Pál Réz

“Egyszer, akkor már a Sirály megjelent, [Zelk Zoltán] bejött, és fölmentünk a galériára a mélyvízből, ott beszélgettünk. Pár perc múlva a szomszéd asztalnál felállt egy csinos, harmincöt-negyven éves nő és azt kérdezte, leülhet-e. Persze, mondta Zelk, felállt, bemutatkozott, én is, leültünk. A nő azt mondta: mondanék valamit, és elkezdte mondani a Sirályt. Lényegében elmondta, könyv nélkül. Leesett állal hallgattuk, ugye, nagyon hosszú vers… akkor még könyvben nem jelent meg, mert volt benne egy sor, amit egy ideig nem engedtek, azt, hogy „kifosztották a gyászomat”. A nő pedig mondta, mondta, leesett állal hallgattuk, zavarba jöttünk, ugye átadtam a kardot Zoltánnak, ő volt a főszereplő ezek után… Hát ez nagyon szép, mondta Zelk, hogy könyv nélkül tudja. Ne haragudjon, hogy megkérdezem, maga biztos valami tanár vagy irodalmár, furcsa, hogy még nem találkoztunk. Erre a nő elmosolyodott, hogy nem, ő nem tanár és semmi ilyesmi. Hát micsoda, kérdezte Zoltán. Én a Rákóczi téren dolgozom, mondta a nő. Ott ültünk fejbe vágva, aztán egy idő múlva Zelk felállt és kezet csókolt a nőnek, majd a nő elment. Szép történet, ugye?”
― Pál Réz, Bokáig pezsgőben