Elég sok mesekönyvet olvasok, a gyerekek és a zsűrizés miatt is, de mindig felnőttként teszem. Ha olyan kerül sorra, amit nekem is olvastak, bekapcsol valami idealizált otthonkép, és sokszor veszem észre, hogy anyukám hangsúlyaival olvasom ezeket a történeteket. (Ami azért nagyon jó, mert talán az enyémek is ugyanígy mesélik majd az ő gyerekeiknek, és akkor megőriztünk belőle valamit.) Az ismeretlenek közül van, amit lelkesedéssel, van, amit mérsékelt érdeklődéssel, és van, amit bosszankodva forgatok. Fejben mindig pontozva, különböző szempontokat észben tartva, szülőként, zsűritagként, felnőttként.
Aztán jött ez a könyv, és átmentem gyerekbe. Nem tudom, hogy a Tesz-vesz várost idéző böngészhető lakáskeresztmetszetek, a nevek, a sztori vagy ezek mind együtt tették-e, de most először visszavarázsolt egy mesekönyv a gyerekek közé. Míg noszogattak, hogy olvassam már tovább, még el voltam veszve az aktuális rajz világában, és rendszeresek voltak az „úúú, azt nézd!” felkiáltások – részemről. Sokféleképp lehet jó, szép, különleges egy mesekönyv, de ez… ez egy csoda. Mindenkinek igaza volt, aki ajánlotta, köszönöm!
Ja igen, a célközönség követelte, hogy olvassuk végig egyszerre, csak a betoppanó vendég akasztotta meg a dolgot egy időre. Aztán mikor befejeztük, fél óra múlva hozták, hogy olvassuk el még egyszer.