Sok dolog eszembe jutott erről a kötetről, de kevésben vagyok biztos. Bizonyos tekintetben ez a legkellemetlenebb értékelői helyzet.
A Stella Marissal kezdtem. Tudom, az a későbbi szöveg, de ha egyszer ez a speciális kötési mód megengedi, akkor hadd legyen ennyi olvasói szabadságom. No most ez ugye egy kétszáz oldalas párbeszéd Alice és pszichiátere között, és első blikkre alig hihető, hogy McCarty írta. Egyfelől azért, mert a Mester ritkán szokott kamaradrámákat írni, másfelől - és elsősorban - azért, mert javítsatok ki, ha tévedek, de McCarthynál nem általános, hogy a szellemi elit reprezentánsait teszi regényei központjába - erre tessék, ennek a két szereplőnek az IQ-ja összeadva alighanem több, mint a Nem vénnek való vidék valamennyi karakteréé összesen*. Nyilván Alice hozza a javát az intelligenciának, tekintve hogy zseniális fizikus, de beszélgetőtársa se kutya, hisz a pszichológusokat általában nem az útszéli redneckek közül válogatják. Ők ketten eldiskurálgatnak a kvantumokról meg a kvarkokról, Los Alamosról, valamint mintegy mellékesen 1.) arról a menazsériáról, amit a lány összehallucinál magának 2.) a báty, Bobby iránt érzett kevéssé normális érzésekről. Mindez pedig két ponton teremt átkötést az életművel: egyfelől megkapjuk azt a purgatóriumszerű, sivár teret, ami a McCarthy regényeket jellemzi - csak ez a tér nem a külvilág, hanem Alice tudata. Másfelől meg körvonalazódik az író pesszimizmusa, ami - mint minden okos pesszimista esetében - azon alapul, hogy a sok ész nem ment meg minket a világ gonoszságától, hanem épp ellenkezőleg, még jobban kiszolgáltat neki.
A második - vaskosabb - regény Bobby története, ami cirka tíz évvel a Stella Maris eseményei után játszódik. Itt van egy meglehetősen cselekménygyanús elem: egy lezuhant repülőgép, ahová Bobby mint nehézbúvár behatol, hogy konstatálja, valami nem stimmel a balesettel, és valami, aminek ott kellett volna lennie a repülőn, bizony nincs ott. Ez nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a Nem vénnek való vidékben: ott Moss talál egy pénzes táskát, amit magával visz, ezzel elindítja az események pokoli láncolatát. Itt annyi a különbség, hogy Bobbyról igazából nem tudjuk, elvitt-e egyáltalán bármit is - ilyen értelemben amíg Mossra tulajdonképpen saját rossz döntése száll vissza, addig Bobby esetében nincs tudomásunk döntésről, ám ezzel együtt a következmények hasonlónak ígérkeznek. Ami egy végtelenül pesszimista írói állítás, mert az következik belőle, hogy mindegy, mint teszünk, úgyis szopás a vége.
Aztán ez a, khm, nevezzük krimi-szálnak... szóval ez a krimi-szál feloldódik a semmiben, helyesebben: Bobby végtelen vándorlásában, aminek során sorstársakkal akad össze és kezdeményez többnyire sajátosan terméketlen (bár néha igen okos) párbeszédet. Nem csoda, ha az embernek egy idő után az a benyomása támad, hogy a főhős nem is annyira mások, mint inkább saját maga elől menekül: az emlékei, a hibái, a múltja elől. Ilyen értelemben pedig - mint oly sok McCarthy-hős - a görög sorstragédiák szereplőinek testvéröccse, azoké, akik saját végzetük elől futnak, de hiába, ha egyszer ezt a végzetet magukban hordozzák.
Így a végén azt mondom, azért ez a kötet a McCarthy-univerzum szerves, sőt fontos része. De nem a koronagyémántja. Élek ugyanis a gyanúperrel, hogy ha egy kezdő író beviszi ugyanezt a kéziratot egy jó szemű szerkesztőhöz, az felismeri ugyan az értékét, de egyúttal javaslatot tesz arra is, hogy a gyakran zavarossá váló párbeszédszövést itt-ott gatyába rázzák. De McCarthy vitte be a kéziratot. És hát lehet, ahol másnál zavarosságot látnak, ott McCarthynál mélységet. És mivel McCarthyról van szó, még az is lehet, hogy igazuk van.
* Hozzáteszem, ez nem azt jelenti, hogy McCarthy karakterei buták volnának, sőt ami azt illeti, igen gyakran látványosan szakmájuk mesterei - legyen az a szakma a bölényvadászat, a bűnüldözés vagy a bérgyilkolás. De tudásuk szinte mindig szigorúan gyakorlati, az elméleti tudást mintha marginálisnak tartaná.