gép arra való, hogy a verejték kevesebb legyen. Igen, kevesebb verejték, de annál több vér. Jávorka ehhez ártatlan. Preraffaelita, mondom, szent és kiskorú középkor. Az ember, aki az intellektuális ártatlanságát még nem vesztette el, és azt hiszem, sohasem is fogja elveszteni (…)”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Ez itt a másik, a huszadik század legnagyobb kérdése: miért lesznek a legerotikusabb férfiak onanisták? A dolog viccesen hangzik, de kár nevetni. Ez az utolsó előtti bekezdés. Most már ön is tudja, Madame, hogy egy idő óta erotikus férfiakkal miért nem találkozik, vagyis, akikkel találkozik, csupa vessard, az aktust expressz elvégzi és horkol, vagy pedig béka. Undor. Nos, Madame, tudja, hogy az erotikus férfiak nem vesztek ki, csak visszavonultak és onanisták lettek, nem mert obstruálnak, hanem mert ők is pontosan úgy vannak, mint ön. Az erotikus nők elmentek apácának, vagy kurvák lettek, szóval a komoly számítás köréből kiestek, és így szegény erotikus férfiak kénytelenek malacok lenni, mert a színpadon levőkre rá se tudnak nézni. Az erotikus férfi! (…) Mit kezd az ilyen kozmetikai remekművel? Őt nem lehet becsapni. Hiába mázolja ki magát. Fausse alerte. Nem is kell, hogy úgynevezett szép legyen, bár ez nem hiba. Egészen más kell, ön tudja, Madame, különösen este, ha levetkőzik, és csípőjét a. tükörben megnézi, vajon megvan-e még. Mi az, amit az erotikus férfi követel? A kozmetika elnézhető, gyarlóság, mert, kérem, a. harmadik csók után az ön arcán már úgysincs egy csepp festék sem, frizurájának is vége, nyaka és hónalja izzad, blúza csupa gyűrődés, szoknyájáról nem is szólva, és az egész toalett odavan. A dolgot az erotikus férfi nagyon komolyan veszi. Az erotika? Question de fait. Persze ha ön ebbe a játékba belemenni fél, és kozmetikájáért reszket, akkor szegény erotikus férfi mit tegyen? Ó, a. szerelem egészen ritka. dolog lett, a szerelmi házasság pedig kivétel. A házasságok ötven százalékát, mondta egy bölcs, hiúságból kötik. Másik negyvenkilenc százalékát érdekből. Marad egy százalék a. rendkívülien őrültekre. De szerelem? Találkozott ön már, Madame, szerelmi házassággal?”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Én őt megrontom azzal, hogy nem szeretem. Ő megront engem azzal, hogy nem szeret. Mi megrontjuk gyermekeinket azzal, hogy egymást nem szeretjük. Ezt hívják családnak.”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Az egyszerűség kedvéért, mondom, mert ha csupán arról lenne szó, hogy a férj a nőre, a nő a férjre csak olyan saját hibáját vetítené át, amely hibában a másik fél tejesen ártatlan (nem éppen erényből, hanem erőtlenségből, mert én azt hiszem, mi a bűnök többségét nem azért nem követjük el, mert jók hanem mert elkövetésükhöz gyengék vagyunk), mondom, ha a férj a nőre, a nő a férjére csak a hibát vetítené át, amelyikben a másik tökéletesen ártatlan, akkor az egész műveletet áthárításnak is lehetne hívni. A képletet, azt hiszem, világosan látja. Misike szeszélyes, tehát állandóan abban a hiszemben van, hogy Angela szeszélyes. Angela lelkiismerete rossz, mert férjét Lalának elárulta, tehát Angela holtbiztos meggyőződése, hogy Misike lelkiismerete rossz, mert Misike őt (Kanavásznak Vattának, Jávorkának stb.) elárulta. Saját hibáját a másikra hárítja. Ez a házastársak érintkezésének alapformulája. Ő az, aki az én hibámban vétkes. Obligát szólam: ő az oka. Fáj a fejem, ő az oka. Rosszat álmodtam, ő az oka. S a pokoli ebben az, hogy ez, bár nem igaz, de így van. A házasságban az a vicces, hogy az én hibám nem látszik, csak a másiké, de az aztán annál jobban. Valójában azonban a dolog, mint mondtam, nem ilyen bonyolult, hanem határtalanul egyszerűbb. Abban a hibában, amit a nő a férjre és a férj a nőre áthárít, természetesen a másik is hibás, s így nem át-, hanem visszahárításról van szó. Angela lelkiismeret-furdalását Misikére vetíti. Misike nem érti és bámul. Pedig a dolgot másképpen észre sem vehetné, csak úgy, hogy neki is lelkiismeret-furdalása van, de ezt Angelára hárítja, az viszont vissza. Az egész olyan, mint a tenisz. A hibákat egymáshoz vagdossák de mindig csak olyan hibákat, amelyekben aktuálisan ők maguk, egyéni mérték szerint ugyan, de éppen olyan vétkesek. Ezért mondtam, hogy a házasság alapművelete a visszahárítás.”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Ön azt hiszi, hogy az üdv nem a valóságban, hanem a rögeszmékben van?
Eddig egyetlen emberrel se találkoztam, aki üdvét nem rögeszmékben kereste volna. És, mint Angela vagy Misike esetében, az ember nem rögeszméjét áldozza fel életének hanem életét rögeszméjének. Ez törvény. Már akkor tizennégyben így volt. Azóta, persze, a helyzet még súlyosabb lett, mert azóta az életet a rögeszmének feláldozni kötelező. Az üdvöt a valóságban keresni halálbüntetés terhe alatt tilos –
Ön tehát azt állítja, hogy Simor iránt nagylelkű volt, amikor megengedte neki, nehogy Velencébe elutazhassék s így Velence-üdvét az ő számára egész életére megmentette –
Amit, ha elutazik, holtbiztos, hogy elveszít, élete tartalmatlanná válik, és boldogtalan –
Szóval az üdvöt elérni nem szabad –
Már csak a boldogság érdekében sem –”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Az ellenség nevének megfogalmazása legyen olyan, hogy az uralkodó tetszése szerint mindenkire alkalmazható legyen. A magam részéről azt gondoltam, hogy az ellenség legyen karaki –
Tünemény. Fejtse ki. Karaki az az ember, akire én azt mondom, hogy karaki –
Büntetése legenyhébb esetben a halál –
Vagyonelkobzás, fegyház, kényszermunka, feleség és gyermek kiirtása –
Karaki az ősi ellenség –
Gondoskodni kell arról, hogy a nemzeti indulóban külön strófa beszéljen a karakik ellen való szüntelen harcról –
Ezzel szemben mi?
Zeploták vagyunk. Jelvényünk Huitoto Llamanesce, a Vérthugyozó Dögkeselyű –”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Vannak, akik a kereszténységet nem értik. Vannak, akik elárulják. Vannak gyengék, ostobák, vannak kíváncsiak, vannak erőtlenek. Mondd meg nekem, te miért jöttél ide?
Szomjúságból –
A kereszténység forrásának vizét beszennyezték –
Nem felelek.
A gyűlölet, a harag, a viszály, az irigység, a kapzsiság, a hataloméhség és a mérhetetlen szellemi sötétség földje lett, minden európai, még a legjobb is, fertőzött –
Segíts rajtam –
Nem tudok –
Most közvetlen előttem szólt, arcomtól alig arasznyira, egyenesen számba és szemembe.
Ezt a válságot ki kell bírni. Aki kibírja, azé a dicsőség. Aki nem, az elmerül –
Segíts rajtam –
Ha tudnék, akkor se lenne szabad. Kétségbeesnél, mert csapások értek és mert szenvedsz. Láttad az emberek határtalan nyomorúságát és elvetemültségét. Segíteni akarnál –
Akarok –
Senkit sem lehet korábban megváltani, mint ahogy arra megérett. Ha mégis megkísérelném, igen magas eszközöket adnék kezébe, amelyekkel magát nem mentené meg, hanem elpusztítaná magát és másokat. Európa kezébe kapta a feltalálás magas eszközeit, mielőtt annak használatára megérett, és most a világot kiirtja ahelyett, hogy a földet paradicsommá tenné –”
― Béla Hamvas, Karnevál

“A kereszténységen kívül levő világ válsága a reménytelen válság, a jövőtelen, a hiábavaló, amelyből nem jön ki semmi, amiért az ember csak szenved, de céltalanul és értelmetlenül, ez a világ önmagában felmorzsolódik, menthetetlen és visszavonhatatlan és végleges, amely világháborúkon (az első után jön a második, aztán a harmadik) és polgárháborún és éhségen és ínségen és vérontáson és nyomoron keresztül a semmibe visz. Ez a világ, sajátságosképpen úgy tesz, mintha legelső feladatunk lenne gyomrunkat megtömni, másokon uralkodni, díszruhákat ölteni, katonabandát hallgatni, lövöldözni, parancsolni, vagyis úgy tesz, mintha lélek és szellem és üdv és halál és gondolat egyáltalán nem is lenne, vagyis, mintha kereszténység nem lett volna soha. Úgy tesz, mintha a világnak nem lenne középpontja, és nem lenne értelme. Titokban azonban tud róla, és küzd ellene, és meg akarja fojtani. És mert meg akarja fojtani, ő maga menthetetlen. Ő az, aki megfullad. Ez a reménytelen válság, mondom, a hiábavaló és jövőtelen. Nekem gyakran úgy tűnik, hogy az egész föld és az egész emberiség, egész államberendezkedésével és technikájával és tőzsdéivel és tudományával nem tesz egyebet, mint eszeveszetten küzd a kereszténység ellen, amely ma, nem kevésbé, mint kétezer évvel ezelőtt a görögöknek, vagyis az intellektualistáknak bolondság, a zsidóknak, vagyis a moralistáknak, a. puritánoknak botrány. Küzd ellene, és harcol és dühöng és kapálózik és toporzékol és üldözi és kineveti és megátkozza, és haját tépi, és el akarja törölni és megsemmisíteni és kiirtani és meg nem történtté tenni, és hiába és hiába, a kereszténység egy szót se szól, csak van, és hiába, hiába ütik és üldözik, csúfolják, hiába profanizálják, hazudják és nevetik és cáfolják, hiába ajkbiggyesztés, mosoly és legyintés, hiába szkepszis, gyűlölet, itt van, mint bolondság és botrány és seb és átok és irtózat és őrület és üdvösség és borzalom és mámor, és megmozdíthatatlanul itt van, és az egész nagy arzenál a levegőben elpufog, és a halottak hegye egyre nő és nő, a kereszténység itt van, karcolás nélkül és elérhetetlenül, és itt van és hiába –
És a másik? kérdem.
A másik válság a kereszténységen belül. A kereszténység válsága, a kétezer éves válság, amit én magamban az apokaliptikus válságnak nevezek. Ennek az előbbihez csak az a köze, hogy szintén válság. Szintén megoldhatatlan. Szintén reménytelen. De nem hiábavaló, és nem a megsemmisülésbe vezet. Az előbbinek vége a világ teljes felmorzsolódása, amit, úgy látszik, megakadályozni nem sikerül. Egészen nagy arányokban láthatja itt a földön, ha szemét kinyitja, és nem egészen buta. A kereszténység válsága kétezer éve tart, mert a kereszténység maga válság és ítélet. Tertullianus azt mondja, hogy a kereszténység leszámolás Isten és a világ között. Ez a leszámolás kétezer éve tart. Ez az evangéliumi válság, a merőben földi ember válsága. Vége pedig: Isten országának megvalósulása. –”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Bolond, aki önmagát úgy meg akarja találni, hogy megfoghassa, és alkalomadtán le is fényképeztesse, és önmaga képét zsebében hordja, és időnkint előszedje.”
― Béla Hamvas, Karnevál

“De végül is a helyek változnak, a bolondok ugyanazok (…)”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Most jobb kéz felől a homályban valami csillog. Olyan, mintha víz lenne. Tó? Partján nádas? Zsombék. Süppedék. Az egyik tócsás részen valakinek fejét látom. Szájáig a tóban van. Női fej. Ott áll mozdulatlanul, fejét mereven fölfelé tartja, hogy lélegzethez jusson.
Mi ez? kérdem.
A mézmocsár, szól Henoch. Az a nedvesség ott méz. A növények ott mind édesek és illatosak –
A méz illatát érzem. Látom, hogy a. nő ki akar mászni, de nem tud. A sűrű anyagban alig mozog.
Ki vagy? kérdem.
Equebé, szól halkan és szomorúan.
Szavannah?
Ő az, szól Henoch. Nincs szükség büntetésre. Elég büntetés, ha mindenkit ott hagynak, ahol van. De ha nem is akar mást –
Ki akar jönni, mondom én, és Equebére mutatok.
A méz, szól Henoch, minden órában kiszárad egy percre, s akkor kijöhet. Ki is jön, de egy perc múlva, újra visszamászik –
Miért?
Mert a méz édes –”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Fejemet fölemelem, hátha látok kis darab szabad eget, hogy fohászomat felküldjem. S amint felnézek, fent a magasban hirtelen fény villan, olyan, mintha a szürke boltozat kilyukadt volna, s a lyukon át valaki észvesztő sebességgel zuhanna alá –
Henoch mellé húzódom. Mi ez? kérdem.
Nem válaszol.
A zuhanó alak nyílegyenesen hull a mélybe, olyan, mint az üstökös, füstös és vörös csóvája van. Fekete lény, szárnya van. Most látom az arcát. Vigyorgó bestiális száj és dülledt, dühöngő szem.
Queek –
Henoch rám néz és nevet.
Csodálkozva nézek. Miért nevetsz?
Queek, mondja és hahotázik.
Nem értem –
Ez a zuhanás örök. Azt kérded? Ugye?
Kezével ívben a térbe mutat.
Mint ezeknek a kárhozata. Láttad Manfredet és Aureliát, mindennap reggel elválnak, és minden reggel egyesülhetnének szabadon és örök szerelemben. Láttad a vigyorgó Hajaherdekucsint, minden szombaton elmehet a földre, és ha egyetlen könnyet ejt, szabad. Láttad Equebét, a mézmocsárból minden órában kimászhat, de ő mindig visszatér. Ez a lény –
Henoch a zuhanó ördögre mutat –
Ez a lény itt, ha akar, bármely pillanatban megállhat. Semmit sem kell tennie, csak azt mondani, elég, nem zuhanok többé, emelkedni fogok. De nem mondja. Ezért zuhan, oda –
Most lefelé mutat, a mélység sötét magvába –
A sötét gödör –
Megállhat?
Ő is szabad, szól Henoch.
És egyszer meg fog állni?
Erro kéta. válaszol Henoch.
A zuhanót remegve nézem, de mikor arcát látom, megborzadok. Végül is Henochra nevetek.
Queek, mondom.
Bólint és int, hogy menjünk tovább.”
― Béla Hamvas, Karnevál

“Ezt még kibírjuk, de ha innen kimegyünk, minden más lesz, szól Máté. Bormester Mihály vigyorog. Siheder vagy, Máté, még sokat kell tanulnod. Máté felnéz. Rosszabb lesz, szól Bormester Mihály, mert ez még nem az utolsó. Ez még nem a pokol feneke. Nem mondom, elég közel van hozzá, de még nem az. Meglátod, ez nem az utolsó. Ha majd meg fogod látni, gondolj rám. Nézd ott azokat, akik egymásra vicsorítanak. Fenyő Rafael az imént a trafikosnétól ellopott egy darab kenyeret, és gyorsan zsebre dugta, most falja. A tizedes nem akar úr lenni. Rellától ellopott egy darab margarint. Látod? Ez lesz. Ugyanaz, de még rosszabb. Ez még nem az utolsó.”
― Béla Hamvas, Karnevál