Kedves olvasó, Háy János könyve ez, és róla magáról, Háy Jánosról szól. Nem a világról, hanem annak csak egy kicsiny darabjáról, úgymond, amelynek működéséért ő és csakis ő felel. Az persze, hogy ebben a szövegben saját magáról árul el Háy János mindennap valamit, megtévesztő is lehet. Járványnapló, ötlik föl benned talán a szó. És hogy a napló személyes, ha pedig személyes, akkor - gondolhatnád - még sokkal inkább a szerzőjéről szól, mint azok a könyvek, amelyeknek egyik szereplőjét sem hívják úgy, ahogyan a szerzőt valójában hívják. Az a szerző tehát, aki ezt a könyvet írta, és akinek ráadásul a foglalkozása is téma most, a saját nevében kínál betekintést az életébe és a gondolataiba, ha igaz. Most, most! Amikor. Hiszen rendkívüli helyzet, sőt korszakhatár ez, ami után semmi sem mehet majd már úgy, olyan hibásan, olyan vacakul, ahogyan eddig ment. Az ország, a világ. És hogy az író megmondja most nemcsak azt, hogy mit főzött tegnap, és máma mit fog, hanem azt is, hogy szerinte hogyan lesz eztán. A vírus utáni jövőben, ha majd. Ha igaz. Csakhogy ez nem biztos. Ennek a könyvnek a szerzője ugyanis nem szeretné megmondani, hogy majd mi lesz. Talán változik valami, aztán mégse. Neki azonban elsősorban nem a világgal van dolga, hanem a világ kicsiny darabjával. Arról kell pontosan tudósítania annak, aki ír, tehát (tehát) igazat mond. Nem a felszínről, nem a hírekről, nem a kilátásokról, nem is a vírusról. Hacsak úgy nem, hogy vajon mi volna az? Istenbizonyíték? Ellenség? Kinek-minek az ügynöke? Az mindenesetre, aki ezt a könyvet írta, igazat mond. Rólad, kedves olvasó, azaz magáról persze. Persze hogy magáról. Arról is, hogy mit álmodott, és hogy álmában azt kéri tőle valaki, aki valójában nincs már, hogy ne haragudjon. Barna Imre
Háy János (író, költő) 1960. április elsején született Vámosmikolán. Orosz-történelem szakot végzett Szegeden, esztétikát az ELTE-n. 1989-től 2004-ig kiadói szerkesztőként dolgozott (Holnap, Pesti Szalon, Palatinus). Régésznek készült, de első ásatása során véletlenül feltárta kedvenc kutyájának maradványait. Ezt követően figyelme egyre inkább a rock-zenére irányult. 1982-ben azonban egy kudarcba fulladt zenekar alapítási kísérlet után felhagy a zenével. Ezidőtől publikál irodalmi műveket. Versek, novellák és regények mellett számos rajza is megjelent. Budapesten él. Van gyermeke (kettő), felesége (egy). Olyan, mint mindenki.
Csodálkoztam volna, ha a szépírók közük nem Háy adja ki az első könyvet karantén-témában. Eme napló első bejegyzése az idei március második felére datálható, júliusra pedig már el is olvastam, most mondja valaki, hogy lusták a magyar kiadók. (Vagy én.)
Van a kötetben amúgy egy mondat, ami nekem megvilágító erejű volt. "Az üres lap és a semmi nem jut eszembe típusú írói sirámok a szemfényvesztéshez tartoznak, mert mi a fenének ül le egy ember az üres lap elé, ha nincs a fejében semmi." Igen, Háy ilyen író. Neki nem kell térden állva könyörögnie a Múzsának, hogy dobjon pár mondatot. Kikaparja azokat magának. Ha minden nap írnia kell, akkor talál valamit, ami megírható. Ha drága a szilva a boltban, arról eszébe jut egy gyerekkori történetecske a szilváról, azzal megvan három oldal. De ha olcsó a szilva, az se baj, majd elmélkedik két oldalt mondjuk a távolságról, írói mesterségről, ami a keze ügyébe kerül, megoldja. Nyelve a bejáratott háyizmusokra épül, könnyű tollú, álnaiv tónus jellemzi, ezekkel rutinszerűen hozza is a kötelezőt - bár a filozofálgatasokhoz ez a hang hitem szerint túl puha, túl folyós. (Nem csoda, hogy bár első ránézésre sok Háy-mondat kívánja, hogy kiidézzük, de második ránézésre már azt gondolom, minek.) Összességében a Háy-i életmű mellékes, de aranyos tajtékja a kötet, az évi egy Háyból ez jutott 2020-ra. Jobb is, rosszabb is lehetett volna.
Mindenesetre azt gondolom, nem ártana, ha Háy többet kotlana a kéziratain. Talán ha ritkábban jelenne meg, több ideje lenne combosítani a műveket. Úgy érzem, túlzottan a lanyha rutinra hagyatkozik, nem tesz bele annyit, mint lehetne.
Nem tudom, János, én nem hiszek a véletlenekben. Kezdjük ott, hogy ez nem egy napló, még ha annak is igyekszik látszani. A naplóban van valami estleges, összekapcsolódik a napokkal, amik éppen történnek a naplóíróval. Habár Háy itt-ott utal a karantén okozta helyzetre, a könyvben szereplő írások számomra teljesen random témákat járnak körül, nekem amolyan fiók kisöprés íze van a dolognak. Másrészt a napló személyes, nagyon is a belső történésekre figyel, ezzel szemben itt tárcákat olvasok, tele visszaemlékezésekkel, amit Háy nagyon szeret, fél életműve erről szól. De hogy mi a véleménye a dolgok állásáról, az csak nagyon vékony erecske ebben az amúgy is sekély patakban (tudom, ez így képzavar). Na de attól, hogy ez nem az, amit ígértek, hogy egy író, bezárva a dolgozószobájába hónapokra, kinyitja elméje kapuját, és ha már így ráér, akkor olyasmiket oszt meg velünk, amik nekünk, egyszeri olvasóknak aligha jutnának az eszünkbe, legalább is ebben a formában, szóval attól még lehetne jó is, de nem az. Ordas közhelyektől a lapos fészbúk okoskodásig terjed ezeknek az írásoknak a horizontja, néha villan csak meg valami azon kívül, hogy az írónak most lehetősége nyílt valamit összedobni egy hónap alatt, amivel ki lehet pótolni a kiesett bevételeket. (Itt most még több, mások által sértőnek tekinthető gondolat jutott eszembe, amik leírásától tartózkodom.) Ja, és hát attól még nem lesz valami irodalom, hogy az író nem használ kérdőjelet.
Ez nekem most nagyon tetszett. Valószínúleg sokszor kicsit elsiklottam bizonyos nyelvi finomságok felett, az egymásba fonódó történetszálak és az elmés kiszólások közül is volt olyan, ami elkerülte a figyelmemet. De élveztem, hogy csak úgy hömpölyög a szöveg és visz magával és amelyik jelentésbe beleakadok abba beleakadok, amelyik elkerül az meg elkerül. A végkifejlet és úgy általában a mű hangulata itt is elég nyomasztó és szomorú volt, de kezdem megszokni, hogy a szépirodalom már csak ilyen. Én ajánlom. Engem jókor talált meg ez a könyv, hátha más is így lesz vele.
Háy János: Ne haragudj, véletlen volt Háy János könyve egyszerre személyes és egyetemes. Egy napló, egy önvallomás, egy tükör, amelyben mindannyian megláthatjuk magunkat. A szerző saját élményein keresztül mutatja be, hogyan változott meg az élet egy olyan időszakban, amikor a bizonytalanság és a bezártság mindannyiunk számára ismerős érzéssé vált.
De ez a könyv nem csak a karanténról szól. Sokkal inkább az emberi kapcsolatokról, a magányról, a múlton való töprengésről és azokról a gondolatokról, amelyek akkor bukkannak elő, amikor végre van időnk befelé figyelni. Háy stílusa egyszerre nyers és érzékeny, a hétköznapi megfigyeléseket mélyebb filozófiai kérdésekkel vegyíti.
Ez nem egy könnyed olvasmány, de nem is kell annak lennie. Inkább egy olyan könyv, amely lassan kúszik be az ember fejébe, és még napokkal később is visszhangzik bennünk egy-egy mondata.
Háy János könyve egyszerre személyes és egyetemes. Egy napló, egy önvallomás, egy tükör, amelyben mindannyian megláthatjuk magunkat. A szerző saját élményein keresztül mutatja be, hogyan változott meg az élet egy olyan időszakban, amikor a bizonytalanság és a bezártság mindannyiunk számára ismerős érzéssé vált.
De ez a könyv nem csak a karanténról szól. Sokkal inkább az emberi kapcsolatokról, a magányról, a múlton való töprengésről és azokról a gondolatokról, amelyek akkor bukkannak elő, amikor végre van időnk befelé figyelni. Háy stílusa egyszerre nyers és érzékeny, a hétköznapi megfigyeléseket mélyebb filozófiai kérdésekkel vegyíti.
Ez nem egy könnyed olvasmány, de nem is kell annak lennie. Inkább egy olyan könyv, amely lassan kúszik be az ember fejébe, és még napokkal később is visszhangzik bennünk egy-egy mondata.
It is a sad, intimate diary with a bit of bitter humour about this year's quarantine or rather our everyday life.An inward meditation about aging and passing,sometimes in a lyric way, another time in an ordinary voice. Day by day petty things happen to us that make us all fallible and frail, then the seemingly little problems unexpectedly may turn into fatal incidence. This is a deep and yet, a hidden recollection of the writer's deceased wife. Reading it touched me greatly.