For the English version, please scroll down.
Újraolvasás vége.
Hogy hányadik, már régen nem számolom. :)
Igen, tudom, sokaknak mumusa. :) Éppen ezért mindenekelőtt szóljon ez az értékelés arról, hogy mitől és hogyan lehet ez a regény - kevésbé ijesztő. No meg hogy hogyan lehet az olvasás másféle. Mert olvasni bizony nemcsak egyféleképpen lehet, és érdemes néha kipróbálni azt is, ami eltér a megszokottól.
1. Jaj, azok a borzalmas hosszú leírások!
Gyerekként én is nagyon untam az ilyesmit, de - kisdobos becsületszavamra! - Jókaitól soha. (Victor Hugótól, Walter Scott-tól elég gyakran. :P) Jókai leírásai ugyanis DINAMIKUSAK. (Ezt akkor még nem így fogalmaztam meg. :))
Az embert egy regény olvasásakor elsősorban az érdekli, mi történik a főszereplőkkel. Jókai regényei többek között pont a leírásaik miatt kiválóan alkalmasak arra, hogy az ember megtanulja egy kicsit átállítani magát a másfajta olvasásra.
Tehát tekintsd a leírásokat mininovelláknak! Mintha a nagy cselekmény (egy vagy több szála) mellett még tizenöt-húsz kicsi cselekmény is volna a regényben, amelyekben az ember csak mellékszereplő, a főszereplő pedig folyó, sziget, fa vagy virág. Nem olyan nehéz ez az átállás, mert igaz, hogy természeti jelenségekről van szó, mégis úgy viselkednek, mintha emberek volnának: mozdulnak, dolgoznak, harcolnak, ölik vagy támogatják egymást.
Ha így olvasod a leírásokat, életre kelnek. Meglátod, hogy mindegyikben történik valami. Többszöri olvasás után (mert Jókai regényei alkalmasak az újraolvasásra) azt is látni fogod, hogy nem is lógnak ki olyan nagyon a cselekményből - hogy van hozzá közük. Ebben a regényben például különösen intenzív a kapcsolat ember és természet között, ráadásul a természet elég gyakran Isten földi megfelelőjeként viselkedik. Ugyanazok a szereplők, akik a természettel dacolnak, Isten ellen is fellázadnak, aminek aztán következményei lesznek.
2. Jókai regényei tele vannak idegen szavakkal.
Tény és való, a magyar szerzők között neki van a második legbővebb szókincse. Tény és való, az ő idejében a művelt köznyelv tele volt német, francia, latin szavakkal, ezért aztán a korabeli olvasók minden további nélkül értették ezt a stílust, csak hát a művelt köznyelv azóta sokat változott.
Mégis azt állítom, nem kell mindent érteni ahhoz, hogy az ember érteni, sőt élvezni tudja Jókai regényeit. Én sem értettem többet tizennégy évesen, mint más; nem tudtam, mi az a zászpa, a Hofkriegsrath vagy a tunique. De a szövegkörnyezetből felfogtam, hogy a zászpa a vízben van és virágzik, a Hofkriegsrath az államgépezet része, valami hatalmas hivatal, és le kell győzni, a tunique meg valami fehérnemű, oké, haladjunk, több információ nem kell.
Ez a készség ha egyszer kialakult az emberben, onnantól kezdve más szövegek olvasása is könnyebben halad. Például idegen nyelvű szövegeké, amelyekben szintén nem ért az ember minden szót, de nincs is rá szüksége. Érdemes ezt a készséget minél hamarabb elsajátítani. Mondjuk, nem feltétlenül a leghosszabb regényekkel... de vannak Jókainak novellái is ám. :)
3. Jókai szereplői vagy jók, vagy gonoszak; ilyen emberek a valóságban nem léteznek.
Az arany ember szereplői mítoszok, népmesék hősei, behajítva nagyon is hétköznapi körülmények közé, ahol egyáltalán nem tudnak mindig megfelelni mítoszi/mesei szerepüknek. Vagy éppen megfelelnek, és úgy is járnak.
Timár Mihály a regény elején A HŐS. (Többek között azért kell a Dunát olyan félelmetes erőként ábrázolni oldalakon keresztül, hogy legyen ellenfele.) Erős, bátor, okos, művelt, mindenhez ért, mindenféle nyelven beszél, küzdelme az elemekkel (vízzel) eposzba való. Amikor szembesül a társadalmi hatalommal és annak hétköznapi képviselőivel: komoly, ám korrupt kishivatalnokokkal, szintén győztesen kerül ki a küzdelemből, pedig itt már nem hősnek, hanem sakkjátékosnak kell lenni. A kettő nem zárja ki egymást. :)
Minek csinálja ezt? Azért, amiért bármely tisztességes mitikus vagy népmesei hős: CSAK. Szereti a kihívásokat, és hibátlanul megfelel nekik. Meg mert szerelmes lesz a királykisasszonyba, akit Timéának hívnak, és akit több rendben meg köll menteni. Például Brazovicstól, akinek (tessék figyelni a leírást) olyan a szeme és a hangja, mint egy vízi szörnynek. Ami nem zavarja abban, hogy egyúttal hétköznapi szerb-görög származású komáromi kereskedő legyen.
Eddigre már az összes fontos szereplő színre lépett: a szegény asszony és az egyetlen lánya, 2 db bosszúálló gonosz, valamint 1 db kincs, "aki" legalább olyan fontos szereplő, mint a többiek. És itt torzul el a mese. Mert a királykisasszony nem a hősbe lesz szerelmes, ellenben kiderül róla, hogy nyelvtehetség és matekzseni, a bosszúálló gonoszok nem saját gyönyörűségükre gonoszkodnak, hanem nagyon is komoly lélektani okuk van rá, a hős pedig hagyja, hogy a kincs elcsábítsa, majd sorozatos átváltozásokon megy át: lesz belőle nemesember, Midász király, sőt még sárkány is. Ahol pedig egy hős sárkánnyá tud változni, ráadásul pont a főgonosz a tükörképe, ott komoly baj van a hőssel is, a világgal is.
A mesevilág és a hétköznapi világ nagyon szorosan összekapcsolódik itt: a szereplők cselekedeteit lélektani okok motiválják, és a társadalom működését legalább olyan részletesen meg lehet ismerni, mint a Dunát. A regény nagyon pontosan ábrázolja, hogyan működnek az összefonódások az ország egyik végétől a másikig, mi az a korrupció, hogyan mossa egyik kéz a másikat, és mennyire könnyű úgy belebonyolódni, hogy soha többé ki ne találjon belőle az ember, hacsak nem a koporsó fedelén keresztül. Azt, hogy ebbe az útvesztőbe pont egy halom kincs juttatja be az embert, senki nem vonhatja kétségbe akkor sem, ha a bizonyos kincs egyébként minden értelemben mesebeli, sőt akár meg is személyesülhet, a holddal együtt.
SPOILER JÖN! (És valamiért nem engedi a szokásos módon jelezni a program.) Érdemes végiggondolni, mi történik azokkal, akiknek a kezén átmegy a kincs: Ali Csorbadzsi, Timár Mihály - ő az egyetlen, aki lemond róla -, aztán Krisztyán Tódor és Timéa. Aztán érdemes felidézni hozzá azt a bizonyos Nibelung-történetet, amelyet A Gyűrűk Urából is ismerünk - és sok mindenre rájön az ember. Aztán arra is tessék odafigyelni, hogy Krisztyánnak mennyire igaza van, amikor a saját bűneivel Timárt vádolja: más-más történetszálon nagyon hasonló gazemberségek terhelik a lelkiismeretüket, csak Krisztyán elveszi a büntetését mindenért, Timár meg megússza. AZÉRT, mert Krisztyán elveszi a büntetést HELYETTE, mert rosszkor veszi át azt a bizonyos kincset.
Végül némi személyes vélemény: Gyerekként borzasztóan tetszett nekem a senki szigete, nagyon szerettem volna ott lakni (miután a regénybeli lakókat eltüntettem onnan), és persze Noémi meg Timéa párosából az előbbi nyert. Ma sokkal érdekesebbnek találom Timéát: igazi egyéniség, aki ellenáll a királykisasszony-szerepnek, inkább lesz belőle elátkozott lélek, ha meséről van szó, és üzletasszony, ha a XIX. századi Magyarországról van szó. A vége felé ő maga mondja ki, hogy voltaképpen éveken keresztül ő működteti a férje vállalkozását. Arról pedig, hogy Timár Mihálynak kivel kéne összejönnie, egészen eretnek nézeteim vannak: nem fogom fel, hogy Terézát miért kell öregasszonyozni, mikor összesen három évvel idősebb a férfinél. Ők számítanak egy korosztálynak, a lányoknak apja lehetne Timár Mihály. Szóval nem, számomra egyáltalán nem rokonszenves dolog az, ahogyan a főszereplő szerelmes lesz... de ez már nagyon messzire vezetne. SPOILER VÉGE
----
Újraolvasás, 2019, egy saját sztori kellős közepén.
Személyes megjegyzések:
1. Saját magam számára is elképesztő, mennyire mélyen beleépült ez a történet a lelkembe. Még a tudattalanomba is. Kb. semmit nem úgy írnék meg, ahogy Jókai (nem mintha bármi kifogásom lenne az írásmódja ellen, Isten őrizz), viszont pontosan ezeket a figurákat és helyzeteket használnám kiindulópontnak.
2. (A fentiekből következően) IRTÓZATOSAN fölidegesített a könyv. Utazás közben olvastam, és egyszer csak odacsaptam a mellettem levő üléshez, mire a közelben levő kollégáim részvéttel megkérdezték, hogy nagyon unod már így sokadszorra? Mondom, dehogy, csak utálom, hogy megint nem az nyert, akinek szerintem kellett volna. Nagyon röhögtek. Én is.
3. A nagy szembesülés a Balaton jegén még mindig TÖKÉLETES. Azért az egy pillanatért érdemes újraolvasni ötszáz oldalt. Is.
----
Nth re-reading completed.
I've seen the English translation only once, and even then I didn't get a chance to compare it with the original. All I know it was heavily cut. And I'm very sorry it was. This review is about the original version, and I can only hope that whoever reads it in translation will be able to participate in the experience.
First and foremost: this is required reading at Hungarian secondary schools, and therefore a source of fright. I loved it as a child, though, and now I'm trying to convince people that it's worth plunging into - you only have to change the way you read. And Jókai teaches you how to.
There are usually three major causes of fright:
1. Lengthy descriptions (probably cut out of the translation - for shame!)
When you read a novel, you're mostly interested in what happens to the main characters. Descriptions of landscapes and buildings are usually skipped. Jókai's descriptions are, however, very different from what you're used to. They are DYNAMIC. They should be read as mini-stories, more or less separate, featuring people as mere extras beside a river, an island, a tree or a flower becoming the protagonist. Even as natural phenomena, though, these rivers or trees are humanised: they move, work, fight, kill or support each other.
Reading descriptions like mini-stories makes them come to life. And if you re-read the book several times, you'll also see how much they are related to the main plot on a symbolic level. In this book, for example, they always show an intense interaction between human characters and nature (and natural phenomena may even mediate between humankind and transcendence). Those characters who fight nature will also rebel against God and suffer the consequences.
2. Difficult style due to words of foreign origin
(I'll be brief, for this part means almost nothing to a foreign reader.)
Among Hungarian authors, Jókai has the second widest active vocabulary, and yes, at his time our language was full of words of German, French and Latin origin. People of his age were therefore completely capable of understanding his books. The language has changed a lot since then, and today's readers (especially teenagers) sweat blood at the sight of such words. I must confess I wasn't able to understand more than they do as a teenager myself. But I learned very quickly to guess the approximate meaning from the context, ignore what I couldn't understand, and enjoy the style just as it was. Which, by the way, is one of the most important skills to acquire if you want to make it easier for yourself to learn foreign languages.
3. Jókai's characters are not real-life people, because they're either too good or too wicked
The Man with the Golden Touch features characters coming from myths and fairy tales, flung into a down-to-earth world, where playing the role of a mythical or fairy tale character is either impossible or has grave consequences.
Mihály Timár, the protagonist is THE hero. (Which is the main reason why the Danube has to be described for long pages at the beginning of the novel: a hero cannot do without an antagonist. The terrifying force of the river is just what he needs.) He is strong, brave, clever and well educated. He knows every trade, he speaks every language, he fights an epic battle with the elements. When facing human opponents (that is, common everyday corruption), he turns into a chess-player, and triumphs again. In short, he can do anything.
What does he do it for? For the same reason as any decent mythical or fairy tale hero would: JUST BECAUSE. It's his job to love challenges. And, of course, to love the princess, who is called Timéa, and has to be saved several times, always connected somehow to water. Like when she arrives at the house of the Brazovics family, and Brazovics (watch the description) looks exactly like a monster emerging from water. (Which doesn't stop him from being just an everyday merchant of Greco-Serbian origin from Komárom.)
By this time, all the important characters have stepped on stage: a poor woman and her only daughter, two villains craving for revenge, and let's not forget the huge stock of treasure and the moon, "who" are as important as any other character. And that's where the fairy tale gets twisted. The princess fails to fall in love with the hero, but turns out to be a genius at languages and maths. The revengeful villains do not commit anything just for the sake of evil, but have very serious psychological reasons to do so. In contrast, the hero lets himself be seduced by the treasure, and goes through a row of metamorphoses, turning into a nobleman, King Midas, and even a dragon. Think of a hero turning into a dragon, and having the main villain of the book as his mirror image. Now that's something to show you that the world has gone really wrong.
Myths, fairy tales and everyday machinations are extremely closely intertwined in this book. Jókai goes into depths when exploring both the psychological and social reasons of his characters' actions. Corruption is present at every level, reaching from one end of the country to the other, making it frigheningly easy for people to get entangled in it without a chance of disentangling themselves again, except by falling into the grave. What else could be more capable of making one enter this maze than a stock of treasure? That's how the treasure can become a character, gaining a personality and even a voice. Just like the moon does. (It's worth reminding yourself of a certain motif in the Nibelung saga, also used by Tolkien.)
The Man with the Golden Touch is exciting as an adventure story, but equally so as a psychological and social analysis. For me, though, the best kind of reading is seeing its symbolic structure unfold.