What do you think?
Rate this book
Le menu sable jaune: et autres nouvelles
La plupart des récits présentés ici ont été écrits depuis la seconde moitié des années 1990. Sensible à l'histoire contemporaine de son pays, Vasil Bykaù, à qui il a été dévolu le rôle de "conscience de la nation" au lendemain de 1991, fait le récit des événements fatals et trop souvent occultés qui s'y sont succédé, mû par l'idée obsédante de dire toute la vérité.. Au fil des années, il en vient à diversifier son écriture, la facture de ses oeuvres, de plus en plus épurées, de façon à mettre en évidence les tensions politiques et humaines, l'indigence morale qu'elles provoquent, et à donner la mesure d'une époque difficile à travers les drames bouleversants de personnages traqués, emprisonnés, suppliciés. Et dans les interstices de ses récits, s'élabore l'histoire d'un pays, modelée par des régimes autoritaires que Vasil Bykaù n'hésite pas à condamner.. Confronté à de nombreuses embûches, Vasil Bykaù a vécu les dernières années de son existence en émigration. De retour dans son pays en juin 2003, il s'y est éteint des suites d'une longue maladie.
.
.
174 pages, Paperback
First published January 1, 1965
14 people are currently reading
211 people want to read
About the author
Vasil Bykaŭ
83 books44 followersVasiĺ Bykaŭ was born in the village Byčki, not far from Viciebsk in 1924. In 1941 he was in Ukraine when Germany attacked the USSR. At first seventeen-year-old Bykaŭ dug trenches – then he volunteered for the Red Army. For years after the war he continued to serve, returning to the USSR only in the mid-1950s. There he started to work as a journalist for the Hrodna Pravda newspaper. In that same decade his first novellas began to come out, of which the most famous are "Sotnikaŭ", "The Obelisk", "To Go and Not Return", and "To Live Till Sunrise". During and after the Perestroika, he participated in pro-reform movement (e.g. Popular Front of Belarus). In October 1993, he signed the Letter of Forty-Two.
Bykaŭ's literary achievement lies in his sternly realistic, albeit touched by lyricism, depictions of World War II battles, typically with a small number of personages. In the ferociousness of encounter they face moral dilemmas both vis-a-vis their enemies and within their own Soviet world burdened by ideological and political constraints. Bykaŭ's novellas that are available in English translation, such as "The Dead Feel No Pain" (1965), "The Ordeal" (1970), "Wolf Pack" (1975) and "Sign of Misfortune", challenged the official version of the war. This brought upon the writer vicious accusations of "false humanism" from some Red Army generals and the Communist Party press. "Vasil Bykov is a very courageous and uncompromising writer, rather of the Solzhenitsyn stamp," wrote Michael Glenny in Partisan Review in 1972. Bykaŭ was one of the most admired writers in the Soviet Union. In 1980 he was awarded the honorific title of People's Writer of the Belarusian SSR.
Outside of his native country, Vasiĺ Bykaŭ is the most widely read Belarusian writer. During the Soviet period, his works were translated into most major languages of the world. However, most of the translations were done on the basis of Russian rendering. Bykaŭ wrote all of his works in his native Belarusian language, and translated several of them into Russian by himself. Vasiĺ Bykaŭ's stature in the life of his country remains enormous. An opponent of Alexander Lukashenko's regime and a supporter of the Belarusian People's Front, he lived abroad for several years (first in Finland, then in Germany and the Czech Republic), but returned to his homeland just a month before his death. The memory of his turbulent life and uncompromising stance on the war have only enhanced his reputation at home and abroad ever since.
Belarusian: Васіль Быкаў
Russian: Василь Быков
Bykaŭ's literary achievement lies in his sternly realistic, albeit touched by lyricism, depictions of World War II battles, typically with a small number of personages. In the ferociousness of encounter they face moral dilemmas both vis-a-vis their enemies and within their own Soviet world burdened by ideological and political constraints. Bykaŭ's novellas that are available in English translation, such as "The Dead Feel No Pain" (1965), "The Ordeal" (1970), "Wolf Pack" (1975) and "Sign of Misfortune", challenged the official version of the war. This brought upon the writer vicious accusations of "false humanism" from some Red Army generals and the Communist Party press. "Vasil Bykov is a very courageous and uncompromising writer, rather of the Solzhenitsyn stamp," wrote Michael Glenny in Partisan Review in 1972. Bykaŭ was one of the most admired writers in the Soviet Union. In 1980 he was awarded the honorific title of People's Writer of the Belarusian SSR.
Outside of his native country, Vasiĺ Bykaŭ is the most widely read Belarusian writer. During the Soviet period, his works were translated into most major languages of the world. However, most of the translations were done on the basis of Russian rendering. Bykaŭ wrote all of his works in his native Belarusian language, and translated several of them into Russian by himself. Vasiĺ Bykaŭ's stature in the life of his country remains enormous. An opponent of Alexander Lukashenko's regime and a supporter of the Belarusian People's Front, he lived abroad for several years (first in Finland, then in Germany and the Czech Republic), but returned to his homeland just a month before his death. The memory of his turbulent life and uncompromising stance on the war have only enhanced his reputation at home and abroad ever since.
Belarusian: Васіль Быкаў
Russian: Василь Быков
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 10 of 10 reviews
January 25, 2020
Please scroll down for English.
A kettő közül a régebbi magyar kiadásban jutottam hozzá a regényhez, és utólag tudtam meg, hogy ebből azért egy-két dolgot kihúzott a cenzor. Jó volna az angol fordítást beszerezni, abból valószínűleg nem maradt ki semmi.
Ezt csak azért írom, hogy teljesen egyértelmű legyen: ez a könyv még ebben az állapotában is olyan nyomot hagy, mint egy lórúgás, hát akkor milyen lehet cenzúra nélkül. Írhat bárki bármit a második világháborúról, minden erőfeszítést és zsenialitást tisztelek, de Bikovnál jobbat úgyse fog. Esetleg ugyanolyan jót.
Mint minden Bikov-regénynek, ennek is a kisember a hőse. Tényleg "hőse". Még az elbeszélő is az a maga módján, pedig ő csak teszi a dolgát, megy, ahova küldik, és igyekszik közben ember maradni, sárban, fagyban, aknamezőn, kitört ablakú hodályokban, géppuskatűzben. Hát még azok, akikre felnéz: a vidám, könnyed jóbarát és a goromba pokróc ápolónő. Vagy mindenki más, akit hosszabb-rövidebb időre látunk, aztán eltűnnek, és jó eséllyel sose térnek vissza. Szívósan, kitartóan ragaszkodnak az életükhöz és/vagy a kötelességükhöz, miközben egyre gonoszabbul zárul köréjük az ellenséges gyűrű, és még annál is gonoszabbul a szovjet tisztek/tisztviselők felelőtlensége, szolgalelkűsége, embertelensége.
Fura, de ez a regény az igazság megtalálásának története is, bármi legyen is az. Ezen a csatatéren (kis falvak, régi műhelyek, ottfelejtett betoncsövek, szinte érezni lehet a piszkos hó és a benzin szagát) mindenkinek órák leforgása alatt meg lehet ismerni a valódi arcát. Aztán vagy örül az ember annak, amit lát, vagy nem.
És az emlékezés története is, az emlékek feldolgozhatóságának (-hatatlanságának) története. Erre pedig nemcsak az egyénnek, hanem a közösségnek, az utókornak is szüksége volna. Más kérdés, hogy nem sokan hajlandóak egyáltalán foglalkozni vele. Mármint a győzelem napjának megünneplésén kívül, ami az elbeszélés keretét adja. Amiben az egészségesnél jóval több az elhallgatás.
Annyira jó, hogy nem is értem, hogy jelenhetett meg a szerző hazájában is, nemhogy azon kívül. És hogy még angol fordítása is legyen, hát ez túlmegy a felfogóképességemen.
-----------
I found the first Hungarian edition in the library, and only found out later that it was cut by censorship. Next time I think I'll try to get the English translation, I hope it's complete.
By writing this introduction, I only want to make it clear how heavily Bykaŭ can influence my mind. About as heavily as a horse kicking. And that's after it was censored. What could it do in a full version? Whoever writes anything about WWII, with whatever effort or genius, they cannot surpass Bykaŭ. Equal him, maybe.
Just like all his novels, it's the story of "Everyman/woman". Even the narrator - who will only do his job, go where he's sent to and try to remain human in the mud, in the cold, in run-down buildings with broken windows, on a mine-field, among machine-guns -, even he becomes a hero. All the more those he respects: an easy-going friend and a nurse of crude manners. Or those whom they meet for a shorter or longer time, before they're gone and probably never return. They hold on to their lives and/or their duty while the enemy lines are closing around them more and more wickedly, and they encounter the irresponsible, servile, inhumane behaviour of Soviet officers.
Strangely, the novel becomes the story of finding truth, whatever it is. On this battlefield of tiny villages, battered workshops, forgotten pipes of concrete (the reader can almost smell the dirty snow and the petrol), no one can hide their true nature for more than a few hours. You'll see who they really are, for better or worse.
And it becomes the story of remembering, too. Of being able (or rather unable) to confront and process memories. It's not just the individual who needs that. Not in the least. And celebrating the Day of Victory, decades after the war (which provides the frame of the storytelling), is not something that will help. Especially if so many voices are kept quiet in the meantime.
How could this ever be published both in and out of the author's country? And translated into English as well?
A kettő közül a régebbi magyar kiadásban jutottam hozzá a regényhez, és utólag tudtam meg, hogy ebből azért egy-két dolgot kihúzott a cenzor. Jó volna az angol fordítást beszerezni, abból valószínűleg nem maradt ki semmi.
Ezt csak azért írom, hogy teljesen egyértelmű legyen: ez a könyv még ebben az állapotában is olyan nyomot hagy, mint egy lórúgás, hát akkor milyen lehet cenzúra nélkül. Írhat bárki bármit a második világháborúról, minden erőfeszítést és zsenialitást tisztelek, de Bikovnál jobbat úgyse fog. Esetleg ugyanolyan jót.
Mint minden Bikov-regénynek, ennek is a kisember a hőse. Tényleg "hőse". Még az elbeszélő is az a maga módján, pedig ő csak teszi a dolgát, megy, ahova küldik, és igyekszik közben ember maradni, sárban, fagyban, aknamezőn, kitört ablakú hodályokban, géppuskatűzben. Hát még azok, akikre felnéz: a vidám, könnyed jóbarát és a goromba pokróc ápolónő. Vagy mindenki más, akit hosszabb-rövidebb időre látunk, aztán eltűnnek, és jó eséllyel sose térnek vissza. Szívósan, kitartóan ragaszkodnak az életükhöz és/vagy a kötelességükhöz, miközben egyre gonoszabbul zárul köréjük az ellenséges gyűrű, és még annál is gonoszabbul a szovjet tisztek/tisztviselők felelőtlensége, szolgalelkűsége, embertelensége.
Fura, de ez a regény az igazság megtalálásának története is, bármi legyen is az. Ezen a csatatéren (kis falvak, régi műhelyek, ottfelejtett betoncsövek, szinte érezni lehet a piszkos hó és a benzin szagát) mindenkinek órák leforgása alatt meg lehet ismerni a valódi arcát. Aztán vagy örül az ember annak, amit lát, vagy nem.
És az emlékezés története is, az emlékek feldolgozhatóságának (-hatatlanságának) története. Erre pedig nemcsak az egyénnek, hanem a közösségnek, az utókornak is szüksége volna. Más kérdés, hogy nem sokan hajlandóak egyáltalán foglalkozni vele. Mármint a győzelem napjának megünneplésén kívül, ami az elbeszélés keretét adja. Amiben az egészségesnél jóval több az elhallgatás.
Annyira jó, hogy nem is értem, hogy jelenhetett meg a szerző hazájában is, nemhogy azon kívül. És hogy még angol fordítása is legyen, hát ez túlmegy a felfogóképességemen.
-----------
I found the first Hungarian edition in the library, and only found out later that it was cut by censorship. Next time I think I'll try to get the English translation, I hope it's complete.
By writing this introduction, I only want to make it clear how heavily Bykaŭ can influence my mind. About as heavily as a horse kicking. And that's after it was censored. What could it do in a full version? Whoever writes anything about WWII, with whatever effort or genius, they cannot surpass Bykaŭ. Equal him, maybe.
Just like all his novels, it's the story of "Everyman/woman". Even the narrator - who will only do his job, go where he's sent to and try to remain human in the mud, in the cold, in run-down buildings with broken windows, on a mine-field, among machine-guns -, even he becomes a hero. All the more those he respects: an easy-going friend and a nurse of crude manners. Or those whom they meet for a shorter or longer time, before they're gone and probably never return. They hold on to their lives and/or their duty while the enemy lines are closing around them more and more wickedly, and they encounter the irresponsible, servile, inhumane behaviour of Soviet officers.
Strangely, the novel becomes the story of finding truth, whatever it is. On this battlefield of tiny villages, battered workshops, forgotten pipes of concrete (the reader can almost smell the dirty snow and the petrol), no one can hide their true nature for more than a few hours. You'll see who they really are, for better or worse.
And it becomes the story of remembering, too. Of being able (or rather unable) to confront and process memories. It's not just the individual who needs that. Not in the least. And celebrating the Day of Victory, decades after the war (which provides the frame of the storytelling), is not something that will help. Especially if so many voices are kept quiet in the meantime.
How could this ever be published both in and out of the author's country? And translated into English as well?
August 9, 2024
Аповесць 1965 такая актуальная для Беларусі 2024, што страшна
October 15, 2019
Két dolgot állítok: A.) Bikov az egyik legjobb szépirodalmi szerző második világháború tematikában B.) ez a könyv a legjobb az általam olvasott Bikov-regények közül. A.)-ból és B.)-ből pedig törvényszerűen következik: C.) ez az egyik legjobb háborús könyv, amit eddig olvastam. Az már eddig is tudott dolog volt, hogy a mikroszkopikus háború leképezésében Bikov a number one: tán senki sem mutatja be ilyen élesen azokat a szituációkat, amikből millió is akadt, és amelyek önmagukban fikarcnyit sem befolyásolták a küzdelem végkimenetelét, de az egyén számára a szenvedés és a kilátástalanság végeláthatatlan kálváriáját jelentették. Bóklászás a hóban, lapítás a mocsárban, vánszorgás egy aknamezőn… az ilyesmik leírásában fehérorosz barátunk egyszerűen verhetetlen. Úgy tudja mindezt elénk rakni, hogy átérezzük az értelmetlenségét, a reménytelenségét, ezt az egész állati küszködést: hogy jó volna meghalni, de mégis, vánszorogni kell tovább.
Ugyanakkor A halottaknak nem fáj nem pusztán a háború könyve, hanem a háború feldolgozásának krónikája – a ’44-es év eseményeinek rögzítésénél nem kevésbé fontos a keret, a késő ’60-as évek, ahonnan az elbeszélő visszatekint a Honvédő Háborúra. (Ez a retrospektív megközelítés már a Farkascsordá-ban is felbukkant, de ott Bikov közel sem hozott ki ennyit belőle.) Vasziljevics a háborús hősök emléknapján érkezik a városba valamilyen ügyet intézni, és felismerni véli Szahno-t, az egykori hadbírót, aki személyesen felelős feldolgozhatatlan traumáiért. Innentől kezdve a két sík (a jelen és a múlt) párbeszédbe lép és erősíti egymást, együtt hozzák létre azt a dinamikát, amitől a regény letehetetlenné válik. Egyfelől itt van Szahno, aki a maga kidolgozott motivációival együtt az egyik legantipatikusabb figura az irodalomtörténetben – szerintem nincs olyan báránylelkű könyvbarát, aki ne azért fohászkodna, hogy valaki lője már hátba ezt az erkölcsi vízihullát az első adandó alkalommal. Szahno Bikov hihetetlenül bátor sztálinizmus-kritikájának eszköze, hisz az általa megformált hideg, emberi aspektusokat semmibe vevő típus egyértelműen a Sztálin által megálmodott paranoid, embertelen hadvezetési stílus* terméke – ami azt illeti, szerintem igen könnyű úgy magunk elé képzelni, hogy az orra alá egy tömött bajuszt rajzolunk. Ő az a féreg, aki majd annyi halálért felel, mint a nácik, de hát amíg a nácikra legalább lövöldözni lehet (bár Bikov világában inkább kevesebb, mint több sikerrel), addig Szahno tragikusan halhatatlannak tűnik.
És mégis, a ’60-as évek fejezeteinek hála van valami, ami kiemeli ezt az egész borzalmat a reménytelenségből. Az, hogy Vasziljevics öregen, megrokkanva, de legalább megmérkőzhet a jelenben Szahnoval illetve annak alakmásával – de hát ez mindegy is, mert Szahno nem egyén, hanem típus, a szörny, aki újra és újra alakot ölt, már önmagában siker még ha ezt a meccset legjobb esetben is csak döntetlenre tudja kihozni. És bár Bikov érezhetően ’60-as évektől sincs elájulva (már maga a könyv is egy reménytelen hivatali hercehurcával nyit, és az a zseniális jelenet a hősök ünnepén vedelő hadastyánokkal sem túl hízelgő a szovjet valóságra nézve), de legalább meg tudja nevezni azokat, akik (ha a sztálini rettenet elhalványul) igazi életet tudnak építeni maguknak: a frontharcosok gyermekeit. Ami, meglehet, naiv elképzelés, és a fene tudja, a putyini Oroszország alátámasztja-e a reményt – de hát ki vethetné szemére egy frontharcosnak, hogy hinni akar?
* Akadnak olyanok (köztük Szahno), akik megvédik a sztálini módszert, mert végtére is legyőzték a nácikat. De a morális kérdéseken túl: a keleti fronton a németek és az oroszok veszteségarányai döbbenetes különbségeket mutattak. Legóvatosabb becslés szerint is egy német halottra 3-5 szovjet jutott, de például a Citadella-hadműveletben 1.677.000 fős szovjet véres veszteséggel szemben 170.000 a német áldozatok száma. Ezek az adatok számomra nem Sztálin stratégiai zsenialitását bizonyítják, hanem egyszerűen azt, hogy nem érdekelte az emberi élet.
Ugyanakkor A halottaknak nem fáj nem pusztán a háború könyve, hanem a háború feldolgozásának krónikája – a ’44-es év eseményeinek rögzítésénél nem kevésbé fontos a keret, a késő ’60-as évek, ahonnan az elbeszélő visszatekint a Honvédő Háborúra. (Ez a retrospektív megközelítés már a Farkascsordá-ban is felbukkant, de ott Bikov közel sem hozott ki ennyit belőle.) Vasziljevics a háborús hősök emléknapján érkezik a városba valamilyen ügyet intézni, és felismerni véli Szahno-t, az egykori hadbírót, aki személyesen felelős feldolgozhatatlan traumáiért. Innentől kezdve a két sík (a jelen és a múlt) párbeszédbe lép és erősíti egymást, együtt hozzák létre azt a dinamikát, amitől a regény letehetetlenné válik. Egyfelől itt van Szahno, aki a maga kidolgozott motivációival együtt az egyik legantipatikusabb figura az irodalomtörténetben – szerintem nincs olyan báránylelkű könyvbarát, aki ne azért fohászkodna, hogy valaki lője már hátba ezt az erkölcsi vízihullát az első adandó alkalommal. Szahno Bikov hihetetlenül bátor sztálinizmus-kritikájának eszköze, hisz az általa megformált hideg, emberi aspektusokat semmibe vevő típus egyértelműen a Sztálin által megálmodott paranoid, embertelen hadvezetési stílus* terméke – ami azt illeti, szerintem igen könnyű úgy magunk elé képzelni, hogy az orra alá egy tömött bajuszt rajzolunk. Ő az a féreg, aki majd annyi halálért felel, mint a nácik, de hát amíg a nácikra legalább lövöldözni lehet (bár Bikov világában inkább kevesebb, mint több sikerrel), addig Szahno tragikusan halhatatlannak tűnik.
És mégis, a ’60-as évek fejezeteinek hála van valami, ami kiemeli ezt az egész borzalmat a reménytelenségből. Az, hogy Vasziljevics öregen, megrokkanva, de legalább megmérkőzhet a jelenben Szahnoval illetve annak alakmásával – de hát ez mindegy is, mert Szahno nem egyén, hanem típus, a szörny, aki újra és újra alakot ölt, már önmagában siker még ha ezt a meccset legjobb esetben is csak döntetlenre tudja kihozni. És bár Bikov érezhetően ’60-as évektől sincs elájulva (már maga a könyv is egy reménytelen hivatali hercehurcával nyit, és az a zseniális jelenet a hősök ünnepén vedelő hadastyánokkal sem túl hízelgő a szovjet valóságra nézve), de legalább meg tudja nevezni azokat, akik (ha a sztálini rettenet elhalványul) igazi életet tudnak építeni maguknak: a frontharcosok gyermekeit. Ami, meglehet, naiv elképzelés, és a fene tudja, a putyini Oroszország alátámasztja-e a reményt – de hát ki vethetné szemére egy frontharcosnak, hogy hinni akar?
* Akadnak olyanok (köztük Szahno), akik megvédik a sztálini módszert, mert végtére is legyőzték a nácikat. De a morális kérdéseken túl: a keleti fronton a németek és az oroszok veszteségarányai döbbenetes különbségeket mutattak. Legóvatosabb becslés szerint is egy német halottra 3-5 szovjet jutott, de például a Citadella-hadműveletben 1.677.000 fős szovjet véres veszteséggel szemben 170.000 a német áldozatok száma. Ezek az adatok számomra nem Sztálin stratégiai zsenialitását bizonyítják, hanem egyszerűen azt, hogy nem érdekelte az emberi élet.
August 6, 2020
Не так страшні німці, як червоні командири. Майстерна оповідь про весь бруд війни, і що шлях до" перемоги" супроводжувався мільйонами марних смертей. Бикова часто називають "білоруським Камю" чи то послідовником Ремарка. Але такі порівняння недоречні , бо створюють враження меншовартості письменника. Лише за його сміливість написати правдиву історію про війну , можна сміливо відносити в пантеон європейських класиків, не кажучи вже про літературну майстерність. Книга не для слабкодухих.
December 7, 2024
Слухаў кнігу ў аўдыёфармаце — версію, якая засталася без правак цэнзараў. Вельмі хацелася б знайсці папяровы варыянт, дзе праўкі цэнзара выдзеленыя. Нажаль, такіх асобнікаў выдалі зусім мала.
Твор вельмі спадабаўся, хоць мае чаканні і напружанне, якое ўзнікала падчас чытання, не цалкам спраўдзіліся. Але ж узнятая праблематыка — важная і глыбокая. Асабліва мяне зачапіў выраз "аскепак культу", які апісвае служкаў сталінскай эпохі. Праз рэпрэсіўную машыну прайшлі дзясяткі мільёнаў чалавек. Сотні тысяч функцыянераў вышуквалі "ворагаў народу", затрымлівалі, каралі, судзілі і расстрэльвалі. Пасля ХХ з’езду многія з іх засталіся на сваіх месцах і пазбеглі пакарання. Вялікая частка гэтых "аскепкаў культу" нават не ўсвядоміла сваёй памылкі. Яны працягвалі думаць, што мелі рацыю, бо толькі "выконвалі загады". Галоўнаму герою твора давялося літаральна з кулакамі выбіваць гэтую дур з галоў сталіністаў.
Акрамя пасляваенных разваг і дзеянняў, у творы падрабязна распавядаецца пра дэталі вызваленчай аперацыі, у якой удзельнічаў і быў паранены галоўны герой. Менавіта там ён згубіў нагу. Хоць гэта ўжо быў перыяд вызвалення, дзяржава ўсё роўна не навучылася паважаць жыццё людзей. Усё наперад, хутчэй і хутчэй. А тое, што ў тыле заставаўся вораг, а сам тыл не быў гатовы даць адпор, усім было абыякава. Усё як быццам само павінна было вырашыцца. Калі ж салдаты адступаюць, ім крычаць ісці ў бой з голымі рукамі. А яны, у сваю чаргу, чакаюць, калі начальства нарэшце зробіць нешта канкрэтнае. Але начальству, як заўсёды, справы да гэтага няма.
Твор вельмі спадабаўся, хоць мае чаканні і напружанне, якое ўзнікала падчас чытання, не цалкам спраўдзіліся. Але ж узнятая праблематыка — важная і глыбокая. Асабліва мяне зачапіў выраз "аскепак культу", які апісвае служкаў сталінскай эпохі. Праз рэпрэсіўную машыну прайшлі дзясяткі мільёнаў чалавек. Сотні тысяч функцыянераў вышуквалі "ворагаў народу", затрымлівалі, каралі, судзілі і расстрэльвалі. Пасля ХХ з’езду многія з іх засталіся на сваіх месцах і пазбеглі пакарання. Вялікая частка гэтых "аскепкаў культу" нават не ўсвядоміла сваёй памылкі. Яны працягвалі думаць, што мелі рацыю, бо толькі "выконвалі загады". Галоўнаму герою твора давялося літаральна з кулакамі выбіваць гэтую дур з галоў сталіністаў.
Акрамя пасляваенных разваг і дзеянняў, у творы падрабязна распавядаецца пра дэталі вызваленчай аперацыі, у якой удзельнічаў і быў паранены галоўны герой. Менавіта там ён згубіў нагу. Хоць гэта ўжо быў перыяд вызвалення, дзяржава ўсё роўна не навучылася паважаць жыццё людзей. Усё наперад, хутчэй і хутчэй. А тое, што ў тыле заставаўся вораг, а сам тыл не быў гатовы даць адпор, усім было абыякава. Усё як быццам само павінна было вырашыцца. Калі ж салдаты адступаюць, ім крычаць ісці ў бой з голымі рукамі. А яны, у сваю чаргу, чакаюць, калі начальства нарэшце зробіць нешта канкрэтнае. Але начальству, як заўсёды, справы да гэтага няма.
July 26, 2023
гісторыя вайны пераплятаецца з гісторыяй пасьля вайны.
чытаецца павольна і часам цяжка. вайна — адна з самых бессэнсоўных з’яў.
чытаецца павольна і часам цяжка. вайна — адна з самых бессэнсоўных з’яў.
October 19, 2025
Finished THE DEAD FEEL NO PAIN: A BELARUSIAN NOVEL OF THE SECOND WORLD WAR (1965), a semi-autobiographical story by Vasil Bykau (1924-2003) based on his front-line experiences as a junior lieutenant in the Red Army. Unlike the straight-forward narrative structure of other Soviet era military novels, the war adventures of Lt. Vasilyevich are told in a series of flashbacks by the narrator twenty years later as a middle-aged disabled veteran celebrating the Russian “Victory Day” but still haunted by the memories of the horrific deaths of his best friend, Yurka, and a young nurse, Katsya, and of the sadistic behavior of a martinet officer, Cpt. Sakhno.
The title works on literal and psychological levels. Vasilyevich suffers chronic pain from his war wounds (part of his left leg is amputated, and he experiences discomfort from a reluctant shot in the chest by a German soldier who had been his prisoner)—unlike Yurka, who “feels no pain.” He also mentally suffers from the effects of the war: “Everything else that happened to me afterwards turned out differently—not the way it should have” (p. 133). In contrast, the morally dead Sakhnos of the world, rule-following sociopaths, are seemingly immune from emotional anguish. Vasilyevich describes them as “people who would be very surprised if they were ever accused of anything they did so long ago” (p. 131). The narrator mistakes a retired career officer for Sakhno in a hotel lobby but discovers that the retiree is of the same make, a former military political judge responsible for condemning innocent soldiers to death or imprisonment, who has “stubborn confidence…in his [own] innocence” and who “isn’t the kind of man to agonize over pangs of conscience” (p. 300).
The young soldier desperately cries to an unknown God for help. And God answers. A peasant woman saves his life, and the older Vasilyevich is forever grateful for such merciful women of the war. Despite his pain and loneliness, he hopes for a better future when he sees the love between a young man and his pregnant wife. And “Every morning nature renews us all by providing us with a big dose of courage” (p. 330).
Though Bykau’s novels were popular, the Russian translation of THE DEAD FEEL NO PAIN was heavily edited by Soviet censors because of its scathing portrayal of military stupidity. Like his contemporary Alexander Solzhenitsyn (with whom he is pictured), Bykau was noted for his condemnation of totalitarian ideologues.
The title works on literal and psychological levels. Vasilyevich suffers chronic pain from his war wounds (part of his left leg is amputated, and he experiences discomfort from a reluctant shot in the chest by a German soldier who had been his prisoner)—unlike Yurka, who “feels no pain.” He also mentally suffers from the effects of the war: “Everything else that happened to me afterwards turned out differently—not the way it should have” (p. 133). In contrast, the morally dead Sakhnos of the world, rule-following sociopaths, are seemingly immune from emotional anguish. Vasilyevich describes them as “people who would be very surprised if they were ever accused of anything they did so long ago” (p. 131). The narrator mistakes a retired career officer for Sakhno in a hotel lobby but discovers that the retiree is of the same make, a former military political judge responsible for condemning innocent soldiers to death or imprisonment, who has “stubborn confidence…in his [own] innocence” and who “isn’t the kind of man to agonize over pangs of conscience” (p. 300).
The young soldier desperately cries to an unknown God for help. And God answers. A peasant woman saves his life, and the older Vasilyevich is forever grateful for such merciful women of the war. Despite his pain and loneliness, he hopes for a better future when he sees the love between a young man and his pregnant wife. And “Every morning nature renews us all by providing us with a big dose of courage” (p. 330).
Though Bykau’s novels were popular, the Russian translation of THE DEAD FEEL NO PAIN was heavily edited by Soviet censors because of its scathing portrayal of military stupidity. Like his contemporary Alexander Solzhenitsyn (with whom he is pictured), Bykau was noted for his condemnation of totalitarian ideologues.
January 27, 2025
Bykau takes the reader back and forth between two days where the past becomes inescapable due to collective memory.
August 23, 2016
Страшная книга. Правда, которой не учат в школе.
June 29, 2018
Очень глубокая и трогательная вещь...
Displaying 1 - 10 of 10 reviews