Erről a könyvről szaglik, hogy a legmagasabb irodalmi színvonalú szöveg. Ettől még persze bele is törhet az a metaforikus bicska, mert nagyon munkás olvasmány is egyben. Georg Klein* regénye a gyermekkor regénye – ezzel persze egy betűvel sem állítok többet, mint amennyi a címből is kiderül. A pláne az, ahogy Klein megteremti ennek rég elmúlt világnak a terét egy olyan nyelvvel, amihez hasonlót keveset látni a világirodalomban: a lehető legaprólékosabban megkonstruált textusról van szó, ami létrehozza a bizonytalanságnak, a kísértetiességnek azt a légkörét, ami leginkább a félig (és hál’ Istennek) elfeledett gyerekkori emlékekkel rokonítható. Mindehhez még hozzájárul egy különös narrátor is, ami szintén unikális a kortárs palettán – talán még Twardoch Morfium-ának elbeszélőjével lehet párba állítani, főképp azért, mert mindkét szerző az E/1-es és a mindentudó külső narrátor-típusokat próbálja meg variálni, teljesen új minőséget hozva létre. Mindez egy inspirálóan instabil** prózát eredményez, ami széthullik ezernyi szálra, és ebből aztán az olvasónak kell magának bogozni-csomózni valamit, hogy meg ne fázzon.
A Gyermekkorunk regénye más szempontból is jóval több, mint egy gyermekkor regénye, egyetlen nyáré, amikor minden megváltozik – valahol a német kollektív emlékezet átalakulásának látlelete is. A könyv felnőtt szereplői (persze elsősorban a férfiak, akik a fiatalok „kalandjainak” hátteréül szolgálnak) mind a II. világháború traumáját hordozzák magukban – legtöbbjük esetében még egy brutális sérülés is biztosítja, hogy ez a trauma ne halványuljon. Ők az előző generáció, akik (talán) már menthetetlenek – amit ők cipelnek, attól nem lehet megszabadulni. De a gyerekek, akik utánuk következnek, tiszta lapok – és éppen arra készülnek, hogy felépítsék saját traumáikat. Ami – alkalmasint – a maga módján éppen olyan feldolgozhatatlan lesz, mint a felnőtteké.
* Akinek a neve megegyezik a szintén világhíres magyar származású sejtbiológuséval, de ez mondjuk csak a könyvesboltos ismerőseiteket fogja összezavarni.
** Mondanom sem kell, ez egy teljesen tudatos instabilitás, ami nem vethető össze azzal az instabilitással, amikor a szerző egyszerűen nem tudja kézben tartani szereplői életét, mire azok úgy kezdenek el viselkedni, mint az óvodások, ha az apa épp értékelést ír a másik szobában, és nem ér rá kontrollálni őket. De ha befejezi végre ezt az értékelést, akkor átmegy a másik szobába, és lerendezi az egész bagázst, az hétszentség.