Haza

by Andrea Tompa

Elmenni könnyű, megérkezni nehéz, de hazatérni lehetséges egyáltalán? Ráfordulni az otthonról haza vezető útra az egykori osztálytársak hívására nehéz feladatnak ígérkezik a regény főhőse számára, aki bár országot váltott, nyelvet mégsem sikerült. A középkorú íróból nemcsak az utazás, a kaland iránti szenvedély párolgott el, de oda indul most vissza, ahol már nem várja senki, legfeljebb az emlékek, a család még élő tagjai is elköltöztek a városból.
De hol a haza, és hol van az otthon? Az az otthon, amit évtizedek alatt épített fel az ember felnőtt élete során, vagy ahol megszületett, ahonnan eljött, amit talán mégsem hagyott maga mögött egészen? Mi történt a harminc év alatt, mióta a regény elbeszélője a kezdeti könnyűséggel és izgatottsággal útra kelt, hogy átélje a saját kalandját, mi történt a többiekkel, akik szétszóródtak a világban, s hogyan boldogultak, akik maradtak a régi hazában? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Tompa Andrea negyedik regénye, két világ közé szoruló főhősét végigkísérve a hosszú úton, amely talán hazulról haza vezet, s amely egyúttal váratlan felfedezéseket is tartogat a múltból.

"Amíg valaki az élők sorában van, haza kell mennie, mert várják haza, mert nem lehet, hogy nem otthon ünnepli valaki az ünnepeket, aki elment, akkor is, ha neki viszont minden erőfeszítése arról szól, hogy megérkezzen egy másik tájba, egy másik házba, egy bérház negyedik emeletén egy parányi lakásba - nem hagyhatja egyedül az anyját az ünnepekre."

Genres: Hungarian Literature

480 pages, Paperback

First published January 1, 2020

Reviews

[Kuszma · Rating 5 out of 5]

"Majd elmeséli, ígéri, mert mesélni szeret, ő egy mesélő, storyteller inkább, mint egy author."

Ahogy a gólya hazatér messzi földről, hogy fészket rakjon. De nincs hova. A kémény, ahol tavaly meg tavalyelőtt otthont talált, nincs sehol, csak sitthalom van, vagy egyenest: egy stadion. Tanácstalanul kering. Haza ez még, ami ennyire megváltozott? Ahová csak a tavaly és a tavalyelőtt emléke köti?

Talán a legszemélyesebb Tompa-könyv. Nem regény, legalábbis nincsenek benne határozott körvonalak, csak egy osztálytalálkozó, illetve az ezzel egybekötött hazautazás köti össze úgy, ahogy a fejezeteket. Homályos, széttördelt érzetek vannak, csupa olyasvalami, amire egy gólya gondolhat, aki hiába keresi egy megszokott fészkelőhelyet - de az már nem létezik. Csak történetek, és az a "bizonyos nosztalgia" maradt, meg a nyelv, a családból hozott nyelv, amire úgy húztuk rá új (és gyakran ideiglenes) hazáink nyelvét vagy dialektusát, mint egy hónaljban szűk zakót. Meg hogy bezzeg az a régi csapvíz, az volt a finom, és itt, ebben a francos országban nem lehet rendes tárkonyt kapni. De hogy haza lehet-e térni, ha a régi hazát egyszer már újra cseréltük, az egy nagyon jó kérdés. Nagyon jó kérdés, főleg mert nem lehet rá helyes választ adni. Visszatérni persze lehet, abban megegyezhetünk. De hogy ez hazatérés-e... arra ne vegyünk mérget.

[fióka · Rating 5 out of 5]

Jaj, de jó és nehéz téma! Ráadásul végig azon gondolkodtam, hogy vajon ezt meg tudja érteni, át tudja érezni az, aki soha nem lakott máshol? Nem hiszem, hiszen az emigráció abszolút különleges helyzet, sajátos érzelmi reakciókkal, lelkiállapottal. Elképzelni talán lehet, de az, aki soha nem élt távol a szülőhelyétől, annak talán bizonyos mértékig zárva marad ez a könyv.
Azt hiszem, a válasz egyértelmű, számomra legalábbis. Másnak más egyértelmű. Szerintem nem lehet otthonról hazamenni, bár - természetesen - ez is alkati kérdés.
Tompa Andrea sokféle emigrálási formát mutat be itt. A legfájdalmasabb talán az, amikor a nemlétbe emigrál az ember otthonról, mert nem tud már ott élni. Van az, aki elmegy messzire, beilleszkedik tökéletesen, de azért évente egyszer pár napra képes hazamenni és még élvezni is azt, pontosan azért, mert otthon jól érzi magát. Van, aki utálja azt, ahová csöppen, szidja az ottaniakat mint a bokrot, lenézi, megveti, utálja őket, saját magát magasabb rendűnek tartja az őslakosoknál és/mert minden ízével hazavágyakozik. Rengeteget láttam itt is, szerencsére nem ismerem őket közelebbről, viszont a legtöbb ugyanazt az életutat járja be: hazamegy. Ha már túl sokat élt külföldön, akkor ezt nem tudja megtenni, képtelen rá, próbálkozik hát más országokkal, talán a legtöbbször Magyarországgal, hiszen ott mégis magyarul beszélnek, csak azt hagyja figyelmen kívül, hogy az is szinte olyan idegen, mint bármelyik másik. Van az, aki elmegy, mert muszáj, és belehal. Él, de halott. Legvégül pedig van az az emigráns, akit annyira megbántott a haza, hogy soha többet nem teszi be a lábát az országba, a vágyódásai is zsigeriek szinte, ízek szintjén manifesztálódnak, például.
A regénynek még a kerettörténete is egy utazás, otthonról haza. Erre feszül fel a cselekmény, ami valójában nincs, de én mégis azt mondom, hogy van, hiszen minden egyes történet az emigrációról szól. Vagy az íróéról, vagy a családja tagjaiéról, vagy volt osztálytársaiéról. Gyakran felbukkan a Fiú is, akinek a jelenléte talán furcsa és érthetetlen lehet, de nem az, ő az otthon, ő az, aki még jelen van mindkét világban, de már csak az otthonhoz tartozik, a haza számára már egy teljesen idegen ország, idegen nyelvvel, szokásokkal, ahová csak és kizárólag anyja miatt jár. Ő az otthon jelképe, azé, hogy az otthon nem csak a sors furcsa szeszélye folytán történhet meg velünk, választható is, és vannak olyanok, akik másikat választanak maguknak, mert nekik ez így jobb. A haza nem evidencia, és nem azért nem az, mert Erdély különleges hely(zetű) (itt jön egy hosszú, mentális felsorolás, mindenkinek olvasmányélménye és tapasztalata alapján), ez nem elég ahhoz, hogy valaki emigráljon, ne essünk tévedésekbe.
Főhősünk bejár jó néhány országot, kultúrák között kalandozik, országokkal kokettál, de mindig visszatér választott hazájába, mert az életét, a családját, a Fiút, a munkáját csak ott tudja elképzelni. Számára létfontosságú a nyelv. Hát ezért éppen oda.
Visszatérve a tételmondathoz: az már a könyv elején kvázi megállapítást nyer, hogy elmenni könnyű, jó, izgalmas, visszamenni egyre nehezebb, egyre hosszabb, keservesebb, és tulajdonképpen egyre lehetetlenebb. Tangenciálisan érinti a honvágy fogalmát is, mint olyat, amibe akár bele is lehet halni, amiről egészen sokat olvastam, de amit valójában soha nem éreztem, és amit érthetetlennek, felfoghatatlannak tartok. Nekem soha nem volt. Én olyasmik után vágyom, aminek semmi köze a honhoz, sokkal inkább a gyerekkoromhoz, ami minden szinten visszahozhatatlan, reprodukálhatatlan és legfőképpen országfüggetlen. A város, ahol születtem, még ismerős, szinte minden sarka az, ám egyúttal teljesen idegen is, ahogyan mindig is az volt. Nem vágyom rá, nem álmodom vele, még visszamenni sem szeretnék oda. Nem tudok mit kezdeni az emberek nagy részének mentalitásával, a társadalmi berendezkedéssel, a csatornázatlan gyűlölettel, azzal, ahogyan és amik mentén működnek. Számomra biztosan nincs út haza, hiszen én itthon vagyok és jól vagyok, még akkor is, ha a világ amúgy egyre riasztóbb körülöttünk.
Ahogy Tompa Andrea minden könyve eddig, ez is Erdélyről szól, de ez már valahogyan a feldolgozás, a lezárás, a megnyugvás hangján. A biztos megállapodásén, a megérkezésén. Vannak benne felismerések, természetesen, pl. az is, hogy nem mind egyformán birkózunk meg az elmenetel kérdésével, és van, aki nem ültethető át sikeresen. De ott van az is, nem felismerésként, hanem inkább igazolásként, hogy tényleg el lehet menni, hogy azok, akik megtették, nem lódítanak össze-vissza arról, hogy ők jól érzik magukat külföldön, beilleszkedtek és köszönik, jól vannak. Ez nem csak mese, leplezendő valamiféle gondosan titkolt, csúfos bukást, amit a jobb anyagiak megtartásának reményében tartanak fenn a hazaiaknak. Szó esik benne az eltávolodásról is, arról, hogy a világ különböző részein élő - esetünkben - volt osztálytársak mennyivel inkább alkotnak egy csoportot egymással mint az otthon maradottakkal. Többet kellene ezekről is beszélni. Arról, hogy az emberek változnak, hogy nem mindig van visszatérés, hogy visszailleszkedni sokszor egyszerűen lehetetlen, hogy a távozó és a maradó olyan mértékben el tud távolodni egymástól, hogy már közös témájuk sincs, legfőképpen pedig arról, hogy nem mindenki akar hazamenni. Tompa Andrea hangján kellene ezekről beszélni, józanul, okosan, semmi esetre sem patriotizmustól csepegő, hagymázas írásokban, noha az is egy nézőpont, csak némileg ködös és ezért nem feltétlenül értékelhető.

[Dani Dányi]

Töredelmes értékelés következik: nem olvastam el, pedig!. Sőt, ezt a könyvet nagyon vártam, a szerzőnek pedig őszinte híve és olvasója vagyok, úgyhogy most őszintén írok erről az el-nem-olvasásról.
Tehát disclaimer first: t.i. Nem olvastam végig. (pedig!.) Általában az el-nem-olvasás türelmi ideje nálam egy szubjektív lélektani küszöb: 50 oldal után vagy tovább akarom olvasni a szöveget, vagy sarokba vele, mert az élet túl rövid a rossz könyvekhez, és túl szép a langyos könyvekhez. Ehhez képest a Haza több, mint 180 oldal bizalmat kapott, mielőtt beláttam, hogy ezzel a szöveggel nem szeretnék tovább küszködni.
Problémák: elsősorban persze a magas elvárások. Az előző két* könyve TA-nak annyira magasra tette a lécet, hogy csak na. Aztán személyes: nekem a kétnyelvűség meg az örök külsős lét talán eleve kevésbé tud érdekes lenni, mivel ez a lételemem, ez a viszonylagos idegenség: nem én vagyok a mintaolvasója talán. Viszont továbbá, különösebb sodrása nem lett a könyvnek, a cselekményt és a karaktereket szerintem agyonnyomja a sok nyelvi meg nem is tudom, eszmei fejtegetés. Eléggé egy szétcsúszott alkotmánynak hatott a szöveg, ameddig beleláttam: kusza, nehezen követhető, zavaros. Nem tetszett, mert nem működött jól történetként, és nem működtek jól karakterekként. Teli van mindenféle helyszínnel, "idegen" nyelvi értetlenkedéssel, sok a csillagozva lábjegyzetelt idegen nyelvű szöveg ami nekem elsősorban ilyen token dolog, mint a helyszínek és egyéb körülmények sorravétele, nem mond igazán különösebben semmit - ugyanígy a szereplők gondjai, bajai, örömei és életeseményei sem, sajnos.
Abban sem találtam fogódzót, hogy esetleg rossz passzban lennék és nem tudok "jól" olvasni mert mittomén, nyomaszt az Index.hu szétverése, vagy összevesztem az édesanyámmal** - viszont közben kiolvastam egy kedves könyvemet*** kontrollnak, és jelentem: bizony, tudtam örülni szövegnek, el tudtam merülni. Úgyhogy passz; mindenesetre ez nem lett az év könyve nálam.
A fehér-sárga borító színösszeállítás is felmerült: úgyhogy a következő olvasmányom szintén fehér-sárga borítójú****, biztos ami zicher, hátha.

*Három, de ezek közül eddig a Fejtől s lábtól - Kettő orvos Erdélyben és Omerta került eddig a kezembe, és mindkettőt rendkívüli jó könyvnek tartom.
**előbbi valóban nyomasztott, de jelentem, anyámmal nem vagyunk fasírtban.
***https://www.goodreads.com/review/show...
****A főváros

[Joseph Schreiber · Rating 5 out of 5]

I was impressed from the opening pages of this novel by the author's ability to create a narrative that, in the hands of a less experienced writer, could feel a little performative. The main character is an unnamed writer who has been quite successful, but we never learn her name, or the names of those closest to her. She is, early one, referred to on several occasions, as "our Protagonist." Her son is simply "the Son," her father is "the Father" as distinct from the man who would become her husband who is at a point referred to as "the Other." Several other figures have similar capitalized titles. It is, in a sense, a means of keeping a level of anonymity and displacement in what is a story about what it means to have a home, and a mother tongue. A third person perspective that is at once close and held at a certain distance, within a large cast of distinctive, named characters.
The central thread around which the narrative unfolds, is of a thirty-year reunion to which the protagonist is heading. Although it is never specified, she presumably lives in Budapest, having migrated from Romania as a student. The question of home and language is explored through her own experiences, and those of other from her Hungarian community who have stayed in their hometown and those who have left. This is an intelligent, often funny, novel rich with interesting questions, literary references, and, because our protagonist studied Russian, the inclusion of many Russian expressions, in Cyrillic script, translated in either context or in the glossary.
A longer review to follow can be found here: https://roughghosts.com/2024/05/08/th...

[Cipőfűző · Rating 4 out of 5]

Egy író hazautazik szülőföldjére, hogy több napos osztálytalálkozón vegyen részt. Ez a fősodor, a tulajdonképpeni cselekmény, ami elé időnként előtörő emlékképek tolakodnak, ennek köszönhetően nem teljesen lineáris a cselekményvezetés. Viszonylag sokára, a színház többszöri emlegetése után esett le, hogy ez egy echte önéletrajzi regény, az elején nem is gondoltam, hogy nő a főhős (persze a nemeknek nincs jelentőségük, ez az egész szöveget átjárja). Nekem az első fele – amiben a többnyelvűségen van a hangsúly – nehezebben befogadható volt. A könyv nagyjából második felében az idegenség, az otthon témaköre kerül előtérbe, ezt jobban élveztem. Elmegyünk, elhagyunk, visszanézünk, vissza se nézünk, hazamegyünk, hazamegyünk-e, hazamenjünk-e, hova megyünk haza, hol vagyunk otthon, haza lehet-e érni? Ezek a dolgok engem is foglalkoztatnak.
A narráció egyszer egyes szám első személyű, másszor egyes szám harmadik személyű, nem tudom, hogy az író rendelt ehhez valamilyen koncepciót, én nem tudtam levonni belőle semmilyen következtetést.
Annyira személyes hangvételű, őszinte, hogy a megállapítások, benyomások, amikkel él a kérdéskört illetően (haza, otthon), nem vehetők egyetemlegesnek, én nem tudtam annak venni. Az író saját világlátott nézőpontját tárja elénk. Lehet belőle tanulni.

[Varga Zsolt · Rating 5 out of 5]

...Tartottam tőle, hogy unalmas lesz, mint nekem néhol a Fejtől s lábtól, ami miatt az Omertába bele sem kezdtem, de nem. Az első mondatától kezdve éreztem, hogy ez az én könyvem, az az emelt hangfekvés, ami sokakat idegesít, és ami néhol - Deczki Sarolta szavait idézve - szentenciákba fut ki, nekem tetszett, mert szerintem ezek nem szentenciák, hanem tömörítések, versbeszéd...
https://vargarockzsolt.blog.hu/2020/1...

[Postmodjane · Rating 5 out of 5]

Ez egy olyan regény, ami nem regény.
A nyelv regénye – a szöveg legalább annyira a nyelvről, mint a hazáról szól.
Ám a nyelv (ugye) a lét háza, a ház pedig a haza otthona.
Az identitás alapja.

A történet kerete a találkozás, a reunion, ami megvalósul, de erre a történetre nem a linearitás jellemző. Narratológiailag a szöveg a posztmodern próza sajátosságaival bír.

Tuti, hogy nem célja, hogy megmondja a tutit, a biztosat, a konkrétat.
Árnyal, utal, körülír, melyből minden olvasó önnön identitásának megfelelően annyi saját történetet hoz létre, ahány olvasója lesz a kötetnek.

S hol marad a naplemente „rendes” leírása?

Nagyon más, mint Tompa Andrea eddigi regényei, s ez a másság, újdonság új kontextust teremt körülötte.
Szeretettel gratulálok hozzá.

[Anna · Rating 3 out of 5]

Végletesen személyes reakciók és benyomások rendszertelen jegyzete, remélem, egy nap majd összeáll egy koherens szöveggé. Elmúlt éveim legfontosabb irodalmi témája, még nem vagyok képes objektíven viszonyulni a műhöz, de úgyis szükség lesz majd egy újraolvasásra, hátha majd akkor sikerül elvonatkoztatni, általánosabban figyelni. Addigis marad a kekeckedés.
---
Nem tudom leválasztani a személyességet a műről, hiába igyekszik minden osztálytárs nézőpontját láttatni. Nem tudom beleélni magam a többnézőpontos szerkezetbe, kilóg a lóláb, mások történetei mesterkélt(ebb)ek. 473 oldalnyi személyes harc, egyéni, egyedi, egyszeri és megismételhetetlen.

A díszlet nagy műgonddal van összerakva. Tele biztos (és ma még túlságosan nyilvánvaló) fogódzókkal, hogy megértve lehessen, hogy látva láttasson. Hogy a szerző lelkiismerete nyugodt lehessen: ő az igazat mondta, nem ferdített, nem spórolta ki belőle a fájdalmat, nem ködösített. Ez a szikár igazság, amivel szembe akar nézni. Mégis megvan az igyekezet, hogy általánosra faragja - de akkor mi lesz az egyszerivel és a megismételhetetlennel? Az általánosra fogott helyszínek, a köznevek mögé bújtatott szereplők (Fiú, Tanárnő, Másik), a különböző nézőpontok (Magyarországra, Svédországba, Amerikába emigrált osztálytársak), ezek mind jók lettek volna, mondjuk gyakorlati megfontolásból: rengeteg emigrált ember tudott volna azonosulni a történettel, milliók, nem csak innen, hanem onnan is. Fordítható(bb). Segíthetne szembenézni azzal a drámával, ami, mint a nagy amerikai elvándorlás, generációk egészeit fogja meghatározni. A nem egyszeri és nem megismételhetetlen drámák hétköznapisága. Olyasmi, amiről számokban lehet beszélni. Ötmillió kivándorolt román(iai). Hatmillió holokauszt-áldozat. Mégis, teljesen érthető, hogy a szerző a saját, személyes, egyszeri drámájánál marad. Elég nagy teher az, nem kell megváltónak lenni. Nem szabad elbagatellizálni az egyszeri és megismételhetetlen drámákat.
---
Minden út haza vezet, és egyiken sem érkezik meg. Ezért nehéz a könyvvel együtt haladni. Mindegyiken elindul, és egyiken sem érkezik meg, pedig én tudom biztosan: el sem mozdult otthonról. Hiába cserélte le a szótárát, az új szavak használhatatlanok, sosem elegendőek ahhoz, hogy a száz százalékot visszaadják. Hiába cserélte le a környezetét, az idegenszerűség és a feszengés megmaradt, csak letekert hangerővel, hétköznapokkal túlkiabálva. Ezt ő is tudja, ezért írta ezt a könyvet. Az új otthonnak nincsenek kézzelfogható terei. Az utcákat, a teológiákat, a panorámákat nem láttatja. Még a vízparti jelenetekről sem tudtam eldönteni, hogy pontosan hol játszódnak. Az új otthon eseményeinek nincsenek terei, felhígulnak az általánosságokban. Az utca. A holtág. Persze ez nyugodtan írható annak a számlájára, hogy én nem ismerem elég jól Budapestet (vagy akármilyen más helyről is lenne szó).
---
Nem tudok megbékélni Kolozsvárral. Túlságosan nyilvánvaló minden és mindenki. Nevekkel vagy anélkül, az idő múlásával a történet nem veszít olvashatóságából, de legalább nem lesznek itt azok, akik felismerik magukat vagy másokat a könyvben. Ezt mindig hátborzongatónak tartottam, anno Schlattnert olvasva is szóba került, hogy ki kit kéne védjen, meddig mehet el az író, mekkora felelősséget vállal... Itt jóval kisebb a tét.
---
Kihallok belőle egy felsőbbrendűség-érzetet. A kisebbség felsőbbrendűség-érzetét. Mint aki fenntartja magának a jogot, hogy belerúgjon a hazába, mintegy az emigráció döntését folyamatosan megerősítendő. Csak egy pontban és egy konkrét bekezdésből, de nagyon erőteljesen tört rám ez az érzés. Nem kell minden cseppentett nosztalgia legyen, de ez számomra annyira nyilvánvaló volt, mint az, hogy Kolozsváron a teológián szállt meg és hogy az udvaron balra hat lépcsőn lemenve a kantinba ér az ember, ahonnan feljön a káposztafőzelék szaga, és ahonnan minden ebéd mellé egy negyed kenyeret kap az ember.

Kiérzek belőle egy kis megfelelési kényszert. Ha belefért a lábjegyzet-abúzus, akkor nyugodtan fel lehetett volna vállalni azt is, hogy a teológia épületében senki sem mondta azt, hogy áldás, békesség. Bőven belefért volna, hogy békesség Istentől, ezen a különleges helyen különlegesen mondják, őrizgetik, mint egy kis belső titkot ésatöbbi ésatöbbi. Mint amikor Vida egy fél bekezdésben magyarázza, hogy márpedig a vinetta az azért vinetta, mert Erdélyben úgy mondják. Vagy ehhez is egy lábjegyzet. Igazán elfért volna.

Sejtek egy kis reménykedést abban, hogy ezt a könyvet majd lefordítják. Természetesen a legkézenfekvőbb románra lesz. Az "állam nyelvére".

[Csabi · Rating 4 out of 5]

Mintha a fogamat húzták volna, amikor nekiálltam Tompa könyvének. Osztálytalálkozó. Már korábban is írtam, hogy ennél gázabb irodalmi téma nincs. Ráadásul elég sok fanyalgó értékelést olvastam, amik leginkább azt vetették Tompa szemére, hogy a regénye nem is igazi regény, inkább történetek laza füzére. Ehhez képest kellemes csalódás volt a könyv.
Legfőképp, mert a szöveg intelligens, jó, hát mondhatnám, hogy értelmiségi nyavalygás, ha már nem olvastam volna sokkal rosszabb értelmiségi nyavalygásokat. Ez tulajdonképpen egy utazás az író koponyájában, ahol összejön múlt és jelen, a visszatérés lehetetlenségének érzése, ami nem csak időben, de térben is igaz, a haza ideája, ami hol itt van, hol ott. Így nem is csoda, hogy sokan szétesőnek tartják ezt a szöveget, de számomra mégis összekötötte Tompa gondolatfolyama, ami elég koherens ahhoz, hogy élvezhető szöveget hozzon létre. Persze a mini történetek nem mind egyformán jók, ezt aláírom, a Festő története pl. szerintem zseniális, de nagyon jó a demens Tanárnőre épített szál is (az író, aki megírja a könyvét a szülővárosáról, minden apró emlékkel, de amikor az egykori tanárnőjéről kérdezik, nem emlékszik rá, remek poén), igaz, kissé zavaró, hogy két Tanárnő is felbukkan a regényben (ők nem ugyanazok, ugye, mert ha igen, az baj).
A végén persze, hosszú tiszteletkörök után sajnos elérünk az osztálytalálkozóra, ami tényleg nem a regény csúcspontja, az itt elmesélt sztorik már tényleg laposak, és a megszólalók hangja sem különül el igazán.
Ami még a regény gyengesége, az a túlírtság, Tompa néha nem bírja abbahagyni, jó lenne egy szerkesztő, aki értő kézzel gyomlálná a szövegeit.
És még egy furcsa manír, némely tulajdonnevek rigorózus kerülése, így leginkább Magyarországé és Romániáé, ami párszor eléggé megkavart, hogy most akkor éppen honnan hová is tart a főszereplő, miközben más országok megnevezésével nincs probléma (de pl. Spanyolország is egy ideig névtelen marad, aztán a végén csak megneveződik). Vagy pl. hogy a gyerekét a Fiúnak hívja, név nélkül. Mintha valami boltban vásárolt android lenne. Erőltetettnek érzem ezeket fogásokat, főleg ebben a mixben, ami ebben a regényben megjelenik.
Az utóbbiak ellenére azért ajánlom a könyvet.

[tamásróbert · Rating 4 out of 5]

Nem gondoltam volna, hogy erről a témáról, a hazáról, ennyi mindent lehet írni. Olvastam már, hogy sokan nem is regényként kezelik a szöveget, hanem tárcafüzérként, szöveggyűjteményként. Számomra mégis regényként értelmezni volt könnyebb, így egyben tudtam tartani a szöveget és azokat a gondolatokat, amiket az felvet. Úgy érzem, hogy a regény megértéséhez Tompa Andrea több fogódzkodót kínál: többnyelvűség, hazától való távolság, a test, mint haza, a család, mint haza. A nyelv a regényben nem csak kapcsolatteremtő eszköz, hanem egy külön világ, ha tetszik minden nyelv egy ország és ezekben el lehet tévedni. Van olyan ország, amelyet jól ismerünk, van, amelynek néhány területét még nem ismerjük, néha a határok eltűnnek, keressük őket, összefolynak az országok, a nyelvek a tudatunkban. És mi van akkor, amikor az ember anyanyelve, őshóna kezd fakulni? Hazátlanná válunk? Mit tekintünk mi hazának? Az anyanyelvet? Az országot? A szülővárost? Az ismerőseinket? A családtagjainkat?
Tompa Andrea eddigi regényeiben a karakterekre kívülről tekinthettünk rá, láthattuk a világot, ami meghatározza az életüket. Ezzel szemben a Hazában a főszereplő tudatában élő világokra látunk rá, ami logikus is, hiszen itt egy író a főszereplő, aki folyamatosan vizsgálja az önmagában végbemenő változásokat.
Nehéz könyv, mert nehéz a téma is, igazán csak annak tudom ajánlani, aki érezte már magát hazátlannak.

[Anna · Rating 2 out of 5]

L'enfer, c'est les autres

Tompa Andrea új regénye, az otthontalan útonlétnek ez a formailag is szakadozott diskurzusa annyira erőltetettnek hatott, szervezőelve pedig annyira egyértelmű volt, hogy számomra tolakodóvá vált. Az osztálytalálkozó mint kerettörténet óhatatlanul felidézte bennem a valódi otthontalanság regényét, Szilasi László A harmadik hídját. De a párhuzam ki is merül ebben, mert míg Szilasi története formájában is érett, gondosan kidolgozott textus, addig a Haza nem más, mint összeragasztott jegyzetek sora.

A magyar nyelvbe ékelt idegen nyelvű, főleg angol és orosz kifejezések azt hivatottak érzékeltetni, hogy az identitás már nem egy gördülékeny narratíva. Ugyanakkor ezek az angol nyelvű fordulatok, amelyek egyszerűségéről, kifejezőképességéről a főszereplő enyhén lenézően értekezik – hogy csak párat említsek: jetlag, organized, vagy a helytelen angolsággal megfogalmazott és már-már szentimentális I wish I would know my story – többnyire közhelyek. Az a tény, hogy a legtöbb disszidens nem tudja a maga mélységeiben elsajátítani az idegen nyelvet, semmiképpen sem az idegen nyelvet minősíti, hiszen anyanyelvi beszélője számára az éppúgy tele van az nüánszok „csapdáival”, mint a narrátor számára saját anyanyelve. A hősnő nem csupán képtelen, hanem talán nem is hajlandó tartalmas dialógust folytatni az idegenséggel. Attitűdje íróként és magánemberként is elutasító: nyomasztják az érdeklődő olvasók, a fiának pedig elmagyarázza, hogy az írás és az imádság hasonlóak, „nincs ott senki, te mégis beszélsz”, a beszélgetőtárs léte független az írói, illetve imádkozói szándéktól és vice versa. Úgy tűnik, a világ csupán díszlet a középpontban álló én önérvényesítéséhez. Ezen nem segített az öngyilkosság apológiája és az sem, hogy a hazátlanság élményét olyan nagyokéval állítja párhuzamba, mint Nabokov és Brodszkij.

Női Odüsszeuszunk filozofáló lélek. Minden apró gesztus, esemény leírását magasröptű, de nem feltétlenül mélyenszántó minieszmefuttatás vagy költői kérdés kíséri, de ezek gyakran érthetetlen képzettársítások: „az álmok magányosak… az álom tűz és özönvíz, a perzselő Isten”. Állandó befelé kalandozását olvasva felmerül a kérdés: vajon nem ez a belső fókuszhiány az oka annak, hogy nehezen talál külső otthonra? Meddig vádolható szétszórtságáért, a belső otthon hiányáért a többnyelvűvé váló, globalizált világ, amelyet karikíroz? Hasonló módszerrel dolgozik Elif Batuman A félkegyelműben, ám annak utazó narrátora alig húszéves, míg a Haza főszereplője egy középkorú befutott szerző.

Történetében – a regény egyik erősségeként – az emigránsok egész palettáját bemutatja: a teljes mértékben beilleszkedő Ágót, a vendéglátó országot szakadatlanul szapuló Csabát, a titokzatos, de szakmájában tekintéllyé vált Bernátot. Míg ezek életében világos a fejlődés, addig a narrátor fiatalkori és felnőtt énje nem különíthető el egymástól. Bár harmadik személyű a narráció, az olvasónak sincs rálátása a történtekre, a főszereplő önmagával szembeni távolsága az alapvető élmény. Folyamatosan halljuk, hogy az „egykori saját most ennyire idegen”, de éppen az eltávolodás folyamatának érzékeltetését hiányolom. Nem meggyőző, hogy életére utólag, visszamenő hatállyal ráfagyott az idegenség.

Az idegenség témája rámenős napirenddé válik a szövegben. Olyan részleteken lovagol, amelyek mesterségesen keltik az idegenség érzését, például a teológiai intézetben elhangzó rövidített köszönés. Minden közösségnek megvan a saját belső nyelve, és ő maga is jelzi, hogy a Teológia sosem volt számára ismerős hely. Miért válik még ez is az otthontól való elszakadás jelévé? Képzavarainak jó példája az, amikor pár nap után a hely ismerőssé válásával „a nemlétező létezővé válik”, ám alig egy oldallal odébb éppen az új, idegen zajt illeti meg ez a minőség: „Teljesen új és létező”.

Noha a regény címe is a hazakeresésre utal, és megtudjuk, hogy a narrátor nyelvet nem, csupán hazát váltott, az elidegenedés ábrázolását mégis többnyire a nyelven keresztül közelíti meg. A nyelvet leszűkíti a beszédre, a szavakra, de érthetetlen számomra, hogy a Grönland/Greenland fejtegetésben miért ridegebb a grön, mint a ragyogó green. Mindezzel talán a kommunikáció lehetetlenségének mélyebb problémáira szeretne rávilágítani. Talán ezt a célt szolgálja az is, hogy több szereplőt nem nevez nevén, hanem csupán funkciójának nagybetűs címkéjét aggatja rá: a Tanítónő, a Tanárnő, a Festő, vagy Lévinasra hajazva, a Másik névvel illetett társa. Ennek groteszk csúcsa, hogy saját gyermekét is erre a funkcionális kategóriára redukálja: „a Fiúnak amúgy is ez lesz a feladata: hogy kiváltsa őket az idő fogságából”. A világnak pedig az, hogy otthonná szerveződjön számára?

A regény nyelvezete szikár, az összetett mondatok is egyszerű tagmondatokból épülnek fel, ami fokozza a töredezettség érzését, de ez részben hiteltelen, mert tartalmilag ugyanakkor szerteágazó és ömlengő a szöveg. Talán a védekezés eszköze, hogy a világot lecsupaszítja, elemeire bontja, megszabadítja az árnyalatok csapdáitól. Ebből fakad ki a regény végén a megváltás érzése és reménye, amikor beszámol az osztálytalálkozóról a fiának, és több oldalon át első személyre vált. Az elbeszélői nézőpont váltása ugyanazt a megtisztító hatást éri el itt is, mint nagy kedvencem, a Fejtől s lábtól végén. Sokkal részletesebb, felszabadultabb ez a beszámoló, mint amikor élőben olvashattunk az eseményről, és feloldja a szenilis Tanítónő karikatúráját is azzal, hogy megnyílik annak esendősége előtt, elviszi sétálni. A megosztás, az elmesélés – terápia. De ezt leghitelesebbé akkor tette volna, ha nem ragaszkodik a mesterkélt univerzális jelleghez, hanem, például, kimondja a Fiú nevét is.

Bár számomra a Haza élvezhetetlen volt, előző két, a mai fülnek idegenül hangzó régies nyelvezetű műve után mintha mégiscsak saját tételét bizonyítaná: nehezebb a saját nyelven megszólalni. Érdeklődéssel várom a következő regényét.

[Annipanni · Rating 5 out of 5]

Milyen szép könyv ez, kívül és belül. Gusztusos borító, jószagú lapok, tele puha nosztalgiával és nagybetűs honvággyal. Szégyentelenül és kimondottan az olvasó érzelmeit célozza és tálalja telibe, szó szerint fájt néha, olyan szép.. már egészen giccs, de persze nem az. Nem az, mert ilyen írónő "még a naplementét is" meg tudja írni.

[Ppeva · Rating 5 out of 5]

Nagyon más volt, mint amire számítottam. Azt hittem, hogy regény, de csak részben. Afféle életregény, gondolatfolyam, esszéfolyam, eszmefuttatás, visszatekintés – mindez egyszerre, egymásba fonódva.
Az, hogy kinek az életregénye, nem rögtön esett le nekem. Ráadásul a magyar nyelv különlegesen alkalmas arra, hogy ha az az író szándéka, ki se derüljön, nő vagy férfi az elbeszélő. Itt vagy negyven oldal után jöttem, rá, hogy jé, nő beszél. Aztán meg kicsit később az is leesett, ki is az a nő.
Különös érzés, mikor nekikezdek olvasni egy könyvet, és egy idő után hasonlóságokat fedezek fel benne egy épp előtte olvasott könyvvel, úgy, hogy néha szinte üzengetnek egymásnak. Előtte fejeztem be a "Földi hatalmak"-at, és bár abszolút másról szól, mégis annyi volt bennük a közös gondolat. Haza, nyelvek, több haza, több nyelv, tűnődés barátokról, szülőkről, testvérekről, szülőhazáról, befogadó ideiglenes hazákról, ideiglenességről és állandóságról.

Jó volt olvasni, jó volt együtt gondolkodni vele. Mostanában úgyis sokat foglalkoztat a honnan jöttem, hova is tartozom, tartozom-e valahova kérdés, ezen tűnődtem már Térey könyvét olvasva is.

[Beáta · Rating 3 out of 5]

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, de kicsit csalódtam.
Rettenetesen zavart a könyv elején a sok angol és orosz mondat/kifejezés, mert megakasztott az olvasásban. Olyannyira zavaró volt, hogy elgondolkodtam, abbahagyom a könyv olvasását, de aztán erőt vettem magamon. Öt évig tanultam oroszt, így megküzdöttem az összes orosz szóval (megpróbáltam őket kiolvasni).
A könyv kerettörténetét egy osztálytalálkozó adja. Főhősünk az osztálytalálkozóra igyekszik Erdélybe és közben felvesz egy-két embert. Az út során visszaemlékszik élete egyes momentumaira, családtagjaira, osztálytársaira. Lassan kirajzolódik, hogy aki elhagyta az országot, miként éli az életét, be tudott-e illeszkedni új hazájában, van-e honvágya stb.

[Zoé Efstratiadu · Rating 1 out of 5]

Borzalmas. És nem szeretek ilyet írni egy könyvről, de rettenetesen szenvedtem. Akkor miért olvastam? Mert nem szeretek könyvet félbehagyni, és mindig reménykedek abban, hogy lesz egy fordulat és tetszeni fog. (Pl a Mester és Margaritát háromszor kezdtem el, és az első 40 oldal után letettem, míg egyszer rávettem magam és továbbolvastam, azóta az egyik kedvenc könyvem! Ezért adok esélyt mindennek) Viszont ezzel a "titokzatos", hömpölygő, zagyva gondolathullámként leírt szöveggel nem tudok mit kezdeni. Nem az én műfajom, erre jöttem rá, ezzel a stílussal nem tudok menni (mint az Ulyssesszel sem..), legközelebb sajnos ilyenkor tényleg leteszek egy könyvet, nincs több esély.

[Eszter Balazs · Rating 2 out of 5]

Could have used an editor. Lots of beautiful parts which never make a whole. Names (Boy, The Other) felt artificial, mannered. I have read much better from the same author- the topic cuts to the bone but structure, plot never catches up. This could have been good, too, if only she slept some more on it.

[Lex · Rating 1 out of 5]

DNF at 30%.

[Emoke · Rating 4 out of 5]

A string of essays on concepts of identity, choices, arriving, departinh, changing a country, and the evasive "home".

[Mihaly Balogh · Rating 2 out of 5]

Szépen megírt könyv, de nagyon a felszínen marad.

[Andrea · Rating 3 out of 5]

Végre vége, kicsit fárasztó a sok eszmefuttatás, de beszélgetni jó lesz róla, a haza és gyökerek keresése érdekes téma, és azért is, mert sokan sokfélén éljük meg. Örülök, hogy nekem nem ilyen szenvedés az élet, de abszolút elfogadom, hogy nem vagyunk egyformák.