Hlynur, a semmirekellő, anyjánál dekkoló munkanélküli krisztusi korba lép, én pedig, mint olvasó, joggal feltételezem, hogy ennek a krisztusi kornak (ami a regényirodalom férfihőseinél meglehetősen felülreprezentált életkor) az az üzenete, hogy most aztán minden megváltozik. Változgat, változgat, nem mondom, de azért ne számítsunk csernaszabói hasításra az élet Route 66-jén, ez inkább kínlódás az emberi kapcsolatok dzsungelében, és az ezt kísérő fokozatos becsavarodás*. Mondanám, hogy amolyan woodyallenes cucc, de ők csak annyira hasonlítanak egymásra, amennyire Reykjavík hasonlít Manhattan-re, különösen ami a szórakozási lehetőségeket illeti.
Helgason legszembetűnőbb írói skillje az a szédítő asszociatív szóáradás (és itt most talán találóbb lett volna egy vulgárisabb kifejezés), ami úgy gördül előre, mint a hógolyó, amiből aztán a végén lavina lesz. Tökéletesen tiszteletlen, a polkorrektséget nagyvonalúan mellőző hadovából épül fel az egész regény, aminek szikár történetváza talán fél oldalt sem töltene meg, de ez az őrjítő duma felduzzasztja bő 350-re az egészet. Mindez bennem igen-igen ambivalens érzéseket keltett. Egyrészt helyenként hihetetlenül szórakoztató és ötletes, másrészt nagyon kiszolgáltatja magát annak a veszélynek, amibe a hozzá hasonló prózák rendszeresen belefulladnak: hogy feszes történet híján addig tötymörögnek az asszociatív mókamocsárban, amíg az egész végül totálisan unalmassá és érdektelenné nem válik. Nem azzal van a baj, hogy Helgason szakmányban tolja a trágárabbnál trágárabb kifejezéseket, hanem hogy olyan, mintha ezt sokszor csupán pótcselekvésből tenné. (Megjegyzem: mindezt menti némiképp, hogy ez elbeszélőnk, Hlynur gondolkodásmódjával abszolút kompatibilisen történik. Ettől függetlenül ha én lettem volna az író helyében, alaposan meghúztam volna a kéziratot, még ha össze is veszek magammal emiatt.) Harmadrészt pedig: erről szívesen meghallgatnám a fordító, Egyed Veronika** véleményét, de szerintem ez egy magyaríthatatlan könyv. Hiszen az egész tulajdonképpen egy gigantikus izlandi szóvicc – lehet egyáltalán valamit kezdeni vele? Ha belegondolok, az, hogy inkább élveztem a szöveget, mint nem, már önmagában egy megmagyarázhatatlan anomália.
Merthogy bizarrul mulatságos regény ez, de ami leginkább megragadott, az Izland kisvárosiasságának érzékletes ábrázolása: ez egy olyan ország, ahol újra és újra ugyanazokat az arcokat látod, ahol kevesebben laknak, mint Békés megyében, és aminek lakosait egy óceán választja el a civilizáció többi részétől. És ez egy olyan ország, ahol egész egyszerűen képtelenség éhen halni, de még (hazai értelemben) szegény se nagyon lehet az ember – itt a problémák nem a piszkos anyagiakhoz kapcsolódnak, hanem a lélek jódolgában amortizálódik. Amit magam is kipróbálnék.
* Bár bizonyos aspektusból ez a becsavarodás nem fokozatos, hanem Hlynur alaptulajdonsága már a 0. oldaltól kezdve. Ennek eldöntésére vállalkozzon, aki pszichoanalitikus.
** Aki többek között Sjón két könyvét is fordította, remekül. Úgyhogy nyilván nem az ő képességeivel van a baj.