Szabó Róbert Csaba's Blog, page 2

Szabó Róbert Csaba: A léghajó utasai

(Részlet A közeli erdő című rémtörténet-gyűjteményből)

Úgy történt, hogy Regina Schwarz lakodalmára hamarabb érkeztünk a szokásosnál, mert a menyasszony megkért, hogy még az esküvő előtt beszélhessen velem, így hát a férjemmel összecsomagoltunk, és október 15-én Szebenbe utaztunk. Szo­bát a Római Császárban kaptunk, ami a város egyik legrégebbi és legdrágább szállodájának számított, először nem is értettük Reginát, miért pont ide szállásolt el minket, azután később megtudtuk, hogy valamilyen vallási találkozó miatt csaknem minden hotel zsúfolásig telt. Karl, a férjem azonban csakhamar kiderítette, nem vallási összejövetelről van szó, hanem a Graf Zeppelin fog átsuhanni Szeben fölött. Félreértésünkön sokat kacagtunk. Mindenesetre a szobánkat elfoglaltuk, és már aznap este meglátogattuk Reginát, aki nem messze, a Dragonyosok terén lakott idős édesanyjával, egy pazar bútorokkal berendezett régi, polgári lakásban, aminek mé­lyéről lassan, de biztosan a penész átható szaga áramlott a bejáratok felé, úgyhogy már az előszoba is megtelt valami nehéz, fojtó levegővel. Még le sem vettük kabátunkat, amikor betoppant a kissé sápadtnak tetsző Joseph Erste is, Regina jöven­dőbelije, és a férjem örömmel karolt belé, Karl vagyok, mondta, ifjabb Karl Fronius, és rögtön a Zeppelinekről kezdett el beszélgetni vele, és az est hátralévő részére le is foglalta magának, aminek Erste láthatóan örvendett, talán ő is olyan nehezen ta­lált partnert hóbortjaihoz, mint az én Karlom.
Szóval férjhez mész, mondtam barátnémnak mosolyogva, de ő beljebb vonszolt. Furcsa nyugtalanságot fedeztem föl rajta, miközben hozzám beszélt, és különböző udvarias kérdéseket tett fel, fél szemmel vőlegényét leste, riadt tekintetét hol rám, hol Erstére emelte. Amikor végre magunkra maradtunk, mert a férfiak kiléptek a körfolyosóra cigarettázni és friss levegőt szívni, haladéktalanul megkérdeztem állapotának okát, és akkor majdnem elsírta magát, küszködni látszott könnyeivel és a benne háborgó érzésekkel, végül annyiban sikerült megállapodnunk, hogy másnap találkozunk valahol a falakon kívül, és elmondja, mi nyomja a lelkét. Későn, de éjfélnél nem korábban távoztunk Regináéktól, jövendőbelije nagyon kedvesen elkísért minket egy darabon, majd hosszú búcsúzkodások közepette elváltunk. Azt reméltem, hogy Regina bánatának oka nem e megnyerő modorú férfiúban gyökerezik, akit, mindenféle ismert hóbortos cselekedeteivel együtt (egyszer föntragadt éjszakára az evangélikus templom tornyában), tanult, művelt és nem utolsósorban vagyonos embernek ismert és tudott mindenki, aki felkarolta az elárvult, jövedelem nélküli Reginát és édesanyját. Igaz, házasságuk előtti együttélésüket nem nézte jó szemmel a város, de Erste tekintélyével szemben senki sem mert kiállani. A férjem lelkendezve mesélt róla, mire közöltem vele, hogy ha nem férfiról, hanem nőről be­szélne így, bizonyára féltékennyé tenne. Akkor még nem is gondoltam, az elkövet­kező nap történetébe mennyi féltés fog vegyülni.
Másnap a mészárosok bástyájánál várakozott rám Regina, és egy eldugott, védett helyen a várfal közvetlen szomszédságában hosszú beszélgetésbe mélyültünk. Körülöttünk a szász építészet remekeinek ódon hangulata volt a díszlet, és meg kell mondanom, hálát adtam magamnak azért, hogy fényes nappal és a forgalmas utcától karnyújtásnyira hangzott el Regina Schwarz sötét, a holtak birodalmából szár­mazó mondandója. Napfényes októberünk volt, de Regina elbeszélése komor, súlyos árnyakat vont fölénk, mintha azok az égen úszó hajók máris megérkeztek volna, és hosszúkás testükkel eltakarították volna előlünk a napot.





Észrevetted-é, kérdezte barátnőm bevezetesképp, milyen hideg a keze? Hogy keze érintése a jégcsapokét idézi, hogy egész testedet, minden csontodat átjárja a hidegség, ha kezet fogsz vele. Be kellett vallanom, hogy valóban vértelennek, fagyottnak éreztem az este Joseph kézszorítását, mert természetesen róla volt szó, Josephről, amit a kinti esti időjárásra fogtam, és várakozón tekintettem Reginára, hogy megmagyarázza érthetetlen észrevételét.
Te is tudod, folytatta barátnőm, mennyire jó úszó Joseph, hogy órákat képes szelni a habokat, és alig fárad el. Tavaly augusztusban a V-i tónál nyaraltunk, annál, amelyiknek közepét egy apró sziget teszi festőivé, amit ti is annyira szerettek. Már harmadnapja áztattuk magunkat a vízben, élveztük a napot, a csöndet és a nyu­galmat, amikor egy jóképű, magas szál férfi jelent meg a parton, és a közvetlen közelünkben, tőlünk mintegy tíz méternyire leterítette pokrócát. Szemrevaló férfi volt, mondhatni elképesztően vonzó férfi, akin könnyen megakad a nő szeme, de hát én már foglalt voltam, és ezt Joseph is nagyon jól tudta, hiszen, bár oltár előtt nem is, de meghitt pillanatainkban már ezerszer örök hűséget fogadtam neki. Mégis, ennek a férfinak a megjelenése röpke kétségeket ébresztett bennem, hogy jól döntöttem-é, amikor Joseph Erstét választottam, hogy nem találhatnék-é különb férfit is magamnak, és ettől kissé megijedtem, pláné, amikor a férfi egyszer csak szóba elegyedett velünk, és bár Josephet szólította meg, láthatóan nekem címezte összes kérdését, még az időjárásra vonatkozó megállapításait is. Mondanom sem kell, ezt Joseph is hamar észrevette, talán korábban is, mint én, amire úgy válaszoltam, hogy figyelembe sem vettem új ismerősünk jelenlétét, ami persze még feltűnőbbé és kínosabbá változtatta nem létező viszonyunkat. Legalábbis én annak tudtam, nem lé­tező viszonynak, mint ahogy valóban az is volt. Joseph mély szótlanságba süllyedt estére, és bárhogy iparkodtam, nem tudtam kedvében járni, és semmiféle nógatásra, kedveskedésre nem volt hajlandó felvidulni, vagy legalábbis elárulni, mi okozza hallgatását. Nem mintha nem tudtam volna, pontosan tudtam, de nem akartam kimondani, mint ahogy nem volt ínyemre tudomásul venni sem, isten látja lelkem. Kitaláltam, hogy aznap este hagyjuk el szállónkat, és a közeli étteremben, édes kettesben költsük el vacsoránkat, igyunk hozzá pezsgőt, és ha lehet, táncoljunk, sokat. Ötletemre csak szomorúan nézett, megsimogatta arcomat, és nagyot sóhajtva beleegyezett. Azt hittem, tényleg feloldódott morcossága, rosszkedve elpárolgott, és innentől miénk az éjszaka. Honnan sejthettem volna, hogy az a magas férfi is ott lesz, hogy előzőleg, mielőtt elváltunk volna a parton, maga szól Josephnek, hogy jöjjünk el estére vacsorázni, táncolni a közeli vendéglőbe. Nem tudhattam, Joseph mégis azt gondolta, én is meghallottam a meghívást, és hogy annak igyekszem eleget tenni. Késő és értelmetlen lett volna magyarázkodni, bizonygatni, hogy fogalmam sem volt új ismerősünk meghívásáról, és hogy pusztán a magunk kedvéért akartam abban az istenverte vendéglőben vacsorázni. Addigra asztalt foglaltatott számunkra Imre, mert így hívták, Imre, és tárt karokkal sietett elénk, mintha ő maga volna a főpincér, úgy vezetett a helyünkre, a széket is alánk segítette, egészen otthonosan viselkedett, aminek a mi félszegségünk, zavartságunk pompás ellenfényt szolgáltatott, vagyis igazán nyeregben érezhette magát. Feltűnőek voltunk tehát, legalábbis magunkat kívülről így láttam, és nehezen oldódtam. Joseph, legnagyobb megleptésemre viszont nemsokára fölengedett, talán a whisky, talán Imre elragadó történetei hatására, de az is lehet, hogy miattam csinálta az egészet, miattam próbált megfelelni, hogy láthassam, ő maga is tud annyira érdekes lenni, mint ez a piperkőc. Ez a piperkőc azonban nekem is roppant tetszett, mi tagadás, és csakhamar elárulta, ő bérli ezt az éttermet is, és hosszan meg színesen beszélt vendéglátós tapasztalatairól, beszélt Franciaországról, Párizsról, és szájtátva hallgattuk kalandos életét. A vacsora előrehaladtával Joseph mind jobban visszafogott lett, kedveszegett, míg én önfeledten nevettem, és egyre jobban éreztem magam. Nem is tulajdonítottam komoly jelentőséget Joseph hangulatváltozásának, vagy nem is érdekelt, mert irtó jól éreztem magam, és azt hiszem, a bor is megtette a maga hatását. Faites vos jeux!, szólított fel a sors, és én mindent egy lapra tettem föl. Elhatározott voltam, és úgy éreztem, azon múlik minden, hogy Joseph alábbhagy a zsörtölődés­sel, a duzzogással, és igazi férfiként újra harcba száll értem, vagy mindent Imre visz. A bankot nem vettem figyelembe, mert most csak ketten voltak. Meg én.
Őrült voltam, megőrültem, megszédítettek az életben adódó lehetőségek elágazó útjai. Ma már tudom, hogy nem voltam eszemnél, de akkor az nem számított. Végül annyira lerészegedtem, hogy alig is emlékeztem, miként értünk haza. Joseph maga vitt haza a hátán, ágyba tett, és másnap délig aludtam. Aznap nem is mentünk le a partra, otthon lábadoztam. Joseph-fel fagyossá vált a viszonyunk, legalábbis nem szóltunk, vagy nagyon keveset egymáshoz, mintha folyton a forró kását kerülgetnénk. Másnaposságom jólfogott most az egyszer, feküdtem az ágyban, ő meg szótlanul ápolt. Másnap aztán kimentünk a partra, szokásos helyünkre, Imre már kint volt, és messziről integetett, amikor meglátott minket. Joseph odafutott hozzá, kezet fogtak, és áthívta hozzánk. Csatlakozzon hozzánk, mondta neki, és felém intett. Fecsegtünk, hevertünk a napon, Joseph megint fesztelenül társalgott, és csodálkozva bámultam őket. Aztán valamivel később Josephnek fura ötlete támadt. Azt hiszem, innen kezdődött minden, hacsak az Imre megjelenését, flörtnek, rejtett udvarlásnak nem számító vacsorameghívását, egész viselkedését nem számítom. Joseph azt javasolta, versenyt úszva döntsenek, és amikor megkérdeztem, miről kellene dönteniük, Joseph elkacagta magát, és azt mondta, hát rólad, kedvesem. Imrének arcára fagyott a mosoly, nevetgélt egy kicsit, majd közölte Joseph-fel, hogy valami félreértés történt, és hogy ő egyáltalán nem az én kegyeimért harcol, de Joseph leintette, egészen ittasulttá vált a gondolattól, erősködött, hogy kár mellébeszélni, és hogy nézzen rám, milyen szép vagyok, milyen kívánatos, és hogy fogadja el a kihívást. Imre húzódzkodott, nem akart felülni a tréfának, mert még mindig annak gondolta, de Joseph halálosan komoly maradt, már elő is adta a szabályokat, amelyek értelmében az lesz a győztes, aki gyorsabban tudja megkerülni a szigetet, és aki a sziget túloldalán tenyésző különleges vízililiomból a foga közt hoz egy szálat nekem. Hosszas huzavona után végül Imre is ráállt a dologra, csak hogy végre túl legyen ezen a kínos jeleneten, és én is hirtelen hálát éreztem iránta, hogy így kívánja élét venni a további bonyodalmaknak, hogy így kíván engem megkímélni a kellemetlenségektől. Meg aztán jól tudtam, hogy Joseph kiváló úszó, nem ismerek nála különbet, és hogy ha tényleg komolyan veszi, egyértelműen ő fog győztesként kikerülni az értelmetlen versenyből, és akkor talán megnyugszik. Úgy éreztem, ez nagyon fontos az ő lelkének, és hogy végül én is beleegyeztem, azt csakis ennek tulajdonítom. Amikor látta, hogy mindenki hajlandó komolyan venni buta ötletét, fölálltak, háromra bevetették magukat a tóba, és erőteljes csapásokkal megindultak a sziget irányába. Joseph máris jelentős előnyre tett szert, és amikor elérte a sziget csücskét, a hátára feküdt, és integetni kezdett felém a karjával, és én visszaintettem neki, majd megfordult, és eltűnt a sziget mögött. Mint egy színpadi díszlet, úgy nyelte el szemem elől. Lassanként Imre is elérte a sziget csücs­két, ő is eltűnt szem elől, és én hátradőltem pokrócomon, becsuktam a szemem, és átadtam testemet a napnak. Negyedóra elteltével hallottam, ahogy valaki kicaplat a vízből, szuszogva, zihálva közeledik felém, és én szilárd meggyőződésemben, hogy Joseph az, mosolyogva fölemelkedtem. Győztem?, kérdezte Imre, mert ő volt az, hangjába azonban csodálkozás és értetlenkedés vegyült, mert valószínűleg arra számított, amire magam is, hogy tudniillik Josephet a parton találja már. Joseph azonban sehol sem látszott.



Abban a pillanatban, ahogy Regina elérkezett furcsa históriájának erre a pontjára, hangos hurrázás ért el minket az óváros felől, és önkéntelenül a hang forrásának az irányába fordultunk, és akkor a katolikus templom magas tornya fölött észrevettük a léghajó fekete, súlyos, méltóságteljes tömegét. Szinte észrevétlenül úszott a város fölé, legalábbis mi nem vettük észre, és kicsit olybá tűnt, mintha Regina tör­ténetébe evezett volna be, vagyis nehéz volt ilyen gyorsan különválasztani két erő­­teljes hatást, amelyeket Regina története és a Zeppelin megjelenése váltott ki. Szót­lanul néztük a repülő monstrumot, aminek kecses, hosszúkás alakja lenyűgözően lebegett az óváros nem kevésbé méltóságteljes tetői fölött. Reginára néztem, akinek tekintetéből hálát olvastam ki, ugyanakkor mély rettenetet, amiből megérthettem, mondanivalójának java még csak ezután jön.
Azt hallottam, tavak vizéről bocsájtják föl ezeket a léghajókat, legalábbis az el­sőket onnét eresztették szélnek, és ha belegondolok, az a sziget is ilyen hosszúkás, vízen úszó légi járműnek tetszett, ami a habok hullámzása miatt lebegni tetszett a partról, ahonnan Imrével lestük Joseph feltűnését. Újabb negyedóra telt el, de még mindig nem láttuk sehol, és én komolyan aggódni kezdtem, mert ahogy már említettem, ő kitűnő úszónak számított. De Imre már el is futott valami csónakért, egy járőröző rendőr is csatlakozott hozzá, vízre szálltak, és gyors evezéssel a sziget felé vették útjukat. Többször is megkerülték a szigetet, dél is elmúlt, és akkor már három bárkából kutatták a vizet, de Josephet mégsem találták. Képzelheted, micsoda fagyos rémület lett úrrá rajtam, letaglózva bámultam a vizet, csónakba szállni dehogyis volt merszem, attól féltem, hogy én látom meg hamarabb hínárba akadt testét, víz alatt is csodálkozó nagy, sötét szemét. És akkor hirtelen az integetése mintha búcsúnak tűnt volna, mintha búcsúzkodott volna tőlem, ez jutott eszembe, és zokogni kezdtem, a földre vetettem magam, és ott fetrengtem tehetetlenül, hogy a homok összevegyült könnyeimmel, és az arcom sáros lett. Végül késő délután, szürkület előtt Imre elkísért a hotelig, bár fogalmam sem volt, mit is kezdhetnék magammal a szállodai szobánkban. Elküldtem Imrét, egyedül mentem föl, és miközben a kulcsokkal bajlódam, kinyílt az ajtó, és ott állt Joseph, hálóköntösben. Csak később tértem magamhoz, ugyanis akkor elájultam. Hisztérikus sírásba törtem ki, apró öklömmel ütöttem, ahol csak értem. Joseph csak kacagott és kacagott, folyton azt hajtogatta, hogy hát nem értettem, azért integetett, hogy menjek haza, a hotelünkbe, és várjam meg, mert micsoda jó móka lesz, ha Imre nagy sokára kiér a partra, és senkit sem talál ott. Kétségbeesetten próbáltam neki elmagyarázni, hogy azt hittük, vízbe fulladt, és hogy álló nap mindenki őt kereste, de csak nevetett, és legyintett, hogy ugyan, ő, vízbe, még mit nem. Később azért leszólt a portára, hogy értesítsék a rendőrséget, hogy minden rendben van, és hogy csak félreértés az ő egész eltűnése, és ahogy letette a telefont, mintha addigi jókedve is elszállt volna, mintha a kagyló elszívta volna boldogságát, hogy megrövidült, hogy más is értesülhetett az ő kiváló tréfájáról. Másnap összecsomagoltunk és hazautaztunk. Joseph egész úton szótlan volt, néha megfogta a kezem, mintha bátorítani akarna, és azóta, azóta annyira hidegnek érzem a kezét, mintha a vér nem járná át rendesen, mintha fagyott volna, mintha, rettenetes kimondanom, mintha nem is élne az én Josephem.
A gondolat lassan rakott fészkett bennem, nagyon lassan, de egyre biztosabban éreztem, hogy Joseph nem élő, igen, ne ijedj meg tőlem, hogy Joseph nemcsak lelkileg halt meg kissé, amikor én, úgymond, szerinte, flörtöt kezdeményeztem Imrével, hanem testi valójában is elpusztult, és ha még kis türelemmel bírod, megértheted, nem légből kapottak az érzéseim. Amint említettem, Joseph keze jég­csapként fonódott kézfejemre, és később, amikor közelebb húzódtam hozzá, éreztem, hogy nemcsak a keze, hanem egész teste jéghideg, és meg is kérdeztem tőle, hogy nem fázik-e, de csak nevetett, hogy igenis melege van, és levette felöltőjét. Pár nap múlva a színe is fakóbb lett, ajkai elkékültek, szeme még sötétebbé vált. Már-már azon voltam, hogy beszélek egy orvossal, aki megvizsgálhatná, bár tudtam, mennyire csökönyös ilyen ügyekben, amikor táviratot kaptam a V-i rendőrségtől, amely olyannyira meglepett, hogy először felkacagtam, és csak harmadszori olvasásra fogtam fel igazán tartalmát. A sürgöny azt közölte velem, hogy megtalálták jegyesem holttestét, a sziget felső nyúlványán akadtak feltételezett tetemére, és hogy mihamarabb utazzam oda azonosítása végett. Valahogy sikerült elérni őket telefonon, és közöltem, Joseph él, nem halt meg, és hogy eljövetelünk előtt üzenetet küldött, hogy tévedés történt. A vonal recsegett, kiabálnom kellett, és a postán furcsán néztek rám, igyekeztem rövidre zárni a beszélgetést, a lényeg, hogy a nyomozók to­vábbra is erősködtek, végül másnap valamilyen ürüggyel leutaztam hát V-be, hogy az ügy végére járjak. A rendőrségen hosszan várattak, végül néhány sötét és nedves folyosón átkísértek egy másik épületbe, aminek rosszul kivilágított pincéjében tárolták a holtakat. A felügyelő végig szótlanul jött mellettem, nem kezdtem el ma­gyarázkodni neki, gondoltam, a szemle során úgyis ki fog derülni az igazság. Azon­ban amikor a hullát kitakarták, szörnyű zavarba estem, döbbenten meredtem az asztalon fekvő testre. Bár az arca alapján felismerhetetlen volt a halott férfi, mert a rákok, mindenféle halak összerágcsálták, és a víz is megtette a maga hatását, termetre és haja színe alapján elképesztő módon Joseph-re emlékeztetett. A felügye­lő ekkor egy kék fürdőnadrágot mutatott, éppen olyat, amilyet Joseph is visel, majd egy másik tárgyat húzott elő, mondván, ezt a férfi fürdőnadrágjába tűzve találták. Az ájulás környékezett. A tárgy, ez az apró, vízhatlan bugyelláris, amibe pénzt és mindenféle iratokat lehetett raktározni strandoláskor és úszáskor is, minden kétséget kizáróan a Joseph tulajdona volt, ezelőtt egy évvel kapta ajándéka München­ből, Hermann bácsikáéktól. Tudták, hogy nagy úszó, arra gondoltak hát, egy ilyen tárgy örömet fog okozni neki, és nem csalódtak. Joseph minden úszáskor magával vitte, egy apró, de erős kapoccsal fürdőnadrágja korcához rögzítette, a tárgyat bőre és a nadrág köré szorította. Lehetetlen lett volna elveszítenie, még úszás közben sem. És most a rendőr azt állította, a halott férfi nadrágjához csíptetve találták meg. Mégsem mondhattam azt, hogy Joseph fekszik előttem, hiszen pár órája váltam el tőle Szebenben. Képtelenség, mondtam a felügyelőnek, és hogy bár valóban van egy ilyen tárcája jegyesemnek is, de ez itt nem lehet az övé. Mivel személyi okmányokat valóban nem találtak a vízhatlan bugyellárisban, csupán néhány kisebb értékű bankót, nem nagyon firtatták tovább a dolgot, megismételtem, hogy nem Joseph a halott férfi, majd utamra engedtek. Attól a pillanattól fogva azonban, hogy elhagytam a rendőrség épületét, egyre nehezebb kétségek kezdtek el gyötörni, amibe belekalkulálhatod Joseph hideg testét, a megtalált hulla testformáját, haja színét, tárgyait, a fürdőnadrágot és a tárcát. Össze voltam zavarodva, amit még az is tetézett, hogy hazaérve, Josephnél nem találtam meg szekrényében sem a bugyellárist, sem a fürdőruháját.



A léghajó ekkor lassú manőverbe kezdett. Míg eddig oldalát mutatta felénk, most a fél óvárost a levegőben átkarolva elébb farrészét, majd orrát szegezve felénk, ismét mozdulatlan lebegésbe kezdett, csakhogy most már jóval fenyegetőbbnek tetszett. Úgy tűnt, mintha nyomában sötét fergetegek tódulnának, amelyek a napot is eltakarták, és közelgő estévé változtatták a kora délutánt. Lassan fölálltam, fölsegítettem barátnőmet is, és egymásba karolva indultunk el az óváros irányába, miközben szemünket le sem tudtuk venni a Zeppelinről. Kiértünk a Főtérre, és megint úgy éreztem, a sötét léghajó Regina történetének mása, amint ott lebeg megfogható közelségben előttünk, olyan nyomasztóan telepedik ránk, mint Regina Schwarz rémséges története a halott Josephről, aki mégiscsak él, és ekkor megláttuk felénk közeledni Karlt, az én Karlomat, és egy kicsit elszállt a félelmem, kitéptem magam Regina szorításából, és férjem felé futottam, aki megölelt, szorosan magához húzott, ugyanabban a pillanatban rémülten kiáltott föl, és megfordultunk, a hajó olyan közel lebegett el fölöttünk, hogy tisztán láthattuk utasai arcát, amint kihajolva néznek le ránk. Csupa sápadt arcot láttunk, egytől egyig egyforma ábrázatot, akik talán a hidegtől, talán az állandó légnyomástól, lila szájjal tátogtak le ránk, mintha közölni szeretnék bajaik okát, sápadtságukról vonnák le a leplet, és erőtlenül, bágyadtan integettek karjaikkal, és akkor ott, közöttük megláttuk Joseph Erstét, ahogy maga is holtra váltan integet felénk jobb kezével, arcán valami riadt csodálkozás, talán azért, mert éppen látta Reginát ájultan összecsuklani, de lehet, csupán azért, mert maga sem hiszi el, hogy végül léghajó szállítja nyughatatlan lelkét a túlvilágra.

(Megjelent: Látó, 2011. december)

Tehermentesítés (Fekete Zsolt: Az idő fényképe)

FEKETE ZSOLT: AZ IDŐ FÉNYKÉPE. ORBÁN BALÁZS ÉS VERESS FERENC NYOMÁN. MÉRY RATIO KIADÓ, DEBRECEN, 2010.
Nemrég ezernél is több fotóból álló gyűjtemény rendszerezésében voltam benne nyakig, szülőfalum régi fényképeit gyűjtjük össze, digitalizáljuk és helyezzük el egy internetes felületen, és már rögtön az első képek feltöltése után hozzászólásokat lehetett olvasni munkánkkal kapcsolatban, köztük az egyik felhasználó lelkesen és egyben lesajnálóan a ma élőkkel szemben azt írta az egyik családi fotó alá, hogy mennyire tiszteletreméltó emberek a képen szereplők, és hogy akkor még volt tartása az embereknek. Szerettem volna azt hinni, hogy senki sem fog majd morális tartalmakat hozzáadni a képekhez, de ez természetesen elképzelhetetlen ebben a szituációban, hiszen az illető hozzászóló végső soron talán éppen a rokonairól, de mindenképp falustársairól jegyezte meg azt, amit, és nem utolsósorban úgy gondolja, a mai világ érték nélküli, kiüresedett, az emberek gerinctelenek, vagyis nincs tartásuk. De mégiscsak furcsa, hogy egy fénykép ilyesmire készteti. Akkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy önmagában, a szemlélő mindenféle érzékenységének a kizárásával, rendelkezik-e egy fotó morális tartalommal, és régi meggyőződésemet érvényesítve azt mondtam, nem, nem rendelkezik, viszont felhalmozódhat bizonyos körülmények által.
Ilyen felhalmozott morális tartalmakkal rendelkező fotóknak éreztem például Orbán Balázs képeit. Az egykor még jobb sorsra érdemes Európai Idő kiadásában kezdték szüleim gyűjteni a A Székelyföld leírását, visszhangzik a fülemben, hogy Orbán Balázs meg a Székelyföld leírása, holott nem is éltünk a Székelyföldön, de szüleim rajongása a sorozat után, ami talán havonként jött, füzetenként, meggyő­zött arról, hogy ez egy komoly dolog, valamint része magyarságunknak, amit ugyan nem tudok megmagyarázni, de legyen, és később, amikor olvasni kezdtem, a kü­lönböző helyekhez köthető regék és legendák levettek a lábamról. Szóval, Orbán Balázs meg az ő fotói, vadregényes tájak, várromok, házak, emberek, valami nagyon régről, a fotózás hajnalából, érték, ami ránk maradt, szent és egyben sérthetetlen képei a történelemnek, nem is képek, hanem ikonok, amilyeneket templomokban látni. Templomokba járni, áhítat után kajtatni.Akkor fordult meg bennem az Orbán Balázs képeihez való viszonyom, amikor megismertem Fekete Zsolt munkáit. Fekete Zsolt ugyanis az utóbbi években újrafotózta az Orbán Balázs és Veress Ferenc által fényképezett helyeket, lehető­leg ugyanabból a pontból lőve, ahonnan az elődeik is, vagyis ugyanazt a teret kezdte el használni. Töprengtem, hogy ha valamiféle hozzászólást kellene írni Orbán Balázshoz, írná-e valaki azt, hogy igen, azokban az időkben még más volt, akkor volt ez, volt az, az emberek olyanok és nem ilyenek voltak, hogy minden megváltozott, valami elveszett? Lehetséges, hogy az én megnyilvánulásaim is hasonlóak volnának, ha Fekete Zsolt újrafotózott Orbán Balázsait nem láttam volna, ha nem jelent volna meg Fekete Zsoltnak ez az albuma, Az idő fényképe. Mondom, nem felelnék magamért, ha nem léteznének Fekete Zsolt fényképei, ha nem létezne ez az album. Azt érzem ugyanis, hogy mindazon morális tartalmakat, amelyek több emberöltő alatt felhalmozódtak, összegyűltek, és akár emocionális összetevőkkel is gazdagították ezeket a régi fotókat, Fekete Zsolt egyszeriben leépítette, átalakította, tehermentesítette, emberközelivé tette. Azt érzem, hogy Fekete Zsolt bebizonyította, hogy ezek a terek, ezek a helyek léteznek, hogy továbbra is fotózhatóak, hogy nem vesztek el, hogy kamerájával megmosta, letisztította ezeket a helyeket. Ugyanakkor szorosan össze is fűzte a régieket a saját képeivel, olyannyira, hogy aki külön nézi, az továbbra sem láthat semmit, az továbbra is azt látja, amit én látnék Fekete Zsolt fotóinak ismerete előtt. Azt gondolom, ezeknek az embereknek könnyebb, ezek nyugodtabban alszanak, ők azok, akik a régi képeket nem az újakkal, hanem magával a tájjal vetik egybe. Aki csak azért veszi kézbe a könyvet, hogy Orbán és Veress fotóit lássa, rosszul jár el ugyan, de legalább továbbra is nyugodtan alhat, hogy megvannak még azok a helyek.Megvannak, de Az idő fényképe esetében és fényében immár csak helyek, pontosabban egy műalkotás részei, egy barátom szavával élve, egy kőkemény pontossággal felmért és kipontozott hely szülte üzenet, ami nem hordoz morális tartalmat, ellenkezőleg, utalva vetkőzi le azokat. Nem tagadom, hogy egyfajta ürességet érzek Fekete Zsolt könyvének lapozása után, de azt sem, hogy ez az űr számomra termékeny, legalábbis felszabadító érzést kelt, megerősít, ihletet ad, és hogy az ítéletmentesség egyben az alkotói jelenlét biztos tünete. Tudom, mennyire nehéz úgy írni Fekete Zsolt fényképeiről ebben az esetben, hogy megfeledkezzek Orbán Balázsról, de már utaltam rá, hogy a kettő mennyire össze van fonódva, és végső soron nem is kell megfeledkezni róla. Alig is látszik, hogy vannak egyfelől az Orbán-képek, vannak a Fekete-képek, és van az a valami, ami a kettő találkozásából születik, ami összehasonlításokon, találgatásokon, a szemlélődés különböző stációin alapul, és legvégül létezik, és ezt tartom a legér­tékesebbnek, a Gesztus, ami talán maradandóbb minden korábban felsoroltaktól. Az a mozzanat, amit akár Fekete Zsolt személyes gesztusának nevezhetünk, amikor tudását és ihletettségét felhasználva keresi térben (és az ismétlés szándéka által: időben is) a helyet, ahonnan rámutathat a senki másnak nem létező, de neki ott és akkor megmutatkozó pillanatra, jelezvén, hogy mintegy százötven évvel ezelőtt is pusztán emberi gesztusok uralták a látást. Persze, ennél szebbet nem is mutathatna nekünk.

(Megjelent: Látó)

Szilasi László: Az alaphang (Szabó Róbert Csaba: Temetés este tízkor)

A magyar nyelv nagy: több országban, sokféleképpen beszélik. Hasonlóképpen a magyar irodalom is nagy: sok országban, többféleképpen művelik. Ez, voltaképpen, nem könnyíti meg a magyarországi beszélő, irodalom-olvasó dolgát: a magyar nyelv és irodalom kiterjedt volta miatt egyáltalán nem bizonyos, hogy minden dimenziójában érti a más országokban beszélt magyar nyelvet, a más országokban létrejött magyar irodalmat. A külföldön, más kontextusokban létező magyar irodalom megértése éppen ezért (a külföldön művelt magyar irodalmat övező más kontextusok megismerésére irányuló szükségszerű igyekezeten túl) alighanem zsigerileg, zsigeribb módon történik, mint az anyaország irodalmának megértése. Helyt áll-e az adott szöveg magáért. Vagy esetleg nem. Képes-e arra, hogy igazán megérintsen. Vagy esetleg: nem.


Szabó Róbert Csaba nagy erejű, fiatal, romániai magyar prózaíró. Új kötete a következő mondattal indul: „Áztatják visszeres ülepüket a termálban a vénasszonyok, csepeg rájuk a mennyezetről a víz, hideg csókok a forró gőzfelhőben, s ha nincs is éjszaka, a bazin csempézett szélén cuppogó talpak suhanc férfiak közeledtét hirdetik tocsogva". Helytálló mondat, helytáll magáért, képes arra, hogy (belső nyelvi különbségeken és irodalomtörténeti kontextusokon túl) megérintsen, és azt mondja, halkan, nagyon határozottan: most pedig figyelj ide rám. Szabó Róbert Csaba szövegei ezekkel a mondatokkal a XXI. századi, romániai magyar falvak elképesztő részletességben és mélységben megjelenített világába vezetik be olvasóikat - pontosabban: nagy nyelvi erővel keltik fel annak illúzióját, hogy oda vezetnek el, hogy elvezetnek oda. Hogy ez az elképesztő fiktív világ (ahol, példának okáért, a falusiak, egymás előtt is titkolva, kézről kézre adják a közösen megölt szekus vissza-visszatérő, mert soha el sem veszett, gyilkos, fekete Daciáját) visszakereshető a valóságban. Hogy el lehet oda, teszem azt, utazni. Ezt az illúziót támogatja a kötet arcpirítóan egyszerű szerkezete is: egy-egy hosszabb szöveg után általában egy-egy rövidebb következik, s ez a struktúra egyfelől meglepő ritmust, izgalmas lüktetést ad a folyamatos olvasásnak, másfelől teljes világosságban megmutatja, hogy ez a nyelv a narratív kiteregetettségben és a képletszerű összefogottságban egyaránt roppant módon hatékony. Ez a világ: van. Kézzelfoghatóan létezik. Felépül egy nagyon egyszerű kiinduló szituáció, aztán kibomlik ennek az egyszerű szituációnak a mély, elképesztően bonyolult s az időben messzire visszanyúló előtörténete, maga a tulajdonképpeni elbeszélés, hol minimalista, hol fantasztikus, hol abszurd, hol groteszk, hol komikus, hol pedig kifejezetten tragikus hangütésben (az elbeszélő valamennyit magas szinten, elegáns biztonsággal uralja), majd pedig, a szövegek elképesztő, emlékezetes zárlataiban minimalizmusról, fantasztikumról, abszurdról, groteszkről, komikumról és tragikumról egyaránt kiderül, hogy híg velejű, hatástalan fecsegés, mert mindez alatt, szinte teljes stílusmentességben, s ennyiben talán a nyelven túl, ott rejtőznek az emberi létezés hozzáférhetetlen, végtelen nyelvi alázattal azonban talán mégiscsak megérinthető alapkérdései. Most csak egyetlen példát hozok. „Hajnalban, hazafelé menet, bár nagyon kevés regényt olvasott életében, úgy érezte, olyan számára ez a találkozás mégis, mint valami regényben erőre kapó szerelmi szál, ami mellett minden egyéb történés köret, dísz, ám a lényeget magába rejtő befejezés pontosan a harminc évvel ezelőtti bizonyosság megnyugtató érzését adja vissza, és egyben egy soha föl nem fedhető titkot, aminek árnyékában most már végre élni is érdemes." Ez a halk, folyamatos alaphang Szabó Róbert Csaba prózaművészetének tőkesúlya.
Szabó Róbert Csaba 1981-ben született Szilágybagoson. Kolozsváron végzett, magyar-néprajz szakon. Jelenleg Marosvásárhelyen él, a Látó folyóirat főszerkesztő-helyettese. Új kötetének címadó szövege pedig az egyik legerősebb elbeszélés, amit a XXI. században magyar nyelven írtak.


(Megjelent: Élet és Irodalom, 2011. június 3.)

Mint egy lámpa, gyúlt ki elméjében

Mottó: http://vilag.transindex.ro/?hir=15175  

A város, hétköznapokon, emlékezett vissza Makk Tibor, háromszor akkorának tűnt, mint amekkora valójában volt, a vidékről buszokkal beingázó diákok legalább kétszer naponta, reggel és délután, ellepték az utcákat, hangoskodtak, de persze gyakran előfordult, hogy tanítás alatt is kisebb tömeg lézengett az iskolakapukon kívül, és így történhetett meg, hogy szeptember utolsó, az iskolakezdés második hetében, erőltette meg a memóriáját Makk, két tizenegy Á-s lányt rajtakaptak alkoholt fogyasztani a Neluról elnevezett kocsmában, nézett le a hídról a zavaros vizű folyóba Makk, és attól a naptól fogva csakis az osztályfőnökök által kiállított írásos engedéllyel lehet a városra szabadulni. Még jó, hogy a vécére nem kell papírt felmutatni, röhögtek a tizenegy D-ben, az alsósok pedig riadtan figyelték a szünetekben a folyosón tömörülőket, és csodálkozhattak is, hiszen a folyosón rendszerint valakik eloltották a villanyt, ha egyáltalán bárki is felkapcsolta, és a sötétben diákok lapultak a falakhoz, vagy ha éppen egy-egy osztály arra várt, hogy kinyittassék a kémialabor, igyekeztek elfoglalni a folyosó teljes szélességét, és ilyenkor a kisebbeknek kerülni kellett, vagyis a folyosó másik végén található lépcsőt kellett használniuk, de ahhoz előbb egy emelettel alábbra kellett szállniuk, akárha poklokra, mert az a tanári előtt vezetett el, oda pedig diáknak csak indokolt esetben volt szabad bemerészkednie. A kémialaborból, és méginkább a szertárból, ahová Laji tanár úr időről időre eltűnt, jól lehetett látni az iskola fölé magasodó kopár, apró fogpiszkálókarókkal teleszúrkált hegyet, mit látni, egyenesen rátelepedett az őt bámulóra, de ha nem is bámulta senki, árnyékát egyszerűen lehetetlen volt elkerülni az épületnek ebben a felében, amit örökké félhomály borított, szinte sosem érte napsütés, és még baljósabbá tette az iskolakezdés első hónapjait a kilencedikesek számára. A köd, ami reggelenként megült a folyón, és a Patak utcán fellopakodva, összeköttetésben állt a hegyen székelő tejes anyaggal, igaz, hogy az első két órán, a románon és matematikán szinte láthatatlanná tette a hegyet, de a harmadik órán, mondjuk az angolon vagy magyaron egy láthatatlan kéz, mint egy fátylat a bűvész­mutatványról, fölemelte, és máris ott komorkodott az egész szikla.
Még szeptemberben, a tanítás második vagy harmadik hetében, vagyis akkor már október első hetében, mert az iskola pár éve megint szeptember közepén kezdődött, lehívatták a kulturisták Makk Tibort az osztálytermük elé, és az ajtó mögé állva, faggatni kezdték a kilencedik C vidéki csajairól, és Makk Tibor ekkor látta először ezeket a fiúkat közelebbről, és persze a hírhedt termet, ami közvetlenül az igazgató irodájával alkotott közös falat, a termet, ahol nem volt ajánlatos zajongani, hangoskodni vagy a tanárokkal pimaszkodni, hiszen az igazgató karnyújtásnyira tartózkodott tőlük.
Makk Tibor, ha az osztálytermet addig nem, de a kulturistákat már látta, és még annál is többet tudott róluk, hiszen fiú osztálytársa (ketten voltak fiúk és huszonketten lányok), akit Czukorcézével Attilának hívtak, mesélt egyet s mást róluk, például, hogy közösen járnak diszkóba táncolni és inni, na meg persze verekedni, ha úgy adódik, ezért nem is lelkesedett annyira értük. Czukor Attilát meg egyenesen rühellte, örvendett, hogy első nap nem ragaszkodott ahhoz, hogy ők, a két fiú egy padba üljenek, ahogy az elvárható lett volna, hanem Attila valamelyik városi lánnyal fogott össze, és rögtön az ajtó mellett kerestek helyet maguknak, ahonnan románórán Czukor kérezés nélkül ki tudott lopózni a teremből, mert a tanár rövidlátó szemüvegén keresztül aligha tudta volna észrevenni. De nemcsak ezért utálta egyetlen fiú osztálytársát, hanem azért is, mert az első osztályfőnökin hangosan felnyerített, amikor az ő nevét olvasták fel, Makk, milyen hülye neved van, a faszom makkja, röhögte szünetben, nincs is ilyen név, és bár a lányok, akik körülvették, pironkodtak ugyan, de mégis nevették Czukor olcsó poénját. Talán Attilának akartak tetszeni, aki köztudottan a kulturistákkal lógott, és ez, Makk Tibi könnyen kitalálta, menőnek számított a lányoknál. Ellenszenvét azonban mégsem mutatta ki teljesen Attilának, bár néha igyekezett szellemesen visszavágni, a legtöbbször mégis ő nyelt, és csupán egyetlen fegyvere, ami láthatólag némi tiszteletteljes aurát vont személye köré, mentette meg a teljes elbukástól, mégpedig az, hogy a legendásan undok, morcos és diákgyűlölő Erdei tanárnő, aki latint tanított, valami oknál fogva megkedvelte, és mindig jó jegyet adott neki. Egyébként minden más téren tökéleteset csalódott a jó hírű, lányokkal teli iskolában. Már első nap rájött, hogy itt nem divat a lányok fogdosása, pedig ezt elég komolyan belekalkulálta döntésébe, hogy ide jön, és ráadásul ennek hatására egyszeriben kínosan tolultak föl a csöcsörészéssel kapcsolatos nyolcadikos emlékei is, úgy érezte, hogy otthon, falun olyasmit csináltak, ami itt nem illik vagy egyenesen tilos, esetleg nevetséges. Csak jóval később tudta meg, bár lehetséges, időközben maga is rájött, hogy hát persze hogy városon is szokás fogdosni a lányokat nyolcadikban, de a fölső tagozatokon mindenki visszafogja magát, és valami komolyabb dologban reménykedik. Te, nálatok ez nem szokás, kérdezte meg mégis Czukort, aki, szokásához híven, hangosan és Makk szerint erőltetetten nevetett a kérdésén, és még a szünetben továbbmondta a barátainak, akik, elképzelhetően, emiatt aztán lehívatták Makk Tibort, hogy jól megnézzék maguknak, és Makk Tibor akkor figyelt fel először életében Kincses Szidóniára, aki szintén ott téblábolt körülöttük.
Bár négy év alatt soha egyetlen szót sem beszélt Kincses Szidóniával, az érettségi banketten hosszan csókolóztak a zuhogó esőben, ami nemcsak giccsesnek hatott abban a pillanatban, hanem egyenesen őrültségnek, mert bőrig ázott, és nem lévén csereruhája, a hajnali buszt úgy, vizesen várta ki, és majdnem megfagyott, mire hazaért, mert a nyári reggelek még száraz ruhában is hűvösek tudnak lenni arrafelé. Érdekesmód, pontosan akkor, amikor a buszra várt, jutott eszébe, hogy ő Kincses Szidivel soha nem beszélgetett a líceumban, és azon kezdett el töprengeni, hogy vajon miért alakulhatott ez így, és miért pont a banketten, de nem tudott dűlőre jutni. Azon a nyáron aztán nem is jutott többé az eszébe az okokat firtatni, a felvételijére koncentrált, és csak miután bejutott, csak miután megtudta, hogy Kincses Szidi terhes, gondolt vissza újra arra a nagyszünetre, majd az egész négy évre, Czukor Attilára és az egész verekedésre, amiért aztán olyan sok diáknak vonták le a magaviseletét, kettőt pedig egyenesen eltanácsoltak az iskolából.
De hogy biztosabb legyen a dolgában, felhívta Zentait, akibe kilencedik alatt szerelmes volt, és aki jóval később Belgiumba ment férjhez, és Zentai is megerősítette, hogy a tizenegy Á-s lányok lerészegedésével indulhatott az egész, mert attól kezdve nem nagyon engedtek ki senkit az épületből fél nyolc és kettő között, csak halaszthatatlan és nagyon komoly ügyekben. Ilyen ügye Zentainak is akadt, elégségesnek bizonyult súlyos beteg apjára hivatkoznia, aki valóban a szívrohamát feküdte otthon, és az osztályfőnök rögtön kiengedte, és néha hol egyik, hol másik osztálytársát, így Makk Tibit is magával vitte valamilyen ürüggyel. Attól a pillanattól kezdve, hogy a tizenegy Á-s lányokat elkapták Angelit vedelni valamelyik kétes hírű bárban, elszabadult a pokol, a folyosókon nem égtek többet az égők, a mellékhelyiségekben elkövetett verésekről lehetett hallani, összefirkált és cipőtalpnyomos falakat lehetett látni, és azt is pusmogták, hogy a kulturisták megszerezték a padlásfeljáró kulcsát, és az arra hajlandó lányokat oda hordják. Ez utóbbit mellesleg Makk Tibi akkoriban nem nagyon hitte el, de évekkel később, amikor Zentai bevallotta, hogy egy ízben ő is fölmerészkedett Czukorral, Czukorral, te jó isten, kiáltott föl Makk, igen, igen, akkor már nem volt értelme kételkednie, és csupán arra lett kíváncsi, hogy Kincses Szidi járt-e a padláson. Először is Zentainak fogalma sem volt arról, hogy ki is az a Kincses Szidi, másodszor pedig diadalmasan közölte Makk Tibivel, hogy Czukor Attila tizedik elején kulcsot szerzett a kémiaszertárhoz, de hát erről meg Makk tudott, úgyhogy ejtette is a szálat. Azazhogy ejtette volna, ha Zentai még valamit el nem árul, tudniillik azt, hogy Czukornak miért is volt szüksége olyannyira a kémiaszertár kulcsára, na ezt viszont Makk sem tudta, és bizony leesett az álla, és hirtelen egy csomó minden megvilágosodott előtte, többek között Kincses Szidi elzárkózó természete és a bankett éjszakai csókolózás. Innen szinte ő folytatta, csak úgy dőlt belőle a szó a telefonkagylóba, és a drót másik végén Zentai csak időnként javította ki vagy toldotta meg egy-egy újabb részlettel, és végül Makkhoz vágta, hogy te hol éltél, jó isten, és már emlékezni kezdett Kincses Szidire is, ja, az a göndör vörös, nem így nevezték egymás között, hanem valami más neve volt, Rókus, megvan, Rókusnak hívtuk, persze hogy tudom, ki az a Kincses Szidi, igen, vette át a szót Makk, illetve ezt a Rókust nem tudtam, de azt például igen, hogy ő volt a legjobb kémikus az iskolában és egyben Laji tanár úr kedvence, vagyis könnyen hozzáférhetett a szertár kulcsához, és hozzá is fért, és leszállított egy másolatot Czukornak.
Zentaival aznap este többet nem is beszélt, hagyta magára szabadulni az emlékeit, és egész éjjel viaskodott velük, fogta a fejét, hogy micsoda marha volt, hát persze, hogy Kincses Szidi bizalmatlan volt vele, ha egyszer Czukorért rajongott, Attila biztosan szólt neki, hogy ne bízzon bennem, hiszen a jegyeim egyre jobbak lettek, az érettségin én értem el a legjobb eredményt, holott pontosan ezzel végig Kincses Szidi hatalmas csöcsei előtt akartam elismerést kivívni, te jó isten, micsoda marha vagyok.
Persze, Rókus vissza szerette volna kapni a kulcsot, de Czukor nem adta, hiszen jól beindult az üzlet, a kulturista barátai, akik közül páran időközben elvégezték a sulit, és beszálltak a drogügyletbe, drogügylet, te jó ég, mondta Makk Tibi, egyre több alapanyagot kértek, ecsetelte Zentai pár nappal később egy buszmegállóban, Czukor pedig már biológiaóráról is megpróbált kilógni, mert az órarend szerint ekkor állt üresen a szertár, Rókust pedig megzsarolta, hogy ha sokat okoskodik, elárulja, honnan a kulcs. Ezt persze soha nem tette volna meg, akkor inkább visszaadja a kulcsot, de Rókus elhitte, és tovább hallgatott, ez a Rókus, ugye, a róka becézve, kérdezte meg Makk, de Zentai nem válaszolt, hanem tovább beszélt, sőt, Czukor egy idő után magával vitte a Házba is, és állítólag mindenféle olyasmire kényszerítette, ami ugyan pár hónappal korábban talán tetszett volna Rókusnak, akkorra azonban már elmúlt a szerelme Czukor iránt, és inkább félelemből, mint jószántából többször lefeküdt Czukorral. Makk Tibinek ez kicsit sok volt megint, egyáltalán nem tudta, milyen Házról van szó, Zentai bosszúsan magyarázta, hogy föl a hegy oldalára gondoljon, egy fehér falú, a sötét oldalból kitűnő házra, de Makk az istennek sem látott maga előtt semmiféle házat, csak a hegy nagy és sötét tömegét, aztán egyszerre, mint egy lámpa, gyúlt ki elméjében a fehér falú ház a hegyoldalon, na, oda jártak, ott készült a drog is, rendszerint ott is szipózták el az egészet, mondta Zentai, és felült a hatos trolira.
Makk Tibor a vizsgaidőszak végét sem várta meg, hazautazott, de még mielőtt felült volna a falujába tartó járatra, beballagott az iskolához, és először ugyan csak kintről, a kerítés mellől, de megnézte magának az épületet, aztán, hogy a hegyoldalnak csak egy része látszott, rászánta magát, és beljebb ment, a napos sávtól fokozatosan át a mindig hűvös, árnyékos oldalra, hogy a hegy teljes életnagyságában elébe táruljon. A ház azonban nem látszott, akárhogy meresztette a szemét, vagy benőtték a fák, vagy lebontották, vagy csak a szertár ablakából mutatta meg igazán magát, úgyhogy nem is erőltette tovább a dolgot. Még megnézte a kapu előtti helyet, ahol a verekedés zajlott, amikor Czukorcézével Attila megkavarta a szart, és egy rivális bandának is adott a kémiaszertárból lopott alapanyagból, azután visszasétált a pályaudvarra.
A banketten történt dolgokat nagyjából azonosan értékelte Zentaival, bár mint sok minden másban, ebben is Zentai világosította meg, csókolózott veled, röhögte Zentai, az neki semmi se, az neki a minimum, és egyértelmű, hogy azért akaszkodott Makk Tibire akkor este, mert néhány tanárának, akik szerették, köztük Laji bácsinak gyanússá kezdett válni a sötét alakokkal való sétafikálása, ezért kellett egy csupakedvenc diák, vagyis te, öregem, hogy mindenki megnyugodjék, és az iskola befejeztével lezáruljon az egész kulcshistória, amit szerintem Laji bácsi is sejtett, bár Rókus addigra menthetetlen volt, állandóan hazudozott, mert egyik csávából a másikba került, és megszokta, hogy nem őszinte.
De Makk Tibor azért szeretett volna még egy esélyt adni a történetnek, na nem úgy, hogy kivallatja Rókust is, akit különben azokban a napokban látott egyszer az utcán babakocsit tolni, és alig ismerte föl, mert Rókus levágatta a haját, elhízott, és séta közben cigarettázott, hanem önmagában, belül, mintegy magához szorítani az annak idején meg nem értett dolgokat, valamiféle csomagba göngyölni, és a zavaros vizű folyó hátára bízni, de persze nem ment könnyen, mert sajnos a szó, a fogalom, amit talált a saját állapotára, túlságosan kínosnak tűnt, egyrészt mert nem fedte teljesen a valóságot, másfelől meg nevetségesnek találta ezt az ő ártatlanságát, amivel végigélte a líceum éveit, mint valami növény a cserépben. És különben ez a hasonlat is, nem tűnt egyértelműnek, melyik elem ő ebben, a humusz, a föld vagy a növény, mert persze, ártatlanul, de azért elzártan, távol élt attól, Kincses Szidi két nagy csöcsétől, ami lényegében foglalkoztatta, de nem lehet azt mondani mégsem, hogy teljesen külön, mert a négy év alatt tökéletesre sikeredett az áltatás, és valamiféle gyümölcse mégiscsak termett, hiszen a bankett, a csókok, még akkor is, ha azt porhintésnek szánták, és bármennyire is undorítónak találta a végén az igazság utáni kajtatást, ezt az egész megvilágosodást, mert mint egy lámpa, gyúlt ki elméjében a gondolat, hogy Kincses Szidi, alias Rókus lényegében ebbe beledöglött, ő, Makk Tibor, a sosemhallott nevével végül, igen, végül neki ebben hatalmas szerepe volt, ő volt mintegy kulcsa az egésznek, ami igazolta a történet hitelességét, és hogy mindaz, ami eleddig sötétben volt, arra valóban egy semmiből fölkattintott lámpa fénye hullt, és akkor is, ha ez borzasztónak tűnt számára, be kellett ismernie, hogy mindenért őt, csakis őt lehet okolni, és a hídról, ahonnan az egészet végiggondolta, életében először beleköpött a zavaros vizű folyóba.

Temetés este tízkor

Az Angol, a Futár és Bárpéter a földön ültek, hátukat az autónak támasztva. A karburátor feladta a harcot, a hőségtől először felforrósodott, aztán ahogy Angol vizet öntött rá, pár kilométer után szétrepedt, ez volt a legelfogadhatóbb magyarázat, és nem azért, mert esetleg a karburátor így egyáltalán nem mehet tönkre, hanem azért, mert kéznél volt a bűnbak, és ezért bármikor bármit meg tudott bocsátani egymásnak ez a három ember. Még 1981-ben, amikor először látták egymást az iskola négyszögében, valahogy tudni lehetett, és ezt később Futár készségesen bevallja, hogy az Angol hülyeségei a legmegbocsájthatóbbak, pedig akkor plusz két órát álltak az elviselhetetlen melegben, mert az Angol nem volt hajlandó rögtön önként feladni magát, és a két órájukba kerülő huzavonát végigálltatta az iskola népével, holott minden le volt zsírozva előre, hogy az Angol egy idő után kiáll, amikor az igazgató ünnepélyesen és szigorúan nyilvános vezeklésre szólítja fel a Bűn egyelőre ismeretlen elkövetőjét.

Ez tetszett Bárpéternek, és mert hirtelen világosság önötte el az agyát, hogy akkor itt most kétórás állingálás következik, megbökte a Futárt, aki tőle jobbra állt, a könyökének azt a csontos kiszögellését hozzákoccantotta a Futár könyökéhez, és amikor látta, hogy a Futár szempillái az egyetértés jeleként lassan lecsukódnak, mint egy harántredőny, elmosolyodott. Azt a mosolyt sokáig őrizte, mert aznap nem tudtak találkozni Angollal, aki kerek két óra elteltével lépett a káreu elé vezekelni, csupán harmadnap keresték meg, iskola után. Bárpéter mindig tapintatosabb volt, valószínűleg csontos alkatánál fogva, és úgy szegődtek az Angol nyomába, mintha csak hazafelé tartanának szintén. Az Angol viszont minden tapintatos szándékukat keresztülhúzta, és úgy tért le az orvosis bentlakások utáni kazánházak mögé, hogy még csak hátra sem nézett, mint egy figyelmetlen, indexelés nélkül beforduló autó. Futár és Péter egyszeriben megállt, ez az újabb helyzet, hogy az Angol a kazánházak mögé jár, megzavarta őket. A kazánházak mögött, úgy tudták, kutyatetemek rohadnak, széttöredezett üvegek lapulnak alattomosan a fűben, és bogáncskórók zörögnek a lábszárnak. Tudni akarom, mit keres erre, mondta megtorpanásuk ellenére a Futár, és előrement, azonban a kazánházak mögött nem volt senki, úgy látszott, elveszítették erre a napra is az Angolt. Ő azonban nem veszett el, hanem fönt ült a kazánház tetején, és cigarettázott. Egy létrán mászott fel, aminek minden második foka hiányzott, ezért már rég kivonták a forgalomból, senki sem használta. Elszívott három egész szálat, és csak azután kezdett szedelőzködni, de előbb a cigarettacsikkeket gondosan összeszedegette, és egy apró zacskóba rakta. Amikor befordult a sarkon, a Futárba és Bárpéterbe ütközött. Bárpéter már három napja, ahogy a napon állt, eldöntötte, valami egészen kedves gesztust talál ki ennek a konok embernek, de aztán hogy ilyen váratlanul botlottak egymásba, semmi nem jutott az eszébe, csak bámulták egymást. Végül Futár szólalt meg, és azt mondta az Angolnak, hogy jöjjön velük. Az Angol végigmérte őket, és azt kérdezte, mi ez, valami kihallgatás, és nagyon komoly volt, mert abban az időben teljességgel komolyan vette magát. Futárnak és Bárpéternek nem volt kedvük ellen ez a komolykodás, mert már rég elcsíptek az Angol viselkedésében valami egészen felnőttes dolgot, de ez teljesen különbözött a saját felnőtteiktől látottaktól, így már megismerkedésük előtt jóval utánozni kezdték az Angol néhány gesztusát. Ugyanolyan fontos képet vágtak hát az egész meghíváshoz. Az Angol ugyanakkor nem ellenkezett, és bár a Futár is nagyon jól tudta, hogy az Angol meglepően és hízelgően engedékeny, mondhatni a kedvükben jár, mégsem miattuk teszi, hanem saját magáért. Hárman indultak hát tovább, szinte kétszer megkerülték a lakónegyedet, és mindvégig egy szót sem szóltak egymáshoz, így is váltak el délután hat óra körül, amikor a lőtér felől megint puskaropogás hallatszott, mert a katonákat gyakorlatozni vitték.


Abban a nagy melegben meg sem próbálták megjavítani a karburátort, az Angol rögtön rágyújtott, de nem kínálta egyik barátját sem meg, csak ültek, és néztek az árkon túli mezőre, a láthatár szélén borzolódó akácosra, szabálytalan formájú dombokra. Kilenc év után találkoztak újra, és most megint nincs mit szólniuk egymáshoz, mint régen, 1981-ben.
A találkozót Bárpéter szervezte meg, ez jellemző volt rá, ez a kezdeményezőkészség, a többiek szívesen rá is hagyták az efféle dolgokat, tudta, hogy kell csinálni, úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Bárpéter először a Futárt hívta fel, akinek pizzázója volt három alkalmazottal a ...-strassén, de nem volt telefonközelben, csak üzenetet tudott hagyni, ezért várt még egy órát, és csak azután próbálkozott. De a Futár már tűkön ülve várta, és amint megszólalt a telefon, rögtön felkapta a kagylót, és magyarul szólt bele, mert tudta, nem vétheti el, ez Bárpéter kell legyen. Bárpétert először meglepte ez a magabiztosság, ami a vonal túlsó végéből sugárzott felé, annyi éve nem látta a Futárt, és bár a hangja csöppet sem változott, volt a kiejtésében valami fura, amit eddig sohasem vett észre. Az is lehet, az én fülem lett élesebb, magyarázta később neki, mert a Futár természetesen letagadta, hogy bármiféle idegenség rakódott volna a nyelvére vagy a nyelve alá, és egykettőre meg tudtak állapodni egy időpontban, amikor Bárpéter visszahívhatja, ha már beszélt az Angollal. Mert az világosabb volt a napnál, hogy addig, amíg az Angol nem nyilatkozik az egész találkáról, nekik semmiféle joguk nincsen dönteni, esetleg annyiban állapodhatnak meg, hogy benne vannak a találkában, ami az esetükben azt jelentette, hogy elszánták magukat, és innen kezdve bármely időpont megfelel.
Ahogy az Angol kívánja.
Az Angolt azonban nem lehetett elérni egy teljes héten át, és amikor Bárpéter visszahívta a Futárt, azt mondta neki, hogy komolyan aggódik érte, mert ez még az Angoltól is szokatlan húzás. Az Angol a hivatalos üzenet szerint elutazott, talán Németországba vagy Hollandiába, ezt nem lehetett biztosan tudni, meghatározhatatlan időre, a hónap elején. Azt akarom mondani, öregem, nyögdécselt a telefonban Bárpéter, hogy bottal üthetjük a nyomát, a marhája. A Futár csak hümmögött, nem adott igazat Bárpéternek, aki, ismerte, eléggé aggódós volt ahhoz, hogy pánikszerű megérzéseit ráragassza környezetére, mégis azt mondta, remélem, nincsen semmi baja, s még azt, hogy ha majd előkerül, beszélünk vele.

Nem ők beszéltek vele végül, hanem az Angol maga jelentkezett, a hangja száraz volt és nagyon távoli, csupán annyit mondott, hogy négy-öt napon belül otthon lesz. Hol tekeregtél, öregem, kérdezte tőle Bárpéter, de az Angol kitérő választ adott, és amikor Bárpéter elmondta neki az ötletét, pár nap haladékot kért, mert most így egyből nem tud dönteni, indokolta. Azt mondta, időre van szüksége, mondta Bárpéter a telefonban a Futárnak, aki megint csak elcsodálkozva hallgatta az Angolról szóló híreket.


Ha jól tudom, megnősült, mondta Bárpéternek, és ez egészen úgy hatott, mintha másra akarná terelni a szót, vagy mintha magyarázatot keresne az Angol cselekedeteire. Bárpéter figyelmezette is rögtön, hogy ne akarjon ok-okozati összefüggéseket belelátni az Angol kusza életébe. Akkor is, erősködött a Futár, valamilyen magyarázata csak kell legyen a dolognak.
Nem volt. Az Angol Antwerpenből jött vissza, otthon ült, nem nyitott ajtót senkinek, nem mintha keresték volna, és tévét nézett, néha gyorskaját rendelt, vagyis pont olyan életet élt, amit csöppet sem lehet egészségesnek nevezni, ha az ember az éppen aktuális életmódrecepteket böngészi, vagy a tévé beszélgetős műsorait nézi. Már majdnem megfeledkezett Bárpéter hívásáról és a neki tett ígéretről, amikor az egyik üres pizzásdobozról eszébe jutott a Futár, róla pedig az ígérete, és tárcsázni kezdett.
Nem mintha döntött volna bármiben is, de egyszeriben megvilágosodott, hogy kapóra jön neki ez az utazás.


Futár. Futár Andor, így hívták rendesen a Futárt, de senki sem szólította a keresztnevén, egyszerűen Futár volt. 1981 nyarán, amikor Bárpéterrel együtt megismerkedett az Angollal, alig serkent a szakálla vagy a bajusza, jó húsz évvel későbbre hagyta, hogy az egész állát ellepje a szőr, de nem engedte túlságosan hosszúra, háromhetente eljárt a borbélyhoz, és megigazíttatta. Kövérebb is volt persze, mint húsz évvel előtte, igaz, hogy már akkor jól látszott, hízásra hajlamos, nevették is idő előtt megereszkedett pocakját. Nem tett semmit ellene, hogy később a pocak visszahúzódjon, a pizzázó, bár sokat kellett gürcöljön az elején, hogy el tudja indítani, végül szinte magától kezdett működni, felesége nem volt, soha nem nősült meg, és azon a szent napon, amikor Bárpéter vette a fáradságot, és fölhívta telefonon, már három alkalmazottja volt, ketten a konyhán, egy ember pedig a kis étteremben dolgozott, neki pedig csupán a beszerzéssel kellett foglalkoznia. A könyvelést is maga végezte, mert ahhoz elég jól értett.
Futár, Bárpéter telefonja után mindent gyorsan elintézett, hogy bármikor készen állhasson az azonnali indulásra, külön-külön megbeszélte alkalmazottaival az üzlet vezetését, és még az Angol jelentkezése előtt kiválasztott két bőröndöt, amire szüksége lehet egy ekkora utazáshoz. Sosem utazott még két bőrönddel egyszerre, amikor Ausztriába érkezett, alig volt egy reklámszatyornyi cucca.
Amikor arra a szatyorra gondolt, mindig azon kezdett el töprengeni, hová is tette el. Mert abban biztos volt, hogy valahová elrakta, már amikor kicsomagolt, amikor kivette egyenként belőle azt a kevéske holmiját, megfogadta, hogy ezt a zacskót nem veszíti el. Egyből tudta, hogy meg kéne őriznie a szatyrot, mintegy emlékeztetőül, és tanácstalanságában első éjszakára a cipőjébe gyúrta bele, de nem fért el benne rendesen, az egyik sarka kilógott, fölfele kunkorodva állt ki a cipő­ből, és reggelre ott hevert már félig a padlón, mert a gyűrődést nem tűrő sarkok kiegyenesedtek, és szinte lábakat növesztve kimásztak.

Kikerülni a traiskircheni lágerből, végezni a karanténnal, ezt ismételgették, de a meghibásodott karburátor fölött már nem emlékeztek rá, vagy legalábbis ha szóba került volna, az Angol megvetően int, hogy erre most nincs szükség, a Futár kissé elgondolkodik, mert neki lassúbb a felfogása, Bárpéter pedig elvigyorodik, mert abban a rühes táborban ismerte meg Veronikát, akit aztán elvesz feleségül, majd elválik tőle. Bárpéter volt különben az első, aki valamilyen rokonok révén hamarabb kikerült a táborból, mint a többiek. Az elutazása előtti napon búcsúvacsorát szerveztek, Bárpéter mindenfélét összevásárolt a spórolt pénzén a lágerboltban, vett sört és cigarettát a kerítésen túlról, és az egészet kiterítette az asztalra két barátja elé, és ott volt Veronika is, aki csöndesen mosolygott, mert akkor már fülig szerelmes volt Bárpéterbe. A fenébe is, mondta a Futár, hiányozni fogsz, és a nejlonszatyrára gondolt, ami ott simult a párnája alatt. Ugyan, ne nyavalyogj, mondta neki az Angol, nemsokára mi is, de azt nem mondta, hogy nemsokára mi is mi, hanem kortyolt a söréből, és a társai hiába várták a mondat végét. Talán nem is volt annak a mondatnak vége, írta később Bárpéter egy levélben a Futárnak, aki sokáig forgatta azt a papirost, megpróbálta megérteni, tény, hogy sohasem válaszolt Bárpéternek erre a levelére, vagy legalábbis erre a mondatára, vagyis valami megint befejezetlen maradt, félbeszakadt. De ha csak erről a két mondatról lenne szó, gondolta Bárpéter, miután hiába várta a Futár válaszát, akkor rendben is volna, mert akkor ő már pontosan érezte, hogy az elutazásuk, a kiszökésük félbeszakadt azzal, hogy hárman háromfelé kerültek. Nem, mégsem érezte pontosan, inkább csak sejtette akkor, igazából négy és fél évvel a traiskircheni táborból való eljövetel után értette ezt meg. Veronika alig volt otthon Bárpéter kötetlenebb munkaidejéhez képest, Veronika egy varrodában kapott állást, ő pedig egy tanfolyam elvégzése után számítógépkezelő lett egy üzemben, ahol üdítőket és szeszt palackoztak, csak este látták egymást, Veronika fáradtan dőlt ágyba, és reggel futott tovább. Semmi értelme ennek, mondta egyik este Veronika, és Bárpéter azt hitte, a fáradtság beszél mindkettőjükből, mert válasza is volt Veronikának erre a mondatára, aztán reggelre kiderült, hogy mégsem. Hogy mégsem a fáradtság beszél belőlem, és belőled sem, mondta Bárpéter németül, mire Veronika ráordított magyarul, hogy hagyja már ezt a szaros nyelvet. Amikor kikerültek a táborból, megfogadták, hogy munkanapokon németül beszélnek egymással, hétvégén pedig magyarul, mivel mindkettőjüknek nehezen ment még a német. Bárpéter ült az ágyon, a zokniját húzta éppen föl, de aztán abbahagyta. Sosem ordítottál még rám, mondta picivel később, és fölhúzta a másik zokniját is, vette a nadrágját, inget húzott magára, előkeresett egy táskát, és elhagyta az albérletüket. Veronika meg sem kísérelte megakadályozni. Ez végtelenül elszomorította Bárpétert, úgy érezte, becsapták, hogy elvették az álmait, hogy ez a nő nem elég kitartó, hogy jól tette, hogy eljött, mert ezzel a nővel ő nem tudna jövőt építeni. Ezt is megírta a Futárnak, aki erre meglepődött, nem gondolta volna, hogy ilyen sértődős Bárpéter, és megint összehajtogatta és eltette a levelet. Vajon miféle táskába pakolt össze Bárpéter, ez sokkal inkább érdekelte, mennyi cucca gyűlhetett össze négy és fél év alatt. Ezek szerint nem sok, ha csak egyetlen táskát említ, akkor nem sok, vonta le a következtetést. Végül válaszolt neki, igaz, mindössze fél oldalon, amiben azt írta meg, hogy most már két bódéja van, az egyik a Stephansdomtól nem messze, amiben ő árul személyesen, a másik egy nem olyan előkelő helyen, ott meg az üzlettársa. Kolbász, virsli, szendvics, üdítők és még sör is kapható nála, ha arra jár, akkor feltétlenül látogassa meg. Egész nap a bódéban ül, este pedig a beszerzést intézi.
Bárpéter ekkor még panzióban lakott, ahová az osztrák hatóság helyezte ki a karantén után, nágyszáz schilling zsebpénzzel. Veronikával ellentétben, aki munkahelyén is fölmondott, és saját lakást szerzett, ő nem hagyta ott a palackozó üzemet. Miért, még hol mondott föl, kérdezte cinikusan az Angol egy akkori telefonbeszélgetésük alkalmával, és Bárpéter kénytelen volt elismerni, hogy elszólta magát, és hogy igen, Veronika mondott föl nála, nem pedig fordítva. Az Angol, bár egyáltalán nem egyeztetett ebben a Futárral, azt mondta Bárpéternek, hogy öregem, nem gondoltam volna, hogy ennyire sértődékeny vagy, nem is vagyok, válaszolta Bárpéter, mert akkor most is meg kellene sértődnöm, nem gondolod?
Az Angol, ellentétben velük, mint oly sokszor, nem gondolt semmit a barátai ügyeiről, sosem szólt bele addig, azután sem tette. Bárpétert mindenesetre elgondolkodtatta az, amit az Angol mondott, és másnap elkarikázott a varrodáig, és a portán érdeklődött Veronika után. A portás fölszóllt a részlegre, ott mondták, hogy Veronika Bódis fölmondott. Az meg hogy lehetséges, ámult a Futár a telefonban, mert ő volt az első, akit Bárpéter fölhívott. Szerinted hol lehet, kérdezte tőle, de a Futárnak fogalma sem volt. Nem is azért kérdeztem, mondta neki Bárpéter, hogy tudjad.


Bárpéter válása fölött, már amennyiben ez válásnak nevezhető, hiszen össze sem voltak házasodva, mégsem tértek ennyire könnyen napirendre, mert egyik álmos délután a Futár vett egy telefonkártyát, amivel, kiszámította, huszonhét percet beszélhet. Bezárkózott hát az egyik közeli fülkébe, ahonnan a standja is nagyon jól látszott, és föltárcsázta a megadott új számot, a régit tudta fejből, de ezt még nem volt ideje megtanulni. Bárpéter ágyban volt, de még nem aludt, néhány perce dőlt le csupán a nyári kánikula elől, és rögtön azt mondta a Futárnak, hogy inkább holnap beszéljenek, de a Futár nem hagyta magát, és így Bárpéternek huszonhét percen át a válásáról kellett beszélnie. Az az igazság, csupasz volt a panziós szobája, Bárpéter fölragasztott ugyan néhány képet, de így is siralmas látványt nyújtott, az ágyon kívül egy asztal és egy méretesebb szekrény állt benne, ami el is foglalta a szoba felét. Ebből a szobából osztotta meg a Futárral válásának részleteit Bárpéter, de természetesen nem csak ő beszélt egyedül. A Futár ugyanis nem tűrhette, hogy az egész történet az ő közbeszólásai nélkül hangzódjon el, ezért néha megjegyzéseket tett, egyszer pedig Bárpéter megelégelte a minduntalan elhangzó válás szót, és kikérte magának, mondván, hogy ezt a szót nem ő találta ki, hanem a Futár hangoztatja egyfolytában, és hogy legyenek pontosak. A Futár hosszan (hat perc) érvelt a válás szó helytállóságát illetően, azzal egészítve ki Bárpéter és Veronika kapcsolatának hosszú időtartamára vonatkozó érvét, hogy az Angol például meg volt győződve, hogy rég összeházasodtak, és hát ezek után el lehet képzelni, hogy a távolabbi barátok és főleg ismerősök mit gondolnak. Bárpéter minderre azt válaszolta, hogy az Angol ebben nem mérce, hiszen elfoglaltsága miatt alig is tud ilyesmire figyelni, és a lakodalmukra sem tudott volna eljönni, mire a Futár azt mondta, na látod, ez az, biztos volt benne, hogy megvolt már az esküvőtök nélküle. Bárpéter kénytelen volt megadni tehát magát, és inkább a Futárnak adott igazat, mintsem türelme végére érjen, és a Futár újabb kérésére kissé részletesebben elbeszélte az ő és a Veronika esetét, amit a Futár aztán a következőképp rakott össze: Veronika jóval többet dolgozott, mint Bárpéter, akinek munkaideje kevésbé volt kötött, ráadásul az első hat hónapban a cég, aki alkalmazni kívánta, még egy tanfolyamra is beíratta, és ez egy idő után nem tetszett Veronikának. De még ez sem számított akkora bajnak Veronika szemében, hiszen a maga módján még örvendett is, hogy szerelme pihentebb, legalább kettejük közül valamelyikük pihentebb, mint a másik, és csak néha sopánkodott, megjegyzéseit, ami Bárpéter laza munkahelyére irányultak, inkább viccelődve jegyezte meg, és sokáig nem is gondolta komolyan őket, hanem egy idő után Bárpéter elkezdett megváltozni. A Futár mindezt az üzlettársának adta elő, természetesen nevet nem mondott, a társa nem is találkozott soha Bárpéterrel, tehát fölösleges is lett volna magyarázkodni, és amikor elbeszélésének ehhez a pontjához ért, akkor megállt, és megpróbálta felidézni, milyen is volt Bárpéter régebb. És azt is, hogy ez a régebb egyáltalán mit jelenthet, hogy mihez képest változott meg Bárpéter, úgy gondolta, ezt mindenképpen jó volna tisztázni, mert lehet, hogy hülyeségeket beszél, hogy így hülyeség, értelmetlenség, amit mond. A Veronikával való kapcsolatában nyilvánvalóan változáson esett keresztül az ő barátja, de abban, hogy régi énjéhez képest megváltozott volna, mégiscsak kételkedni kezdett. Bárpéter lusta, kissé önző, elkényeztetett alak volt, házimunkát és bevásárlást sosem végzett, pénzt sosem kellett hazaadjon. Veronikával való megismerkedése még Pesten történt, együtt utaztak tovább Ausztriába, a táborban már együtt voltak, együtt kezdtek el tervezni, vagyis együtt jöttek el nyugatra. A Futár, akinek összesen két nő volt az életében, nagy szemekkel bámulta Veronika és Bárpéter nyalakodását, kicsit irigyelte is őket, pontosabban az állapotukat, hogy nincsenek egyedül.
A Futár ekkor azt is lemérte, hogy Bárpéter hajlandó olyan dolgokat is elvégezni, amelyek otthon sosem voltak jellemzők rá, és ezen el is csodálkozott. Mindazonáltal megnyugodott. Ezzel a nyugodtsággal búcsúzkodott tőlük utolsó este is a táborban, csak másnap dobogott jobban a szíve, mikor Bárpéter és Veronika az összes motyójukkal a hónuk alatt kicaplattak a táborból, ki a főútra, a buszhoz, ami aztán elvitte őket az új életük felé. Bizonyos volt benne, hogy ez a két ember megtalálja azt, amiért idejöttek, és hogy ezt nagyon jól tudják mindketten. Hisznek benne. Veronika azonban négy és fél év után észrevette, hogy Bárpéter nem hisz már ebben.


Az Angol könyökig a motorházban, már az ingujja is olajos. Káromkodik, ez sem illik rá. Dühösen akkor látták utoljára, és ez nevetésre készteti őket, amikor az évzáró után egy héttel lementek a Maros-partra, és ott az Angol beleragadt az iszapba, hogy a cipőjét, zokniját a kezében kellett hoznia hazáig. Bárpéter és Futár persze már ezen az első hosszasabb találkozójukon arról faggatták az Angolt, ott, a parton, hogy hogyan jutott föl az osztálytársnőjével a padlásra, hogyan kapták el, és végül mire kényszerítették a tanáriban. Az Angol meglehetősen szemérmesen viselkedett, nem komoly, mondogatta, nincs ebben semmi, de a két barátot nem lehetett meggyőzni, és végül az Angol töviről hegyire elmondta, mi is történt valójában. Bárpéter és Futár mindazonáltal csalódott arcot vágott a történet után, és persze rögtön sejteni vélték, hogy az Angol nem mondta el a teljes igazságot. Most végre elmondhatnád, mondták neki az autó árnyékában ülve, de az Angol rájuk sem hederített. Mit izélsz, mondta neki Futár németül, de erre sem akart reagálni.
Az iszapból ketten húzták ki, nevetve, csak persze az ő lábukon nem volt se cipő, se zokni, a folyó közepéből úsztak ki a partnak arra a szakaszára, ahol az Angol állt, térdig az iszapban. A vízen akart járni, röhögte Bárpéter, és az Angol hiába erősítette, hogy itt két évvel ezelőtt cementtömbök borították a medert, a két fiú kacagott, és azt ismételgették, legalább a cipődet levethetted volna. És hová lettek a cementtömbök, kérdezte Angol a motor fölé hajolva, és Bárpéter válaszol, megvannak azok, apuskám, csak éppen ötven méterrel odébb.
Futár és Bárpéter természetesen sokáig osztják, szorozzák a történetnek az Angoltól hallott darabjait, és ugyan nem vallják be egymásnak, de mindegyikük szívesen behelyettesíti magát az Angol szerepébe.
Valld be, hogy te is felmentél volna Enivel, mondja Bárpéter, és a Futár, tűnődő arcot tettetve, rábólint, azt hiszem, igen, nalátod. Nalátod!
Angol sohasem tanult meg úszni, ezt egyikük sem értette, hogy lehet úgy élni, hogy az ember nem tud úszni, Futárnak ez hiányzott a legjobban, a Marosban való úszás, mondja el egyszer Bárpéternek telefonon, de bármennyire is lenézik ezért Angolt, tetszik nekik, ahogy felszökik a padlásra egy lánnyal a tizenkettő céből, ráadásul ez a padlás az iskola padlása. Eni annyira fehér bőrű, hogy szinte vakít a napsütésben, vitatható szépség, aki nem tetszik mindenkinek, Angol viszont ínyenc. Mi is azok vagyunk, jelenti ki Futár, ott, a káreuban, miközben az Angol végre előremegy, és nyilvánosan megfosztják nyakkendőjétől, mert az iskolaidő alatt, az iskola épületében megdugta az egyik nőnemű UTC-társát.
Tulajdonképpen nem lehetetlen, hogy az egész külföldre szökésüket Eninek köszönhetik, igen, megköszönhetnénk neki, hogy nem esett teherbe, mert kézpeld csak el, ha terhes marad, akkor az Angolnak vállalnia kellett volna minden bizonnyal a következményeket, vagyishogy később valamikor el kellett volna vennie feleségül azt a lányt, és akkor sosem jutott volna az eszébe külföldre szökni, magyarázza lelkesen Bárpéter a telefonba, holott saját nőügyeiről kellene inkább beszélnie, Veronikáról, az elcseszett kapcsolatáról. De most úgy látszik, a Futárt is felvillanyozzák a szavai, mintha ő is látna fantáziát a dologban, öregem, az Angolt nem a káreus alázással lőtték meg, hanem az utána következő baszakodásokkal. Igen, Bárpéter jól emlékszik, hogy az Angol kezdeti szótlanságát miként váltja fel egyfajta másik hallgatás, valami néma dac, amivel hetekig, hónapokig készül az útra, pórul jártakat faggat kijelölt munkahelyükről hazatérőben, térképeket, menetrendet tanulmányoz, kívülről megtanulja falvak és folyók, patakok nevét, és egyik nap azzal áll elibük, hogy indulhatunk.
És te hogy gondolod, kérdezi meg Bárpétert Futár, nem lett volna vajon jobb, ha történetesen peteérése van annak a lánynak, annak az Eninek.

Kilenc évvel később, amikor már szinte fölösleges azon morfondírozni, hogy a természet szeszélye folytán hány ezer kilométerre keveredtek el eredeti otthonuktól, az Angol megdöbbentő vallomást tesz, tulajdonképpen nem is közöl, csupán két mondat között megjegyzi, neki már nincs túl sok hátra az életéből, és ezt annak is köszönheti, igen, hogy annak a lánynak nem volt éppen peteérése, mert akik elhagyták a nyolcvanas években az országot, előbb-utóbb valamilyen nyavalyával kellett szembesüljenek, mondja az Angol, tökéletesen természetes hangon, mintha az időjárás alakulásáról beszélne, nem pedig saját és a menekültek egészségi állapotáról, jobb híján közérzetükről. Na, ne vacakolj velünk, szólítja meg Bárpéter, és mindig is furcsának tetsző, nyegle heherészéssel ad nyomatékot ennek a rövid, érezhetően fölösleges, nem jól kitalált, nem odaillő mondatnak, na de hát mi a francot lehet reagálni egy ilyen ostobaságra, mégis, milyen bajod van, kockáztatja meg a Futár, és érezhetően közelebb férkőznek ezzel a merész húzással az igazsághoz, legalábbis az Angol által mondottakhoz mindenképp. Lehet, azért is vetemedett efféle hazardírozásra a Futár, mert megérezte, az Angol nem viccel, hogy komolyan lehet venni, amit mond, de ha mégsem lenne így, a Futár még hozzáteszi, nekem például semmi bajom az égvilágon, miről beszélsz te itten nekünk. Amiért neked semmi bajod az égvilágon, mondja tagoltan az Angol, attól még a nagy többség szenved, ilyen-olyan nyavalyákat szed össze, ismétli magát, például rákot, de mondhatnánk azt is, hogy a depressziónak különösebb formáját, na ne, szakítja félbe Bárpéter, mi az istenről beszélsz, de az, ahogy az Angol engedi közbevágni, rádöbbenti mindkettőjüket, mennyire komolyan beszél, már megint, hiszen ezt már ezerszer látták tőle, ilyenkor pláné el lehet hinni, amit mond. Szóval azt akarod mondani, hogy rákod van, fújja ki magából Futár a levegőt, igen, azt, válaszolja rögtön az Angol, és az autónak dőlve igyekeznek nem nézni egymásra, ami ugyan furcsának is hatna, ha nem tudná mindegyikőjük, mennyire fontosnak tűnt ez a hazautazás, és hogy most megint az Angolnak kellene megbocsátaniuk, hogy ennyire, de hogy ennyire elbaszta az egész látogatásukat, és ráadásul ez nem valahol Bécs vagy Budapest környékén, hanem a nagy semmi kellős közepén, valahol Kolozsvár és Vásárhely között a Mezőségen derül ki, nem sokkal sötétedés előtt, a lerobbant autónak támaszkodva. Lehetetlen, hogy ne idéződjön föl mindhármukban az a káreuban töltött plusz két óra megint, a jóleső, büntetésre való várakozás, ahogy az egész iskola szenved a hőségtől pusztán azért, mert az Angol, bár az egész igazgatóságnak megígérte a tanáriban, hogy rögtön a felszólítás után önként kiáll és vezekel, szarik az egész megállapodásukra, és mert utálja a színjátékot, maga is színjátékot kezd el játszani, hogy az egyre kínosabban telő negyedórákban a tanári testület tagjai sorra lépnek elő dörgedelmes beszédet rögtönözni, holott ez igazán nem volt benne a pakliban. A rákod sem volt benne a pakliban, mondja ki önkéntelenül Futár, mintha kifutnának belőle a gondolatok fércszálai, és azt valamiképp föl kellene kapnia, ha ilyen idétlen mód, akkor is, még akkor is, ha ezzel alaposan elárulja magát, de legfőképp magukat, hogy pontosan mire is, hát ugyanarra gondolnak. Ülnek tovább is az autónak dőlve, az Angol a hazahozott rákjával, a Futár a megszólalás kínos utóízeivel, Bárpéter a szokásos, levetkőzhetetlen csalódottságával, amellyel az arcára írja, mit is szeretett volna tulajdonképpen, sosem azt, ami van, és most az egyszer akár megbocsájtható is lenne, ha nem éreznék egyszeriben annyira távolinak azt a közel lévő helyet, ahol azt a híres négyszöget megalkották a utecsisták tömegével, és a többé-kevésbé rendszert képező sokadalomban azt a három pontot, amik lényegében ők saját maguk, egyfajta origók, ahová valószínűleg nincs is visszatérés. Vagyis megint az Angol győzött, mondja pár héttel később a Futár, hiszen a rákjával még azelőtt közölte velünk, hogy nem tudunk úgysem hazamenni, legalábbis oda, ahonnan eljöttünk, nem is érdemes, nincs értelme, minek, és ez az egész nyavalyás utazás csak arra jó, hogy további szarságok derüljenek ki rólunk, hát arra, mondja Bárpéter is.
De még akkor, amikor az autónak támaszkodva ülnek, és ezt még egyikük sem igyekszik kitörölni emlékezetükből, Bárpéter föl akar állni, hogy bekapcsolja a fényszórókat, de az Angol nem engedi, de hát sötét van, mondja a Futár is, nem baj, jólesik végre, hogy ilyen sötét van, mondja az Angol, és Bárpéter ülve marad, hogy ha már így megállapodtak, igyekezzen ő is hozzátenni ehhez a sehová nem menéshez, és ahogy végleg, kérlelhetetlenül rájuk telepedik az éjszaka, megint egyszerre érzik és tudják, végre valami közös bizonyosság, hogy ez így örökké tartani fog most már bennük. Megvan, mondja még az Angol, megvan, azt szeretném, fordul hozzájuk, hogy ilyen sötétben, este temessenek el, értitek, kérdezi meg, és rövid szünet után mindhármukból kibuggyan a nevetés, mert ezen csak nevetnem kell, öregem, mondja Futár, és nevetnek, hogy micsoda, hogy idáig kellett eljöjjünk, hogy ezt te kiderítsd, és ha abban a pillanatban száz, de akár ötven méterre lennének saját maguktól, vagy ha bárki más hallaná őket, arra gondolna, hogy ez a három ember olyan felhőtlenül jókedvű, hogy a temetés este tízkor mondat, amit abban a pillantban hallhat meg, valami jó vicc legeslegutolsó mondata, amit mindközönségesen csattanónak szoktak nevezni.

A metafizikai kabaré bugyrai (Manuela Gretkowska: Metafizikai kabaré)

A Metafizikai kabaré egy mutatvánnyal veszi kezdetét: a sztriptíztáncosnő megmutatja „a bűn gyökerét és farkát.” Azon túl, hogy a „mutatvány” főnév igéből képezhető, tehát cselekvő történést fejez ki, a bűn gyökerére való rávezetés, felfedés szó szerint értendő, ugyanis a táncosnőnek farka is van. A frazéma, és vele együtt egy erőteljes retorikai képződmény leépítését mégsem kell látványosnak gondolnunk, a bűn gyökerének megismerése inkább rituális beavatódást nyújt a könyv terébe, mégpedig az anuson át. „A végbélnyílás bejárata, út a test belsejének labirintusába. Mi más a meztelen test, mint a beavatás helyszíne. (...) A chartres-i katedrális labirintusának csak egy bejárata van, úgy látszik, ennyi tellett a középkori teológusoktól. A katedrális alaprajzára be lehet rajzolni egy kitárt karú embert. Ez az emberi alak férfi, a férfi labirintusába egy bejárat nyílik – az anus.” (7.) És ha az anuson át be lehet jutni egy szakrális térbe, elképzelhető, hogy a szöveg megpróbálja kijelölni saját határait?
Manuela Gretkowska, ahogy Aleksander Fiut ír róla a Magyar Lettre 2002-es téli számában (A. F.: Posztmodern a la polonaise), ideális példája a történelemtől való menekülésnek. A „menekülés a történelemtől” egy konstrukció, Fiut arra érti, hogy egyes lengyel írók következetesen elkerülik a lengyel aktualitások témáját, nem írnak a lengyel történelmi pillanatokról, és lehetőleg hazájuktól távol élnek. Azok után, hogy az emigráns létforma felszámolódott és elátkoztatott. Gretkowska példáját Fiut azért látja ideálisnak, sőt fejlődésnek is nevezi, mert az írónő műveiben kristálytisztán levezethető ez a mozgás, ami az ország elhagyásától a lengyel nevek mellőzéséig terjed. A Mi itt emigránsok vagyunk című regényében az egyik Lengyelországból érkező szereplő orosznak adja ki magát, világpolgárságát bizonyítandó egy ázsiai lány karjába veti magát, és mintha már itt Fiut valóban összezavarta volna a szereplőket, egyszer csak Gretkowska személyéről ír, vagy csak úgy tűnik? Gretkowska ebben a regényében még hozzáér a lengyelséghez, de már akkor, amikor az ujjak éppen elválnak – tenyérről, alkarról, karokról szó sincs, miért is lenne? Meglehetősen tudatos ez a viszony, Fiut mondanivalójának lényege, hogy Gretkowska szakítása Lengyelországgal programszerű hátatfordításnak minősül, és aminek hátat fordít, az nem más, mint azok a toposzok, amelyeket a kommunista iskola felhalmozott: „hamis kultusszal övezett nemzeti történelem és a honvágytól sorvadozó emigrációról alkotott toposz.” Igaz, tovább is van: mindezen toposzoknak a kigúnyolása ez a hátat fordítás. A történelemtől való menekülés kétségtelenül az univerzális kultúra terébe tart, ezt is Fiut állapítja meg, egyszerű továbbgondolni, hogy miért. Gretkowska eszközei, elég csupán a lengyel nevek mellőzésére gondolni, mind-mind erre viszik fel az alapot. Gretkowska társadalmi felejtést szimulál, miközben lengyelül ír, miközben műveiben fokozatosan megszakítja a kapcsolatot Lengyelországgal. És persze miközben az emigráns létet szimulálja, és miközben élvezi, hogy a helyzet anakronisztikussága lassan átcsúszik a kigúnyolás regisztereibe. De az is lehet, hogy már eleve ott fogant.
A Metafizikai kabaré így kristálytisztán adja tudtunkra: a szöveg határai mesterségesen fenntartottak, és belőle csak a szövegköziség, az utalások tömkelege és a híg gnoszticizmus vezethet ki. Hát nem ellentmondásról van szó? Nem: tudnom kell, minek fordítok hátat, és azután mindent lehet.Ezért aztán – mondanám, hogy Fiut ama tanulmánya miatt – létezik a Metafizikai kabarénak az az olvasata is, amely tisztában van a lengyel nevek mellőzöttségével, sőt, annak is tudatában van, hogy mindez csupán azért történik így, hogy a szimuláció hitelének a megkérdőjelezésére tett erőfeszítések kellőképp indifferenssé válhassanak Gretkowska számára. Talán attól is tarthat, hogy ez a mellőzés visszavonhatatlanul görcsbe rándul, hogy lebonthatatlan konstrukcióvá válik. A lebonthatatlan konstrukciók pedig nem a posztmodern sajátosságai.A regény amúgy zseniálisan van megírva.Formai kuriózum, hogy jegyzetként definiálódik: a nagyon rövid fejezetekben csillag jelöli a következő fejezet vonatkozó részeit, mintegy lyukat nyit, átsiklatja az olvasást a következő fejezetbe. S mivel maga az első fejezet is egy jegyzetet jelölő csillaggal kezdődik, magát az egész szöveget lábjegyzetesíti. Nem lehet megállni, hogy ne így fogalmazzunk: van egy fő történet, amelynek mondása közben valakit megzavar egy kisebb kitérő, eltöpreng rajta, engedi továbbgondolni egy érdekes szó kapcsán, végül visszatér az eredeti szálhoz, és hagyja a kitérőt. De mégsincs gond: a melléktermékként keletkezett hangulat kinövi magát. A szöveget nem kell félteni, továbbírja magát. Nem? Gretkowska gondolta ki azt is, hogy Leibniz egy olyan szobában ülve találta ki a monádot, ahol idegesítette a huzat.Különben a regény szintén egy toposz-közeli, vagy inkább közhelyszerű, ezzel együtt hihetetlenül szomorú és feltehetően igaz tapasztalatra van kiélezve. Azt a tapasztalatot fogalmazza meg, ami egy varázslatos nő meghódítása (itt: megszerzése) után történhet: a nő elveszti varázsát. Hogy minden, ami erre a varázslatra épülhetett fel, lebomlik. Másképpen: oszlásnak indul. De ugyanaz. Csak ez is sokkalta plasztikusabb, vagy inkább szó szerinti, mint a bűn gyökere a táncosnő mutatványában, amikor a pici, szőrös farok az anusba bújik. A varázslatos nő Beba Mazeppo, „a kétcsiklójú nő”, aki „sztereó orgazmust” mutat be esténként a Metafizikai kabaré színpadán. A hódító Wolfgang, az ifjú költő, aki leharapja Beba Mazeppo egyik csiklóját. Önmagához kívánja kötni, véglegesen. Innen a varázslat eltűnése.Mondjuk, ehhez fennköltség is kell, van is, de az olcsó, felhígulni látszó nagy filozófiai kérdések, na és a gnoszticimus rejtelmeit szabadon (értsd: tetszés szerint) tálaló figurák fontoskodó, a metafizikai borzongást megkísérteni vágyó cselekedetein keresztül. Ami ebben a formájában szándékosan erőltetett, nem természetes, tehát célja van. És a borzongás is csupán testi, a szellemi érzékelés ebbe fullad bele.A legnagyobb élményt mindenképpen a szövegben való utazás játéka termeli ki. Tulajdonképpen a jegyzeteken keresztül fejtődik fel a regény szövete, hogy melyik link hová vezet, és miképpen érzékelhető a jegyzetek használatának valódi haszna – az ellenpontozás –, azt a jegyzetek adta ritmusból következtethetjük ki. „– Szűz vagyok. – Beba az asztal közepére tolta a vörös csipkeernyős lámpát. A kabaré zenekara lassú tangót játszott. A homályos lámpákkal megvilágított szomszéd asztaloknál férfiak ültek, akik gyengéden néztek a nők pillantásában talált más férfiakra. A füstfelhővel fátyolozott fekete plafonról fémszerpentinek és »BUÉK 1993« feliratú lufik lógtak. – Szűz* vagyok...” – és a jegyzet ide torkoll: „*A legjobb állapotban fennmaradt szűz csontváz Párizsban, a középkort bemutató Cluny Múzeumban látható. A szűz csontváza egy kör alakú teremben van felakasztva, majdnem közvetlenül a plafon alá, szemben egy unikornis két és fél méteres szarvával. Könynyen meggyőződhetünk arról, hogy egy érintetlenül meghalt hajadon csontjait látjuk, ha megvizsgáljuk a csontváz jó állapotban megőrződött szeméremeresztékét. Megcsontosodott, kissé perforálódott szűzhártya borítja.” (15–17.) Fölösleges belemenni, milyen vonzatai lehetnek a jegyzetekkel ide-oda futtató technikának. Ami bizonyos: a szöveg, azon túl, hogy tartalmilag felszabdalódni látszik, szerkezetében koherens. Mondhatni: nem rejti véka alá, hogy az összefüggések tetszőlegessége az, ami meghatározza egy regény szerkezetét, és azt sem, hogy a tetszőlegesség mesterségesen kialakított alkotási technika. Tehát irányított. Nagy titkot árul el? És végül vegyük észre, hogy amikor azt mondjuk, hogy a Metafizikai kabaré színpadán, a Metafizikai kabaré asztalainál stb., semmi mást nem bizonyítunk, mint hogy szó szerint kell érteni mindezt, mert a cím saját magát jelöli. És itt kell keresni a Metafizikai kabaré bugyrait is. Vagy inkább: így.
(Manuela Gretkowska: Metafizikai kabaré. Nánay Fanni fordítása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004.)

[MEGJELENT: A HÉT]