Szabó Róbert Csaba's Blog

Top3

Bencsik Orsolya, Nagy Kata és Szabó Róbert Csaba lett a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíj idei három jelöltje. Közülük kerül majd ki a győztes, aki 2016. december 8-án az Unplugged Kávézóban átveheti az elismerést.

http://www.litera.hu/hirek/megvan-a-h...

Szabó Róbert Csaba a Horváth Péter-ösztöndíj esélyeseinek 10-es listáján

Az idén negyedszer adják át a kortárs ma­gyar irodalom fiatal alkotóinak megsegítésére 2013-ban létrehozott irodalmi ösztöndíjat. A Horváth Péter Ösztöndíj A Fiatal Magyar Irodalomért (Péter Horváth Stipendium für die junge ungarische Literatur) célja a legtehetségesebb pályakezdők, a már rendszeresen publi­káló, az adott évben új kötetet megjelentető, 35 évesnél nem idősebb szer­zők támoga­tá­sa, számukra egy évnyi nyu­godt munkakörül­mények biztosítása, új művek megszületésének ösztönzése, a kiadott mű né­metor­szági meg­jelentetésének elősegítése.

A kuratórium által a kiadók javaslatai alapján összeállított Top10-es lista az idén a következő:
Bartók Imre (1985): Láttam a ködnek országát (Jelenkor)
Bencsik Orsolya (1985): Több élet (Fórum-Magvető)
Gál Soma (1992): Sármesék (FISZ)
Horváth Benji (1988): Az amnézia útja (JAK-Prae)
Hyross Ferenc (1992): Tömegvonzás (FISZ)
Lanczkor Gábor (1981): Apás szülés (Jelenkor)
Makai Máté (1986): Koriolán dala (FISZ)
Nagy Kata (1986): Inkognitóablak (JAK-Prae)
Purosz Leonidasz (1996): A városnak meg kell épülnie (FISZ)
Szabó Róbert Csaba (1981): Alakváltók (Jelenkor)

A bölényvadász (regényrészlet)

KENDI LÓNYA ELTIPRÁSA

Hogy mikor születtem, révedezik a gyermek.
Szemében fekete kormú füst, amilyet üszkös, félig égett fa tud kiizzadni, ha újragyújtják. Vagy rajzolni lehetne a szemével, kivéve, hogy a lelke is fekete, az nyújtózkodik annyira szemgödrében. Nem gyermek ez talán, mondogatja, aki csak fél percet tölt vele. És irtózva fordulnak el, vagy nevetve sercintenek felé.
Vagy komolyan veszik, vagy kikacagják, vagy sehogy sem. Eleresztik, hadd fusson, megdöngetik, talpától tarkójáig végigbotozzák, ápolják, ormósra verik. A hátából szilánkokat mosnak ki, késpengét döfnek belé. Étellel kínálják, ruhájától is megfosztják. Forgandó szerencsében él, hol fázik, hol melege van, jól sosincs. És sohasem úgy, ahogy ő szeretné, nem kormányoz, csak sodródik. Kúnó Izráelnek hívja magát.
Kérdés, mikor indul meg a jó útján. (Folytatás a Látó 2015/12-es számában) 

Hentesek

HENTESEK RémdrámaA párizsi Théâtre du Grand-Guignol (1897 – 1962) művészeinek Írta Szabó Róbert CsabaEgy rémszínház a csőd közelében. Az igazgató szerint azért, mert a valóság kegyetlenebb, mint a grand guignol. A valóságnak a színházban a helye. Meghívja "vendégszerepelni" a henteseket. Jönnek még: öngyilkosjelöltek.


 SZEMÉLYEK:
BÉLABÁ hentesGYULU, a hentes segédjeIGAZGATÓBOBEK, színészSANYI, színészLÁNY, öngyilkosjelöltJÁNOSKÁ, öngyilkosjelöltRÓTI, öngyilkosjelöltDRAMATURG 


"Egyszer egy színésznek azt mondták, vége,                            Elfolyt vagy ötven liter vére,                            Ivott rá pálinkát, és mindenféle szeszt,                            Marlonbrando vagyok, hajtogatta egyfeszt,                            Játszott Shekszpírt, Moliert, Ibsent,                            A kritikusok megírták, tehetség: ábszent.                              Végül a nemzetiből csúfosan elűzték,                            Az ülepe: zöld, lila meg azúrkék.                            Sértődött lett volna, ugyan, dehogy,                            Ha oroszlánt szíven lőnek, bődül, lerogy,                            De maradék erejével odacsap, gyilkol,Visz magával, gyerünk, vár ránk a pokol.
Hatalmas, világító koponya gurul be, visszhangosan szaval
KOPONYA        Egyszer egy színész azt mondta, navégre,                            Elfolyt vagy ötven-hatvan liter vére,                            Ivott rá pálinkát, és mindenféle szeszt,                            Dicaprio vagyok, hajtogatta egyfeszt,                            Oszkárt nem kapott soha, rendben, oké,                            Kivágták a nyelved? jöhet a karaoké!
BOBEK                 A rémszínházban meghalsz, feltámadsz,                            Karóba húznak, és nem kell a fejtámasz,                            A rémszínházban szörny vagy, mi itt lakik, (szívére üt)                            Pokolra jutsz, nem kell Káron meg ladik,                            A Sztüxön átkelni, látod, nem is nagy dolog,                            Elkárhozunk úgyis, a sírodban rajta, forogj,                            A halottak élete mindennél jobb,                            Vágd fel az ereid, ugorj le, hopp!"

Levegőt venni a mondat előtt - Interjú a kolozsvári Helikon folyóiratban

"A szülőfalum egy konstrukció."

 

Modern betyárokat díjaztak a 3. Magyar Forgatókönyv Börze döntőjében (Filmvilag.hu)

A zsűri Szabó Róbert Csaba A Pusztai banda című filmtervét emelte ki a börze fődíjasaként. A nyertes munka megtörtént esetet dolgoz fel – a katonaszökevény Pusztai Ferenc és bandája az 1950-es évek Székelyföldjének legendás figurái, akik egyfajta modernkori betyárokként küzdöttek az akkoriban formálódó román titkosrendőrség, a rettegett Securitate ellen.

„Leoltom a villanyt és átölelem” Öt bekezdés a Férfiakról

Gerevich András könyve a férfiak könyve. Nem abban az értelemben, hogy nekik szól, nem egy megszólítás ez a könyv, hanem férfiak cselekedeteinek a leírása – versben. Férfiak szerepelnek Gerevich verseiben, így jönnek létre a férfiversek. A férfi, akit Gerevich megrajzol, nem gyûlöli a nõket. Szereti a nõket, pontosan úgy, ahogy a férfiakat is, vagy ahogy a nõk szeretik a férfiakat, pontosan úgy. Mindenki szerethetõ ezekben a versekben, mint ahogy minden férfiban ott él a nõ, és minden nõben ott él a férfi. „Hiába hordok szoknyát, tûsarkút, melltartót, / mikor éjjel hazafelé beugrom a boltba, / már fekete borostám látszik a púder alatt.” (Hermaphroditosz) Gerevich Férfiak-ciklusa a kettõs nemi identitás modernkori példáinak alapgyûjteményébõl áll össze: Teiresziász, Hermaphroditosz, Patroklosz szerepel benne. A férfibõl nõvé, majd nõbõl férfivá változó, és a nõi gyönyört elõnyben részesítõ Teiresziász (azt válaszolja a kérdésen vitatkozó Hérának és Zeusznak, hogy a nõ tízszer több gyönyört érez a testi szerelemben, mint a férfi), a nimfa által elragadott, vele erõszakkal összeforrt Hermaphroditosz és az õ átka, és Akhileusz szerelmének örvendõ Patrokolosz alakjai. Ezek a történetek vannak háttértudásként ott a Férfiak címû ciklusban. És Teiresziasz (Teiresziasz) egyszer, és Teiresziasz még egyszer (Teiresziasz remake). Ahogy nõbõl férfivá, ahogy férfiból nõvé változik. Vagy Odüsszeusz bolyongása, messze a nõtõl, most ez a távolság hirtelen felértékelõdik, a nõ mint otthon, az otthon mint az identitás kifejezõjének egy formája kerül mérföldekre, vagy mérföldekben ki nem fejezhetõ távolságra. És Paphos városa az Égei-tengeren, a paphosi márvány iránti szerelem, ahogy a bányát örökre kiaknázzák a rómaiak, ahogy a márvány hidegsége váltja fel a nõ vagy a vér melegét. „Csak az izgat fel, ha bõröm kõhöz ér, / letéphetetlen ruhája alá be sem nyúlhatok. / Idegesítenek a lányok, a nõk, / és nem tudok mit kezdeni a vérrel.” (Paphos) Minden a változás szerint íródik le.

Gerevich András könyve úgy vezeti fel a férfiak szerelmét, hogy a szerelem leírása semmiben sem különbözhet a férfinak nõ, férfinak férfi iránt érzett szerelmétõl. Semlegesen leíró, olyannyira, hogy a nõnek is egy versciklust áldoz (Ágnes kertje), hogy a szerelem olyan lehessen, amely pusztán a nemek beazonosítása által ne váljon lehetségessé. Nem bizonytalanít el. Ahogy a magzat neme is elõreláthatatlan a fogantatás közelségében. „Az ég penész színû és meddõ, / magzatvízrõl álmodsz, mert / minden sejted kiszáradt / zigóta, gyökered elvetélt // embriója vagy, még érzed / magadban a nõt és a férfit, / epétõl ragad minden levél, / ami eltakarja heges arcodat.” (Ágnes kertje) A remake pedig minderre ráerõsít, kiegyenlít: „Egyformák lesznek a nõk és a férfiak, / különbség semmi nem marad, nõbõl férfi, / férfibõl nõ lesz többször egy élet alatt.” (Teiresziász remake)

Gerevich András könyve mélyen hallgat arról, milyen az, amikor nem férfi az ember. Azt mondja el, amikor nõ, amikor átmenet, amikor férfi. Nem ismeri azt az állapotot, amikor férfiatlanság van csupán, nem aláz meg. Nem is csodálkozik, a férfi az van. Ott van Amerikában. Az Amerikai Color címû ciklus szintén kulturális sémákat rágcsál, azt, ami Amerikára jellemzõ, ahogy Amerikában a férfi látni képes, ahogy a férfit látja megszületni. „George viszont tegnap befeküdt, / hogy szilikon mellizmot ültessen be. / Tizennyolc éves: / születésnapjára kapta az operációt. / A nõvére már tavaly megérte, / hogy méreteiben ki legyen egészítve. / George gátlásain így úrrá lehet: / a legnagyobb ajándék egy szülõtõl, / hogy a fiúból férfit faragtatnak, / (bár utolsóként barátai közül.) / Az orvossal a formát megbeszélték: / teste hol legyen klasszicista, / hol romantikus... csak avantgarde ne.” (George) És ott van Dzsida Nagycsütörtökjének remakje, ahol a férfiak mind alszanak, a férfiak, akikbe már nem volt idõ beleszeretni (Egy csütörtök).

Gerevich András könyve a gimnazista fiúnak íródott, aki férfi. „Néha gondolok rá, szõke fejére, / mert én is így kezdtem: / ha egy férfit akartam, / azt rögtön és egy életre. [...] Helyesen mosolygott, simogatott, / aztán elkísértem a buszig, és / most már a nevét sem tudom.” (A gimnazista) A gimnazista új kalandot keres, és felírja a többihez ezt a mostanit. A férfi elbeszélõvé válik, és fordítva.

Gerevich András könyve a férfiról szól, aki pállott lakásban él, ami hangos a fõúti forgalomtól. „De üres a jégszekrény, ragad a kilincs. // Ez a vágy a legszebb férfi otthona, / akit soha nem találsz odahaza, / mert más férfiak lakásán alszik, / mégis a falon száz fotóról csábít.” (Desire) Öt bekezdés a férfiakról, öt ciklus mindarról, ami a férfit nem különbözteti meg a nõtõl, ami a nõt összemossa a férfival, és fordítva. Így alakul Gerevich András könyve. Van egy férfi, aki versben elbeszél, a férfi, aki egyszerre több férfi, a férfi tapasztalata. És így nõ is lehet. Vagy bármi.

(Gerevich András: Férfiak. Kalligram, Pozsony, 2005.)

Megjelent: A Hét, 2005/23.
 

Túlkapások, paratextusok, zeppelinnel díszített látképek

Xantus Boróka recenziója a Helikonban a Fekete Daciáról:"Szabó Róbert Csabától a Fekete Dacia kolozsvári bemutatóján és az egyik vele készült interjúban megtudhattuk, hogy a kötet megírása során egy emlékfüzet anyagából is építkezett, amelyet néhány éve a marosvásárhelyi ócskapiacon vásárolt. Ez az információ nem feltétlenül az igazságértékéért, hanem a mögötte lévő gesztus miatt érdekes, mert arra utal, hogy a könyv szerzője nemcsak felvállalja, hanem még rá is játszik a populáris kultúrához való kapcsolódásra. Az emlékfüzet anyaga több szinten is helyet kap a kötetben, egyrészt a paratextusokban: Szőcs Rozemari 1928-as, nagyszebeni bejegyzése a túlvilági kézről képezi a kötet mottóját, valamint a tartalomjegyzék grafikai megjelenítése is a füzetből ihletődött, másrészt az emlékfüzet bejegyzői két novella erejéig (Emlékül Annuskának, A léghajó utasai) megelevenednek a Fekete Dacia lapjain. Heinz Annuska, Szőcs Rozemari, Regina Schwarz és Joseph Erste mesei, románcos elemekben (a csúnya és a szép lány felcserélhetősége, ikrek, párviadal a nőért, tó közepén lévő sziget stb.) is bővelkedő történetek szereplőivé válnak. Továbbá a könyv illusztrációi között is felbukkannak az emlékfüzetről készített fotók, akárcsak az a Nagyszebent zeppelinnel ábrázoló képeslap, amely szintén ihletője az említett novellapárosnak. Szabó Róbert Csaba ugyanis ezt is ügyesen felhasználja: a 20. század elején divatos volt egy-egy város látképét zeppelinnel kiegészíteni, mintha ott is felszálltak volna a léghajók, a nagyszebeni képeslap fiktív játékát továbbfűzve a szerző saját történetét erősíti, az égboltot ellepő zeppelinekkel a szereplők fenyegettségérzését hangsúlyozva.Igényes és egyben hatásos horrortör-téneteket írni nagy kihívás egy szépíró számára, éppen ezért a Fekete Dacia jó kísérletnek mondható. Szabó Róbert Csaba kötetében, ha minden novella nem is teljesíti az említett elvárásokat, de az ötletes elbeszélői megoldások sok esetben kárpótolnak egy-egy történet túlkapásaiért."

Hinni a szivárványban (Kiss Tibor Noé Inkognitó c. könyvéről)

Gyerekkorom óta tudom, ha átlépek a szivárvány alatt, megváltozik a nemem.
„Átlépek a küszöbön”, indul Kiss Tibor Noé könyve is, a borító és a cím alapján gyorsan összeáll, határátlépésről van szó. Inkognitó, félig férfi, félig női figura a borítón. Minimál rajz, amilyet a gyalogátkelők jelzőlámpáin lehet látni, ott zöld, sárga és piros színe lehet. Itt a férfi fekete, a nő piros. De igazából nem a szín különbözteti meg a két nemet, hanem a szoknya. Egy ruhadarab. „Egy nő áll a mólón. A messzeségbe néz, egyik kezét szemellenzőként tartja maga elé, a másik a csípőjén pihen. A háttérben sirályok, vitorlás. Mosolyog, ahogy a szél összekócolja a haját, ahogy belekap a szoknyájába. Fél lábával a korlátra támaszkodik, combjain megfeszülnek az izmok. Sandale 24.99 DM, Jacke 34.99 DM, Leinentasche 19.99 DM. Egy nő áll a mólón, a Quelle-katalógus harminchetedik oldalán.” (84. o.)

 De honnan ered, eredhet a különbözés igazi foka? Amikor nem egy egyszerű, banális ruhadarabra van szükség a mássághoz? Mire van egyáltalán szükség a mássághoz? Belső erőre, belső felismerésre, önvizsgálatra, pszichológusra, terápiás kazettákra?
Kiss Tibor Noé könyve alapján, úgy tűnik, szigorú leltárra. Tárgyak hosszú, hideg sorolására, helyzetleírásokra, szenvtelen hangra, ami fortélyosan, észrevétlenül teszi át a lényegtelennek tűnő tárgyakat jelentésessé.
Áll a nő a mólón, a Quelle-katalógus harmichetedik oldalán.
Inkognitóban járkál az elbeszélő, inkognitó ez a nyelv, amit az elbeszélő használ. Csak lassan, nagyon óvatosan bomlik elénk a transzneműség problematikája. Nem rohan le, nem akarja lenyomni a torkunkon. Elrejti, ernyő alá gyűjti a tárgyakat, a helyzeteket, egyenként, darabonként. Súlyos helyzetekről, állapotokról van szó, légszomjról például. Vagy lehangoló környezetről, Budapest vagy a vidék lepusztult utcáiról, tereiről, kültelkeiről. Persze, mi ez, ha nem bujkálás, félrevezetés, etetés? Az. Hogyan másként lehetne arról írni ma, mindenkor, hogy valaki, aki férfitestbe született, nő szeretne lenni? Egészen pontosan: „Nő akarok lenni, nem egy nővé operált férfi.” (162. o.)
Persze, mindez nem elég. Nem elég a mássághoz, nem elég a másság érzékeltetésére, pontosabban arra éppenséggel elég, de a helyzet megoldásában nem segíti az elbeszélőt. Minket sem. Az Inkognitóban nem nagyon vannak válaszok. Egyfajta megértés, ami olykor válaszként is értelmezhető. Kimondódások, talán ez a legfontosabb. Maga a könyv, úgy, ahogy van. Hogy ez az állapot, amit jobb híján transzneműséggel illetünk, illeti társadalmunk, ha finomabb kedvében van, nem betegség, hanem egyszerűen állapot. Amiből az egyszerűt természetesen satírozni kell, stornózni, mert még odáig sem jut, juthat el a róla való beszéd, hogy a betegséget törölje, vagyis nem engedi, engedheti egyszerűvé válni. Nincsenek egysze­rű állapotok, mondhatnánk.
„Kurva anyád, köcsög buzi.” (99. o.) Ez van.
De a könyv szépsége mégis abban rejlik, hogy egy elképesztően érzékeny figurát épít föl az elbeszélés, a magáról való beszéd egy hihetetlenül finoman megmunkált ént mutat fel, éppen az aprólékos leírások által. A leltárok által, a hosszan sorolt tárgyak révén. Pontosan a köztudatban élő („Te perverz vagy.” 63. o.) tudás, a társadalomban élő kép ellenében dolgoz ki egy rendkívül érző személyiséget, amelyik szenved a normálistól: olyan értelemben, hogy normálissá akar válni. Hogy például attól a képmutató szokástól szabadulna, hogy elbeszélőt mondjunk, amikor az Inkognitóról beszélünk, holott hús-vér személyről van szó, létező realitásról, el nem veszíthető hitelességről. Mindattól retteg, amit a könyv felfed és eltakar.
Mert azzal sincs sok kezdenivaló, hogy „Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik” (117. o.), hiába kezdődnek így a szakkönyvek, mert maximum inkognitóban lehet ezt a folyamatot végigvinni.
Íme, itt egy könyv, amilyet ritkán írnak. Kétségtelenül találó fülszöveggel, mert a fülszövegek általában találóak: „Az Inkognitó olyan tapasztalatokról szól, amelyekről a mai magyar társadalom nagyon keveset tud. A transzneműség egész kérdéskörét a tömegmédia felületes képei uralják: a gay-pride parádék groteszk alakjai vagy a bulvársajtó által időnként felkapott figurák.”
Egyszerűbb volna, ha mindenki hinne a szivárványos mesében.

(Megjelent: Látó, 2012. július)

Nem akárhogy! (Kornis Mihály: Lehetőségek könyve c. kötetéről)

(Kornis Mihály: Lehetőségek könyve. CD-melléklettel. Kalligram, Pozsony, 2007.)

Kornis Mihály 2004 pünkösdjén faképnél hagyta a Napkelte élő adásában a műsorvezető Lakat T. Károlyt, valamint a két másik meghívottat, Réz Andrást és Hankiss Elemért.
A médiában szokatlan vagy ritka húzás azért következett be, mert a tévében futó, akkor éppen befejeződő valóságshow kapcsán Kornis nem volt hajlandó optimizmust színlelni, sőt, egyenesen súlyosan károsnak nevezte az egész produkciót, ellentétben beszélgetőtársaival, mire a műsorvezető és két meghívottja beléfojtották a szót.
Kornis ezt mondta: „Ez a műsor ugyanis az élethez semmit nem ad hozzá, hanem megtanítja a nem színészeket színészkedni, megtanítja az embereket kukucskálni, olyan igényeit elégíti ki az nézőknek, amit én inkább a barbarizálódás felé tett lépésnek, mint a kultúra felé...”


Mint látod, kedves Olvasó, nem fejezhette be a mondatát, azonban könnyen ki lehet egészíteni, és bizonyos értelemben jól is jön nekünk ez a félbehagyott mondat, mert a befejezése, a kiegészítése most, sokkal inkább, mint máskor maradéktalanul fontos. Van ebben a mondatvégben valami olyasmi (egyébként elképesztően egyszerű pár szó), amit ha most, a televízió hihetetlenül ártalmas műsorpolitikája közepette nem tudatosítunk, akkor végképp elvész valami.
A szerző legutóbbi munkája, a Lehetőségek könyve, bár biztosan sokan tudják, mi a mondat vége, segít befejezni azt a mondatot. De nem akárhogy.
Kornis hihetetlen, sokak szemében érthetetlen ellenállása a kor divatos és diktált „értékei” ellen a Lehetőségek könyvében hatványozottan van jelen, de annyira személyes hangon, annyira az egyes olvasóhoz szólva, mintha Kornis letett volna az egész világ megváltásáról. Kornis nem tett le róla, csupán azokhoz szól, akik hajlandóak még könyvet kézbe venni. Az Olvasóhoz szól, aki Te vagy. Nincs másképpen esélyed, csak ha kézbe veszel egy könyvet, akarja üzenni vélhetően.
Ne rémisszen meg, kedves Olvasó, hogy a könyvet elolvasva rossznak, lehetetlen alaknak, jóra és szeretetre érdemtelen embernek tartod magad, mert ez a dolgok rendje Kornisnál. Mondhatni, ez segít hozzá, hogy a napi tanítást – mert Kornis tanításszerűen mondja el véleményét a korról és rólad, Emberről – megérthesd. Soha személyesebbet nem hallhattál magadról mégis, mint amivel ebben a könyvben találkozhatsz, ha hajlandó vagy fellapozni.
Néha valóban bosszantó, ahogy Kornis beszél rólad, rólam, rólunk. Magáról. Értékrendje ugyanis szinte betarthatatlannak tetszik, azonban hiába keresünk bűnbakot magunkon kívül, erre is megtanít, nem a világ, nem a társadalom a hibás, hanem mi magunk. Hiszen a kezünkben a lehetőség, hogy a világból, a társadalomból felénk áradó rosszat, kártékonyságot elutasítsuk, nemet mondjunk rá. Hogy saját értékeink szerint éljünk, amit csak a belső énünk diktálhat.
Ne gondold azt mégse, kedves Olvasó, hogy tele van közhelyekkel a Lehetőségek könyve. Hiszen nézd meg, mindenki moralizál, és legelsősorban azok hirdetik fennhangon maguk tisztaságát, akik a legsárosabbak, hát akkor pont Kornist ne hallgatnád meg, akit félbeszakítottak, mert valami értelmeset mondott?!
Ha elolvasod a könyvet (olvass el minden este egy-egy fejezetet, úgy a legbiztosabb!), arra is rájössz: jó, hogy nem fejezte be 2004 pünkösdjén Kornis Mihály azt a mondatot a valóságshow kártékonyságáról. Ugyanis nem csak a valóságshow-k ártalmasságáról van szó, hanem általában véve arról az emberi viselkedésmódról, ami ráveszi az embereket, hogy kultúra címszó alatt hasonló produkciókat fogyasszanak.
Kornis romantikus (értsd: naiv) antikapitalizmusa, ahogy egy recenzense fogalmazott, pontosan arról szól, hogy a médiadiktátorok milyen könnyen rá tudják venni a tömegeket arra, hogy kultúraként fogyasszák azt, ami végképp nem az. A médiát uraló emberek nem tudják kiegészíteni azt a befejezetlen mondatot, mert félnek tőle. Így, befejezetlenül kell annak visszhangoznia, mert így komoly hatást fejthet ki.
És a Lehetőségek könyvének is egy ilyen visszhangzó, mégis tiszta mondatnak kell lennie. Kedves Olvasó, egészítsd ki, fejezd be, vagy csak hagyd visszhangzani a hallójárataidban – mindenképp megéri. Valami szokatlanul jó fog történni veled, ha így cselekszel. Ezt Kornistól biztosan tudom.