Irvine Welsh remek író, és bár nem minden könyvét, azért sokat elolvastam: egyik-másik kiemelkedett, a Trainspotting, a rövid történetek, de voltak laposabb járatok is. A Filth nem az, valójában nem is számítottam rá hogy ennyire behúz egy szöveg – azt hihettem, hogy a javán már rég túlvagyok, és nem ér el hozzám igazán mélyre ez az írói eszköztár: a hihetetlen durvaság, a mindennapi hiperrealizmus, amit módszeresen kegyetlen pszichológiai hitelességgel tol az arcodba, gondoltam, sokkolódik a fene, de rámfér egy kis lazulás. Aztán szétestem, mint a főhős.
Bruce Robertson figurája sokoldalúan kellemetlen: agresszív tekintélyfigura, aki mélyen sérült. Hogy mennyire mélyen, az apránként, stratégikusan adagolva bontakozik ki, és a kibontakoztatott elcsesződések puszta terjedelme is zavarbaejtő. Mert ilyennek soha nem kéne lennie, és mégis minden mozzanata nem hogy hihető, hanem brutálisan normális. Miközben Bruce karaktere a Trainspotting drogosait összeházasítja egy deprivilegizált Patrick Batemannel, angyalbőrben.
A hatalom, a hivatal, a rendőri visszaélés valóságos kultúrája (és cinizmusa) már önmagában elég, hogy egy jól megírt regényt betöltsön. Erre még annyi motívumot rápakolt az író, amennyit csak elbír egy szöveg. Mégsincs, úgy érzem, túlírva. Az pedig nagyon tetszett, hogy a hasított belső monológok kitakarják a háttérszöveg történéseit: a regényből kvázi kihúzott szöveg gyakorlatilag párhuzamos szövegként, töredezett olvashatóságában összefüggéstelenné téve jelenik meg. Gazdaságosan hasznosított melléktemékként ez a pszeudo-regényszöveg egyszerre reflektál magára az írásra és a narrátor-főszereplő elmeállapotára, miközben a törzsszöveg teljesen önálló párhuzamos szála egyre több hátteret adagol Bruce egyre durvább kilengéseihez. Ráadásul egy saját bélféreg filozofikus monológja formájában.
Nem tudom, mit szólnék ehhez rendőrként, de (még) civilként (is) nagyon felkavart ez a könyv. A Mocsok itt nem csak a rendőrség*, hanem minden elképzelhető emberi mocsok tárházából legalábbis egy nagyon kiadós, sötét orgia. Ahogy az elkerülhetetlen, az érzékletesen sokkoló részletekben itt-ott tükröződnek az olvasó saját, visszarezonáló magánpoklának releváns bugyrai. Ez a könyv nem kímél. Az utolsó leheletéig szörnyű ember Bruce Robertson, és tudom hogy utálna érte, de tényleg megsajnáltam, ha másért nem is de a benne fellelhető saját magam miatt.
*brit szlengben: „the filth”, néztem is hogy milyen buta fordítói megoldás szó szerint mocsoknak magyarítani, de apránként kiderült, mennyire helyénvaló szó ez még a hatósági többletjelentése nélkül is