Nem csalás, nem ámítás itt az új Veres Attila-kötet, és egyáltalán nem szerény véleményem szerint Ez. Az. Eddigi. Legjobb. Dolog. Amit. Írt. Öt évet kellett rá várni, de én várnék 7-8-at is, ha ilyesmit kapunk.
A könyv novelláskötetnek tűnik, de a történetek inkább, mint egy antológia vagy rettenetesen töredezett regény fejezetei kapcsolódnak egymáshoz. Jelenségek és a szereplők bukkannak fel több történetben, vagy érik el a történetük végét egy másik novellában, mint ahol elkezdték. Szóval ez se nem novelláskötet, sem nem regény. Veres szerint valami hibrid a kettő között.
Az én véleményem az, hogy ez regény, ami legjobban egy törött tükörhöz hasonlít, és a saját, szétesőben lévő, kényelmetlen, és nehezen értelmezhető valóságunkat próbálja visszatükrözni. A tükrözés nem dokumentarista, inkább érzelmi/ intellektuális, ezért is a horror/ weird eszköztár. A tükör egyes részeiben a kép tiszta, és repedésmentes. Máshol szilánkokra tört, és csak sejted, miről szól az adott szösszenet. akár tiszta, akár szilánkos, minden tükröződés borzongató és ismerős. Valójában nem lepődnél meg, ha egy nap kilépnél a HÉV-megállóba és a könyv két ellentétes célú szektáját látnád toborozni. Vagy ha megtudnád, hogy a teremtő istennek született egy rivális isten-gyermeke. Manapság már semmin nem lepődsz meg.
Veres rengeteg témát vet fel, és tesz weird-módon ismerőssé: magány, önutálat, a történetek és a valóság teremtőereje, a valóság és a történetek egybemosódása, elkülöníthetetlensége, a corporate-világ identitásrombolása, és az emberi test kihasználása. Sok helyen rettenetesen sötét és nyomasztó ez a könyv, mégis ott húzódik a háttérben egy-egy reménysugár: lehet még kapcsolódni, létezhet egy jobb világ, de rengeteg iszapon kell átásnunk magunkat. És akármit is teszünk, a valóság talán menthetetlenül az összeomlás felé tart, és a helyreállítás talán csak ábránd.
Olvassátok, borzongjatok az ismerősségén, és örüljetek, mert nem vagytok egyedül az érzéseitekkel, és nem vagytok őrültek, mert azt érzitek, hogy egyre több dolog nem oké.