Vilmos Kondor's Blog, page 3
October 21, 2013
Egy színésznő, egy nyomozó, a háború meg a sóskaleves
Apám szülei azért nem emlékeztek a háborúra, mert nem élték túl. Nagyanyám emlékezett rá, de nem beszélt róla, nagyapám nem emlékezett rá (másra sem nagyon), apám beszélt volna róla, de anyám nem hagyta, így amikor a Ratkó-korszak egyfajta utógyújtásaként megszülettem 54-ben, a háború nekem is csak az volt, ami minden más gyereknek: emlék, egy rettenetes korszak emléke, amiről vagy apáink beszéltek ("Iszonyatos volt a fronton, fiam."), vagy anyáink ("A semmiből kellett főznünk, és hát az oroszok, azok..."), viszont érdemben nem tudtunk róla semmit, noha már az óvodában azt sulykolták belénk, hogy rettenetes volt. Csak éppen azt nem értettem, hogy miért. Láttam a filmeket, olvastam a könyveket (és máig borzongok Timur nevének láttán), kezembe fogtam a padláson meg a hátsó kertben talált pisztolyokat, pisztolytáskákat, töltényeket, néha gépkarabélyokat, és volt annyi eszem, hogy amikor az egyik hülyegyerek az osztályban kézigránátot húzott elő a táskájából, azonnal kiszaladtam az udvarra, és a krumplinyomó ugyan nem robbant fel, a büdösszájú Makait örökre elkerültem. Nem véletlenül, mert a negyediket már el sem kezdte. Nem kézigránát robbant fel a kezében, hanem agyoncsapta az áram, amikor az apja bicskájával akart kipiszkálni valamit a konnektorból, de ettől még úgy éreztem, helyesen döntöttem. Aztán éppen elfelejtettem volna a háborút, amikor hatvannyolcban a kötelező sorkatonai szolgálatot teljesítő bátyámról hónapokig nem hallottunk. Huszonegy éves volt, jóképű, vidám gyerek, aki mindig vett nekem fagylaltot, ha kértem, még akkor is, amikor éppen csajozott a Vigyázó Ferenc utcában, vagy a Dohány utcai Metró Klubban. Július óta nem láttuk, és amikor szeptember elején előkerült, arca beesett volt, szeme fénytelen, nem is mondott sokat, ahogy belépett a gangról a konyhába. Megölelt minket, megebédelt, aztán apámmal beszélgetett a nappaliban, és én a teljes gyufacímke-gyűjteményemet odaadtam volna azért, hogy halljam, miről. A kilencvenes évek közepén mondta csak el, pár évvel a halála előtt, hogy atomtöltetekkel együtt indították el őket a csehszlovák határnak. Hogy tényleg így történt-e, vagy sem, nem tudhattam, de bátyám így emlékezett, és nekem ez elég volt. Ő majdnem volt háborúban. Egy majdnem háborúban.
October 14, 2013
Hogyan lett saját BMW 327-esem
Soha nem volt sportautóm, amit nem jelenti azt, hogy ne álmodoztam volna róla. A modern autók nem különösebben vonzanak - és némelyik ijesztően kicsi és még ijesztőbben gyors -, viszont a régi sportkocsik igen. Feleségem, ha csak teheti, úgy vackolja be magát egy Forma 1-es közvetítés elé, ahogy én helyezkedem el a Bullitt előtt, ám ezek a modern autók nem tudnak lekötni. Azok azonban, amelyikek mögött szemüvegben ültek a sofőrök, fejükre bőrsapkát húztak és a kanyarban úgy kapaszkodtak a kormányba, mint az életük függött volna tőle - na, ezek a versenyek mindig érdekeltek. És az egyik könyv anyaggyűjtése közben futottam bele egy ilyen versenybe, és egy ilyen versenyen a BMW 328-asba, azaz a Mille Migliába, és azt mondtam: ha egyszer, csak egyszer vezethetnék sportkocsit, hát ez lesz az. Úgy néztem a kocsit, mint a kisgyerek a lego bolt kirakatában a hatalmas űrhajót, és tudtam, hogy ha vezetni nem is fogok ilyet, de írni fogok róla, az biztos.
