Ami Habermast érdekli, az a nemzetállam. Pontosabban az, mi lesz szegénnyel egy változó világban. A nemzetállam ugye a liberalizmus és a nacionalizmus szerelemgyereke, aki mellesleg vastagon merít a francia forradalom génkészletéből is. Persze manapság, amikor a (magukat konzervatívnak maszkírozó) nacionalistáknak jobb dolguk sincs, mint a liberalizmust ekézni, nehéz elképzelni, hogy ők ketten egykor szeretetteljes ölelésben nemzettek új államformákat, pedig hát így volt. A liberalizmusnak ugyanis úgy vélte, a személyes szabadság feltételeit sokkal inkább megtalálja a nemzetállam berkein belül, mint a korhadozó monarchiákban - logikusan lépett hát frigyre a nacionalizmussal. Aki akkoriban romantikus lelkületű pacák volt, vitt neki virágot, bonbont, finom uzsonnával traktálta a Babkában, pohár bor, amit akarsz. Csak aztán ahogy megkövesedtek a nemzetállami keretek, és amíg a nacionalizmus jól érezte benne magát, addig a liberalizmus szeretett volna továbblépni, valami új minőséget vinni a dolgokba. A globalizálódó világgal olyan problémák jelentek meg, amelyekre a nemzetállam már nem tudott megoldást találni (klímakrízis, globális egyenlőtlenség, nemzetközi bűnözés, stb.), és olyan lehetőségek, amelyeket csak akkor tudunk kihasználni, ha fellazítjuk a meglévő kereteket. Ez pedig törvényszerűen vezetett a nemzetállam meggyengüléséhez. No most az adott helyzetben két úton mehetünk tovább:
1.) Az egyik a befelé fordulás. Ilyenkor a nacionalizmus nem tudja elviselni, hogy elveszítette szuverenitásának egy részét, és emberkedni kezd. Bezárja az ajtót, se ki, se be. „Amíg az én kenyeremet eszed, addig azt csinálod, amit én mondok” - hergeli magát. Amivel nyilván nem old meg semmilyen problémát, de nem is az a cél – csak hogy a saját szemétdombján továbbra is ő maradjon a leghangosabb kiskakas.
2.) A másik, hogy figyelembe vesszük a dolgok változásait, és átalakítjuk a kereteket. Ehhez persze rugalmasság kell. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy a nemzetállamot kukázni kell, dehogy. Csak XXI. századi fazont kell adni neki. Aztán felőlem hívhatják ugyanúgy nemzetállamnak.
Bírom, hogy Habermas ilyesmiken gondolkodik, filozófus létére. Úgy értem, társadalmi problémák, politikai változások foglalkoztatják, nem olyasféle absztrakt problémák, hogy kik vagyunk és mivé leszünk. A filozófia főáramával kapcsolatban szokott lenni egy olyan problémám, mintha túl sokat vagy túl keveset akarna megoldani – vagy a mindenre keresi a választ, vagy egy olyan apró marginális dologra, amit okkal nevezhetnék semminek is. Ami a szellemi maszturbáció egyik formája. (A másik formája a saját novelláitól meghatódó Kovács Ákos.) No most távol álljon tőlem, hogy bárkit le akarjak beszélni a maszturbációról, mert nyilván annak is megvan a helye és az ideje. Csak nem ragaszkodom hozzá, hogy a szemem előtt csinálják. No most Habermas ezzel szemben nem fél releváns problémákról elmélkedni – ez még akkor is becsülendő, ha láthatóan erősen ódzkodik attól, hogy konkrét megoldási javaslatokkal álljon elő. Mondjuk azt muszáj hozzátennem, hogy a mester unalmasan precíz nyugalmához (vagy precízen nyugodt unalmasságához?) jobban illett volna, ha egy kisebb lapméretet kombinálnak egy nagyobb betűmérettel, mert így az oldalak gyakran olyan nyílt vízfelületnek tűntek, ahonnan – attól féltem – nem gázolok ki a partra soha.