Rab oroszlán Quotes

“Nem is értheted meg, mit mondok, mert az ember más, mint mindenki más és mindenki csak saját magát értheti meg, sőt még önmagát sem, hiszen én magamnak olyan idegen vagyok, mint másnak, vagy még idegenebb vagyok magamnak, mint te nekem, mert a te fizikumoddal mégis sokat foglalkoztam, de magammal nem, mert rettegek attól, hogy belenézzek a saját testem orvosi titkaiba, valami eliszonyít, hogy bonctanilag megnézzem s elgondoljam magamat, hogy nekem is vannak belső részeim, ahogy az a szakkönyvekben le van rajzolva... néha irtózva nézem a testemet, idegen valami, élő lényekből van összeszerkesztve, mint a hegy sziklákból és barlangokból, és az egészet föld borítja, s a földből erdő nőtt ki, és a fák alatt kis füvek és gombák s virágok, s az egész együtt hegy, ahogy én együtt ember vagyok... s nem tudok a tüdőmnek parancsolni, hogy: tüdőcske, szűnj meg lélegezni, hamar szűnj meg, mielőtt kimondanám, amit most ki fogok dadogni ezzel a lélegzettel... a tüdő él... és nem törődik azzal, mit akar egy idegen az ő segítségével, ő csak fújtat, ki-be, a levegőt, ez az ő dolga. S ki tudja, közben ő is mire gondol?... s mit beszélget a szívvel és a többi szomszédjával, s panaszkodnak egymásnak, hogy az ismeretlen hatalom, ami rabságban tartja őket, mért nehezíti meg munkájukat, mikor ők semmi mást nem kívánnak, csak lüktetni, dolgozni, mert ők azt szeretik, az az ő örömük, ahogy egy szegény asszonyka abban találja örömét, hogy a lakást szépen rendbeszedi, a bevásárlást elvégzi, az ebédet megfőzi s az uracskájával együtt elfogyasztja... A szegény kis asszonykának - hiába dolgozik oly hűségesen - egyszer csak elkövetkezik az idő, hogy valami nincs rendben, és akkor már ő sem tud olyan vidáman söprögetni, mint azelőtt, s már otthagyja a szemetet az ágy alatt, hogy majd holnap... hirtelen hallja az édesanya hangját, vigyázz, sárba lépsz, s körülnéz, és látja, hogy csakugyan sártenger van körülötte... de tudja, hogy ki fog evickélni belőle, mert nincs olyan sok sár, hogy fel ne száradjon egyszer, ha a nap soká süt rá... és a legnehezebb őszi felhő is kiürül egyszer, ha nem hamarább, a jövő tavasszal... és ez is el fog múlni... minden, minden... és akkor olyan szépség következik, amire nem is gondoltam, mert jön az emlékezés: az ember csak azért él, hogy emlékezhessék: arra, ami volt, a legnagyobb fájdalom is belehull az emlékek kincstárába, és kap egy nagy fiókot, telehordva apróságokkal, s az ember aztán, ha ebbe belenéz, a szalagokról és tövisekről szépen felszedegeti az emlékeket... milyen szép volt, mikor még volt nekem egy kicsi uram, aki miatt úgy lehetett szenvedni...”
― Zsigmond Móricz, Captive Lion

“- Nézd, kedvesem, én most úgy akarok veled beszélni, mint egy felnőtt emberrel... Ne vedd rossznéven, akármit is mondok, nincs bennem veled szemben semmi elfogultság és semmi rosszakarat... Úgy érzem, hogy most, ebben a percben túl vagyok mindenen, talán meg tudom mondani... hogy mit, abban nem vagyok bizonyos... azt tudom, hogy bennem kristálytiszta minden: lehetetlen, hogy tévedjek, oly üde a fejem, szinte azt lehetne mondani: megmenekültem... Ha az ember megmenekül valami igen nagy veszedelemtől, akkor lehet ilyen boldog... én most boldog vagyok, minden földitől megtisztultam, egészen szellemi vagyok, és neked semmi kellemetlent nem fogok okozni, mert az igazság, a megszületett őszinte igazság, az már nem ad sem hasznot, sem kárt, az elszakadt a személyiségtől, és oly örök, mint a halál: még annál is fontosabb - mint az Élet... Mert az élet a fontos, kedves, nem a halál... ha a halál lenne a fontos, akkor tudnánk arról a végtelenségről, amit születésünk előtt tudtunk és arról a másik végtelenségről, ami eltávozásunk után ránk vár... de nem tudunk, mert nem fontos: az a parányi kis időköz a fontos, ez a kicsi kis formai szépség, amit életnek nevezünk... a szépségeknek ez a szakadatlanul kavargó áradata... mennyi forma, mennyi illat... emlékszel a gyermekkori almák illatára apa szobájában, a könyvpolcokon, összekeveredve a dohányfüsttel és a könyvek nehéz szagával és az ablakon bejövő orgonaárammal... és a dinnyének más volt az íze, amit gyermekkorunkban édesapánk felszeletelt és szétosztott, mint a maiaknak... de akárhogy fáj is a szíved, nem tudod visszahozni a régi almákat és dinnyéket, mert az apa nem veszi a kezébe a kést... hol van? hol van apa?... én semmit se tettem, és nem akartam rossz lenni, és apa mégis elmúlt... nem is volt: ami nincs, az soha nem volt... vagy igen?... vagy csak az van, ami ott bent van az emlékezésben?... csak egy szívfájdalom van, az, hogy nem hozhatod vissza, ami elmúlt... én már most sajnállak, hogy egyszer csak eszedbe fogok jutni... és az, ami volt s ami elmúlt... az unalmas napok csöndje, a gyors és sietős út a hivatalból haza és a kis ebédek és a lompos kis feleség a barnavirágos pongyolájával... és irigyellek, hogy hogy fogod szeretni, és sajnállak, hogy fájni fog a szíved, mert nem tudod többet visszahozni, akármit is csinálsz... de boldog is vagyok, mert akkor majd megismered, akit nem akartál megismerni, csak úgy vetted, mint az orvosságot, amit nem kíván úgy az ember, mint a pezsgőt, pedig hasznosabb neki, mint a pezsgő. A fájdalmon keresztül meglátod, akit nem akartál látni, és megismered, akit nem mertél megismerni, míg együtt voltál vele és láttad, ahogy az ember lát a szemeivel, de az ember nem tud érzékelni az érzékeivel, az ember csak az emlékein át lát... még a gondolat sem segít... Az is szegény koldus, alamizsnáért könyörög... csak az emlékezés gazdag, csak az ad, mert annak a kezében van a kifogyhatatlan kincstár: az a minden... Lehet, hogy nem érted meg, mit gondolok, mert bizonyára nem is hallod, másutt jár a te gondolatod, mint az enyém, ha könyvet olvasok... mert én olvasás közben nem gondolok a leirt szavak értelmére és az elbeszélt dolgok folyamatos sorára... én akkor egészen mást látok... talán egy fenyőfát, ami ott áll egy hegy oldalában, és messze néz, vagy egy patakot, amiből egy gyermeklány iszik, lehajolva a köveken, és kis tenyerét belemártja a vízbe, egy kicsit pocskol, kicsit felkavarja a kis vizet, mert attól jól esik a hűs kezecskéjének, s akkor ügyetlen kis tenyerébe néhány csepp vizet vesz, és azt felissza bimbós kis szájával...”
― Zsigmond Móricz, Captive Lion