Holmes és a vándorló sebhely
– Tudja, Holmes, valamit nem értek…
– Tudom, Watson. Önt azért fizetik, hogy valamit ne értsen, nekem meg el kelljen magyaráznom.
– Háhá. Milyen frappáns. Az is milyen frappáns lesz, amikor a kokainját kicserélem szódabikarbónára.
– Jól van na. Folytassa, kérem.
– Szóval itt van ez a vándorló sebhely. A Tanulmány vérvörösben c. epizódban még a vállamon volt az a fránya háborús sérülés, most meg a lábamon. Akkor hogy is van ez?
– Ne csináljon belőle nagy ügyet, kedves Watson. Nem várhatja el egy krimiírótól, hogy minden új munkája előtt újraolvassa a régebbieket.
– Aha. Értem. Viszont árulja el nekem őszintén: miért van az, hogy az első utamba kerülő fiatal nőbe, aki kicsit jobban néz ki, mint Picasso avignoni kisasszonyai, muszáj első blikkre beleszeretnem?
– Ezt se vegye a szívére, barátom. Mr. Doyle kénytelen volt valami érzelmi szálat bevinni a sztoriba, mert az írók már akkor is a hölgyolvasókból éltek. Az meg ugye kizárt, hogy engem, a drogfüggőt házasítson ki valakivel.
– Igaz… Akkor most már tényleg csak egyetlen kérdésem van. Ha maga rájött, hogy hol van a gyilkos elrejtett hajója, rajta a kinccsel, akkor miért nem foglalta el rögtön, miért kellett addig várnia, amíg órák múltán kifut a Temzére?
– Most komolyan azt hiszi, hogy Mr. Doyle kihagyta volna az írásművészet első hajós üldözését? Hát anélkül tök lapos lett volna a történet!
– Holmes, maga tényleg mindenre tudja a választ. De tudja mit? Mégis van valami, amivel képes vagyok Önt meglepni!
Azzal Watson hirtelen felpattant, ledobta álbajuszát… és máris ott áll Holmes előtt – SHERLOCK HOLMES!
– Jó, hát ez azért már tényleg hülyeség – mondta Sherlock Holmes. Az egyik.