Csabai László pár éve sikeresen honosította meg irodalmunkban a "duovella", vagyis a páros novella műfaját. Azóta továbblépett: új kötete hármas történeteket, "triovellákat" tartalmaz. A triovellák részei úgy kapcsolódnak egymáshoz, ahogy a kirakós darabjai. Legtöbbször az elsőben elkezdett történet folytatódik, és a főhős új s még újabb történelmi korban vagy helyzetben találja magát. Előfordul, hogy valamilyen közös motívum kapcsolja össze a résznovellákat, esetleg ugyanazt a történést látjuk három eltérő szemszögből, a la A vihar kapujában. Az első pillantásra egyszerű életeknek így soha nem látott mélységei tárulnak fel, miközben az olvasót rendre meglepetések érik. S bár a nemritkán humoros történetek alapvetően a realizmus jegyében fogantak, olykor felvillan bennük egy kis fantasztikum is.
Az imént kérdezték tőlem, mi gyógyítja a hungaronovellitiszt (=magyar kortárs novellák általi kóros telítődést), mire azt feleltem, hogy a krimi meg a hadtörténet. Holott felelhettem volna azt is, hogy Csabai László. Ez az elbeszéléskötet úgy kellett már nekem, mint szomjazónak a hűs patak, mint éhezőnek az Oreo-keksz, vagy mint szotyadék időben átázott zokninak a radiátoron heverés. Csabai a magyar próza gyöngyszeme, amit sajnos még kevesen bányásztak ki a vonatkozó kagylóból, pedig igazán rá kéne már szánnia magát erre minél többeknek. Úgy tudja megteremteni a nyárligeti (=nyírségi) atmoszférát a maga történelmi- szociografikus hátterével, hogy közben a cselekményről sem feledkezik meg – így aztán szövegei sűrű hatást keltenek, mégis lendülettel olvashatóak. Ez utóbbi erény – a lendületesség – nem kis részben persze annak is köszönhető, hogy Csabai sok párbeszéddel operál, ám megkockáztatom, a magyar mezőnyben hozzá köthetőek a legjobban felépített párbeszédek. (Jegyezzük meg – nem túl sűrű a mezőny. A kortárs magyar szépirodalom ugyanis sokszor mintha félne a párbeszéd eszközétől. Mit tudom én, miért. Talán mert attól tartanak, hogy a dialógusok fellazítják a textus tömbszerűségét, és attól az komolytalanabbnak tűnik. Vagy mert egy jó párbeszédhez tudni kell – minimum – két hangon beszélni, és az nem megy nekik.) A végeredmény egy unikális szöveg: hibátlanul érzékelteti a szereplőkre nehezedő sors súlyát, mégsem nyomja agyon ezzel az olvasót, mert közben képes megőrizni az elbeszélés dinamikáját is.
Aláírom, vannak olyan novellák a kötetben, ahol a szociográfia iránti igény enyhén felülírja a szöveg irodalmiságát – ilyenkor kicsit mintha lesodródna az elbeszélés az út szélére. Különösen a könyv harmadik harmadában (a jelenben játszó történeteknél) támadt az a bűnös gondolatom, hogy Csabainak csak ürügy a széppróza, valójában szociológialeckében akar részeltetni. Ezt talán érdemes lenne csiszolgatni. De mégis, ez nekem öt csillag – pláne mert itt négy és fél nincs, a négy meg olyan langyos, nem érzékelteti a Csabai-szöveg iránt érzett végtelen vonzalmamat.
Tovább épül a Nyárliget univerzum, a novellák a 20. századot fedik le, a 2. világháborútól eljutunk a jelenig, kiemelt szerepet a háború utáni kommunista rendszer kap. Azon felül, hogy a hármas novellák egymás crossoverei, a Csabai könyveit ismerőknek beugorhatnak az előző kötetek bizonyos szereplői is. Ez a novelláskötet egy impozáns vállalkozás újabb eleme.
Csabai még mindig kiváló mesélő, na mitől is lenne rosszabb, mint eddig. Egy icipici hatásvadászat talán megbújik néhol a könyvben, de nincs benne görcsösség, élethű képekkel él. A Csabaira jellemző információözön ebben a kötetben is hangsúlyos, a novella műfaji jellegéből fakadó korlátozott szereplőszám miatt előfordulnak kikupálódott nénikék vagy bácsikák, de az ismeret átadását érezhetően próbálja áttolni a narrátorra. Ami változás az előző könyvei ismeretében: elmarad a krimiszerű arculat, és pluszként a magyar jelenkorra, a mai közéletre is reflektál, nem tolakodó módon, észrevétlenül simul bele adott szituációba. A kötet esszenciája, amit a cím is sugall, a vidék lelke, a vidéki emberek életformája. A helyszín legtöbbször a Nyárligethez közeli tanyavilág. Határozott a vidék-város szembenállás kifejeződése, a felgyorsult 20. században a generációs különbségek. Történelmi távlatok nyílnak meg egy-egy novellatrióban. Csabai szövegei jól egyensúlyoznak a bukolikus és nyers vidékábrázolás között. Egyszerűen szólva hiteles. Megmutatkozik a periférián ragadtak naivitása, becsületessége, maradisága, ragaszkodása, befordulása, kedélyessége és otrombasága. Csabainál az elanyátlanodott vidéki Magyarország a kommunista és a Horthy-rendszer visszásságainak lecsapódási felülete. És tényleg az. Kicsit ezért ki is lóg a szegedi fejezet, amelynek egy laktanya a térbeli kontextusa, nem igazán illeszkedik a kötetbe, ettől önmagában még jó. Igazából csak a Kereszt című novella nem tetszett. Nem lett kedvenc a szerzőtől, de hozza az elvárt minőséget. Csabai szélesebb olvasótábort érdemelne.
Ha Móricz Zsigmond élne, most már nyugodtan halna meg, hogy jó kezekbe adhatja a stafétabotot. Csabai kötete végig veszi az elmúlt száz évet, némileg nagyobb hangsúlyt fektetve a kommunizmus sötétebb időire, a helyszín pedig a jól ismert Nyárliget és környéke, innen csak ritkán mozdulunk ki. A novellák persze ennek az időszaknak inkább a negatív vonásait emelik ki, de mégsem a szokásos depresszív hangulat uralkodik ezekben az írásokban, mert Csabai inkább történeteket mesél, és nem az olvasó utolsó életenergiáira pályázik. Ha szerencsétlenség is éri valamelyik szereplőt, akkor az jön, mint a sors. Talán ez a magyar sors a főszereplője ezeknek az írásoknak, vagyunk, amíg vagyunk, tesszük, amit lehet, aztán vagy jön a kasza, vagy nem, mit lehet tenni. Csabai novelláival kapcsolatban azt is érdemes kiemelni, hogy nagyon ismeri azt, amiről ír. Az út szélén nem gaz nő, hanem neve is van neki, ismeri a szóbeszédeket, mintha csak ott kocsmázott volna a melósokkal ’53-ban, egy pillanatig sem érződik az íróasztalszag a szövegen, pedig hát ott készültek ezek is. Most már csak az kellene, hogy minél többen felfedezzék maguknak, és ebben sokat segítene, ha a kritika sem hallgatná agyon (mert erről a könyvről egyetlen kritikának nevezhető írást sem találtam a neten.)
Van a fejemben egy olyan irodalmi kategória, hogy fontos, de nem nekem szóló. Csabai könyve pont ilyen. Úgy érzem, társadalomtörténeti szempontból ez egy fontos gyűjtemény, méghozzá úgy, hogy megmarad a prózairodalom keretein belül. Viszont nem nekem szóló, mert a kereten belül maradás ellenére is nagyon szocio, nagyon informatív, túlságosan tényadat-szerű. Ami nekem hol megfeküdte a gyomrom, hol elnyomta magát a történetet, hol pedig szimplán csak untatott.
A kötet címe: A vidék lelke. A vidék jelenléte minden novellában magabiztosan kipipálható. A lélek már kevésbé. Nekem sok novellából hiányzott a lélek, az emberi-egyéni, és időnként úgy tűnt, a karakterek csak demonstratív jelleggel vonulnak fel. Ezzel együtt viszont meg kell jegyezni: remek párbeszédekkel lehet találkozni.
Még egy apróság: ez a trionovellásdi szerintem fölösleges, mesterséges dolog. Szerencsére nem volt túlhangsúlyozva az egész, nekem teljesen elhagyható elem.
Úgy tettem le, hogy ez egy erős, értékes könyv. Örülök, hogy elolvastam, és ha még mindig az Írók Boltjában dolgoznék, sok vevőnek tudnám ajánlani. Engem viszont nem érintett meg túl mélyen. Már most, alig pár héttel az olvasás után sem tudok sok mindent fölidézni belőle, az újraolvasás lehetőségét viszont nem zárom ki.
Egy szabolcsi származású nagypapával és jelenleg is ott élő rokonsággal a hátam mögött a családi történetekből ismerős figurák, szavak, emlékek, események jelentek meg. Jó érzés volt olvasni. (De azért Rostás Szabikának és művészetének megjelenésére, sőt idézésére nem voltam felkészülve.)
Csabai László mesterien alkalmazza a hármas novellákból felépített szerkezetet egy szomorú, de mégis felemelő történet közléséhez. Mágikus realizmus helyett realista mágia ez, ami bemutatja, hogyan alkalmazkodott Kelet-Magyarország minden egyes brutális rendszerváltáshoz, s hogy hogyan maradt mégis minden ugyanaz a Horthy-korszaktól a 21. századig. Ugyanolyan a nyomor, de ugyanolyan az élni akarás is.
Nem tudta végig ugyanazt adni. Az első fele kb. lenyűgözött, az ötvenes évek világa erős, furán közeli történetei nagyon nekem szóltak. A napjainkat felrajzoló rész viszont kicsit didaktikus, béna és erőltetett megoldásokkal túl sokat markoló és akaró, ugyanakkor elég pontos.