Il passato di un'illusione: L'idea comunista nel XX secolo

by François Furet, Marina Valensise (Editor)

Born in the 19th century as a theory, communism became a reality only in the 20th, when Lenin led the Bolsheviks to power in the October Revolution of 1917. In The Passing of an Illusion, the late French historian François Furet argues that Lenin had little idea that the revolution he set in motion in Russia would so swiftly spread to other countries. The October Revolution did spread, Furet continues, because it gave citizens of the European and Asian powers caught up in World War I the idea that war was neither necessary nor inevitable. Russia's example proved that a country at war could simply declare that enough was enough and walk away. That action, Furet says, "endowed the idea of revolution not so much with a doctrine as with a universal sense of peace rediscovered." For nations bled dry by four years of war, the promise of peace was irresistible. That promise, announced by a red banner, troubled the ruling classes of nations across the globe for the next seven decades.

This sweeping, utterly essential history traces the rise of state communism through such exemplars as Stalin and Mao Zedong, charts its degradation in the dictatorship not of the proletariat but of powerful individuals, and documents the last gasps of the doctrine in the late 1980s and early 1990s. Furet ends by remarking on a strange irony, a logical outcome of communism that Lenin and his contemporaries would have feared to foresee: with the collapse of the Berlin Wall and the Soviet Union, "class warfare, the dictatorship of the proletariat, Marxism-Leninism have given way to the very things they were supposed to replace--bourgeois proprietorship, the liberal democratic state, individual rights, free enterprise. All that remains of the regimes of October is what they sought to destroy." --Gregory McNamee

Genres: History, Politics, Nonfiction, Philosophy, Sociology, Economics, France

640 pages, Paperback

First published January 1, 1995

About the author

François Furet (27 March 1927, Paris – 12 July 1997, Figeac) was a French historian, and president of the Saint-Simon Foundation, well known for his books on the French Revolution.

He was elected to the Académie française in March 1997, just three months before he died in July.

Reviews

[Billy · Rating 4 out of 5]

Francois Furet’s The Passing of an Illusion is an intellectual history of twentieth century communism. Translated by his wife Deborah, this 1999 English edition loses none of Furet’s anti-communist sentiment, but his prose never detracts from the book’s flow. Furet argues that interwar intellectuals struggled to make sense of a schizophrenic political schema dominated by the three competing ideologies: liberalism, communism, and fascism. This era was as much about fascism as it was communism. Each ethos rejected liberal democracy and promised an economic and social stability thought lost forever to the nineteenth century. Each side identified itself in opposition to the other; to many, being anti-fascism meant being communist. Furet emphasizes the appeal of these competing worldviews, a welcome insight and one often omitted from post-WWII historical works. Post-War historians regularly viewed that conflict as a validation of liberal democracy over totalitarianism, a view that downplays democracy’s partnership with Stalinism. Furet maintains his victorious liberal tone but omits any flag waving.
Furet’s book is a welcome, if uneven, addition to twentieth century intellectual historiography, especially his introductory chapter. It provides a concise recap of the evolution of communist thought, as well as how the era’s intellectuals questioned liberal democracy and strove for a new social order. Instead of including “nationalism” and “liberalism” as stock terms, Furet emphasizes the mass appeal of totalitarian regimes in the wake of war and depression. Later chapters highlight the writings of intellectuals, and these sections demand more specialized historical knowledge. Impressively, Furet’s book reveals communism’s contradictions, all the while transporting the reader into an early twentieth century mindset, one replete with empathy.

[Alex Zakharov · Rating 5 out of 5]

There is a rare class of books that interpret history through a specific intellectual prism, without taking shortcuts or succumbing to simplifications. They dig in deep, require full attention and hard work, and force you to rethink your models of the world. For Bertrand de Jouvenel the prism was power, for Rene Girard it was mimesis, and for Francois Furet it was the idea of communism.

The book is beautifully translated by Furet’s wife, it is rich with aphorisms and precise yet multilayered formulations. Intellectually and aesthetically, it is a slow and rewarding read which stands apart from many other excellent books on communism including Richard Pipes, Martin Malia, or Hannah Arendt.

Furet explores the role and status of bourgeoisie, intellectuals, nationalists and Jews in European history, he dives in deep into Bolshevism’s co-dependent relationship with Fascism & Nazism, and he traces out the contingent and intentional framing of the Communist idea through seminal historical events including World War I, Great Depression, Spanish Civil War, World War II, death of Stalin, and Cold War.

We get to witness how an ideological doctrine gets to mutate, survive and flourish despite the manifestly horrible outcomes it leaves in its tracks and despite the blatant 180 degree turns in its short term goals and public pronouncements. Such feat required a political will capable of maintaining orthodoxy regardless of the situation on the ground. And Furet describes exactly how that was done.

In naming the book “The Passing of an Illusion” Furet was hopeful that 1991 finally buried the idea that gripped the hearts and minds of a considerable chunk of Western intellectuals for most of 20th century. But in the final few pages, he seems unsure if human nature can shake off this illusion. He died in 1997, and today we can readily attest that his fears were well-justified.

[Nikola Todorić · Rating 4 out of 5]

U predgovoru za „Prilog kritici političke ekonomije“, Karl Marks tvrdi da se epohe u razvoju ljudskog društva „daju konstatovati sa tačnošću fizičkih nauka“, i da su „buržoaski odnosi proizvodnje“ (tj. kapitalizam) društvena formacija kojom se završava predistorija ljudskog društva, nakon koje nužno nastupa komunizam kao svojevrsno ispunjenje istorije čovečanstva. Fransoa Fire se u „Prošlosti jedne iluzije“ trudi da objasni zašto je ova ideja (zapravo, dve ideje – o nužnosti istorije i o propasti kapitalizma) imala ogroman uticaj na duhove 20. veka, uticaj kakvim ne može da se pohvali nijedna ideja pre nje. Različite interpretacije Marksovih tvrdnji bile su ideje vodilje revolucionarnih pokreta širom sveta, počevši sa boljševicima u Rusiji 1917. koji su uspostavili režim koji je bio inspiracija za mnoge političke pokrete, intelektualce, umetnike i obične ljude tokom čitavog 20. veka, da bi se u poslednjoj deceniji tog veka raspao tako da od njega ništa ne ostane. Fire nam nudi obimnu i kompleksnu, ali veoma jasnu istoriju tog režima i njegove ideje, trudeći se da odgovori na najvažnija pitanja koja su iza njega ostala, koja i dan-danas interesuju istoričare i društvene naučnike širom sveta.

Fransoa Fire (1927-1997) bio je jedan od najznačajnijih francuskih intelektualaca 20. veka. Kao i mnogi istoričari i pisci njegove generacije, bio je član Francuske komunističke partije, koju je napustio 1956. zbog sovjetske invazije na Mađarsku, što je, kako kaže, „bila najpametnija stvar koju je ikada uradio“. Iskustvo u komunističkoj partiji je snažno uticalo na njegova lična i akademska interesovanja. Nakon što je diplomirao na Sorboni, posvetio se proučavanju Francuske revolucije, da bi 1965. zajedno sa Denisom Rišeom objavio dvotomnu „La Révolution Française“. Nju je pisao iz perspektive tada dominantne „Annales“ škole, koja je bila pod velikim uticajem marksizma. Međutim, u svojim kasnijim delima on pravi radikalni otklon od ove struje. U nizu dela, počevši od „Penser la Révolution française” iz 1978, pa sve do “La Révolution 1770-1880” iz 1988. Fire kritikuje marksističku interpretaciju Francuske revolucije kao klasne borbe i modela za Oktobarsku revoluciju. Njegov doprinos je bio u tome što je, umesto međusobnog odnosa klasa, analizirao političke i intelektualne debate tog vremena, podsećajući da je revolucija pre svega bila radikalna promena u ravnoteži filozofske i političke moći, a ne ekonomskog „klasnog interesa“. Zbog svega ovoga, Fire se svrstava u „revizionističku“ istorijsku školu. Iako mu je glavni predmet interesovanja bila Francuska revolucija, Fire se veoma interesuje i za istoriju ideje komunizma, a pitanje odnosa između Francuske i Oktobarske revolucije je jedna od važnijih tema „Prošlosti jedne iluzije“.

Ova knjiga je, pre svega, narativ o razvoju ideje komunizma u 20. veku, njenom uticaju na intelektualce i javno mnjenje tog vremena, kao i njene političke posledice, sa posebnim osvrtom na sprovođenje ove ideje u Sovjetskom Savezu. Takođe, autor posvećuje pažnju odnosu i paralelama između dva „antiliberalna“ režima 20. veka – komunizma i fašizma. Pored ovih većih tema, knjiga sadrži ogroman broj manjih segmenata u okviru poglavlja, u kojima nas autor upoznaje sa specifičnim detaljima u vezi sa nekom temom, bilo da je to kratka biografija određenog intelektualca, istorijat razvoja komunističkog pokreta u nekoj zemlji, ili čak književna analiza određenog dela. „Prošlost jedne iluzije“ obiluje ovakvim digresijama, a autor ih uglavnom uspešno uklapa u narativnu celinu, ne prekidajući značajno tok izlaganja. Od prve do poslednje stranice, autor nam priča priču koja obiluje interesantnim zapažanjima, referencama na književna dela, a sa vremena na vreme je toliko literarizuje da nam se čini da čitamo književno, a ne istoriografsko delo. Umesto obilja istorijskih podataka, godina i imena u vezi sa temom o kojoj piše, Fire nam nudi jednu koherentnu i dobro uklopljenu naraciju.

Knjiga je organizovana u 12 poglavlja, koja su hronološki poređana (sa povremenim retrospekcijama i anticipacijama), zajedno sa predgovorom i epilogom. Prvo poglavlje „Revolucionarna strast“ govori o idejama koje su uzrok totalitarnih ideologija 20. veka. Drugo i treće poglavlje opisuju uticaj Prvog svetskog rata na razvoj ideje komunizma, kao i sprovođenje i uticaj Oktobarske revolucije. Četvrto poglavlje „Vernici i razočarani“ daje prikaz intelektualne privlačnosti ideje komunizma, i tri veoma interesantne biografije značajnih komunističkih intelektualaca. Peto poglavlje daje pregled razvoja SSSR-a posle Lenjinove smrti, šesto (po mom mišljenju ključno) poglavlje poredi komunizam i fašizam, dok sedmo i osmo analiziraju ideju „antifašizma“. Deveto i deseto poglavlje prikazuju SSSR i njegov uticaj za vreme i neposredno posle Drugog svetskog rata. Jedanaesto otkriva uzroke nove polarizacije sveta, dok dvanaesto daje prikaz SSSR-a posle Staljinove smrti. Epilog kratko opisuje SSSR posle Hruščova i daje završne primedbe o raspadu Sovjetskog Saveza, koji za autora predstavlja kraj ideje komunizma.

Cilj ove knjige, je, da parafraziram autora, „rekonstruisanje puta stvaranja mitologije o SSSR-u i uopšte komunizmu u javnom mnjenju“ metodom „popisa ideja, volja i okolnosti“. Smatram da je autor tokom najvećeg dela knjige veran svom zadatku, dajući nam utemeljene informacije o stanju u društvima tokom različitih vremenskih perioda. Međutim, Fire pored puke istoriografske deskripcije, koja čini najveći deo ovog dela, nudi i određene mehanizme kojima objašnjava društvene fenomene i promene. Smatram da bi ove mehanizme i teze trebalo detaljnije analizirati, jer one, po mom mišljenju, predstavljaju ključni doprinos ovog dela društvenoj nauci. Fire, pre svega, analizira sam nastanak ideje komunizma kombinujući dva faktora – mržnju prema buržoaziji koja je posledica demokratije i javlja se i kod radničke klase i kod aristokrata, i specifičnu klimu nakon Prvog svetskog rata koja podrazumeva želju za obnovom, novim svetom i „novim čovekom“. Fire tvrdi, nadovezujući se na Hanu Arent, da su komunizam i fašizam/nacizam zapravo dva naličja iste ideologije totalitarizma, tj. antiliberalizma. Razlike postoje (npr. Fire tvrdi da je nacizam „čist nihilizam“ zasnovan na snazi i volji, dok komunizam ima racionalnu notu), ali nisu toliko velike da bismo ova dva pojma mogli da posmatramo odvojeno. Ova teza je i danas mnogim autorima problematična, jer povezuju sovjetski komunizam sa „antifašizmom“ (čiji je tvorac Vili Mincenberg, agitator Kominterne), pojmom koji Fire detaljno analizira i demistifikuje. On tvrdi da je dihotomija fašizam-antifašizam lažna i da onemogućuje analizu komunizma. Sovjetska vlast je „fašizmom“ nazivala ne samo Musolinijev i Hitlerov režim, već sve poretke koji nisu komunistički. Ideja „antifašizma“, koju su agenti Sovjetskog Saveza širili po Evropi, bila je neverovatno plodna, te je uticala ne samo na evropske partije, članice Kominterne, već i na mnoge intelektualne krugove Evrope. Ona nestaje u periodu između potpisivanja sporazuma Ribentrop-Molotov do napada Nemačke na SSSR, da bi posle toga bila jača nego ikad – Sovjetski Savez je izašao kao pobednik iz rata i preuzeo sve zasluge za pobedu nad Hitlerom, nakon čega je ideja komunizma bila popularnija i blistavija nego ikad. Posle Drugog svetskog rata, „antifašizam“ će biti usmeren ka „imperijalizmu“ Sjedinjenih Država (ova ideja će imati uticaj i na samom tlu SAD-a, za vreme rata u Vijetnamu npr.).

Jedan od ključnih razloga privlačnosti ideje komunizma Fire nalazi i u njenoj univerzalnosti i „istorijskoj nužnosti“, element koji Fire naziva „religija istorije“. Ta ključna osobina ove ideje, tvrdnja da su zakoni istorije spoznati i da se kreću u njenu korist, posebno je nadahnjivala intelektualce, ali i obične ljude koji su održavali sovjetsku mašineriju, zanemarujući moral zbog vere da „izvršavaju istoriju“. Iako ovakav ideološki fanatizam nije bio čest na Zapadu, gde je više vladao „intelektualni filokomunizam“ proistekao iz antiliberalnih strasti. Još jedna od posledica ovakvog shvatanja istorije je vera u racionalno planiranje društva, koju su imali zapadni intelektualci verujući da je „nevidljiva ruka“ zakazala u obezbeđenju društvene stabilnosti, naročito posle krize iz 1929, a divljenje Staljinu kao „oličenju razuma i dobre vladavine“ i njegovim petogodišnjim planovima bilo je skoro opšte mesto. Pored svega ovoga, Fire značajan deo svoje knjige posvećuje i poređenju Francuske i Oktobarske revolucije, što ne treba da čudi budući da je Francuska revolucija tema za koju se autor najviše interesuje. On tvrdi da je „ontološko poklapanje“ dveju revolucija zasnovano na njihovoj univerzalnosti – obe su dale obećanje da će stvoriti novog, boljeg čoveka. Može se primetiti i sličnost između aktera, pa autor navodi mišljenja da je Lenjin uspostavio vladavinu naroda po zamislima Rusoa iz „Društvenog ugovora“, ili da se čistke mogu izjednačiti sa giljotinom, a NEP sa Termidorom. Ipak, autor se ne slaže sa ovakvim tvrdnjama, mada izbegava da pruži argumentaciju za takav stav.
„Prošlost jedne iluzije“ je, kao što smo već videli, kompleksan i bogat narativ o istoriji jedne ideje, i autor uglavnom uspeva u svojoj nameri da predstavi tu ideju, kao i da objasni uzroke njene privlačnosti i uticaja.

Međutim, ova knjiga nikako nije bez mana. Pre svega, postoji velika hronološka neproporcionalnost – skoro 80% knjige pokriva period između 1917. i 1953. koji je samo prva polovina trajanja sovjetskog režima, dok se druga polovina smešta u poslednja dva poglavlja. Iako je nesumnjivo tačno da je period Lenjinove i Staljinove vladavine mnogo značajniji za razumevanje istorije ideje komunizma, smatram da je autor trebalo više pažnje da posveti ideji komunizma od Hruščova naovamo, a posebno njenom tadašnjem statusu u Zapadnoj Evropi, SAD-u i zemljama Trećeg sveta. Druga velika zamerka koja se može uputiti autoru je njegov očigledan „frankocentrizam“. Istorijatu francuskog komunističkog pokreta se, uz opravdanje da je „paradigmatičan“ za svaki drugi pokret, posvećuje veliki deo skoro svakog poglavlja. Razumem autorovu želju da posebno prikaže ideju komunizma u svojoj zemlji, ali se „Prošlost jedne iluzije“ prečesto pretvara u „Prošlost francuske levice“ koja nije u tolikoj meri značajna za glavnu temu ovog dela. Takođe, autor ne posvećuje dovoljno pažnje uzrocima raspada Sovjetskog Saveza i ideje komunizma, već samo izdvaja tri potencijalna uzroka bez opširnije analize i argumentacije (iznurenost privrede zbog trke u naoružanju, Reganova politika i propadanje same partije), konstatujući da je raspad i dalje „velika tajna“. Ipak, ovo se može opravdati nedovoljnom vremenskom distancom, budući da je od raspada SSSR-a do objavljivanja dela prošlo tek 4 godine. Naravno, tu su i manje tehničke zamerke, poput potpunog odsustva grafičkih priloga, ali one ne utiču bitno na opšti utisak o ovom delu.

„Prošlost jedne iluzije“ je, sve u svemu, veoma uspešna intelektualna istorija komunizma, koja nam otkriva mehanizme pomoću kojih su najbriljantniji umovi jednog veka „naseli“ na jednu, u teoriji privlačnu, ali u praksi zločinačku ideju, a u te umove spada i sam autor. Iako se od ovakve knjige možda očekuje stroža osuda same ideje i njenog uticaja, koji je i dan-danas živ u akademiji, autor izbegava oštre kvalifikacije, a knjigom vlada objektivan i pomirljiv ton. Smatram da je autor ovim potezom veoma promišljeno postupio, jer je knjiga tako ostala dostupna i krajnje levičarskim intelektualcima, za koje je suptilno otvoren prostor za sveukupno preispitivanje svojih ideja. Takođe, ona omogućava i čitaocima sa desnog političkog spektra da bolje razumeju, a čak i da saosećaju, sa poštovaocima komunističkih ideja od početka 20. veka do danas. Do sada se nisam susreo sa knjigom koja na takav način uspeva da podstakne razmišljanje kod svojih čitalaca.

[Kuszma · Rating 5 out of 5]

Ez a könyv szinte a teljes nyaramat végigkísérte, jött velem ide-oda (madárlátta könyv), és mindeközben balesetek is érték: lapszéleit valamilyen – már nem tudom, milyen – lilás gyümölcsszármazék-nyom ékíti (mea culpa), gerince pedig egy alkalommal némi sörrel került kontaktusba (az viszont nem az én hibám volt, de tényleg). Mindazonáltal utazásai között sajnálatos módon néha hetekig elheverészett felnyitatlanul a polcon, mert bevallom, egyszerűen nem tudtam újrakezdeni. Nem mintha nem lenne jó könyv, mert nagyon is az: habozás nélküli öt csillag, amit annak köszönhet, hogy minden lapjánál éreztem, nagyon-nagyon fontos valamit olvasok, végezvén vele pedig egy szinte irreális elégedettséget éreztem, olyasmit, amit a hegymászók érezhetnek, akik feljutottak a hegyre, ahová minden hegymászónak egyszer az életében fel kell jutnia. Csak hát ez a könyv annyira sűrű, annyira aprólékos gondolatisággal bontja ki tételeit, hogy csak kortyolgatni tudtam*.

Furet a kommunista illúzió múltját követi végig – nem történelme érdekli, hanem az, hogyan emelkedett ki népszerűsége az első világháború poklából, és hívei miért vonzódtak hozzá még akkor is, amikor a sztálini rezsim bűnei tényleg csak azok számára maradtak láthatatlanok, akik egy Lidl-ös papírzacskót hordtak a fejükön. A kommunizmus cselekedetei tehát a szerző számára abban a kontextusban válnak fontossá, amilyen hatást a külvilágból kiváltottak, vagy ki akartak váltani – nem eseménytörténet, hanem eszmetörténet a tér, amiben a könyv mozog. Persze az, hogy a kor legjobb elméi közül oly sokan miért vonzódtak a baloldali gondolat kvintesszenciájához – jelesül: hogy a társadalom bizonyos (és igen vaskos) szeleteivel mostohán bánnak a hatalom birtokosai, és illő volna nekik többet juttatni az anyagi javakból –, azt szerintem nem kell magyarázni, vagy legfeljebb csak annyira, amennyire egy kereszténynek bizonygatnia kell, hogy a szeretetelv nem valami ördögtől való dolog. Még a marxi tanok népszerűsége is világos – lehet az öreggel vitatkozni, tanait meghaladottnak vagy pontatlannak nevezni, de azt senki sem veheti el tőle, hogy egy teljesen újszerű megközelítést kínált fel ember és társadalom, termelés és tőke viszonylatában. Viszont hogy ugyanezek az elmék (vagy legalábbis egy részük) miképp fogadhatták el, hogy a Szovjetunió eltorzítja az eszmét (nemhogy Marxhoz, de még Leninhez képest is), totalitáriussá teszi, majd monopóliumot hirdet rá, és bő 25 évig fenn is tartja azt** – hát ezen azért érdemes elmélázni. Vagy legalábbis elolvasni Furet mélázásait.

A kötet egyik központi gondolata, és egyben legérdekesebb vonulata a sztálini kommunizmus és a nácizmus „cinkossága”. Furet nem azt mondja, hogy a XX. század két ordas eszméje rokonok volnának – bár tény, hogy mindketten gyűlölték az individuális polgárt, akivel szemben a saját maguk által elképzelt, de tényszerűen nem létező homogén közösséget állították szembe, amely közösség akár felül is írhatta (és felül is írta) az egyén jogait. (Mondhatjuk tehát, hogy a két eszme a zárt társadalom két szélsőséges megnyilvánulási formája, kettejük origójában pedig a liberális demokrácia található.) Tény továbbá az is, hogy módszereiket rendre egymástól vették át, kezdve a koncentrációs táborok gyakorlatával – tehát ha az ideák legfőbb ismérve, hogy van-e bennük koncentrációs tábor, vagy sem, akkor a sztálini és hitleri rezsimek a legszorosabb rokonságba keverednek egymással. Ugyanakkor ami jövőszemléletüket, céljaikat és filozófiájukat illeti, túl sok minden választja el őket***, ráadásul a történelem nagy részében épp egymás fő ellenségeként határozták meg magukat. Egy akolba sorolásuk tehát vitatható – ám tény, hogy olyan erősen egymásra voltak szorulva, hogy egyiket a másiktól függetlenül vizsgálni Furet szerint lehetetlen. Hisz a Szovjetunió nyugati népszerűsége épp azáltal vált ennyire, már-már vallási tébolyra emlékeztetően szívóssá, hogy Sztálin össze tudta kötni a kommunizmust előbb a felvilágosodás eszményével, majd a húszas évek második felétől kezdve az antifasizmussal: képes volt elhitetni a demokratikus beállítódású értelmiséggel, hogy ő és csakis ő képes szembeszegülni Hitlerrel****. (Nyilván ebben segítségére voltak a korszak végtelenül megalkuvó demokratikus államférfiai, akik a spanyol polgárháborúban és Münchenben is remegő térdekkel álltak arrébb, nehogy a nácik megorroljanak rájuk.)

Pont ezért volt akkora trauma, amikor Sztálin vérbeli reálpolitikusként egy falat Lengyelországért, meg Baltikumért és Besszarábiáért megkötötte a Molotov-Ribbentrop paktumot. Hisz a fáradságosan felépített antifasiszta nimbusz mehetett ezáltal a kukába, helyette pedig nem tudtak mit felkínálni híveiknek, mint hogy a fasizmus csak az imperializmus legfelsőbb foka, ergo tök fölösleges különbséget tenni köztük. Nem csoda, ha ’39 után a kommunizmus népszerűsége a mélypontra zuhant (ezt a paktumot nem lehetett úgy eltitkolni, mint az ukrán éhínséget vagy a gulágot), ám Sztálin nagy szerencséjére segítségére sietett (ismét!) Hitler, aki megtette azt a szívességet, hogy lerohanta a Szovjetuniót, amely ország így (szándéka ellenére) egyszer csak a jók térfelén találta magát, ismét ő lett az első számú antifasiszta*****, aki a legnagyobb véráldozatokkal veri vissza a nácik rohamait. Diadala pedig kitörölte az emlékezetből, hogy két évig tulajdonképpen a Harmadik Birodalom szövetségese és legfőbb nyersanyag-szállítója volt, ráadásul lehetővé vált számára, hogy jutalomként kliens-államok hadát építhesse ki egészen Európa szívéig. Ám ahogy a háború véget ért, a nácik is eltűntek, tehát az oroszoknak új főgonoszra lett szükségük – ezt elegánsan úgy oldották meg, hogy ők megmaradtak egyedül hiteles antifasisztának, viszont a nyugati szövetségesek egyszeriben kénytelenek voltak átvenni a fasiszták szerepét, ők váltak mumussá: a béke ellenségeivé. Ez a taktika ideig-óráig be is vált, ám az ötvenes évek elejére már nem maradt benne erő, az agresszív kelet-európai szovjet beavatkozások fokozatosan amortizálták (berlini blokád, ’56, stb.), Sztálin halála után pedig el is indul az illúzió leépülése – a szovjet típusú kommunizmus népszerűsége egyre csökkent nyugaton, és a Mao, Castro vagy pláne Che által képviselt „fiatalos” verziók trendibbek lettek… Persze ettől még a rendszer sokáig fennmaradt, csak éppen hiába állt látszólag szilárdan, már kezdett kikopni a lába alól az eszmei hitelesség.

Nyilván akadnak dolgok, ami miatt vitatkozni lehet Furet-vel. Például a Sztálin halálát követő időszakon szinte csak átfut, mintha nem is volna lényeges az a harmincvalahány év, és hát valóban, talán túl sokat foglalkozik a francia kommunista párt belső ügyeivel – mentségére legyen mondva, azokat ismeri legjobban (maga is tag volt jó ideig), és érveket hoz fel amellett is, miért tekinthető ez a párt „tipikus” nyugati kommunista képződménynek. De azért óriási könyv ez, vállalásában, lelkiismeretességében, és gondolatainak súlyában is – én meghajtom a fejem előtte. És alázatosan kérem bocsánatát a gyümölcsfoltért, meg a sör miatt. (Amúgy is saját könyv.)

* Aprólékos, igen, de mégsem nehézkes, mert Furet nem a német filozófiahagyományt követi, hanem az elegáns, hajlékony fejtegetések híve.
** Furet a szovjet „kommunizmus-monopólium” megszűnését Tito lázadásának idejére teszi, mert akkor merült fel először komolyan a gondolat, hogy a kommunizmusban nemcsak szakadár egyének vagy kisközösség létezhetnek, hanem akár egy állam is letérhet a szovjet útról. Persze a jugoszlávok renitenskedése nem azt jelentette, hogy az oroszok innentől kezdve másodhegedűsök voltak, egyszerűen azt, hogy akadt az ideológián belül alternatívájuk.
*** Ami azt illeti, a kommunizmusnak legalább VAN filozófiája, még ha végletesen el is rugaszkodik tőle. A nácizmusnak viszont nincs – a Mein Kampfot ugyanis filozófiai műnek tekinteni olyan, mintha az emésztőgödörre hinnénk azt, hogy jakuzzi. (Carl Schmitt írásai nem tekinthetőek a nácizmus filozófiájának – egyszerűen azért, mert nem megalapozták a nácizmust, hanem pusztán a jogi alapjait kívánták lefektetni.)
**** És vice versa: Hitler sem valószínű, hogy hatalomra került volna, ha nincs az a masszív bolsevik-paranoia a társadalomban és a konzervatív pártokban.
***** A hamis szovjet mítosz, hogy a kommunisták Hitler egyetlen igazi ellenfelei, egyúttal azt is jelentette, hogy a holokausztot is igyekeztek kitörölni a történelemből – hisz az nem fordulhatott elő ugye, hogy a Führer jobban gyűlölt volna valakit, mint a kommunistákat, akik ezt az érdemet maguknak tartották fenn. Ezért hát a milliók, akiket az Einsatzgruppék Ukrajnában tömegsírba lőttek, sem zsidók voltak, hanem mindközönségesen szovjet emberek.

[Francisco González · Rating 4 out of 5]

Un libro denso y, por momentos, repetitivo, pero que nunca deja de ser interesante por la erudición del autor y la razonada justificación de sus puntos de vista. De hecho, creo que es una obra imprescindible para entender, de una vez por todas, el porqué de la aparente superioridad moral de la izquierda y del irresistible atractivo de las ideas comunistas entre los intelectuales del siglo XX.

[Miloš · Rating 3 out of 5]

fire je odličan istoričar.
ovo je odlična knjiga.

ali,
U najtragičnijem času svoje istorije, kad je bila u najgoroj situaciji u Drugom svetskom ratu, Evropi (kojoj Evropi?! onoj većinskoj koja je za Hitlera ili manjinskoj koja nije?) je bila potrebna Amerika, po drugi put u ovom veku; a Amerika je i ovog puta hrabro i u potpunosti obavila svoju dužnost vojnika demokratije. (443 str.)

Malo je važno što je teško zamislivo da je ta međunarodna buržoazija (neadekvatna upotreba pojma, doduše vrlo svesno upotrebljena) bila kolovođa jednog rata (I) u kome su se sukobili njeni ogranci u raznim nacijama. (33 str.)

[NCHS Library]

From Follett
The revolutionary passion -- World War I -- The universal spell of October -- Believers and unbelievers -- Socialism in one country -- Communism and fascism -- Communism and anti-fascism -- Anti-fascist culture -- World War II -- Communism and the end of World War II -- Cold War communism -- The beginning of the end. An English translation of the French text in which the author discusses the consequences and aftermath of the Communist revolution.

[Andres Sanchez · Rating 5 out of 5]

No es un libro fácil. Es un libro muy "francés": verboso, lleno de digresiones. Pero Furet, uno de los primeros historiadores que criticó a la izquierda dominante, merece ser leído para entender por qué los intelectuales son proclives a la ideología de izquierda.

[Colby · Rating 5 out of 5]

Beautifully written (chapeau bas to Mme Furet, translator), but a hard read - essentially an A.B. in itself.

[Noah Christiansen · Rating 3 out of 5]

Read:
- Preface
- Chapter One

[Leonardo]

De referencia en Postguerra.

[David · Rating 5 out of 5]

I read this out of long time quest to figure out what was going on in the world. I feel like something is off acutely in the West but also the world. I have sought answers everywhere and turned to books like this one.

What makes this book so wonderful is that it actually provides some answers or at least, points in the right direction to the answers. Mainly, that democracy, by virtue of its existence, creates the need for a world beyond capital and materialism where humans can truly flourish.

The 20th century ended up being a massive disaster in experimentation to answer that need. It turns out that neither fascism nor communism was the answer. Yet, the desperate need remains. We feel it all around us. Almost like mass waking from our matrix.

We need something more, something higher, beyond stuff and things. Hopefully next time the experiment doesn’t result in the deaths of so many people.

-David

[Philippe Malzieu · Rating 5 out of 5]

Furet was Communist. He believed in the following days which sing. Budapest and Prague convinced him of his error. But the question is whole. How intelligent people could be enough stupid to believe in it.
It is well of illusion that we speak. The Communist thrived on catholic grounds because the messianism was very present.
L imposture communist is great interrogation the XX century and one still wonders why. Furet helps us to understand it

[Constantin C. · Rating 4 out of 5]

7,5