Úgy vagyok az evolúcióval, hogy hiszem, és alapvetően értem is. De aztán megpróbálom elmagyarázni a gyerekeimnek, és rájövök, hogy nem is annyira értem. Úgyhogy keresek egy könyvet a témában, amit az én szellemi színvonalamra kalibráltak, és ha ennek a könyvnek a címében szerepel a „panda” szó, az mondjuk egy erős érv a kiválasztása mellett. Mert a panda cuki. És most már azt is tudom, hogy miben hasonlít Adyra: neki is hat ujja van. Illetve Ady hatodik ujját a bába eltávolította, a panda viszont megtartotta a magáét. Sőt, direkt azért növesztette, mert kellett neki a bambuszhajtások leszedegetésére, és egyszerűbb volt a csukló szezámcsontjából hatodik ujjat képezni, mint a már meglévő öt ujja egyikét szembe fordítani a többivel. Így lett a pandának hat ujja. (Viszont hogy miért fekete-fehér, azt továbbra sem tudom.)
Stephen Jay Gould esszékötete kiválóan alkalmasnak bizonyult a fenn említett célra. Elképesztően logikusan építi egymásra írásait, sőt, humora is van: amikor a mélytengeri horgászhal hímjével kapcsolatban elkezd a freudi elfojtott vágyakról mélázni, hangosan felkacagtam. Tele van érdekes állatokkal, de ez csak természetes, hisz egy evolúcióról szóló könyv érdekes állatok nélkül olyan, mint a Balaton szabadstrand nélkül. Úgyhogy van itt hiéna, zebra, tyúk fogakkal, meg amit akartok. Fő irányvonala mindazonáltal az, hogy tisztázza a darwinizmussal kapcsolatos elterjedt tévhiteket vagy leegyszerűsítéseket. Következésképpen ha elolvasná az értékelésemet, annál a résznél, hogy a panda „direkt növesztette” a hatodik ujját, tutira rosszallóan cöcögne, mert bizony a leggyakoribb tévképzet az evolúcióval kapcsolatban éppen az, hogy célszerűségre törekszik. Ezzel szemben a valóság az, hogy az evolúció nem törekszik semmire, nincs terve, nem lebeg előtte egy ún. „végső cél”, és pláne nem érdekli a „faj érdeke”. Hanem végtelen számú egyéni variációt kínál fel, amiből aztán a legsikeresebbek több utódot nemzenek, és ez generációk végtelen során keresztül átalakítja a faj képét is. Épp ezért az evolúcióbiológust nem a „tökéletes” érdekli, hanem a különös, az extrém, és az, ami olyan hatást kelt, mint egy sufnituning zsiguli. Tudatosul benne persze, mily tökéletes a sirály szárnyának íve, de azzal sok dolga nincs – inkább leköti a panda hüvelykujja, ami nem is hüvelykujj igazán, sőt, ujjnak is csak félve nevezhetjük, aztán mégis ott fityeg, pedig nem is kéne ott fityegnie.