Hála Durrellnek, ezek nem a megható kutyatörténetek műfajából valók. Persze ezeken is meg lehet hatódni, ha az ember akar, de semmi köze azokhoz a direkt könnycsatornabirizgálóan összeválogatott megható történetecskéhez a drága kicsi kutyuskákról. Van itt sok kedves név és máshonnan már ismert történet (nem tudom, miért írom ezt, mikor nem először olvasom, tehát van már honnan ismerjem őket :D), pl. a Herrioté, a Kiplingé (ő írta az egyik legjobbat), Jack London, Wodehouse, Jerome K. Jerome sem marad ki a sorból. Szívesen felsorolnám Virginia Woolfot is, de ebből a könyvből valaki kicenzúrázta. Noha a válogatás jobbára színvonalas, most sem tudom többre értékelni, mint először, ugyanis pl. az a krimiszerűség, amiben érintőlegesen, mert a történet vele volt teljes, szerepel egy kutya is (amúgy elképesztően unalmas) és az amerikai, lenézéssel szerető sznob kutyatartó sztorija sem csalt ki belőlem elragadtatott ugatásokat. Még kiáltásokat sem. A magyar válogatás pedig borzasztó. Tömörkény gyakorlatilag úgy szereti a kutyákat és zeng róluk dicshimnuszt, hogy lenézi őket. Kosztolányi novellája nagyon aranyos, még kutya is van benne, ám sajnálatos módon Kosztolányiról szól (azaz a lírai énről, mindegy). Szerb Antal elbűvölő, mint mindig, viszont az ő novellája sem a kutyákról szól, hanem nőkről és férfiakról. Ehhez a témához nyilvánvalóan kell egy kutya, ergo beleírt egy kutyát. Szász Imre Basáját valamikor nagyon szerettem, de most kezdek gondolkozni egy revideáláson – amúgy az övé véletlenül elejétől végéig kutyás történet.
Ami még élvezetes volt, az újdonsült szűkebb pátriám kétrendbeli említése két novellában, izgalmas volt olyasmiről olvasni, ahol már jártam (szép kicsi tengerparti város az egyik, a másik óceánparti, micsoda változatosság, nem?) és a vidékről, ahol élek és amit otthonunkká avattunk.
Ha valamely tévelygő lélek olyas válogatásban reménykedik, ami pontosan ugyanolyan lesz, mintha Durrell írta volna, az máris lemondhat róla. Semmi köze az ő stílusához, ő pusztán a szerkesztő.