Ezt én most benyeltem. Sőt, bekajáltam, felzabáltam, torkig laktam vele. Mindezt két falásra. Elsőként is épp csak megnyaltam, mint óvatos csilifaló az új terméket, de aztán úgy vetettem rá magam, mint bolond csivava a jalapeñós gumicsirkére. Magostól, csumával és szárral együtt haraptam rá és élvezettel, könnyező szemekkel rágtam el. Fel is robbantotta minden érzékeny nyálkahártyámat, még most is kellemesen bizsereg az összes létező ízlelőbimbóm, az agyamban pedig ott, az a semmihez sem fogható, nukleáris csapás utáni lüktető zsibongás.
Egyszóval minden kapszaicin-függők istene áldja meg Johannát.
Ha valaha tök hiteles, alternatív történelmi környezetbe ágyazott, társadalmi sci-fit akarsz elkövetni, azt valahogy így kell majd megcselekedned. Ebben a rövidke regényben minden a helyén van, mindenből pont annyi van és ott, amennyi és ahol az szükségeltetik, ahol a legnagyobb hatást éri el. Pont olyan, mint egy célzott, taktikai légicsapás. Az euszisztokrácia, a képzelt államrend, valamint a párhuzamosan egzisztáló roncsdemokráciák egymás mellett létezése, a vizionált „finn modell” plasztikus alaposságú, de még éppen, hogy nem ízléstelenül részletes ismertetetése. Külső dokumentumok, újságcikkek, oktató anyagok segítségül hívása a mind hitelesebb, (ál)történeti tényekhez ragaszkodó, tiszta kép érdekében. S mindemellett vitriolos társadalomkritika a jóléti társadalom groteszk eszményeiről, a nemi szerepeknek egy beteg államrend által alkotott, torz szabályok közé szorításáról.
Persze ez csak mese, ugye? Mindemellett azonban ne feledjük, hogy ezen a kontinensen váltak valóra nem is oly régen a józan emberi gondolkodás rémálmai, úgymint, intézményesített sterilizálás a nem kívánatos néprétegek, etnikumok körében, vagy államilag jóváhagyott humán génkísérletek a „nemes cél” szolgálatában, az übermensch létrehozásának, „magasztos” fajtisztító küldetése során.
Vagyis, talán nem is oly távoli a cél… Hagyjuk hát tovább dübögni nemzeti címeres hordószónokainkat Európa mind több közéleti deszkáján, hogy mielőbb karnyújtásnyi közelségbe kerüljünk az áhított, fajtiszta jövőképhez. Csak az a gáz, hogy mire észbe kapunk, addigra már azok az idilli szigetecskék is víz alá kerülnek majd, ahová jobb érzésű embertársaimmal (talán mondhatom, hitsorsosaimmal), szívem szerint emigrálnék a szép, új világ elől.
Szerintem olvassátok A Nap Magját, megéri.