Teljesen véletlenül láttam meg, hogy jön a Fagypont folytatása, és valahogy annyira nem voltam magamnál, hogy meg is feledkeztem róla mindaddig, amíg meg nem jött róla a Moly értesítője. Szaladtam is a közeli könyvesboltba érte, de még nem kaptak belőle, pár napon belülre várták. Éltem a felajánlással, hogy felírják a nevemet és az elérhetőségemet, hogy szóljanak, ha jön belőle. Másnap jött is az sms, én pedig ismét szaladtam a boltba.
Hozzá is kezdtem, amint lehetett; sajnos tovább tartott, mint szerettem volna, de esküszöm, hogy nem rajtam múlt!
Sejtettem én, hogy lesz olyan színvonal, mint a Fagypont, és így hirtelenjében azt is mondanám, hogy még egy hajszállal jobb is. És nem csak azért, mert van benne egy Helena. ;)
Ismét egy elég bonyolult történetet kapunk, minden világosnak és egyértelműnek tűnik, csak Wiking érzi, hogy nem egészen stimmel a dolog (meg én, aki már elég ilyet olvastam ahhoz, hogy ne tudjanak átvágni). Szeretem a több idősíkon futó történeteket; ez elsőre nem úgy indul, de onnantól, hogy behozza a múltat és elkezdi őket váltogatni, bonyolódik a sztori. Az olvasó meg egyre kíváncsibb, hogy mégis mi a bánat lesz ebből. Hát, valami olyasmi, mint a Vörös verébnél, csak mégse.
A felépítése elég filmszerűre sikerült, néhány fejezet végénél szinte láttam, ahogy elsötétül a képernyő, és jön egy teljesen másik jelenet, vagy a reklám.
Helenát most se tudom még hova tenni; változott a megítélése, ahogy egyre több minden derült ki róla. Az elején szerettem, a kétharmadánál utáltam, a végére pedig megsajnáltam. A befejezést illetően én egy kicsit még csavartam volna a dolgon csak úgy skandináv módra; ennyi viszontagság után én simán számítottam Wiking halálára, stílszerű lett volna nagyon, de így sem rossz. Nagyon várom a harmadik részt, remélem, nemsokára elhozza nekünk az Animus.