Der Pakt: Stalin, Hitler und die Geschichte einer mörderischen Allianz

by Claudia Weber

Im Zweiten Weltkrieg waren Nazideutschland und Stalins Sowjetunion nicht nur erbitterte Gegner, sondern vorübergehend auch Verbündete. Der Pakt war mehr als das politische Zweckbündnis, das Hitlers Überfall auf Polen erlaubte und den Krieg für die Sowjetunion hinauszögerte. Seine Wirkung blieb nicht auf Osteuropa beschränkt, auch wenn beide Mächte ihren Gewaltfuror dort entfesselten.

Der "Hitler-Stalin-Pakt" gilt noch heute meist als historischer Unfall oder bestenfalls als Präludium zum "eigentlichen" Krieg, der mit Hitlers Überfall auf die Sowjetunion begonnen habe. Dabei ermöglichte die Zusammenarbeit der beiden Diktatoren nicht nur den Kriegsbeginn in Europa, sondern veränderte in zweiundzwanzig Monaten die politische Landkarte des Kontinents von Grund auf.
Claudia Weber zeichnet auf der Grundlage von historischen Quellen und Archivdokumenten minutiös nach, wie Hitler und Stalin zwischen 1939 und 1941 den Kontinent untereinander aufteilten, ihre Handlanger miteinander verhandelten und es schließlich zum Bruch dieses schicksalhaften Bündnisses kam. Dabei analysiert sie die deutsch-sowjetische Zusammenarbeit in der Bevölkerungs- und Umsiedlungspolitik und enthüllt erschreckende Aktionen gegen Kriegsflüchtlinge: gegen Juden, Polen und Ukrainer.

Genres: History, Nonfiction, Politics

276 pages, Hardcover

First published July 18, 2019

Reviews

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

A Molotov-Ribbentrop paktum, azon túl, hogy pazar történelmi nyelvtörő, a második világháború egyik kulcsmomentuma. Gondoljunk bele: van a XX. század két legótvarabb diktatúrája a két legmocskosabb diktátorral. (Bocs, Mao, te még akkor a hegyekben kóboroltál a szedett-vedett rablóbandáddal.) Mindkét rendszer kulcsa, hogy a másikkal szemben határozzák meg magukat: a náci ideológia alapja a bolsevikellenesség, a kommunistáké pedig az antifasizmus. És egyszer csak ez a két rendszer összeölelkezik, meglapogatják egymás vállát, és mintegy mellesleg felosztják Kelet-Európát. Megdöbbentő pillanat lehetett, és egyben feldolgozhatatlan trauma azoknak a híveknek, akik addig komolyan vették a tanokat*. (Aztán persze mégis feldolgozták a legtöbben. Mert a szelektív memória és a kacifántos önmentegetés mindig kéznél, ha kínoz a kognitív disszonancia.) Ez az egész mocskos ügy persze nehezen volt kimagyarázható, igyekeztek is elfelejteni, a marxista történészek pedig (ha már mindenképpen beszélni kellett róla) egészen elképesztő elmelégtornászatokat voltak kénytelenek bemutatni, csak hogy emészthetőbbé tegyék az egészet.

Weber is kulcsmomentumnak tekinti a paktumot, sőt, még többet állít: azt mondja, az egyezmény volt közvetlen oka a második világháborúnak. Hiszen ha Hitlernek nem sikerült volna tető alá hozni, akkor nem biztos, hogy meg meri kockáztatni a Lengyelország elleni támadást, a nyugati offenzívát pedig még kevésbé. Jól ismerte az első világháború krónikáját, rettegett a kétfrontos háború gondolatától, ezért úgy vélte, mindenekelőtt a hátát kell biztosítania. Szerencséjére Sztálin még nála is kevésbé volt saját elveinek rabja, látta a nácik igyekezetében a lehetőséget, hogy határait különösebb erőfeszítés nélkül Európa belseje felé tolja ki. Azt is megértette, hogy a németeknek sokkal sürgősebb, ezért kiváló tárgyalási pozícióban van - kemény alkudozással sikerült a neki legoptimálisabb feltételeket kiszorítania partnereiből, és gyakorlatilag az egykori Curzon-vonalra helyezte át a szovjet határokat.

Maga a paktum ugyanakkor (ezt Weber nem győzi eleget hangsúlyozni) nem volt előzmény nélküli. Már az első világháború után sok jel utalt arra, hogy Európa két páriaállama (a "főbűnös" németek és a bolsevizálódott oroszok) kénytelen lesz egymással kokettálni, mert más nem nagyon áll szóba velük. (És az is nyílt titok volt, hogy mindketten csak "ideiglenes államnak" tekintik a közéjük ékelődött Lengyelországot.) Ez a húszas évek második felében egyfelől egy nagyon komoly katonai együttműködésben testesült meg**, de még ennél is fontosabb volt a gazdasági egymásrautaltság. A világválság idején ugyanis a német ipar csak azért nem omlott össze, mert a sztálini ötéves tervek ellátták megrendelésekkel - egyes gépgyárak (különösen a mezőgazdasági- és ipari gépeket gyártók) teljes exportjuk 60-90%-át a Szovjetunióba irányították. A gyümölcsöző együttműködést egy időre megakadályozta Hitler hatalomra kerülése, aki az első években még komolyan vette saját gondolatait a kommunizmus főellenség voltával kapcsolatban. Ám ahogy München után elkezdte érezni, hogy Nagy-Britannia és Franciaország egyre kevésbé tolerálja tevékenységét, muszáj volt új szövetségek felé kacsingatnia. Sztálin pedig nyitott volt a bájcsevejre. Pláne mert ő is akkortájt szembesült azzal, hogy a nyugati hatalmakkal folytatott egyeztetéseitől nem kapja meg, amit akar*** - bezzeg Hitlertől! Hisz abba Anglia nyíltan sosem egyezett volna bele (ahogy az érintett országok sem, természetesen), hogy a Vörös Hadsereg, ha arra szottyan kedve, bevonulhasson a balti államokba vagy Lengyelországba, a Führer viszont úgy volt vele, hogy miért is ne? Őtőle aztán az az országot prédálja fel Sztálin, amelyiket akarja, feltéve, hogy Németországot nem támadja hátba. Szóval csapj a tenyerembe, pajtás, megegyeztünk.


A paktum nem csak azt jelentette, hogy meghúztak egy határvonalat, és utána mindenki élte a maga kis világát. Egy sokrétű együttműködés kezdete volt, ami magában foglalta a lakosságcsere-programokat éppúgy, mint az erőszakszervezetek közötti információcserét, különös tekintettel a lengyel ellenállás felszámolására. És persze a kereskedelmi kapcsolatok felelevenítését, aminek köszönhetően Németország elképesztő mennyiségben kapott élelmiszert és nyersanyagot a Szovjetunióból - ami amúgy jelentősen megkönnyítette Hitler dolgát nyugaton. Mondhatjuk, a kommunizmus ősellenségből egy időre eszményi támogatója lett a nácizmusnak.

Persze ez egy olyan egyezmény volt, amiről mindkét fél tudta, hogy előbb-utóbb meg lesz szegve. Sztálin is ott verte át a németeket, ahol tudta, de Hitler is valószínűleg azért volt olyan megengedő a határok kijelölésénél, mert úgy vélte, akármennyi területet ad az oroszoknak, azokra nemsokára úgyis be fog vonulni a Wehrmacht. Hogy ennek fényében miért lepte meg annyira Sztálint a pillanat, amikor a németek lerohanták őt, a történelem örök rejtélye marad - mindenesetre a paktum vége nagy megkönnyebbülést jelentett sokaknak. A kommunistáknak és a náciknak azért, mert nem kellett már színlelniük, Churchillnek pedig azért, mert Sztálin így, akarata ellenére, a szövetségesek keblére kellett boruljon. Persze ez az összeborulás mérgező ölelés volt, de akkor, abban a pillanatban nagyon kellett Angliának a szovjet hadsereg.

Maga Sztálin amúgy (lánya emlékei szerint) többször is bánkódott a paktum kudarcán, "együtt legyőzhetetlenek lettünk volna" (ti. a németekkel), mélázgatott el időnként. Hát, lehet. Azzal együtt, hogy tartós szövetséget vizionálni a nácik és a bolsevikok között kábé ugyanakkora képtelenség, mint amekkora rémálom. Az bizonyos, hogy akkor a Föld két legnagyobb szárazföldi hadereje állt volna szemben a Föld két legnagyobb tengeri- és légi hatalmával szemben, és ez nagyon patthelyzet-szerűnek tűnik. Mindenesetre az legalább tiszta helyzet lett volna: vegytiszta diktatúrák kontra demokráciák. Jó utópia-alapanyag.

* Most egy pillanatra képzeljük magunkat annak a francia kommunistának a helyébe, aki egész mozgalmi életét abban a szilárd tudatban töltötte, hogy a Szovjetunió az egyetlen ország, amely valóban harcol a hitleri métely ellen. És akkor ez a francia kommunista egyszer csak azt az utasítást kapja Moszkvából, hogy a Párizsba bevonuló német csapatokat örömmel kell fogadnia. Ez amúgy mellesleg jól illusztrálja, hogy az autoriter rendszerek mennyire megbízhatatlanok: a demokráciák tetteiket el kell fogadtassák közvéleményükkel, ezért nem is engedhetik meg, hogy ezzel a közvéleménnyel egyik napról a másikra szembehelyezkedjenek. A diktatúrák viszont függetleníthetik magukat a közvéleménytől, kedden akár pont az ellenkezőjét is megtehetik annak, amit hétfőn ígértek, senki nincs, aki felelősségre vonja őket ezért.
** A németek például úgy játszották ki a rapallói egyezmény fegyverkorlátozó intézkedéseit, hogy katonáikat szovjet földön képezték ki, és ott létesítettek fegyver-összeszerelő üzemeket. Nyilván bizonyos viszontszolgálatokért cserébe.
*** Megjegyzendő, hogy a nyugati diplomácia is csúfos kudarcot vallott. Túl sokáig bíztak abban, hogy Hitlerrel meg lehet beszélni a dolgokat, Sztálinnal viszont nem nagyon akarták bemocskolni a glaszékesztyűjüket. Mondhatjuk, akivel tárgyalni akartak, azzal nem lehetett tárgyalni, akivel pedig lehetett volna, azzal meg ők nem akartak.

[The Books Blender · Rating 5 out of 5]

Recensione completa -> https://thebooksblender.altervista.or...

[Morgan Baliviera · Rating 3 out of 5]

Interessante saggio che analizza la complessità dei rapporti tra Germania nazista e Unione Sovietica nei primi due anni della seconda guerra mondiale, dove vigeva tra i due totalitarismi una sorta di “alleanza” di comodo. Dagli accordi commerciali al patto Molotov-Ribbentrop, fino ad arrivare all’invasione del 22 giugno 1941, Weber descrive nei dettagli questo matrimonio di comodo

[Soobie has fog in her brain · Rating 4 out of 5]

Pensavo di essere stata molto sfortunata quest'anno, con i libri del premio Friuli Storia. Qualche anno fa i libri finalisti avevano preso quattro, tre e una stellina da me; quest'anno i primi due hanno preso entrambi una stella e ho fatto una faticaccia a finirli entrambi. E poi... E poi è arrivato questo!

La storia del patto tra Hitler e Stalin e dei rapporti tra la Germania e l'Unione Sovietica tra il 1939 e il 1941, quando Hitler decide di attaccare il suo ex alleato. E la Polonia di mezzo che ci perde sempre e comunque.

Bella l'idea di intitolare i capitoli con delle frasi significative prese dai documenti reali. Il capitolo più interessante - che si ricollega anche a tanti problemi successivi - è quello del movimento di persone: i tedeschi etnici che "volevano" rientrare nel Reich; gli ebrei che cercavano di uscirne ma nemmeno i Sovietivi li volevano; ucraini e bielorussi che avrebbero potuto tornare sotto la protezione di mamma Russia, anche se pochi hanno accettato. Compreso tutto il discorso sui risarcimenti, cui il Reich teneva parecchio mentre per l'URSS non potevano nemmeno essere concepiti. Della serie: se qualcuno lascia l'Unione Sovietica, io mi tengo tutto quello che lui lascia indietro.

Decisamente interessante. Speriamo che Claudia Weber vinca il premio.

La traduzione non mi ha convinta del tutto. Mi ha dato l'impressione di essere un po' imprecisa a volte.

[Maxi · Rating 4 out of 5]

Gutes Buch, das detailliert die historischen Hintergründe beleuchtet.