A közgazdasági gondolkodás és nyomában a közfelfogás a piacot férfiként, a családot és az otthont pedig nőként ábrázolja. A piac a versengés és az önmegvalósítás színhelye, ahol az emberi természet önző oldala bontakozik ki. A piaci munka járul hozzá igazán a gazdasági növekedéshez, itt a munka piaci értékének megfelelően van megfizetve. Ezzel szemben a család feminim: morális, altruista elvek alapján tartja össze a ház angyala, a nő. Gyerekeket nevel, főz-mos-takarít, a piaci versengésben megfáradt férje számára pedig valóságos szentélyt rendez be otthon, ahol ura kipihenheti a mindennapi háborút. Persze van ezzel egy kis bökkenő a nemi egyenlőség szempontjából: e hosszú tradícióra visszanyúló felfogás szerint a háztartási munka... nem igazán munka - a közgazdászok, politikusok stb. emberi természetről, gazdasági növekedésről, nemzeti jövedelemről szóló kalkulációiba tehát nem számít bele. A nő nem végez igazi munkát, tehát sokkal kisebb mértékben járul hozzá az ország gazdasági növekedéséhez, mint a férfi. Ebből a széles körben elterjedt nézetből lehet levezetni, hogy a nők a kevésbé fizetett, nem piaci szabályoknak megfelelően díjazott munkákat részesítik előnyben (ahol gondoskodni kell valakiről), mert a társadalom ezt tartja nőiesnek - következésképp egy nővér vagy egy tanárnő könnyebben talál partnert, mint pl. egy női műszerész.
Ez az alapvető ellentétpár (maszkulin piaci vs. feminin háztartási munka), amelyet a szerzőnő historizál könyvében, azaz a történeti gyökereit keresi. Hagyományos eszmetörténeti munka (nagy gondolkodók szövegeinek kritikus elemzése - nekem ez a műfaj nem a kedvencem, e szubjektív okból hullott le egy csillag), nagyívű áttekintéssel és aktuális következtetésekkel. Folbre a középkortól napjainkig veszi számba a befolyásosabb elképzeléseket gazdaságról és annak nemi dimenzióiról.
Kifejezetten kritikus a libertárius irányzattal szemben, de a korai feminista gazdasági gondolkodókat sem idealizálja; gyakran rámutat pl. a rasszizmusukra (a 19. századi amerikai feministák pl. nem vették jó néven, hogy a feketék helyzetével kapcsolatos diskurzus kiszoríthatja a nőkről folytatott vitákat), vagy a gondolkodásuknak a jelen embere számára már nehezen befogadható elemeire.
Bár a kapitalizmust árnyaltan értelmezi és elismeri a pozitív hozományait is (pl. a feudális struktúrák aláásásával sokat tett a nemi egyenlőtlenségek csökkentéséért), távolságtartóan szemléli az önérdeket, mint az ember legfontosabb motivációját hangsúlyozó liberális kapitalista közgazdaságtant.
Az aktuális vonatkozású céljai számomra szimpatikusak: egyrészt a kapitalizmust szerinte állam-család-piac-közösség bonyolult összességének függvényében kell értelmezni és nem lehet csupán a piaccal azonosítani. Nem akarja előírni továbbá, hogy a nők többet versenyezzenek a piacon (felmérések szerint a piacon versenyző nők nem feltétlenül boldogabbak), vagy hogy a férfiak vállaljanak "feminin" munkákat. Amellett érvel inkább, hogy férfi vagy női elfogultságú gazdasági koncepciók helyett egy "emberi" közgazdaságtani felfogás törjön utat, ahol pl. egyenlőnek ismerik el a háztartási munkát a piaci munkával és nem jelölik ki az egyes szférákat férfi vagy női felségterületnek.