A trilógiák mindenkori középső részén teher, hogy az első kötet árnyékából kell előbújnia, vagy más esetekben (mint itt is) az első kötet ragyogásához mérettetik. Ez persze nem a könyv, hanem az olvasó, vagyis jó esetben inkább a szerző személyes problémája: hogyan kompenzálja az újdonság soha vissza nem téríthetőségét. Ha felskiccelek egy skálát, mondjuk „nagyon próbáltam szeretni a folytatást is, de … ” és „túltekerte a szerző” közötti kontinuumként, akkor itt sokkal inkább az utóbbi felé tendálunk. Az első Henry Smart történet cselekménye is őrületesen sűrű volt, viszont sikerült egységbe, és (a fél írországi történelmen keresztül, de) életútba passzírozni, ami másodjára nem annyira sikerült.
Henry Smart Amerikába menekül az előző élete, és a rá vadászó gyilkos ex-kollégák elől. New Yorkon és Chicagón át viszi a kalandokkal, gengszterkedéssel, nőkkel, ám kifejezetten vérszegény erőszak- és gyilkosság mutatóval. Új terepén Smart ugyan sikertelenül, de megpróbál jó útra térni, vagyis nem hord stukkert, hanem az éppen kibontakozó 20-as évek új és ismeretlen fogyasztói kultúrájában igyekszik megcsinálni a szerencséjét. A reklám és marketing sajnos nem válik el a szervezett bűnözéstől, így folyton tovább kényszerül állni, és minduntalan meg akarják gyilkolni, ír, olasz, zsidó és efféle maffiózók. Chicagóban sorozatos, jól irányzott véletlenek Louis Armstrong mellé vetik, és kettőjük együttműködése igazán a legjobb része (majd' felét teszi ki) ennek a könyvnek, amiben minden hihetetlenül sűrű és kidolgozott mind nyelvileg, mind hátterében – mégis minden megmarad epizodikus Henry Smart életében.
Bitang nagy meló lehet ebben a szövegben, Roddy Doyle pedig nem aprózza el, több oldalnyi bibliográfiát sorol fel a végén, nagyrészt a 20-as évek amerikai jazz- és popkultúra témájában, el nem tudom képzelni mit csinált azzal a több folyóméternyi könyvvel, de hogy még írni is tudott közben, és nagyon jól, az is igazán figyelemreméltó dolog.
Smart és Armstrong, az ír és a néger története a nyilvánvaló kultúr-hekkelésen túl egészen kiváló belátást ad a korabeli amerikai rasszizmus kevéssé nyilvánvaló bugyraiba. A zeneipar épp felfedezi magának a fekete zene új fogyasztói rétegét mint piacot, és ebben sincs kiseb pénz, mint az illegális szeszben (prohibíciót írunk még mindig) és a haszonért a szokásos erős emberek nyújtják be az igényt. Aztán onnét is jobb hamar továbbállni.
Közben jönnek-mennek az emberek (vagyis nők, több színben és fazonban) Henry életében. Egyikükkel odáig fajul a helyzet, hogy vallást alapítanak, vagyis nem hogy úgy egyszerre, de valahogy sikerül ráérezni erre a piaci-kulturális résre is. Amerika spirituális igényeire újfajta termékeket állítanak elő. Vicces lenne, bár hátborzongató is. Feltérképezi a fogyasztói mentalitás mélységeit, a hatalmi játszmákat, onnan épp, ahol a rassz és zeneipar problémánál félbemaradt. Aztán csak tovább kell futni.
Bármilyen hihetetlen, mindeközben vn ebben egy családtörténet is, mármint a szerelmetes Smartné, és gyerekek. Egymással és ��letveszélyekkel bújócskáznak végig, lényegében.
Ez a folytonos menekülés, a sok hirtelen megszakítás tulajdonképpen a könyv vezérszála lehet: maga a szöveg is sokat ugrál, egyrészt vissza az előző kötetbe hosszas idézetek erejéig (ami engem inkább zavart, hisz' nemrég tettem le az idézett szöveget, bah, nembaj), másrészt a cselekmény időrendjét is kevergeti bár a fősodor egyirányú marad: gyakran egymásra rétegződnek néhány bekezdésenkénti váltással más-más jelentetek, nem időrendben, de általában érthető valamilyen összetartó motívum. De nem mindig sajnos, és ez a tudatosan előidézett dezorientáció kifejező nagyon, ám nem segít az olvasónak hogy az amúgy is széthulló cselekményt még külön szét is csapja a narrátor. Amúgy nem gondolom, hogy az olvasót tenyerén kell hordozza a szerző, csak itt már kétféle módon is kicsavar egy olyan történetet, ami mégiscsak attól lenne érdekes, hogy egybefügg.
Az utolsó fejezet egészen más megint, itt a bújkáló, csövező Smart családot utoléri az amerikai rögvalóság, a nagy gazdasági válság és a tehervonatokon ezrével tengődő nyomorultak egyre sötétebb és irányt vesztett élete. Smart eltéved, és bolyong, mint valami legatyásodott Forrest Gump. Tetten érhető nem kevés kesernyés önirónia is (hál'istennek!) ahogy teljesen a vakvéletlen, vagyis a szerző kegyeinek kiszolgáltatva, de újabb kötethez hagyja (nyilván) nyitva a cselekményt.
Nem is tudom, mit szóljak. Ez egy egészen rendkívüli könyv, óriási és gazdag téma-anyaggal dolgozik, pörgősek a párbeszédek, teli van ínyencségekkel. Ugyanakkor nem sikerült jól összerakni.
Mi lesz ebből? Henry Smart felfedezi magának a motorbicikli-bandák amúgy passzentos szubkultúráját? Vagy rehabilitálják, és ő lesz az első ír űrhajós? Netán levezényli a háttérből a hidegháborút? Meg nem tudnám mondani, ő meg talán végképp nem. Muszáj lesz elolvasni a harmadikat is.