A múlt végül mindannyiunkat utolér. Ott visszhangzik indulatos mondatainkban, zátonyra futott kapcsolatainkban, megmagyarázhatatlan testi tüneteinkben. Ahhoz, hogy rájöjjünk, a nagyon is mainak gondolt életünket át- meg átszövi az elmúlt idő, el kell kezdenünk az ismerkedést. Az ismerkedést anyáink, nagyanyáink, dédanyáink bánataival, örömeivel, szenvedéseivel, veszteségeivel. Ezekből, mint apró igazságdarabokból, végül összeállíthatjuk sorsunk képletét. Megérthetjük döntéseinket, vonzalmainkat, választásainkat. Menjünk vissza a Szív utcába, mert nekünk is van Szív utcánk! Kérdezzünk, kutassunk, emlékezzünk, ahogy Gurubi Ágnes teszi ebben a lebilincselő családregényben, ami visz, sodor magával, mintha egy színes, szélesvásznú filmet néznénk. Ahogy a múlt, úgy a Szív utca története sem múlik el nyomtalanul. Képei, szereplői napok, hetek múlva is felbukkannak, pontosan úgy, ahogyan a legjobb regényekkel történni szokott. Orvos-Tóth Noémi
Bejött a minap egy úr a könyvesboltba, és mondta, figyeli ezt a sikerlistát, és észrevette, hogy az az Örökölt sors című könyv már egy éve ott van rajta. Mondom, hát igen, mert van, amire csak ilyesmiket lehet válaszolni. Aztán elkezdtünk beszélgetni az Orvos-Tóth-jelenségről: miért veszik ilyen iszonytató mennyiségben, amikor (hangsúlyozom: itt az orvosként dolgozó vásárló véleményét ismétlem meg, hisz magam a kötetet sokat forgattam ugyan, de nem olvastam) kissé, khm, lila. A hétköznapi pszichológia és az önsegítő könyvek "trendiségén" túl arra jutottunk, ezt a kötetet teljesen különböző világnézetű emberek is tudják úgy olvasni, hogy megerősítve érezzék magukat előfeltevéseikben. Mert ugye mit állít a könyv, egy mondatban összefoglalva? Hogy nagyapáink és nagyanyáink életének történései - még ha nem is tudunk róluk - képesek befolyásolni a mi sorsunkat is. Ebből, ha valakinek olyanja van, ki tudja olvasni a múlttal való szembenézés szükségességét. De ki tudja olvasni azt is, hogy az ő személyes felelőssége másodlagos, mert az elődök már predesztinálták őt erre vagy arra. Win-win.
Mindez csak azért jutott eszembe, mert Gurubi könyvét a hátsó borítón nem más, mint Orvos-Tóth Noémi ajánlja lelkesen a nagyérdemű figyelmébe. Egyfelől el se tudnék per pillanat képzelni olyan embert, aki egy efféle húzással nagyobb fogyást tudna generálni - szóval Gurubi szerencsés flótás, belenyúlt a tutiba. Másfelől valóban: Gurubi kötete tényleg olyan, mintha az Örökölt sors irodalmi melléklete lenne, egy hosszúra nyúlt esettanulmány az abban foglaltak gyakorlati alkalmazásához, ahhoz, miképp búvárkodjunk elődeink életválságaiban. Ami nyilván nem lenne baj, mert az irodalom valóban szereti a generációkon átívelő témákat, az átörökített sorstragédiákat (meg egyáltalán: a "sors" szót), és gyakran érzi magát jól azokban a témában, ahol a tudomány csak lábujjhegyen merészkedik járni.
De hát.
Az látszik, hogy a szerző megtanult sok dolgot, ami egy írónál alap. Megtanulta, hogyan kell mondatot mondat után rakni, kihúzni és gyomlálni a túlburjánzásokat. Ez alapvetően elég ahhoz, hogy eltüntessen minden akadályt olvasó és mondanivaló között. De azt, hogy a szavaknak többnek kell lenniük puszta jelentésüknél, mert ez teszi az irodalmat, nem sajátította el. Így amit csinál, nem annyira irodalom, mint inkább közlés. A szereplői látványosan csak különböző funkciók betöltésére szolgálnak (ez különösen a szórványos párbeszédeknél tűnik fel), és hát a történelmi betoldások is elég papirosszagúak. A '44-45-ös részeknél ez kifejezetten látványos, hisz erről az időszakról már számos intenzív irodalmi feldolgozás született, velük összevetve Gurubi interpretációja szürke és szolgai copy-paste valamelyik BBC History magazinból. Mélységesen tisztelem Gurubit a témaválasztásért, de attól tartok, irodalmi műnek nem elég ravasz, vallomásnak nem elég személyes, nekem pedig nem elég jó.
Orvos-Tóth Noémi mellé árukapcsolásnak mindenesetre ajánlom.
Rövid, de gyors utazás lett, mert beszippantott ez az elbeszélő. Sebesek, sodróak a történetek. Úgy érzem, számonkérhetetlen a dramaturgia, a nagy narratíva, ez egy szabálytalan könyv, elhagy, elfelejt szálakat, mert nem az olvasónak fontos, ami itt van, hanem az elbeszélőnek. Ez az elbeszélő a feje tetéjétől a kislábujjáig érez időnként, de szó szerint — ebben például nagyon megsejtettem a nőisséget, a nőként látást, gondolkodást és főleg érzést. És ez jó. Talán az elbeszélést folytatták a párbeszédek is, érzi ezt a narrátor, nem is erőlteti, jobb is így, a párbeszedek nekem kicsit leesnek a szájakról. Olvasóként el bírtam volna viselni még valamit, összecsendülést, valamit még a családról, hogy ne érezzek ennyi mindent elvarratlannak, de el tudom fogadni, hogy itt a megírás a fontos, a beszéd megkezdése, nem pedig én, aki olvasom — bár ahogy megvan írva, az kényeztet engem is maximálisan.
A regény mottója: „az én történetemből hiányoznak a férfiak.” Ehhez a mottóhoz azonban nem hű. Azt akarja mondani a regény főhőse, hogy egyedül volt/van, nem számíthatott férfira, de nem csak ő maga, hanem az ősei sem, mindent maguknak, asszonyoknak kellett elérni, túlélni. Pedig elég hangsúlyos a férfiak szerepe, meg aztán megnyugvást is talál a főhős egyikük mellett, na mindegy. Arra tudok gondolni, hogy ez egy jól hangzó mottó, élesen elhatárolja a problémákat, hát hagyjuk benne, legalább az első és az utolsó mondatban. Ami közte van, az egy kis dokumentarista íz, irodalmi panelekkel, sablonokkal felturbózott mondatok, helyenként jó stílusú részletek is vannak, elkapja a fonalat (pl. autóbaleset), de ez a ritkább. Kissé hanyagnak érzem a szerkesztői munkát is efelől. Pedig a téma súlyos, de azt hiszem, nem lett kellőképpen megdolgozva, hogy tényleg regény legyen belőle, ne csak egy teljesen szétválasztható családi megemlékezés és egy önéletrajzi, nagyon mai, problémakörében tulajdonképpen nem sok kapcsolatot mutató rész. Nyilván a generációkon átívelő alkoholizmussal magyarázhatnám. Meg adott anya férfiakról tett tapasztalatátadásával. De azok súlytalanul süllyednek a szövegbe. Nagy ívű generációs regénynek rövid szerintem, épp csak fel-felvillanak karakterek egy-egy erősnek vélt jelenetben, belépnek, bemutatkoznak, aztán köszönnek és kilépnek a történetből, nem lett igazán kerek a dolog.
Terápiás regény, a szerző kiírta magából, amit kellett, de még bizony foglalkozni kellett volna a szöveggel. A cím teljesen érthetetlen számomra, vagyis nem, hisz metafora, mindegy.
Olyan a Szív utcát olvasni, mint elővenni egy rakat megsárgult, régi fotót, böngészni a neveket a hátoldalukon, és hallgatni a töredékes történeteket idősebb és tapasztaltabb nőrokonainktól. Ük-, és dédanyák, nagymamák és nagynénik, anyák és lányok sorsai fonódnak egymásba. Ahogy ez lenni szokott, ezekből a történetekből rengeteg fájdalom, boldogtalanság, szeretet és tanulság bontakozik ki, ha a szavak mögé nézünk.
Bár nem zsidó, hanem sváb származású vagyok, mégis rengeteg párhuzamos szálat fedeztem fel saját transzgenerációs trauma-gyűjteményemmel a cipelt családi terhek súlya alatt nyögő Bergman-lányokról, asszonyokról olvasva. Mindez nem merül ki a név hasonlóságában – merthogy anyai ágon Bergmann-lány vagyok, micsoda szinkronicitás! A rengeteg költözés, hányattatott bujkálás rímelt a magyarországi német felmenőim betelepítésére, háború utáni elűzésre, az ‘56-os emigrálási hullám pedig érthető módon egyaránt érintett sok zsidó es sváb családot is. Egyedüli “itthonmaradók” leszármazottjaként valósággal faltam a lapokat egy másik család oly ismerős véletlenjeiről olvasva, mintha csak a nagyszüleim rendkívül ritka, de annál értékesebb múltba révedő családmeséit hallgatnám.
Nekem tehát végtelenül személyes olvasmányélmény volt a Szív utca, éppen ezért is ajánlom őszinte lelkesedéssel.
Nagyon különleges könyv számomra, egyrészt mert nagyon más a szerkezete, mint a megszokott könyvek, másrészt mivel a falusi kis könyves klubunk közös könyve volt, olyan megtiszteltetés ért bennünket, hogy Gurubi Ágnes személyesen eljött a kibeszélőre, ami elképesztően sokat adott hozzá. Bár oldalszám tekintetében nem hosszú, ez senkit ne tévesszen meg. Van benne holokauszt, családon belüli örökletes minták, erős női sorsok, személyiség fejlődése. A fél csillag levonás, mert szerintem picit lehetett volna hosszabb és jobban kifejtett, és szívesen olvastam volna tovább, de azt hiszem nem véletlen a sok díj és elismerés, amit besöpört Ági vele.
Tetszik a könyv őszintesége, az, hogy mer súlyos témákat előhozni és ezeket nagyon nyíltan megmutatni. Viszont akármilyen szempontból nézem, nem koherens. Maga a szöveg eléggé tényszerű, közlésszerű. Ehhez képest néha bekerül egy-két versbe illő metafora, ami ordítva elüt a szöveg többi részétől. Nem nagyon értem a részek (?) között beszúrt dalszövegeket, oké a témájuk illik az adott történetszálhoz, de kicsit furcsán hatnak. Magát a történetet sem érzem teljesen kibontottnak, bár lehet, hogy itt nem is ez volt a cél.
Először idegesített a könyv, nehezen különítettem el a generációkat, amikor a nagyanyjáról vagy az anyjáról mesél, gondolkodnom kellett, hogy akkor kiről is van szó. A "történelmi betétek" kicsit tankönyvszagúak, ott húzott be a könyv, amikor az argentínai beszélgetésekről ír, aztán a Zsófival való kapcsolata szépen teljesedett ki. A másik lány, Panni sajnos csak odavetett szereplő, épp csak megtudjuk, hogy létezik, de a személyiségéről alig derül ki valami. Tetszett az első szerelem leírása, a második férjjel való megismerkedése, ott már egészen lelkes voltam. :) Ajánlom.
A könyv számomra többször csapongó volt, nem koherens, illetve felszínesnek éreztem több helyen, ahol én többet akartam volna megtudni a szereplőkről. Nem vitt el annyira a sztori. A minták egyértelműen kirajzolódtak (közölve lettek), nem volt olyan aha-érzésem. Ettől volt inkább leíró, és kevésbé regényes. Szép hasonlatokat használ az írónő, de a vége felé már párszor soknak találtam, hogy minden olyan, mint vmi nem tudom mi. Ha jól tudom önterápiás céllal íródott a könyv, annak bizonyára megfelel, én többre számítottam, mint kívülálló olvasó.
Azt reméltem jobban megmarad bennem ez a történet, de végül nem így lett. Egyetértek Kuszma véleményével a könyv kapcsán, habár én a családállítós lilaságot annyira nem találtam kifejezettnek ebben a sztoriban. Amiben sajnos a blokkokban berakott kutatómunka rontotta az élményt. és hogy egy ekkora terjedelmű könyvben minden női felmenőre megpróbált kitérni így kihagyta azt a lehetőséget, hogy egyet válasszon és azt rendesen végigvigye. Ha már Nyilas-idők, akkor Orgia.
A szélben a fogak között csikorgó homok és az abba nem maradó futás és a férfiak nélküli nősorsok izgalmas párhuzamok voltak. Talán egy kicsit túl kevesett bízott a fantáziámra. Kicsit túlságosan szájbarágta. De a Dunakanyar, a Podmaniczky, Szív, Eötvös, az újlipóti nemzetközi gettó... szóval ezek azért hozzáfűznek engem ehhez a történethez. És elgondolkodtatnak, hogy a transzgenerációs családi, rideg kötődésből jövő traumák elválaszthatóak-e a zsidó félelemtől, meneküléstől.
Az Örökölt sorsok után tökéletes választás volt. Tetszett a száraz hangneme és az, hogy olyan tömör. Az hogy nem egy koherens olvasmány, nem zavart különösebben - ez lehet azért is, mert felkészítettek rá.
Írásterápiai alkotás leginkább. Irodalomként nagyon változó minőségű, néhol fájóan közhelyes, néhol sodró lendületű, jó szöveg. Saját magunk kipipálva, de hol van a többiek élete?
Egy ideig rajta volt a "kivansaglistamon". Megvettem, elolvastam. Tobbet vartam. Nem tudom mit, de valami "wow" dolgot. Nem jött. Egyebkent nem rossz. Sot! Jo! De nalam a "vart" hatas elmaradt.
Nagy hatással volt rám a transzgenerációs traumák feldolgozása, és olvasmányosnak is találtam. Közel állt hozzám a nők története, ezért hamar végigszaladtam a regényen. Viszont közel másfél év távlatából már nem nagyon emlékszem konkrétumokra, ezért vissza is vettem fél csillagot. Kedvet csinált Orvos-Tóth Noémi könyveihez, de a szerzőtől is szívesen olvasok majd a jövőben.