Seltsame Materie

by Terézia Mora

Kühl, eindringlich, bewegend: die Erzählungen der Trägerin des Ingeborg-Bachmann-Preises 1999. Schauplatz sind die kleinen Dörfer unweit der Grenze zwischen Ungarn und Österreich mit ihren skurrilen, manchmal brutalen und gerne besoffenen Einwohnern.

Genres: German Literature, Germany, Short Stories, Fiction

254 pages, Hardcover

First published January 1, 1999

About the author

Terézia Mora wurde 1971 in Sopron, Ungarn, geboren und lebt seit 1990 in Berlin. Für ihren Roman »Das Ungeheuer« erhielt sie 2013 den Deutschen Buchpreis. Ihr literarisches Debüt, der Erzählungsband »Seltsame Materie«, wurde mit dem Ingeborg-Bachmann-Preis ausgezeichnet. Für ihr Gesamtwerk wurde ihr 2018 der Georg-Büchner-Preis zugesprochen. Terézia Mora zählt außerdem zu den renommiertesten Übersetzer*innen aus dem Ungarischen.

Reviews

[vvn · Rating 4 out of 5]

Terézia Mora wickelt mich in ihren besten Stücken sprachlich um den Finger, nur um mich dann wieder abzustossen mit ihren endlosen Vergleichen und ihrer abrupten Brutalität. Ich war verzaubert von den Orten am Rande der Welt, bis ich irgendwann der Hoffnungslosigkeit überdrüssig wurde. Besonders beeindruckt haben mich die Geschichten Der See, Der Fall Ophelia, Am dritten Tag sind die Köpfe dran und Ein Schloss - deren 5 Sterne werden für mich von den anderen Geschichten abgeschwächt.

[Paweł · Rating 3 out of 5]

Zbiór opowiadań o przygranicznych peryferiach Węgier, o przemycie, ucieczkach przez granicę, Cyganach, wiejskich kapelach weselnych i o niskim statusie kobiet. Trudna lektura, szorstkość przekładu koresponduje z brutalnym realizmem, obrazowo oddaje codzienne zmagania bohaterów. Wydana w cyklu "Inna Europa, Inna Literatura" jest świetną możliwością na dotknięcie obcego, które, jak się okazuje, nie musi być odległe geograficznie.

[N · Rating 4 out of 5]

Nem akartam a könyvről írni, mert vannak történetek, érzések – többnyire fájdalommal telítve – amikről nem lehet beszélni. Én legalábbis nem szívesen beszélek. De Mora könyve ezek miatt a nyomorúságok miatt nem népszerű. Akik olvasták (alig), azok se tudtak sokat szólni utána. Szeretnék most kiállni a könyv mellett, mint egy hívatlan prókátor, akit ugyan senki nem kért fel, hogy hirdesse a bánatot, mégis megteszi. Azért teszi meg, mert mindaz a keserűség, nincstelenség, ami a sorokban benne van, talán tanulságként szolgálhat. Mora így beszél a könyvről: "A könyv legelső oldalán szerepel egy számomra nagyon fontos és jellemző jelenet, amikor az apa látszólag minden ok nélkül meggyújtja a kislánya haját, majd ő üvölt, hogy „fáj!”. De nem mondja meg, hogy kinek és mi fáj. Ezt a jelenetet nagyon tudatosan tettem az első oldalra, mert úgy éreztem, hogy ilyesmivel tudom igazán érzékeltetni, hogy éreztem magam gyerekkoromban, és hogy miről akarok beszélni ebben a könyvben. Az volt a világképem, hogy bármilyen szörnyűség megtörténhet, és nincs, aki a jóindulatával ezt megakadályozhatja. A kérdés pedig, hogy hogyan lehet mindezt úgy átvészelni, hogy közben az ember megmaradhasson önmaga, sőt esetleg némi „többlete” is keletkezzen a végén. Történetem szereplői ezzel próbálkoznak." Nem tévedek, ha az írónő szándékát Barnás Ferenc, vagy Borbély Szilárd mellé teszem. De bátran mondom Ágota Kristóf nevét is. Nem azért, mert ez a könyv „felérne” (értsétek jól, kérlek) az említett írók könyveivel, hanem mert a témaválasztása, a szikár, tömör, kőkemény igazmondása hasonló. Neki is, mint az említett íróknak, részben (még ha kis részben is) saját élményen, tapasztalaton íródtak sorai: "Ebben a könyvben valóban jórészt abból építkeztem, amit ismerek. De amit leírtam, annak egy nagy része nem személyesen átélt dolog, van, amit csak hallottam, vagy egyszerűen csak kitaláltam. Így működik az írás. Arra nagyon ügyeltem, hogy egyetlen szereplő, egyetlen hely, egyetlen jelenet se legyen teljesen felismerhető. Ami a Különös anyagban látható, az sokkal inkább belső kép a tájról, az emberekről, a dolgokról – ez keveredik a külső világ leírásával." Ha megtörténtek, ha nem, ha vele, ha nem, úgy gondolom, hogy könyvét érdemes kézbe venni. Még akkor is, ha közben kezünk ökölbe szorul majd, akkor is, ha minél gyorsabban lapoznánk, csak hogy egy-egy novellának a végére érjünk már. Nem tökéletes írás, lesznek benne döccenők, többet várások, lesz hiányérzet is, de tudjuk be annak, hogy Mora első könyvét olvassuk.

[Roksolana Sviato · Rating 4 out of 5]

Оповідання про життя людей у маленьких селах на прикордонні Угорщини. Десь поруч уже Австрія, а тут - бідне, часом майже злиденне життя. Про солдатів, місцеві багатодітні родини, ромів, нелегалів, яким місцеві допомагають перетнути кордон.
Моментами трохи перегукувалося з оповіданнями Стасюка про польські села. Підозрюю, що щось таке могли б писати і про українське Закарпаття.
В будь-якому разі, це ще збірка 1999 року, за яку Терезія Мора отримала премію ім. Інґеборґ Бахман. Так вона починала писати.
Майстерна проза. Але, чесно кажучи, трохи депресивна.